A fájdalom túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy figyeljek minden körülöttem zajló eseményre. Annyit fogtam csak fel, hogy Silas monológozott egyet Bekahnak is. Úgy szurkálták a karókat egymásba, ahogy mások a fogpiszkálót a fasírtgolyókba. - Rohadj meg... - lihegtem Silas képébe, mikor fölém hajolt. - Rohadj meg. Nem félek a haláltól. És nem adom könnyen a bőrömet. Jobb, ha már most elkészíted a koporsódat. Kétlem, hogy én leszek majd a vesztes - morogtam. Bár jelenleg - ezzel a kurva karóval a vállamban - nem lehetett a fenyegetésem valami ijesztő, ezt magam is beláttam. - Messze van még az én végem, Silas. És az nem a te kezed által fog elérni - köptem a lába elé, majd kissé kiegyenesedtem. Élvezettel néztem a karót a testében. Na igen... míg velem fog elfoglalva, Bekah támadására nem számított. Önkéntelenül is gúnyos vigyorba húzódott a szám, majd Bekah kérésére kissé kiegyenesedtem, hogy szabaddá váljon a vállam. - Szedd ki. Gyorsan! - parancsoltam összeszorított fogakkal.
Nyilván nem túl jó hír, hogy az embernek egy hónapig közös szobában kell laknia a testvérével, de hát nincs egy kis pizsamabuli hangulata az egésznek? (...) Itt megerősíthetik azt az érzést, hogy sosem maradnak magukra, mivel a rokoni kötelék összefűzi őket, és ezért (...) nem kell görcsölnie azon, hogy mindig frissen zuhanyozva jelenjen meg (...), hogy levágja a lábkörmeit, vagy fújja be magát dezodorral. Szabadon büföghet vagy pukizhat, a többiek akkor sem szűnnek meg szeretni őt.
|| Klaus & Rebekah & Silas||
Elkapta a lábam és a földre zuhogtam pedig én bele rúgtam! Aztán magába döfte a karót és elő adott egy monológot. Nagyon leszartam, hogy árt-e neki vagy sem, de legalább egy ideig fáj. Klaus halk nyögésére lettem figyelmes majd mikor vissza fordultam a cöveket elkaptam amit belém akart szúrni és mikor Klaushoz sétált száján a nagy vigyorral. -Nem ha elöbb te- Mondtam vámpír sebességgel meggyújtottam egy karót és bele döftem tudtam, hogy nem árt neki, de fáj és a fájdalmát akartam csak, majd ellöktem a testvéremtől és Klaust védelmeztem. -Hagy lássam!-Mondtam neki, majd a karó nyomait próbáltam kutatni.
Klaus gyűlölködő arcától valamiért még jobban éreztem magamat. Szeretem, ha azt hiszik, hogy győzelmesen mennek a halálba, vagy akárhova. Nem tudtam sokáig élvezni a pillanatot, hiszen Rebekah a kis szőkeség felszólalt és felsegítette fivérét. - Kettőnk közül te vagy a senki. - jegyeztem meg csak úgy. Aztán váratlanul nekem szalad és fellök. Belém akar rúgni de elkapom a bokáját és a földre rántom. - Szajha! - tápászkodtam fel. Amikor végre talpra kerülök leporolom magamat. Aztán megragadta a nemlétező karót, amit csak elhitetek velük, hogy ott van és felém közelít vele. - Én a helyedben nem hadonásznék azzal kislány! Attól, hogy titeket ez megöl mert amikor az istenverte boszitok létrehozott titeket.... a tölgyfa is fontos szerepet játszott... Attól nem biztos, hogy nekem is árt. Teljesen más időben készültem és nem mellesleg én hoztam létre magamat. - magyaráztam, igaz kisebb nagyobb segítséggel. De akkor is enyém a remekmű. Saját magamból csináltam halhatatlant! Na jó... kicsit nagy az egom, de nem számít. Akármit mondok úgy sem tudja senki az igazságot. - Figyelj ide jól Rebekah! - sétáltam oda hozzá, a karó felém állt. Megfogtam a csuklóját és egyenesen a szívembe irányítottam a képzelt tárgyat. Felüvöltöttem, majd óvatosan kihúztam magamból. A tárgy a földre hullt és pedig pár másodpercig szépen megmutattam, hogy a seb begyógyult. Élek. - Nekem nem árt! Engem nem tudtok legyőzni ostobák! - mosolyogtam ördögien, majd megfogtam az ágy lábát és kitörtem. Egyenesen Rebekah homloka közepére céloztam és eldobtam. A többi már nem érdekelt, hogy betalál e vagy elkapja.
- Honnan tudjátok, hogy nekem nincs e családom vagy éppen szeretteim? - üvöltöttem rájuk. Utáltam ezt a témát. - Ne bosszantsatok fel, mert nem akarjátok, hogy én mérges legyek! - hadartam idegesen. Fújtam ki dühtől égve a levegőt, majd odasétáltam a megégett Klaushoz és leguggoltam mellé. - Tudod... mi fog téged a legjobban bántani? - kérdeztem vigyorogva. - Hogy sosem tudod meg ki vagyok. Sosem láthatod az igazi arcot, aki végül legyőz. - szemeim égtek az izgalomtól, ahogy beszéltem. - Elfoglalom a városodat... aztán elpusztítok mindenkit aki ismeri a nevedet, aztán pedig te jössz! - haraptam izgatottan az alsó ajkamba. - Féled a halált Niklaus Mikaelson? - vigyorogtam rá ördögien. Sütött rólam, hogy mennyire végezni akarok vele. Még évekig kínozhatnám, de megölni azért én sem tudom csak úgy. Nem vagyok én olyan hatalmas mint aminek látszom. A látszat néha csal. Csak féljenek tőlem. Ha megölni nem is, akkor halálra kínozni azt igen. - ... Pusztulni fogsz! - suttogtam a fülébe, majd felálltam és az ajtó félfának dőltem. Ideje lassan távoznom.
Most. Most jött el az a pillanat, amikor igenis megrettentem tőle. Mert a háta mögül előhúzta az egyetlen fegyvert, ami elpusztíthat engem. A fehér tölgyfa karót. És lassan, kíméletlenül közeledett felém, mint egy eszelős. Megszólalni már nem voltam képes, mert a karó lesújtott, egyenesen a vállamba, és felordítottam a fájdalomtól, a dühtől, és az iszonyú csalódástól. Aztán már csak a fájdalom kiáltását hallattam, ahogy a karót egyre beljebb nyomta, a szívem felé... aztán kegyetlenül, szadista módon, egy reccsenéssel törte bele a húsomba. Felszisszentem, mikor a hajamba markolt. Megölhet, de az iránta érzett gyűlöletemet nem veheti el! Gyilkos haraggal meredtem a szemeibe, és csaknem kitört belőlem egy kínlódó nevetés, ahogy lehúzta a gyűrűt az ujjamról. Első vagyok... nekem nem árt a napfény! A következő pillanatban már az ablaknak puffantam, és ekkor olyas valami történt velem, amire ezer éven keresztül sem volt példa, és amit legborzasztóbb álmomban sem képzeltem volna el. Mert a napfény... a fény fájni kezdett a bőrömön. Először csak forró volt, aztán már égetett. Mint a forró víz, vagy olaj, úgy ömlött végig testem minden porcikáján. A mentő "sereg" onnan érkezett, ahonnan nem vártam. - Bekah... - nyújtottam ki a kezem, és nagy keservesen másztam vissza - a hozzám siető hugom segítségével - a szoba árnyékos részébe. - Szedd ki... - ziháltam, és összekuporodva leültem a földre. - Szedd ki belőlem ezt az istenverte karót! - üvöltöttem fel izzó haraggal.
Nyilván nem túl jó hír, hogy az embernek egy hónapig közös szobában kell laknia a testvérével, de hát nincs egy kis pizsamabuli hangulata az egésznek? (...) Itt megerősíthetik azt az érzést, hogy sosem maradnak magukra, mivel a rokoni kötelék összefűzi őket, és ezért (...) nem kell görcsölnie azon, hogy mindig frissen zuhanyozva jelenjen meg (...), hogy levágja a lábkörmeit, vagy fújja be magát dezodorral. Szabadon büföghet vagy pukizhat, a többiek akkor sem szűnnek meg szeretni őt.
|| Klaus & Rebekah & Silas||
Csak némán és tétlenül bámultam ahogy Silas fenyegeti a bátyámat, majd nem bírtam tovább és nem érdekelt semmiaz, hogy erősebb az, hogy idősebb csak a testvérem. -Ha még egyszer hozzá érsz kicsavarom a kezed! Megértetted-Pattantam fel és lépdeltem közelebb hozzá ahogy láttam, hogy Klaus szenved. -Takarodj vissza ahonnan jöttél és marad is ott te senki!-Mondtam és közelebb léptem, Klaushoz, felsegítettem és ahogy a szenvedését láttam eszméletlen harag töltötte el a testemet, vámpír sebeséggel a föüldre löktem, majd belerúgtam egy akkorát, hogy az ablakig repült. -Nem tudod te mi a család semmid nincs Silas csak a nagy szád és az erőd nekem van családom és van érzésem. Te akarsz engem irányítani te te akarsz lemásolni, itt fenyegetőzni pont te?-Kérdeztem , majd megragadtam a karót és próbáltam bele döfni, de természetesen erősebb volt nálam. Tudtam, hogy bármikot belém döfheti és ezzel el éghet a testem és meghalhatok, de Klaus érdekelt. Rá néztem a testvéremre aki gyenge volt és egyre jobban a düh irányította a cselekedeteimet.
- Én gyengítettelek te ostoba! - kiáltottam rá merészen. - Vajon mivel? Áh! Csak nem ezzel a szépséggel? - előhúztam hátam mögül a kezemet amiben egy hatalmas fehér tölgyfakaró díszelgett. A szemem felcsillant. Felé kezdtem sétálni újra. Imádom a vadász szerepét alakítani. Mikor odaérek elé megállok és elgondolkodom az ajánlatán. - Rendben. Ezt kihívásnak tekintem. Remélem tudod mire vállalkozol. - vontam fel a szemöldökömet. Így legalább izgalmas halála lesz, bár egyenlőre nem tervezem megölni. - Akkor vedd úgy, hogy igent mondtam. - majd hatalmasat lendítettem a karón, egyenesen a vállába döftem. - El foglak pusztítani Klaus... és csak idők kérdése. - suttogtam a képébe, majd egyre beljebb nyomtam a fadarabot egyenesen a szíve felé. - Meg fogsz dögleni! - üvöltöttem diadalittasan, majd beletörtem egy hirtelen mozdulattal a karót és a másik felét a sarokba hajítottam. - Most pedig... - cibáltam fel a hajánál fogva a földről. - Azt hiszem itt az ideje, hogy kicsit lehűtsünk kedves Klaus. - szedtem le róla a gyűrűjét. Az ősiek elviekben nem tudnak elégni a napon, de elhitethetem vele, hogy elég a napon. Megfogtam és egy óriásit hajítottam rajta, egyenesen átdobtam az ablakon. Majd odasétáltam a párkányhoz és néztem ahogy elhiszi, hogy a teste elég a napon. - Jól figyelj ide Niklaus! Nem győzhetsz. - dugtam zsebre látványosan a gyűrűjét. - Ó ezt majd visszakapod, ha jó fiú leszel. - mondtam gúnyosan, majd visszaültem a kanapéra.
- Legyengített ellenféllel küzdeni - tápászkodtam fel, megtámaszkodva a kandalló párkányában - miközben Bekah halálra rémülten pislogott egyikünkről a másikra - ehhez van csak bátorságod? Öntelt vagy, és végtelenségig ostoba. Ha nem tudnád, engem egy dologgal lehet megölni. Amit nem fogok neked elárulni - néztem az arcába.
- Megmérkőzhetünk - sziszegtem, kissé összeszedve magam. - Legyen hát a város a győztesé. Maradj itt... és nézzük, melyikünk marad felül. A győztesé a dicsőség... és a világ. A vesztesé a halál. Nem félek tőled, bárki bőrébe is bújtatod magad.
Majd meglátjuk az ő nevét mennyi ideig fogják felemlegetni. Ezzel a gondolattal még eljátszottam egy ideig. Talán mindenkit megölök, aki ismeri ezt a becses nevet és akkor már sehol nem lesz többé ez a Klaus. Térdre zuhan, miután jóllakva elléptem mellőle. Tényleg jó a vére. Még a végén életben hagyom, hogy ehessek belőle, ha akarok. Na jó ez már több, mint a sok. - Látod itt valahol Mikaelt? - néztem körbe. - Egyedül dolgozom. Egyes egyedül. Ő csak egy eszköz volt, hogy kiszabaduljak onnan. És nézd! Kiszabadultam! - mondtam ridegen és teli játékossággal. Nagyon élveztem a helyzetet. - Na gyere picinyem! Gyere és végezz velem! Itt vagyok! Gyere csak! - tártam szét a karjaimat, mintha egy bikával néznék szembe. - Gyere és mutasd meg milyen hatalmas vagy! - nyaltam körbe a számat, lenyalva ezzel a vért róla.
- A régi birodalom nincs már sehol. De még ma is beszélnek róla, és tisztelik a régi császárok nevét - sziszegtem vissza Silasnak, és lesöpörtem magamról a kezét, mikor a ruhámat kezdte igazgatni, és elfintorodtam az undortól, mikor a tarkómra téve a kezét húzta fülemet a szájához. - Takarodj a házamból - morogtam rá, de a következő pillanatban már a nyakamon is volt... és.... MEGHARAPOTT, A ROHADÉK! ENGEM! EGY ILYEN KRIPTASZÖKEVÉNY! - Te szemétláda! - nyögtem keservesen, és térdre zuhantam. Még talán senki nem vett tőlem ekkora mennyiségű vért.
- Nem vagy te még most sem senki - lihegtem a földről felfelé. - Ugyanolyan gyáva féreg, mint Mikael. Egyedül egyikőtök sem boldogul, csak szövetségben. Én egyedül is legyőzöm bármelyikőtöket. Meg fogtok halni, Silas. Saját kezemmel tépem ki a te szívedet is, és Mikaelét is.
Megvártam szélesen mosolyogva, amíg újra kitombolja magát. Összeségében nyugodt természet vagyok. Sosem emelem fel a hangomat, inkább csak a gúny az ami megtölti a mondandómat. - Egyszer volt, hol nem volt... volt egyszer egy hatalmas birodalom... a Római császárság. Neve hallatán... a császárok neve említésére is megfagyott a vér más népek uralkodóiban... És most? Hol van az a hatalmas birodalom? - kérdeztem megvetéssel miután elmeséltem ezt a rövid kis történetet. - A hatalom és szerencse forgandó Niklaus! - szisszentem fel. - Alkalmazkodsz vagy meghalsz. Ez alatt értem vagy behódolsz vagy megsemmisülsz. Te melyiket választanád Klaus? - emeltem meg az államat. Kezeim a mellkasára kúsztam és megigazgattam az ingét. - Egy nőnél sosincs fontosabb! - tettem hozzá most már kicsit erősebb hangnemben. Egyetlen egy nő van az életemben, akiért bármikor meghalnék ő semminél sem fontosabb. Nem bírom hallgatni, ha valaki lenézi a nőket. - Arra nem lesz elég időd Nik. - egyik kezem segítségével finoman a tarkojánál fogva húztam a fülét a számhoz. - Meg.... foglak....ölni.... - suttogtam a fülébe, majd elhúzódtam tőle. Hirtelen eltűntem a szeme elől és hátulról a nyakára vetettem magamat. Éhes vagyok és igen ezer évig rohadtam vér nélkül. Az elsők vére finooom. Nyammiii! Rebekah is ízletes volt... Akkor milyen lehet egy hibrid? Még sosem kóstoltam. Jó nagyot haraptam bele és a vérét kezdtem szívni. Nem kíméltem. Kezemmel erősen szorítottam a nyakát. Nem tudom mennyire tud ellenkezni de azért az az ezer év különbség elég sok. Nem volt kedvem számolgatni, de ha az ezer éves vámpírokat nem tudják lenyomni a 160 év körüliek, akkor nincs mitől félnem. Hülye is lennék félni. - Finom vagy... igazad van.. nagyon eredeti vagy. - kaptam fel a fejemet és jót nevettem.
Ahogy közeledni kezdett felém, lassan hátráltam néhány lépést, és leplezetlen, dühös megvetéssel bámultam rá.
- Szóval most halálra kéne rémülnöm, ugye? Csak mert kétezer éves vagy - köpködtem felé a szavakat, és megráztam orra előtt felemelt öklöm. - Ha igazak a legendák, egy barlangban feküdtél. Semmi voltál kétezer évig. Ahogy most is semmi vagy! Én éltem... - sziszegtem. - És olyan hírnévre tettem szert, amire te sosem fogsz. Az én nevem hallatán mindenki megremeg. Te meg? Rólad nem is hallottak az emberek. Mássz vissza a barlangodba újabb kétezer évre - köptem a lába elé, és végigmértem, ahogy immár Tatia képében állt előttem. - Ha egy nő nem tudja megérteni, hogy van nála fontosabb is, az a nő nem érdemli meg, hogy mellette álljanak - jelentettem ki aztán, és közeledni kezdtem hozzá, mígnem tíz centiről néztem az arcába. - Ez a város sosem lesz a tiéd! - ordítottam bele a képernyőjébe. - Ha kell, elpusztítok mindent és mindenkit, mígnem csak ketten maradunk. És akkor megmérkőzöm veled, és kitöröllek a világból. És akkor már nem csak király leszek. Hanem egy isten.
Mikor megkérdi felkacagok hangosan. Meglepett képén csak vigyorgok. Nagyon élvezem a helyzetet. - Az vagyok. - tapsoltam meg, amiért ilyen ügyes és végre rájött. A hangneme megugrott, amire én csak nyugton vártam a seggemen, míg kitombolja magát. Amikor végzett felállok és feléje kezdek sétálni. - Az első hibrid? Tényleg? - vontam kérdőre. - Talán ezzel nyugtatgatod magadat komám... hogy te vagy az első hibrid? - firtattam, miközben közeledtem. - Én vagyok az első vámpír. Nézzük csak mennyi esélyed van ellenem barátocskám.. - próbáltam kicsit húzni az agyát, hogy megértse ki is vagyok. - Több mint kétezer éves vagyok egy első...több mint kétszer annyi, mint a te nyomorult életed. - számolgattam. - És ez még semmi. Nem tudod mire vagyok képes Klaus. Talán nem is fogod sosem megtudni, hiszen hamarosan meghalsz. - haraptam az alsó ajkamba. Szemem a vágytól égett. Alig várom a pillanatot, hogy elkaparjuk képletesen a föld alá ezt a mocskos alakot. Nem is bírtam leplezni vágyamat ez iránt. Hogy mennyire vágyom rá, hogy végezhessek vele. - Az nem az én stílusom lenne ha csak úgy megölnélek. - suttogtam most már a háta mögül. Kezeim a vállára csúsztak Tatia keze kúsztak a vállán. - Tudod Niklaus... Belelátok a kis fejecskédbe. - kezemmel megböktem a halántékát, majd elé sétáltam. - A hatalom... A hatalom a mindened... Még ezt a csinos kis arcot is eldobtad magadtól érte. - mutattam rá az arcocskámra és egy átkozottul csalódott képet vágtam. - Ezt is eldobtad a hatalomért, ami sosem lesz a tied. Legalábbis most már nem! - nevettem fel. - Tudod mit? Megtetszett ez a város. Megszerzem magamnak. Neked már úgy sem lesz szükséged rá ha a sírodban fogsz feküdni. - néztem csalafintán rá és játékosan.
Ott tartottam, hogy én vágok karót magamba. Persze, nem végleges szándékkal, csak amolyan ébresztő módon, ahogy ez emberek megcsípik egymást, hogy ébren vannak-e vajon, vagy álmodják a lehetetlent. - Melyikőtök az? - üvöltöttem teljes hangerővel, már magamon kívül. No, nem az ijedtségtől, hanem az eszelős dühtől. Engem ne nézzen hülyének büntetlenül senki!
- Melyikőtök az igazi? - fröcsögött a nyálam az ordítástól, és ekkor ránézem Bekahra. Arra a Bekahra, aki a szőnyegre zuhant az ütésem nyomán. És az a tekintet, ahogy rám nézett.... a sebzettsége... igen, ilyen volt gyerekkorunkban is, ha valami sérelem érte. - Bekah - hajoltam fölé fürgén, felhúzva őt a földről, egy apró, bocsánatkérőnek szánt kis fintorral, de szemem már szinte abban a pillanatban az alteregója felé fordult. Ügyes, az tény. De már nem hittem neki. Ügyesen meg tudott hülyíteni... néhány percig. De a szemében nem azt láttam, amit az igazi Rebekah szemében. Abból a tekintetből gúny sütött. A morbid játék öröme. - Ki a fene vagy te? - sziszegtem felé, és éreztem ereimben felpezsegni a haragot. Ó igen. Ez volt az a csodálatos, semmi mással össze nem keverhető érzés, ami egyenes utat mutatott a gyilkoláshoz. Én pedig élveztem ezt az érzést. Szinte fürdőztem benne. És nem tagadom, hogy jól esett. De amiket azután mondott... döbbenten hátráltam egy lépést. - Silas - suttogtam, de csak néhány másodpercig tartott a meglepetésem. Hangos nevetésre fakadtam, lekicsinylően. - Miért kéne félnem tőled? Te ostoba - mondtam megvetően, és aztán - a másodperc törtrésze alatt hangnemet váltottam. - ÉN VAGYOK AZ ELSŐ HIBRID! - üvöltöttem egyenesen bele a képébe. - ENGEM TE NEM TUDSZ MEGÖLNI!
Nem így beszélsz kis anyám? Csak félrehúztam a számat. Szerintem elég jól alakítom, ha még a saját bátyja sem ismeri fel. Arra gondoltam, hogy fogok is egy karót és belé vágom, de akkor egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Na ez kész! Könnybe lábadt szemekkel meredten Nik felé. Kezem az arcomra csúszott csendesen az ütés helyére. Az ajkaim csendesen remegtek a meglepetéstől, hogy képes volt ilyet tenni a saját húgával. Duzzogva elbaktattam a kanapéra és ráültem sértődötten. - Rendben Nik! Nyugodtan verj meg, ha máshogy nem de így talán felismered a saját húgodat. Nagyszerű, hogy ezer év után ide jutottunk, hogy egy pofon alapján tudsz csak felismerni nagyszerű. Tudod mit? Vidd inkább a másik Rebekaht! Velem nem bánhatsz így te szemét! - mondtam besértődve. De aztán úgy döntöttem vége a játéknak. Úgy sem ismerhet fel, hiszen belelátok a gondolataiba, hogy mit gondol... Túl könnyű. Hirtelen eltűnök a kanapéról és csak a hangom visszhangzik a szobában. - Úgy látom te sem vagy túl okos drága Klaus... Ó tényleg! Megkaptad az üzeneteimet? - csengett saját hangján hangom. Kissé gúnyosan hallatszottam, hiszen nevetségesnek találtam a dolgot. Aztán újra a bejárathoz dőlve az ő alakjában mutatkoztam meg. Baseball sapkát viselve napszemüvegben, mintha csak egy amerikai focimeccsről jönnék. - Hogy is mondtad... mi volt a válaszod arra, amit üzentem? - kukucskáltam ki a napszemüveg mögül, majd el is dobtam a sarokba a sapkával együtt. - Hogy lehet, hogy még nem hallottál rólam Niklaus? - vontam fel az egyik szemöldökömet, majd elindultam a kanapé felé és rádobtam magamat. A dívány melletti kis éjjeliszekrényről lekaptam egy pohár bort és belekortyoltam. - Elég giccses ez a ház... Elég nagy ízlésficamra vall. - jegyeztem meg félvállról, majd kiittam a poharat és visszatettem a helyére. - Tudod Klaus... megígértem Mikaelnek, hogy megöllek, amiért segített kiszabadulnom a szigetről... de megnyugodhatsz... ennek még nincs itt az ideje. Csak gondoltam beköszönök, hogy addig is álmatlan éjszakáid legyenek. - nyújtóztattam ki karjaimat a kanapé támláján.
Nyilván nem túl jó hír, hogy az embernek egy hónapig közös szobában kell laknia a testvérével, de hát nincs egy kis pizsamabuli hangulata az egésznek? (...) Itt megerősíthetik azt az érzést, hogy sosem maradnak magukra, mivel a rokoni kötelék összefűzi őket, és ezért (...) nem kell görcsölnie azon, hogy mindig frissen zuhanyozva jelenjen meg (...), hogy levágja a lábkörmeit, vagy fújja be magát dezodorral. Szabadon büföghet vagy pukizhat, a többiek akkor sem szűnnek meg szeretni őt.
|| Klaus & Rebekah ||
-Nem vagy jó kisanyám nem így beszélek.-Mondtam majd félre húztam a szám. -Fogj egy karót és vágd belém!-Suttogtam, majd szét tártam a karomat. -Ha nem ismered meg a húgod fordulj fel Nicklaus...- Mielött még folytattam volna a mondatott egy hatalmas pofont kaptam amitől a földre estem. Szemem könnybe lábat és az arcomat fogtam. -Én megsirattalak mikor megöltek azzal a nyomoronc Tatiával és ezt érdemlem Nick ezt...-Mondtam a földön ülve még.- -Tudod mit hidj neki higgy el neki mindent te szemét én vagyok ebben a családban az egyetlen aki békét akar ÉN MOND ÉN!??-Kiáltottam rá,majd rá se néztem csupán a padlót bámultam és folytak a könnyeim.
Oké, hát nem jutottunk előrébb. Abszolút nem. Komolyan, ha az emberek droggal lövik magukat, az lehet valami hasonló érzés. - Bármelyikőtök is az utánzat, ezzel nem fogott meg - morogtam, aztán odaálltam a két Bekah közé, és mire felocsúdtak volna, két istenes pofont kevertem le mindkettőnek. Tudtam, az igazi Bekah hogy fog reagálni rá... és reméltem, az ál-Bekah méregbe jön, felfedve vele igazi arcát.
Mikor Klaus felkiált ezzel csendet teremtve a szobában megtapogatom a nyakamat, mintha fájt volna, amit ez a perszóna művelt velem. Erre az egyszerű kérdésre belül nagyon mosolygok. Igazából fogalmam sincs mit akarok ezzel az egésszel elérni, talán csak szeretek szórakozni mások dolgaival. Megvártam míg a másik kétségbeesetten elhadarta aztán veszek egy nagy levegőt, mintha már csak a tény, hogy felhozta ezt az igen kínos témát a családunkban fájna. Majd megszólaltam. - Henrik volt... - nyeltem egyet, majd Klausra néztem. - Amikor megtörtént apánk téged hibáztatott... jajj annyira... tudod... - megakadt a hangom. - Úgy utálom, hogy apánk mindig is ilyen volt. Most sem kedvelem! Utálom, hogy a nyomodban lóg. Tudod jól, hogy én vagyok az igazi húgod és kész Klaus!!! Az előbbiért, amiért így beszéltél ezzel a valamivel. - néztem az igazira. - Velem te nem beszélhetsz így, mégha nem is én vagyok az Nik!! - mondtam besértődve és karba fontam a kezeimet.
Nyilván nem túl jó hír, hogy az embernek egy hónapig közös szobában kell laknia a testvérével, de hát nincs egy kis pizsamabuli hangulata az egésznek? (...) Itt megerősíthetik azt az érzést, hogy sosem maradnak magukra, mivel a rokoni kötelék összefűzi őket, és ezért (...) nem kell görcsölnie azon, hogy mindig frissen zuhanyozva jelenjen meg (...), hogy levágja a lábkörmeit, vagy fújja be magát dezodorral. Szabadon büföghet vagy pukizhat, a többiek akkor sem szűnnek meg szeretni őt.
|| Klaus & Rebekah ||
-Nem én vagyok a szörny hanem te- orditottam rá. -Nick..-Néztem a szemébe, majd mikor kérdezett tudtam a másik is tudni fogja. -Henrick..-Mondtam, majd megcsuklott a hangom. -Apánk téged hibáztatott én pedig lemostam a testéről a vért anyánkkal, de nem a te hibád volt. -Suttogtam és reméltem tudja, majd, hogy én vagyok az aki.
Na jó. Ez egyre jobban hasonlított egy szürreális rémálomhoz. Szinte már vártam, belőlem mikor sétál be még egy. Vagy Tatiából, vagy Mikaelből... bárkiből. - Elég! - túrtam a hajamba, mintha csak ébredni akartam volna. Ezer év alatt ilyen látványban még nem volt részem. A hugom verekszik önmagával. És a kettő közül csak egy igazi. Vagy megkattantam, ez a kettes számú verzió. De aztán... eszembe jutott egy ötlet. - Ha valamelyikőtök az igazi Rebekah - hordoztam köztük a pillantásom fel-alá - az meg tudja mondani nekem, hogy annak idején hogy hívták a legifjabb fivérünket, aki meghalt, miközben elszöktünk megnézni a teliholdkor átváltozó embereket - emeltem fel a fejem morcosan. Hát, kis szerencsével elválik, melyik az igazi hugom. Hogy a másik kicsoda... és hogy utána mit tudunk kezdeni vele, az már másik kérdés.
Abban a pillanatban, amikor Klaus elém lépett lovagiasan védelmezve engem, akkor lettem biztos benne, hogy nyertes ügy. Aztán az igazi Rebekah nyafogni kezdett. Egyáltalán nem volt meggyőző, még így ismeretlenként is szemlélve. Aztán a falnak csapódok a hátammal és keze a nyakamat szorongatja. - Mi a franc? - ujjaim a kezére másztak és egyenként fejtettem le magamról őket, mintha csak annyi erőm lenne, mint egy elsőnek, mint egy ezer éves vámpírnak... pedig én két és félszer annyi vagyok. Egy pöccintésre leszedném magamról, de most meg kell játszanom, hogy gyengébb vagyok. - Takarodj rólam, akármi is vagy! - mondtam makacsul, majd vágtam egy tipikus Rebekah fancsali képet és lelöktem magamról végre a földre. Mellkasom gyorsan emelkedett a rémülettől, mégis próbáltam erős maradni, ahogy Rebekah is tenné a helyemben. - Te meg mi a fene vagy! - visítottam a lány fülsértő hangján, mint egy úrnő.
Nyilván nem túl jó hír, hogy az embernek egy hónapig közös szobában kell laknia a testvérével, de hát nincs egy kis pizsamabuli hangulata az egésznek? (...) Itt megerősíthetik azt az érzést, hogy sosem maradnak magukra, mivel a rokoni kötelék összefűzi őket, és ezért (...) nem kell görcsölnie azon, hogy mindig frissen zuhanyozva jelenjen meg (...), hogy levágja a lábkörmeit, vagy fújja be magát dezodorral. Szabadon büföghet vagy pukizhat, a többiek akkor sem szűnnek meg szeretni őt.
|| Klaus & Rebekah ||
-Hogy mersz így beszélni velem Nicklaus!-Emeltem meg a hangom, majd hangos nyikorgással megérkezett a klónom. -Na ne...-Ráztam meg a fejem és hátráltam egyet. -Milyen ostoba játék ez?-Kárdeztem kettejükre nézve. Tudtam, hogy én vagyok én, de Klaus nem hiszi majd el nekem. -Nick én vagyok az a testvéred nem egy senki én!-Mondtam már szinte sírva, ahogy láttam, hogy nem hisz nekem. Elkaptam vámpír sebbeséggel a lány nyakát és a falnak vágtam. -Ki az ördög vagy te?!-szemfogaimat elő dűlesztettem és ordibáltam rá.
Teljesen elvesztem a gondolataimban, a múltam emlékeiben olyannyira, hogy észre sem vettem, hogy valaki belépett a házba. Egészen addig nem, míg meg nem szólalt a hátam mögött egy vékony, jól ismert hang. - Bekah - állapítottam meg hátra sem fordulva, majd lassan felkeltem, égnek emelt szemekkel. - Mondjátok, miért büntettek? Hát egy perc sem nyugtom sem lehet a nagy, szent Mikaelson családtól? - morogtam. - Remélem tisztában vagy vele, hogy ha a nyomdokaimban akarsz járni, keress magadnak más szállást. A fenébe is, hagy szabaduljak már meg egy kis időre tőletek! - emeltem meg a hangom. - Mellesleg, mit akarsz tőlem? - kérdeztem nem túl szívélyesen. Egyszerűen nem bírják felfogni, hogy egyiküket sem akarom látni? Bekah arcát fürkésztem, és közben fél füllel hallottam, hogy újra nyílik a bejárati ajtó. Attól pedig, amit láttam, égnek állt rajtam a szőr. Mert besétált rajta Bekah... még egyszer. - Mi az ördög ez? - kerekedett el a szemem, és az érkező, kettes számú Bekahnak úgyszintén. Szemmel láthatóan halálra rémülve kapaszkodott a karomba. - Mi vagy te? Boszorkány? - rivalltam az elsőként érkező "hugomra", és - cáfolva korábbi szavaimat - némileg védőn a karomba kapaszkodó testvérem elé álltam.
Az utam nem volt valami kalandmentes. Amikor Mikael emlékeiből megtudtam milyen is a repülés, hát valami teljesen más élményként írtam volna le. Egyáltalán nem tetszik, hogy több órán keresztül egy kényelmetlen székbe vagyok kényszerítve és mellettem egy nyanya ül, akinek még a vérét sem venném olyan rohadt már. Mindig is vágytam arra, hogy a felhők fölött repülhessek, de most, hogy lehetséges úgy érzem, hogy mégsem annyira nagy szám, mint hittem. Klaus rezidenciája előtt álltam most. Hatalmas volt és nagyzolós. Még sosem találkoztam ezzel a patkánnyal, de mégis olyan, mintha ismerném. Hiszen rengeteg más ember agyából tudom mit miért tesz és miért nem szereti senki. Azt tudtam, hogy nem fogok belenézni az agyába. Egyenlőre nem szeretnék több élőlény fejében kutakodni. Úgy érzem elvesztem a személyiségemet ettől. Mintha már nem is lennék önmagam. Persze úgy sem bírom ki, mert túl kíváncsi fajta vagyok. Beléptem a házba és a nappali fele vettem az irányt. Rebekah alakjában odadőltem az ajtófélfa másik felének és úgy néztem az igazi lány felé. Egy hatalmas mosoly húzódott a számra, majd Klaus fele fordítottam újra a tekintetemet. Klaus éppen akkor fordult felénk, hogy válaszoljon az előbb elhangzott kérdésekre, legalábbis én úgy gondoltam, hogy erre készült. Hirtelen aggodalom ült ki az arcomra és morcosra vettem. - Ez meg mi??? - néztem riadtan az igazi Rebekah felé. - Ez meg ki??? Miért néz ki úgy mint én? - hátráltam mint egy rémült kislány Klaus felé, közben le sem vettem volna a tekintetemet a lányról. - Nik! Csinálj valamit! - hangzott rémült hangom. Rebekaht nem volt nehéz alakítani, főleg miután már beleláttam az agyába. Egy rémült kislány tele érzelmekkel, amit senki sem ért meg. Közben makacs és az istenért sem adja fel amit akar. Amolyan királylány féle. Legalábbis ő azt hiszi, hogy az. - Nik... - néztem értetlenül és kezemmel Klaus karjába kapaszkodtam, az ingét rázva, mintha tényleg totál le lennék sokkolva. Klaus... Valamiért nem nagyon érdekel a fickó, de most, hogy tudom mindenki annyira fél tőle, mert a csávó azt hiszi ő a világ ura, már csak ezért is itt az ideje, hogy visszaszerezzem az engem megillető helyet. - Most azonnal magyarázd meg miért van belőlem kettő! Ez megint valamelyik értelmetlen ötleted? Már klónozol is minket? Ez nagyon nem rád vall Klaus. Most mondd meg miért van még egy belőlem ott! - kiabáltam makacsul.
Nyilván nem túl jó hír, hogy az embernek egy hónapig közös szobában kell laknia a testvérével, de hát nincs egy kis pizsamabuli hangulata az egésznek? (...) Itt megerősíthetik azt az érzést, hogy sosem maradnak magukra, mivel a rokoni kötelék összefűzi őket, és ezért (...) nem kell görcsölnie azon, hogy mindig frissen zuhanyozva jelenjen meg (...), hogy levágja a lábkörmeit, vagy fújja be magát dezodorral. Szabadon büföghet vagy pukizhat, a többiek akkor sem szűnnek meg szeretni őt.
|| Klaus & Rebekah ||
Hallottam hírét, hogy Klaus New Orleansba költözött, de fogalmam se volt, hogy miért is. Egyből repülőre szálltam és elindultam. Nem volt nagy örség sőt semmilyen se, de a bátyámnak ízlése az volt. Betopogtam a szobába ahol ott ült nekem háttal. -Hát ennyire várod a húgicádat?-Dőltem neki az ajtófélfának széles mosollyal és vártam, hogy megforduljon. -Nick hiányoztál-Mondtam, kicsit megtörve hiszem valami készül ellenünk és egyre jobban rettegek. Kell a testvérem, de nem mondhatom el neki amíg nem vagyok biztos a dolgomban. Csak néztem a képeket a falon és észre vettem, hogy volt amit ő is festett mindig imádtam ahogy alkotott és szerettem ahogy látom a tüzet a szemében, mikor éppen fest, vagy rajzol.
Visszabotorkáltam a földszintre, italt töltöttem magamnak, és elnyúltam a kényelmes kanapén, egy zsámolyon pihentetve a lábamat. Ittam egy kortyot, aztán fejemre szorítottam a kezem. Fáradt voltam, de képtelen lettem volna most pihenni. Elena közelsége - nem tagadom - újra felkavart. Biztosra vettem, hogy ha kicsit rámenősebb vagyok, újra az ágyban kötöttünk volna ki. És ez a Vadász-história előhozta emlékeim közül életem legrosszabb ötven évét. De mindezeken is átvillogott egy név az agyamban. Silas neve.
Kezdőlap
- Honnan tudjátok, hogy nekem nincs e családom vagy éppen szeretteim? - üvöltöttem rájuk. Utáltam ezt a témát. - Ne bosszantsatok fel, mert nem akarjátok, hogy én mérges legyek! - hadartam idegesen. Fújtam ki dühtől égve a levegőt, majd odasétáltam a megégett Klaushoz és leguggoltam mellé. - Tudod... mi fog téged a legjobban bántani? - kérdeztem vigyorogva. - Hogy sosem tudod meg ki vagyok. Sosem láthatod az igazi arcot, aki végül legyőz. - szemeim égtek az izgalomtól, ahogy beszéltem. - Elfoglalom a városodat... aztán elpusztítok mindenkit aki ismeri a nevedet, aztán pedig te jössz! - haraptam izgatottan az alsó ajkamba. - Féled a halált Niklaus Mikaelson? - vigyorogtam rá ördögien. Sütött rólam, hogy mennyire végezni akarok vele. Még évekig kínozhatnám, de megölni azért én sem tudom csak úgy. Nem vagyok én olyan hatalmas mint aminek látszom. A látszat néha csal. Csak féljenek tőlem. Ha megölni nem is, akkor halálra kínozni azt igen. - ... Pusztulni fogsz! - suttogtam a fülébe, majd felálltam és az ajtó félfának dőltem. Ideje lassan távoznom. 
- Na gyere picinyem! Gyere és végezz velem! Itt vagyok! Gyere csak! - tártam szét a karjaimat, mintha egy bikával néznék szembe. - Gyere és mutasd meg milyen hatalmas vagy! - nyaltam körbe a számat, lenyalva ezzel a vért róla. 
Hirtelen eltűntem a szeme elől és hátulról a nyakára vetettem magamat. Éhes vagyok és igen ezer évig rohadtam vér nélkül. Az elsők vére finooom. Nyammiii! Rebekah is ízletes volt... Akkor milyen lehet egy hibrid? Még sosem kóstoltam. Jó nagyot haraptam bele és a vérét kezdtem szívni. Nem kíméltem. Kezemmel erősen szorítottam a nyakát. Nem tudom mennyire tud ellenkezni de azért az az ezer év különbség elég sok. Nem volt kedvem számolgatni, de ha az ezer éves vámpírokat nem tudják lenyomni a 160 év körüliek, akkor nincs mitől félnem. Hülye is lennék félni. - Finom vagy... igazad van.. nagyon eredeti vagy. - kaptam fel a fejemet és jót nevettem. 
- Tudod Niklaus... Belelátok a kis fejecskédbe. - kezemmel megböktem a halántékát, majd elé sétáltam. - A hatalom... A hatalom a mindened... Még ezt a csinos kis arcot is eldobtad magadtól érte. - mutattam rá az arcocskámra és egy átkozottul csalódott képet vágtam. - Ezt is eldobtad a hatalomért, ami sosem lesz a tied. Legalábbis most már nem! - nevettem fel. - Tudod mit? Megtetszett ez a város. Megszerzem magamnak. Neked már úgy sem lesz szükséged rá ha a sírodban fogsz feküdni. - néztem csalafintán rá és játékosan.
Kissé gúnyosan hallatszottam, hiszen nevetségesnek találtam a dolgot. Aztán újra a bejárathoz dőlve az ő alakjában mutatkoztam meg. Baseball sapkát viselve napszemüvegben, mintha csak egy amerikai focimeccsről jönnék. - Hogy is mondtad... mi volt a válaszod arra, amit üzentem? - kukucskáltam ki a napszemüveg mögül, majd el is dobtam a sarokba a sapkával együtt. - Hogy lehet, hogy még nem hallottál rólam Niklaus? - vontam fel az egyik szemöldökömet, majd elindultam a kanapé felé és rádobtam magamat. A dívány melletti kis éjjeliszekrényről lekaptam egy pohár bort és belekortyoltam. - Elég giccses ez a ház... Elég nagy ízlésficamra vall. - jegyeztem meg félvállról, majd kiittam a poharat és visszatettem a helyére. - Tudod Klaus... megígértem Mikaelnek, hogy megöllek, amiért segített kiszabadulnom a szigetről... de megnyugodhatsz... ennek még nincs itt az ideje. Csak gondoltam beköszönök, hogy addig is álmatlan éjszakáid legyenek. - nyújtóztattam ki karjaimat a kanapé támláján. 
