- De nekem nincs szükségem a hatalomra! - Keltem ki magamból én is. Elképedtem... ugye nem akarja rám is kivetíteni az önzőségét? Engem belekeverni abba, hogy megy magának várkastélyt építeni és katonákat toborozni? Nem, ebből én nem kérek! - Nem félek sem Mikael-től, sem Esther-től, sem senkitől, mert nincs értelme. Ha azt mutatnám, hogy félek tőlük, csak akkor lennél könnyű célpont... ahogy te is és éppen azt csinálod, amit nem kellene. Elmenekülsz egy másik városba, hogy egy olyan háborúra készülj, ami még el sem kezdődött. Beleőrültél a futásba. - Pont én beszéltem erről, aki évszázadokon át nem csinált mást, mint bujkált? Lehet, de én egyszerűbb eszközökhöz nyúltam. Megvesztegettem, csaltam, hazudtam, nem nyilvános kezdet el fegyverkezni és a hatalom után sóvárogni. Jött az magától is.
Összerezzentem, ahogy a korlátra csapott. Nem voltam ijedős fajta, de ő képes volt megrémíteni... mégis odaléptem elé és a kezeim közé fogtam az arcát, így néztem a szemeibe. - Ha téged ez tenne boldoggá, akkor menj... menj és nyerd vissza a hatalmat, amire ennyire vágysz. Remélem megtalálod, amit keresel. - Vált még inkább szomorúvá az arcom.

- Azért kell a hatalom, hogy éljek! - ordítottam ökölbe szorított kézzel. - Hogy végre úgy élhessünk, ahogy kell! Félelem nélkül, hogy mi lesz, ha Mikael ránk támad! Hogy mi lesz, ha anyám újra el akar majd pusztítani! Hát nem érted? Ha én leszek a leghatalmasabb, nem lesz merszük ellenem fordulni! Csak így élhetünk nyugodtan, ha én leszek a legerősebb, és leghatalmasabb! - vágtam a mellkasomra. - Miattad is teszem, nem csak magam miatt! - vágtam akkorát a korlátra, hogy az öklöm nyomán el is ferdült az egész.
- Nem neked kellett volna meghalnod ezer évvel ezelőtt. Hanem nekem - mondtam már csendesebben.

Fintor húzódott az arcomra. Nem fogom az orrára kötni, hogy bár az a gyerek tényleg nincs sehol, az egyik részen nagyon sajnálja, hogy nem létezett. Miért? Azért, amit Esther is mondott: ő lehetett volna a kulcs a normális élethez. Egy második esély. Ám mégis mit ér így az emberi élet? Konkrétan egy fabatkát sem... semmit.
- Hatalom. - Horkantam fel, amikor meghallottam ezt a szót. Tisztában lehetett volna vele, hogy utáltam, amikor ezzel takarózik. Ő a hibrid, akinek hatalomra van szüksége, hadseregre, talpnyalókra, különben semmit sem ér? Legyen. Ha ő ezt akarja, akkor rajta, de én nem akarok tudni róla! - Mindig ez a nyavalyás hatalom. Neked soha, semmi nem lesz fontosabb ettől. - Beletúrtam a hajamba, az ujjaim görcsbe álltak és a légzésem felgyorsult. Nem akartam hisztizni, kérlelni, csak... dühített, hogy megint ez történik. Egyszer én cseszem el, egyszer ő, egyszer mindketten. Miért?
- Akkor menj, csináld azt, amit jónak látsz. Menj New Orleans-ba, szerezd meg azt a hőn áhított hatalmat, feküdj össze minden nővel, aki az utadba kerül, de akkor már nem lesz miért visszatérned ide. - Néztem rá komolyan. - Nem tudom, mennyire érdekel téged, de ha vissza is jössz, én már nem leszek itt. Neked nem. - Csóváltam meg a fejem és nekem fájt a legjobban, hogy ezt kellett mondanom, de... nem voltam képes tovább folytatni ezt a hercehurcát, ami mindketten ostoba módon szerelemnek hívtunk. Többé nem, mert szenvedtem miatta és ő is azt mondta, hogy jobb lesz így. Meglátjuk... sokan éltek már túl ilyesfajta csalódást... talán nem ekkorát, ám túlélték.
- Néha úgy érzem, sokkal jobb lett volna, ha egyáltalán nem is találkozunk ezer évvel ezelőtt. Vagy ha mégis, akkor meg kellett volna halnom az áldozatkor... akkor nem lenne semmi bajunk. - Nevettem fel megkínzottan és egy gyors mozdulattal letöröltem a szemem sarkában ólálkodó könnycseppet.

- Az a gyerek, akit úgy tűnt vártál, mégsincs sehol - állapítottam meg. - Tudom, hogy maradnom kellene. Helyrehozni, amit még lehet, de nem tehetem - ugrottam le a korlátról. - Nem miattad megyek New Orleansba, és nem is Hayley miatt - ráztam meg a fejem. - Sok oka van ennek. Mikael miatt is megyek. Muszáj felkészülnöm rá. És azért megyek, hogy megszilárdítsam a hatalmam, amit száz évvel ezelőtt hagytam lerombolni. De nem megyek el örökre, ígérem. Visszatérek Mystic Fallsba.

Nem akartam a közelében lenni, mégis engedtem neki, amikor odahúzott maga mellé. Nem akartam... nem akartam semmit, mert láttam a szemeibe, hogy mi fog következni. Miért nem szaladhatok el és hagyhatom magam mögött ezt az egész mizériát? Nincs nekem erre szükségem, ahogy arra sem, hogy végighallgassam... elmondtam neki, hogy szeretem, hogy vele szeretnék lenni, erre megint én vagyok a hibás és miattam lett kudarc a kapcsolatunk? Nem, ezt a balhét nem fogom egyedül elvinni!
A keserűség elemi erővel dolgozott bennem a szavai hallatán. A sejtéseim igaznak bizonyultak, de... keressek valaki mást? Én? Tudja egyáltalán, hogy kivel beszél? Ez teljesen olyan, mintha a macska próbálna barátkozni az egérrel... én nem tudok normális kapcsolatokat kialakítani, belém lett programozva, hogy ne tegyem. És ha szeret, akkor miért teszi ezt velem? Miért nem hisz nekem és miért hagyja el a várost? A bizalomnak nyoma sem látszott rajta... tényleg igaz, hogy ezen áll vagy bukik minden.
- Szeretsz, de mégsem megy? Nos, most látszik, hogy nem csak miattam nem működik... - Nevettem fel halkan, éledező dühvel a hangomban. - Önző vagy, Klaus. - Mondtam a szemébe. - Neked sokkal könnyebb hátat fordítani és játszani a hibridet, mint velem lenni. Emberként hagytál magamra, úgy, hogy tudtad, talán a gyerekedet várom... és még most sem hiszel nekem. - Horkantam fel. - Nekem is egyszerűbb lenne azt csinálni, amit eddig, tényleg lefeküdhettem volna az öcséddel, hogy legalább jogod legyen ezt tenni velem, de... nem tettem, mert számítottál nekem és számítottam rád. Veled akartam lenni. - Elszorult a torkom, hatalmas gombóc keletkezett benne. A sírás kerülgetett, mégis megpróbáltam nyelni egyet és elfojtani mindent, ami kikívánkozott belőlem. A mellkasom szúrni kezdett, de nem érdekelt. Ez a legkevesebb.
Aztán ismét nagyot nyeltem és mély levegőt vettem. - Ha komolyan gondolod... ha visszamész New Orleans-ba azzal a lánnyal és azt mondod, hogy annyi volt... akkor ez számomra végleges. Akkor örökké vége lesz. És az örökké tényleg örökké fog tartani. - Súgtam és egy árva könnycsepp mégis megjelent a szemem sarkában.

Szóval szeret... de a fenébe is, akkor sem tudok hinni neki! Ő Tatia Petrova, és ő nem változik.
- Gyere ide - súgtam, és odahúztam magamhoz. - Talán így van, talán nem. Szeretlek, de nem tudom, mit higgyek el, és mit nem. Kolból kinézem, hogy megtette. Az előéleted alapján belőled is. Talán tévedek, nem tudom - sóhajtottam, és belenéztem a szemébe.
- Visszamegyek New Orleansba. Egy időre legalábbis. Jobb lesz ez így mindkettőnknek. Amíg ott vagyok, talán tudsz majd felejteni. Keress valakit, és próbálj boldogulni. Nekünk kettőnknek nem megy, és ezt te legalább olyan jól tudod, mint én. Szeretlek, az örök szerelmem vagy. De mégsem megy.

- Miért kellene hinned nekem? - Kérdeztem csüggedten. Mit vár, mit csináljak? Könyörögjek neki, hogy higgye el, amit mondok? Azt márpedig nem fogom megtenni, nem alázom meg magam. - Azért, mert amikor azt mondtam neked, hogy szeretlek és hogy hűséges leszek hozzád, akkor komolyan gondoltam. - Széttártam a karjaimat és beleharaptam az ajkaimba, miközben lehunytam a szemeimet. El voltam keseredve, méghozzá túlságosan is, így fel-alá járkálva próbáltam előadni a mondandómat, csakhogy nem nagy sikerrel. Minek töröm magam a fenébe is?
Megtorpantam, amikor Elijah-t említette. Honnan tud róla? Beszéltek volna? Mégis mikor? - Tudom. - Bólintottam. - Tudom, hogy Elijah szeret, elmondta nekem, amikor találkoztunk. És én tudod mit mondtam neki? Azt, hogy téged szeretlek. - Már azt sem tudtam, hogy ezt miért hozom a tudtára, úgysem számított semmit. Visszamegy New Orleans-ba, itt hagy egyedül és ismét vége. A megszokott forgatókönyv.

- Nem feküdtél le vele - ismételtem utána, de úgy, mint valami nyilvánvaló hazugságot. - És miért kellene hinnem neked? - ültem fel a korlátra. - Annak idején szédítettél engem, Elijaht, Olivert. Nem lennék meglepve, ha Kol is rákerült volna a listádra. Esküdözhetsz, de nem tudok hinni neked. Ami igazán kár, mert szerettelek. Sőt, még most is szeretlek. De nekünk egyszerűen nem megy ez az egész. Apropó, ha vigasz kell, keresd meg Elijaht. Ő még mindig halálosan szerelmes beléd - vetettem oda foghegyről.

Megcsóváltam a fejemet. Legalább most megtisztelt annyival, hogy előadja azt a verziót, ami az ő agyában keletkezett, mert eddig még azt sem mondta el, hogy pontosan mit gondol. Nem tudtam mást tenni, csak sóhajtani egyet, a keserű mosolyom pedig visszakéredzkedett az arcomra, hiába nem akartam semmi olyasmit kimutatni, hogy borzasztóan rosszul érint ez a helyzet.
- Megesküdhetnék bármire, hogy nem így történt, csakhogy... nincs mire esküdöznöm. - Vontam meg a vállam nyelve egyet és egy pillanatra lehajtottam a fejemet, hogy a salakot kezdjem el fixírozni. Rájöttem, hogy ezzel sem leszek előrébb, ezért inkább visszanéztem Klaus szemeibe és nagy levegőt vettem. - Nem feküdtem le Kol-al. - Mondtam komolyan, őszintén és ezen kívül semmi mást nem tudtam tenni annak érdekében, hogy higgyen nekem. Nem tudok bizonygatni, ennyi az egész. Három szó az igazság... ha nem hiszi el, nincs mit tenni.
- Van egy olyan érzésem, hogy ez nem igaz rád és az újdonsült barátnődre. - Vetettem még oda foghegyről, kissé ingerülten.

Nemtörődöm volt, hányaveti. Mintha vicc lenne neki a halál. És csakugyan az is volt. Megbizonyosodtam róla, mikor leugrott, és úgy érkezett elém, mint valami ragadozó nagymacska.
- Gratulálok. Úgy látom, ismét a régi vagy - mértem végig, és megrándult az arcom. Ha visszaváltozott azt jelenti, hogy nincs gyerek. Hogy örültem-e ennek vagy sem, nem tudtam eldönteni. Bár inkább igen. A gyereknevelést nem nekem találták fel, és gyanítom, Tatia sem lenne mintaszülő ezer év vérszívás után.
- Mégis, mit kellett volna végighallgatnom? Láttam, amit láttam. Részeg voltál, mint a csap, és ott fetrengtél Kol mellett. Mondd, fordított helyzetben te mennyire hinnél nekem? Kb ugyanennyire. És ne engem vádolj, amiért ez most nem jött össze... ismét. Talán neked kellett volna hamarabb gondolkodni, még mielőtt odafeküdtél az öcsém alá.

- Egy nyak nem sokat jelent. - Megvontam a vállamat. Nekem meg főleg nem jelent semmit... nem lenne bajom, ha eltörne a nyakam, meg sem érezném. De azt a hűvös hangot eléggé megéreztem, amit Klaus intézett felém... szóval még mindig haragszik, pedig most én vagyok porondon ilyen téren. Legszívesebben ugyanazt tettem volna vele, mint az előbb a parkolóban Damon Salvatore-val.
Főleg azok után, amiket mondott. Nagyot nyeltem, meglendítettem magam és leugrottam a lelátóról. Talpra érkeztem, mint valami rossz macska, de Klaus máris előttem állt. Ha eddig nem jött le neki, hogy visszaváltoztam, majd most.
- Visszamész? - Kérdeztem halkan, aztán keserűen felnevettem. - Nos, ezt legalább elmondtad nekem. Ha már ahhoz egy gyáva féreg voltál, hogy első alkalommal a szemembe mondd, hogy elhagysz... haladás. - Az ajkaimba haraptam. Az előbb mondtam el a hasonmásomnak, hogy nincs szükségem az érzelmekre, a szerelemre és ilyen baromságokra... de eléggé rosszul esett, hogy Klaus ezt tette velem. Nem hallgatott meg, hanem elviharzott a barátnőmhöz, akinek utasításba adta, hogy közölje, eltűnt innen, aztán felszedett valami istentudjakit New Orleans-ban. Hát ennyit érdemlek... és még csodálkoznak az emberek, hogy utálom az érzelmeket? - Tudod azt hittem, hogy legalább annyit érek neked, hogy végighallgasd a mondandómat. Kiderült, hogy nem. Valahogy mindig előjön, hogy eléggé eltérőek az elképzeléseink a szerelmet illetően. - Csóváltam meg a fejem. Inkább hagytam volna a fenébe őt is és minden mást...

- Úgy látom még mindig szeretsz játszani a tűzzel. Akkor is, ha akár a nyakad is kitörheted - csóváltam a fejem, készen arra, hogy ha kell, odaugorjak, és elkapjam Tatiát, még mielőtt palacsintává lapul a lelátó alján.
- Szerintem is beszélnünk kellene. Vannak még tisztázatlan dolgaink, mielőtt visszatérek New Orleansba - mondtam hűvösen.

Már messziről hallottam az ismerős lépteket, amelyekhez nem sokkal később hang is társult. Elvigyorodtam és Klaus felé fordultam. Szóval még mindig azt hiszi, hogy ember vagyok? Nem hibáztatom, mindössze pár perce voltam ismét önmagam és ilyen távolságból nem is érezhette a változást. Talán még nem minden állt vissza a régi kerékvágásba és az illatom szerint halandó vagyok. Ki tudja, hogy működik ez a dolog.
- Igazad van. - Kiabáltam le és megálltam a szélső korlátnál, miközben újabb kortyot ittam a pezsgőmből. - De csak akkor töröm el a csontjaimat, ha véletlenül leesek. - Támaszkodtam a vascsőre. - És nincs, aki elkapjon. - Hajoltam ki kissé, de végig próbáltam tartani Klaus tekintetét, akármilyen távol is volt tőlem.
- Beszélnünk kellene. - Mondtam aztán komolyan.

(tornaterem)

Nem láttam ugyan sehol Tatiát, de az illatát éreztem. Úgy követtem, mint egy farkaskutya, és az sportpálya lelátóján akadtam rá. A tetején egyensúlyozott, mint valami akrobata.
- A helyedben kissé félnék. Emberként fájdalmas a csonttörés. És hosszas a gyógyulás - jegyeztem meg, megállva az alsó helyeken, és karba fontam a kezeimet.

Tornaterem

Csendes helyre vágytam az előbbi csetepaté után. Csetepaté? Igazából én vergődtem, az embergyerek, Salvatore és a hasonmásom pedig itták a levét az őrjöngésemnek. De megérdemelték, mindannyian... talán Matt nem, ám a járulékos veszteségek mindig nagy szerepet játszanak a háborúkban.
Az iskola számomra feltérképezetlen terület volt, de hamar megtaláltam a lelátót. Nem volt nehéz dolgom, vámpírsebességre kapcsolva majdnem a tetejéig vándoroltam és leültem az egyik padra. Belekortyoltam a pezsgőmbe és sóhajtottam egyet. Ó igen... én és a csodálatos vámpírlét újra együtt.