- Akkor rendben. Nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy nem törődnek veled. - mondtam bólogatva és a vállára tettem a kezemet. Szóval azért esett annyira össze. Azért zuhant így magába, mikor rátaláltam, mert Klaus jól elbánt vele. Az öcsém sosem volt normális. Ilyenkor annyira gyűlölöm. Annyira nem szeretem, ha kibukik milyen szemét a nőkkel. Hogy bír így bánni velük? Az a kísérője Hayley... mintha csak a kutyája lett volna a tornateremben. Meg is érdemelte, hogy jól bevágtam a pezsgőspoharak közé. Mostanában nagyon az idegeimre megy. Ha Tatia megtudná, hogy beleegyeztem a halálába, vajon mit szólna? Rossz testvér vagyok. Hagytam meghalni Henriket, hagytam eltűnni Finnt és hagytam, hogy Klaus ilyenné váljon. Rebekah még mindig egy magányos csökönyös nyávogós liba. Kol pedig... ő meg Kol. Hagytam, hogy a kisöcsém is eltávolodjon tőlem. Most meg engedélyt adtam apánknak Klaus megölésére. Bár lenne értelme harcolni? Hogy még Mikaelt is elveszítsem? Nem. Őt már nem bírnám elviselni. Apánkra bármikor számíthatok és nem állhat a kapcsolatunk közé még Nik sem. Most nem. Lehet harcolnom kellene érte, de nem megy. Különben is mit érek én Silassal szemben? A fél fogára sem vagyok elég. De ez most nem is fontos. Nik az öcsém és ha nem is védelmezve, de törődnöm kell vele. Utána kell mennem New Orleansba és lebeszélni erről a hatalomvágyáról. Régen is elviselhetetlen volt, amikor már annyira beleképzelte magát a szerepbe. Teljesen el van vakulva a hatalmától és attól, hogy ő olyan nagy ember. Pedig semmit nem tett le az asztalra. Az égvilágon semmit. Tatia kérlelni kezd. Nagyon harapok az alsó ajkamba idegesen és felfelé nézek. Ez nem menne. Az első dolog amiért be akartam verni a képét az Tatia lett volna megint. Az az egy pofon nem igazán használt. Ha már úgyis kőből van a képe, legalább hagy élvezzem egy kicsit ki. Ismerem magam. Nem bírnám megállni, hogy ne jöjjön szóba. - Rendben. Esküszöm, hogy nem említelek meg, ha csak ő nem hoz szóba. - nyögtem ki. Hát ez is nehéz menet volt. Elmosolyodtam azon, hogy ezt ennyire nehéz volt kinyögni, majd mutatóujjammal az orrára böktem. - Légy jó Tatia! - mondtam komolyan, majd távozni készültem. Valamiért ez az egész beszélgetés annyira rossz volt. Amint elhagytam a 20 méteres körzetét újra rosszul lettem. A világ megint forgott körülöttem. Alig vártam, hogy hazaérjek. Az úton megálltam a közeli tó partján és kavicsokat dobáltam bele a sötétben. Vajon van értelme annak amit csinálok? Vajon lesz eredménye? Miért vagyok ennyire reménytelenül romantikus? Miért futok egy olyan lány után, aki sosem lesz az enyém? Miért törődöm ennyit a családommal, még ha nem is akarok? Miért nem vagyok erősebb? Mit vétettem, tettem, hogy ezt érdemlem? Talán tényleg be kellene vennem azt a gyógyírt? Miért félek ettől? Miért félek a haláltól? Miért nem tudnék belenyugodni az öregedjünk meg együtt happy endbe? Mikor lesz vége? Lesz e olyan pillanat az életemben, amikor azt mondom igen sikerült!? Mi értelme az életnek?
//köszi a játékot Mégha Tatia nagyon nagyon ellenséges is volt tetszett //
- Nem fogok megbánni semmit. Elhiheted... tényleg jól leszek. - Bólintottam mintegy megerősítve a saját szavaimat. Semmi jó nem sülne ki abból, ha Elijah belefolyna ebbe az ügybe, főleg, hogy még mindig szeret. Az előbb ezt mondta, ahogy most is... de a tudatom nem fogta fel, hogy szerethet még mindig, szüntelenül... azt hiszem, ez azért jó nekem, mert így legalább lesz valaki, akihez fordulhatok, ha akarok. - Ha utána mész... - Köszörültem meg a torkomat. - Engem ne említs meg, jó? Nem akarom, hogy szó legyen rólam... azt sem akarom, hogy az elkövetkezendőkben bármi közöm legyen hozzá. Ígérd meg nekem, hogy nem hozol szóba. - Kérleltem őt kissé már lágyabb tekintettel, mint amit az előbbiekben használtam vele szemben. Az lett volna az utolsó csepp a pohárban, ha Elijah rólam beszél neki. Erre sem volt szükségem... akkor mégis mire van?
Nevetni kezdett, amolyan csúfondárosan. - Látom jót mulatsz rajtam. - húztam félre a szám szélét. Ez most komolyan kinevet? Elmosolyodom lágyan a kacagásán. - Tetszik, ahogy nevetsz. - sütöttem le a tekintetemet. - Királyságát? - vontam fel az egyik szemöldökömet. - Na ne! - esett le. Megint a kiskirály akarja játszani az ő kis birodalmában. Nem teheti ezt. - Biztosan rendben leszel? Nem akarom, hogy megbánj bármit is a jövőben ez ügyben. Azt akarom, hogy meglegyen mindened. - vágtam zsebre a kezeimet. - Persze, hogy azt szeretném. - kaptam fel a fejemet. Kezem az övére simult és úgy szedtem le az arcomról az ujjait. Magunk elé emeltem kicsi kezét és úgy fogtam. - Ha most úgy érzed, hogy egyedül vagy... nincs kiút vagy bármi ilyesmi, akkor tudd, hogy én nagyon szeretlek. - mosolyogtam rá, miközben a kezeivel játszottam a tenyeremben. - Elkel mennem Klaus után. - kerestem a tekintetét. - Nem hiszem, hogy ennek az uralkodási mániájának jó vége lehet. Az öcsém. Róla is gondoskodnom kell, bár nem szívesen hagylak itt a városban így... - folytattam. - Hívni foglak! - jegyeztem meg. - Ó és Tati! - jutott eszembe. - Ne lógasd az orrodat, nem áll jól neked. - kacsintottam rá.
Elnevettem magam. Először keserűen és lemondóan, de aztán kacajba fordult át a nevetésem. Nem hiszem el... aj, drága Elijah! Te mindig ilyen maradsz? Hogy nem tette még tönkre teljesen a vámpírlét a lelkét? Ezt a férfit mutogatni kellene. - Ne viselkedj úgy, mint egy kisfiú, Elijah. - Húzódott féloldalas mosoly az ajkaimra, amikor elém lépett és két keze közé fogta az arcomat. Ez a naivitás, ez a jóhiszeműség soha nem párolog el belőle? Komolyan jobb kedvre derít, de legalább rajta láthatom azt, amilyen én nem vagyok. - Elment innen. Nem jön vissza, csak akkor, ha felépítette a királyságát. - Megforgattam a szemeimet és igyekeztem titkolni, hogy a mellkasom ismét összeszorult. - Rá kell tudnom, hogy így van és még az energiát sem érdemes arra fecsérelni, hogy beszélj vele, miattam meg főleg nem. Nem akarj hős lovagot játszani... megleszek. Túl fogom élni nélküle. - Paskoltam meg az arcát. Mégis milyen lenne már, ha Elijah beállítana Klaus-hoz, hogy jöjjön ide vissza? Nem kell, hogy belefolyjon az ilyen ügyeimbe. - Ez nem a te dolgod, hanem az enyém. Azt mondtad, hogy szeretnéd, ha boldog lennék... akkor hagyd, hogy magam intézzem ezt és ne üsd bele az orrodat.
Figyelmesen hallgattam, amit mond. Amikor a lényegre tér érzem, hogy elképedek. A szám valahol a sarkamnál volt. Nyeltem egyet és elgondolkodtam. - Nem... ez nem igaz! - pislogtam, mint hal a szatyorban. - Majd... majd én visszahozom. - határoztam el hirtelen. - Visszarángatom ide a seggét... majd én beszélek a fejével. - járkáltam fel alá amíg kitaláltam mit csináljak. Aztán megálltam és odasétáltam a lányhoz. Kezem az arcára kúszott. - Nyugodj meg, majd én beszélek a fejével. - néztem rá együtt érzően. - Visszahozom neked és itt fog a bocsánatodért esedezni. - suttogtam a szavakat. Nehezemre esett mindez, hiszen én vagyok a sérült fél, na meg Tatia, na meg Klaus is. Az öcsém egy marha. Bár mindig is tudtam, de még sosem mutatkozott meg ennyire nyilvánvalóan. - Tudom, hogy szeretitek egymást és ez az egész csak egy félreértés. Ha kell Kolt is magammal rángatom. - mondtam derűlátóan, majd egy csókot nyomtam a homlokára. - Hamarosan visszajövök Tati. Vigyázz magadra! - mosolyogtam rá.
Éreztem, hogy nem fogunk dűlőre jutni, inkább úgy döntöttem, hogy nem fűtöm tovább ezt a témát, hanem válaszolok a kérdéseire. Sokkal jobban jártunk mindketten... nagy vonalakban elmondom neki, hogy mi bajom, ő megtudja, mond néhány vigasztaló szót és kész. Nincs szükségem többre még akkor sem, ha később meg fogom bánni ezt a fajta viselkedést. Megbánni? Egyre nemnormálisabb dolgok jutnak az eszembe... - Úgy nézek ki, mint aki kibékült Klaus-szal? Az öcséd visszament New Orleans-ba építgetni a hatalmát. - Nyögtem ki a választ, amikor már sürgető volt a hangja. - Visszament. Végeztünk egymással... ennyi volt. Számomra legalábbis. - Nyeltem hatalmasat.
- Nem kértem, hogy jó pofizz velem, csak légy őszinte hozzám. - húztam félre a számat. Jobb lesz ha tisztába tesszük a dolgokat, mert úgy érzem ő csak kerülgeti a forró kását. Vettem egy mély levegőt. Dühös voltam. - Igényt? - kérdeztem vissza. Mi vagyok én valami kutya vagy lakberendezési tárgy? Ez elég bántó volt. - Mondd akkor szerinted mi a barátság. - vontam vállat és kezemmel végigsimítottam az arcomon. Az én szótáramban az őszinteség az első szó, aztán jön a megértés, és végül pedig a vigasz... Mindig ott van ha kell és segít. - Nem tudom miért akarsz ellökni... - mondtam keserűen. Ez az a pillanat amikor férfi agyam nem képes megfejteni a női logika túlbonyolított tervrajzát. - Lehet az lenne a legjobb... - néztem félre valamerre. Minek kínzom magamat? Ez még rosszabb mint azelőtt. Akkor legalább úgy emlékeztem rá, hogy jóban voltunk. Most meg... Remek! - Akkor miről szeretnél beszélgetni? - léptem egyet feléje és néztem a szemébe. - Hol van az öcsém? Miért nincs itt veled? A bulin beszéltem vele.... mondjuk ez még elég enyhe kifejezés. Azt hittem, hogy ha kibékültök, akkor örülni fogsz. - vizslattam a tekintetét pár másodpercig, majd újra feltettem de most már sürgetően a kérdést. - Hol van az öcsém? - Meg voltam győződve róla, hogy hallgat rám és bocsánatot kér. Ennyire még ő sem lehet hülye.
- Ki mondja? - Kérdeztem keserű nevetéssel. - Én. Én mondom, Elijah. Itt nem arról van szó, hogy mit csinálsz és mit nem vagy arról, hogy a te neved hallatán is összerezzennek az emberek... láthatod, hogy veled sem tudok olyan lenni mindig, mint amilyen a parkban voltam. Ha rossz napom van, bántok másokat... és azon kívül is. Ez alól azok sem kivételek, akik fontosak nekem... és te ezt nem tudod megérteni. - Sóhajtottam. Mit mondjak neki? Nem akartam jópofizni, lelkizni... most mindent akartam, csak ezeket nem. Próbáltam elengedni a fülem mellett a szavakat, amelyekkel engem illetett, ám ahogy ő, én is hányni tudtam volna tőlük. A fejemet csóváltam és a sötétséget bámultam, nagyon kicsi választott el attól, hogy pattanjak fel és hagyjam itt a fenébe. Erre tényleg nem volt szükségem... ismét a régi lemez... - Jól figyelj rám. - Pillantottam rá komolyan. - Nincs kedvem beszélgetni az érzelmekről, arról, hogy mi történt, de ez nem azt jelenti, hogy nem tartanék rád igényt, mint barátra. - Néztem a szemeibe. - Azt mondod, hogy ismersz... nem így van és ha vállalod azt, hogy mellettem légy, amikor szükségem van rád, akkor úgyis rájössz erre. De nem muszáj... ilyen vagyok... ellököm magamtól az embereket. Ha nem tetszik, akkor menj és tarts az öcséddel egy kertipartit New Orleans-ban. - Álltam fel a helyemről és a hajamba túrtam. Nem volt szükségem még erre a drámára is.
- Értem. - ennyit bírtam a bajszom alatt kinyögni. - Ha te már eldöntötted, hogy nem tudok segíteni neked, akkor legyen. Békén hagylak. - zsebre dugtam mindkét kezemet. Nekem is van büszkeségem, még ha Tatia miatt ilyen reménytelenül romantikussá válok is. Egyszerűen a közelében teljesen más ember vagyok. Szeretném lehozni a csillagokat is az égről neki. Bármit, csak hogy neki jó legyen. De kezd megint egyre nehezebbé válni a közelében lenni, mert megint csak azt érzem, hogy eltol és nem kellek. Persze azt már közölte velem, hogy nem szerelmes belém. De érzem, hogy szeret. Az előbb is törődött velem, mégis így bánik velem. - Ki mondja ezt? Ki mondja, hogy nem szerethetlek? - vontam kérdőre. Utálom mikor ezt mondja. - Mondd és teszek róla, hogy többet ne jusson senkinek ilyen eszébe! Azt szeretek, azzal törődöm, akivel nekem jól esik. Senki se mondja meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne. Halljuk ki tiltja meg nekem, hogy szeresselek? - hangom megugrott férfiasan idegességemben. Gyűlölöm, mikor egy nő ezt mondja. A folytatás pedig... túl jó vagyok hozzád... nem egy világ vagyunk... Hányingerem van ezektől a szövegektől. ... Hallgatom tovább és tessék. Nem szerethetsz, mert te túl jó vagy hozzám, érted? Nagyszerű! Éreztem én! - Tati, ha kettőnk nevét hallja valaki... nem tőled fognak megijedni. Ne mondd nekem, hogy túl jó vagyok. Egyáltalán nem vagyok jó és még ha az is lennék ez miért baj? Miért baj az ha valaki jó hozzád? Talán azt szereted ha bottal vernek, vagy mi? - néztem kérdőn rá. Azt hiszem kezdtem dühös lenni. - Tudod jelenleg hánynom kell a pitiáner kifogásaidtól Tatia. - vontam vállat. Mikor arról beszél jobb lenne az életem anélkül hogy szeressem... az érzés nélkül... Leültem a padra és fejemet a lábam felé hajtottam a cipőmet bambulva. Ujjaim a hajamba túrtak. Gondolkoztam mit is mondhatnék. Legyen őszinte és megint ássam el magam a föld alá vagy hagyjam itt, mert már nem bírom idegekkel. - Figyelj Tatia! - néztem fel rá csillogó szemekkel mégis közömbösen. - Én... Ezzel az érzéssel éltem ezer évig és még mindig tart. Emiatt éltem túl, de egyben haldokoltam is. Nem akarok megszabadulni ettől az érzéstől. - gyűrtem az ingemet a szívem helyén idegesen. - És te most azt mondod nekem, hogy jobb lenne nekem e nélkül? - kérdeztem ártatlanul. - Szeretnék itt lenni neked... de úgy látom te nem szeretnéd, hogy itt legyek neked. Pedig én nagyon szeretnék. Elhiheted mennyire. Annak ellenére, hogy úgy elbántál velem. Annyit szenvedtem miattad... aztán képes vagyok még így hogy együtt vagy az öcsémmel... így is itt állni melletted... annak ellenére, hogy Klaus is elárult... te is ... mindenki.... Mindezek ellenére képes vagyok higgadtan itt állni és úgy állni a dologhoz, hogy érted mindent Tatia. Ezek mindezek.... neked nem jelentenek semmit? - még jobban gyűrtem az ingemet... ha nem lennék férfi biztosan elbőgtem volna magamat. Ezek a legfájósabb pontjaim. Szerelem és család egyben. De férfi vagyok, ezért csak a hangom remegett bele. - Egyáltalán nem vagyok jó, mert magamnak akarlak. Annak ellenére, hogy szemmel láthatóan nem érdekellek. Talán elkéne sétálnom, de nem megy. Itt motoszkál a fejemben, amit a múltkor mondtál. Az hogy, szeretsz velem lenni... Nem tudom hányszor kell még elismételnem, hogy engem nem zavar mennyire rossz vagy, milyen dolgokat tettél... amíg jó, kedves vagy hozzám akkor engem nem érdekel az hogy hány embert kínzol halálra, miben leled örömödet.. kit versz át. Amíg nem engem én nem érzem úgy, hogy rossz lennél... még ha az is vagy nem számít. De a gond ott van, hogy velem sem vagy jó... hozzám sem vagy jó... vagyis én így érzem. Még csak azt sem mondod el mi a bajod. Ez még jobban idegesít. Azt akarod, hogy lelépjek Tatia? Ha azt akarod mondd meg még most. Elmegyek New Orleansba és vissza se jövök. - néztem rá érzelemmel telt tekintettel. Az már más kérdés, hogy én mennyit fogok szenvedni ott megint. Most, hogy újra beleéltem magamat, hogy lehet valami, hogy talán a barátjának akar, aztán ha csalódik az öcsémben, mert benne mindenki csalódik.. akkor majd felnyílik a szeme, hogy talán akar engem, de még ha nem is akkor is ott lehetek neki és vigyázhatok rá. Nekem ennyi elég. De ha ő nem akarja... Nincs keresnivalóm itt.
Halkan felhorkantam. Ez a férfi... annyira reménytelenül jó. A lelke olyan törékeny, mint egy porcelánbaba, de mégis mit tehetnék? Minden neki mondott szavamat komolyan gondoltam. Azt akarta, hogy őszinte legyek vele, hogy mondjam el, mit érzek... amikor megteszem, az sem jó? Nem értem. Inkább sóhajtottam egyet és végighallgattam a szavait, amelyeknek előzményeit nagyon úgy tűnik, hogy félreértelmeztem. Mindegy, a lényeg ugyanaz. - És annak mi értelme lenne, ha ismét eltűnnék a világ elől? Annak a korszaknak már vége, nem szeretnék egy eldugott kis szigeten üldögélni és elmélkedni az élet nagy dolgairól. - Megvontam a vállaimat, majd elhallgattam. Nem szólaltam meg, hanem rá figyeltem. Arra, hogy mi történt vele a szigeten, hogy mitől fél és mit gondol rólam. Részben igaza volt, mégis képtelen voltam változtatni a hozzáállásomon. Most nem ment, nem tudtam az a kedves emberlány lenni, akit ő akart és akit ő szeret. Mert én már nem vagyok az többé... ebbe kellene beletörődnie. - Nem tudsz rajtam segíteni, Elijah, ezért nem várom el tőled, hogy meghallgass. Hogy ellöklek magamtól? - Kérdeztem halkan, rá nézve. - Meglehet. - Bólintottam. - Tudom, hogy miket mondtál és azt is, hogy én mit kértem tőled... de neked nem szabad szeretned engem. - Biccentettem félre a fejem már kissé keserűbb arckifejezéssel. Nem akartam elmarni magam mellől, én örültem volna a legjobban, ha számíthatnék rá, mint barátra, de nálam ez így működik. Minden vagyok, csak egyszerű jellem nem. - Nem szerethetsz, mert te túl jó vagy hozzám, érted? Van elég baja mindkettőnknek, neked pedig nem hiányzik, hogy engem szeress. Sokkal jobb lenne az életed enélkül az érzés nélkül. - Nagyot nyeltem. Én csak annyit kértem tőle, hogy legyen mellettem, amikor szükségem lenne rá, semmi mást. De jelen helyzetben nem akartam beszélni arról, hogy mi történt, főleg úgy, hogy az öccséről volt szó. Ezért is kivitelezhetetlen ez a kettőnk közötti "viszony". - Ez nem játék. Ez az életem, Elijah. - Mondtam még reagálva arra, amikor Klaus-szal hasonlított össze, ám belül majdnem felrobbantam emiatt.
Csalódottan pillantottam feléje. Nem, ennyire nem lehet reménytelen. - A múltra emlékezni kell. Az ad erőt és utat. Megmutatja, hogy milyenek szeretnénk lenni. A múltból tanulhatunk, ha visszaemlékezünk a hibáinkra és azokra a pillanatokra, amikbe kapaszkodhatunk, hogy ha történt valami rossz velünk. - magyaráztam. - Te sírsz? - kezem az övé után kutatott a sötétben. - Dehogy! Eszem ágában nem volt, hogy ilyet felajánljak Tatia! Szerintem ezt te sem gondoltad komolyan. - néztem rá megrémülten. - Úgy értettem, hogy nem szeretnéd hátrahagyni a múltat és mindenkit... újra elbújni egy kicsit a világ elől? - egészítettem ki. Szívem vágya volt, hogy eltűnjek innen, a problémák elől, minden elől. - Tudod... - néztem a szemébe. - Elkísértem anyuékat a barlangba... találkoztam vele... Silassal.... a te arcodat viselte. - mondtam fájdalmasan. Engem akart bántani és ezért utálom. - Az járt a fejemben egész végig, hogy te állsz ott előttem... és az ajkai azt a szót fogják formálni, hogy Hagyj békén Elijah! Gyűlöllek! Te csak egy unalmas semmirekellő alak vagy. És ebbe belepusztultam volna. - közöltem kissé elkókadva. - Azt kérted legyek melletted és legyek a barátod... most pedig ellöksz Tatia. Nem tudom követni ezt az egész viselkedésedet. Nem hagyod, hogy meghallgassalak... Ellöksz... miközben tudod, hogy mennyi erőfeszítésbe telik nekem itt ülni. Még mindig haragszom rád Tatia! - mondtam komolyan, majd elléptem tőle. - Azt mondtam harcolni fogok érted most, ha már régen nem tettem. De ez úgy nem megy, ha te nem akarod. - vontam vállat. Nem vagyok hülye. Beleegyeztem, hogy legyünk barátok akkor... Rendben legyünk azok, de ez mégis csak szemétség így bánni velem. - Tudod mit? Maradj csak az öcsémmel. Jól összeilletek... Máris van egy közös vonásotok. Szerettek játszani az érzéseimmel. - tártam szét a karjaimat.
Na igen, nem volt nehéz észrevenni, hogy nem éppen a legjobb formámban vagyok, Elijah mégis egyre csak próbálkozott és próbálkozott. A karjaiba kapott, ami nagyon meglepett, a következő pillanatban pedig már a kilátó korlátján ültünk. Hunyjam be a szemem? Ugye ez nem valami hipnotizálós, belebeszélős műsor lesz, mert akkor rögtön levetem magam és nem érdekel, hogy nem halhatok bele. Szerettem Elijah pozitív hozzáállását, de ez most vajmi kevés volt nekem. Drága Elijah... ne csináld ezt, könyörgöm! Nem kellene rám pazarolnod a maradék energiádat is. Szót fogadtam neki és becsuktam a szemeimet. Éreznem kellene valamit? Látnom magam előtt az emléket, amire kért? Semmi nem történt... hatalmas üresség, feketeség, a lelki szemeim nem voltak működőképes üzemmódban. Érzékeltem, ahogy a hűsítő szellő végigsimít az arcomon, ám nem nagyon tudtam értékelni... két napja még igen, emberként minden sokkal szebbnek tűnt, de a végére rájöttem, hogy csak azért éreztem mindent jobbnak, mert egy teljesen más világ volt számomra újra megtapasztalni a halandó életet. Már tudom, hogy ezek a dolgok lényegtelenek egy vámpír életében. - Nincsenek szép emlékeim, Elijah. - Pattantak ki a szemeim és belebámultam a sötétségbe, ahol apró pontokként világítottak azok a házak, amelyekben égve hagyták a világítást. - Miért gondoljak vissza a gyerekkoromra vagy bármi másra? Az a múlt. Elmúlt. Nem jön vissza többé és nekem sem lesz jobb, ha állandóan elmerengve bámulom a csillagokat. - Ujjaimmal a korlátba kapaszkodtam és meglóbáltam a lábaimat. - Neked sem kellene. - Motyogtam magam elé és mély lélegzetet véve telt meg a tüdőm levegővel, amit ki is fújtam. Pár perccel az állandóan utat törni akaró könnyeim miatt nem voltam képes ilyen mély levegővételre. Mostanra sikerült csak elérnem, hogy a tüdőm normálisan működjön. Összevontam a szemöldököm és Elijah felé fordítottam a tekintetemet. Burkoltan felajánlotta, hogy megigézne? Mert nekem ez jött le belőle. A gondolatra keserűen nevettem fel. - Szabad vagyok, felejteni viszont nem akarok. Kellenek az emlékek... - Néztem rá komolyan. - Ezek tesznek minket olyanokká, amilyenek vagyunk... emlékezni akarok mindenre, ami történt... anélkül mi értelme lenne azoknak a dolgoknak, amik megtörténtek? Nincs szükségem minden mellett arra, hogy ürességet érezzek... tudni akarom, hogy miért vagyok dühös, mérges, csalódott... és hogy mi fáj. - Tettem hozzá suttogva, de az arcomról igyekeztem elrejteni az érzelmek bármilyen formáját. - Szóval kösz, de nem élek a lehetőséggel.
Elfogadtam a vérét, mert nagyon erőlködött. Beleharaptam a csuklójába és inni kezdtem. Finom volt a vére, egyre jobban és jobban kedztem érezni magamat. - Köszönöm. - mondtam mikor végeztem. - Örülök, hogy a régi vagy. - mosolyodtam el, bár fogalmam sem volt róla melyik énjéről beszél. - Őszintén szólva nem tudom mit takar ez... hogy visszakaptad a régi önmagadat, mert velem mindig ugyanolyan voltál. Akár emberként, akár vámpírként... - suttogtam magam elé. - Holnap már nem leszel ott nekem. - sütöttem le a tekintetemet. - Látom, hogy nagyon rossz kedvedben vagy. - mosolyogtam rá, felálltam, felhúztam őt is a földről. - Még szerencse, hogy tudom, hogyan vidítsalak fel. - kacsintottam rá. Teljesen jól voltam. Már csak a seb környéke fájt. Bár mivel ez az első nap, biztosan még nagyon fájni fog később... - Mennyire szereted a kalandokat Tati? - kaptam a karomba és felugrottam a lelátó korlátjára. - Ahogy emlékszem nagyon kedvelted őket. - mosolyogtam pár centire lévő arcába. - Hunyd be a szemeidet! - én is becsuktam. A szél fújt, belekapott a ruhájába, amire még szélesebben mosolyogtam. - Gondolj valami szépre! Egy emlékre ami eszedbe jut. Aminek nincs köze senkihez sem, csak hozzád Tatia. - én is elgondolkoztam vajon nekem milyen emlékem juthat eszembe, ami csak rólam szól. Ahol nem éppen Tatia miatt szenvedek, ahol nem Katerina mérte rám az újabb csapást. Ahol nem az öcsém vagy a húgom miatt kellett aggódnom, hanem ami csak rólam szól. Egyetlen ilyen mozzanat ötlött az eszembe. Amikor még ember voltam. Kisfiú. Szerettem kint üldögélni az erdő szélén. Emlékszem, hogy egyszer megsértődtem, mert összevesztem Finnel valami fakardos játék miatt és apánk először az életben neki adott igazat és nem nekem. Morcosan kiballagtam az erdő szélére. Volt egy rejtekhelyem, ami csak az enyém volt. Emlékszem tavasz volt. Virágpor hullott a fákról és beszínezte a földet, a zöld gyepet. Ott üldögéltem egymagamban és elképzeltem a jövőmet. A falu vezetője szerettem volna lenni, átvenni apánktól a feladatot. Aztán pedig találni egy remek lányt, aki annyira szeret mint én őt. Ezután pedig nem szerepeltek gyerekek vagy letelepedés. Fogtam volna a nőmet és jártuk volna a világot, kalandos életre vágytam, határtalan dolgokat csinálni. De aztán anyám rám talált az erdőben és visszarángatott a kemény valóságba. Vámpírrá válva azt hittem, hogy lehet szabad és tehetek azt amit akarok. Hogy nem kell többé követnem apám akaratát, de nem ment. Már késő. Soha nem lehetek olyan szabad, mint amire az a kisfiú vágyott. Nincs aki utat mutasson. Nem akarok olyan sem lenni, mint Klaus. Viszont határtalan akarok lenni. De nem tudom hogyan. Talán ezért is szerettem bele Tatiába, mert ő mindig erre a vágyamra emlékeztet, ahogy Katerina is később. - Nem akarsz szabad lenni? Elfelejteni mindenkit és mindent? - suttogtam a fülébe csukott szemmel.
Lelkifurdalás? Ugyan már, nehogy elkezdje itt nekem játszani a sajnálkozó, mártír vámpírt, mert akkor én leszek az, aki megharaptatja magát egy farkassal. Ez csak egy kis vér és egy harapás, amibe én nem fogok belehalni, bár váratlanul ért. Más esetben rögtön letéptem volna annak a fejét, aki meg merte volna tenni ezt velem, de jobbnak láttam, ha Elijah-t nem hagyom itt szenvedni egy tornapályán. Ha a vérem segít neki, hát üsse kavics. - Hallgass már. - Intettem csendre és tartottam a fejét, hogy akadálytalanul ihasson belőlem. Aztán beugrott, hogy ő még abban a hitben él, hogy ember vagyok. Ideje megtudnia mindenkinek, hogy ez nem így van. Elhúztam a csuklóm a szájától és a sebre pillantottam, ami szintén beforrt. Bólintottam. - Igen, visszaváltoztam. Köszönthetsz újra a klubban. - Vontam meg a vállam és meglebegtettem a kezem a szemei előtt. Nem kellene, hogy összeessen itt nekem, mert nem vagyok olyan hangulatomban, hogy felkaparjam a földről és nővérkét játsszak. De mikor is tettem én ilyet? Látszott rajta, hogy jobban van, mintha az arcának színe is kezdett volna visszaállni a normálisba, de ha ez nem lett volna elég, akkor a stílusa is visszatért a régibe. Aggódott miattam... megint. Rá akart venni, hogy mondjam el, mivel segíthetne, utána stratégiát váltva mindössze a segítségét ajánlotta fel. Nem szorulok lelki támaszra... egyáltalán nem. - Jól vagyok. - Jelentettem ki, ahogy magához ölelt és a hátamat simogatta, mint egy elveszett kislánynak. Sóhajtottam egyet. - Semmi bajom. - Nyögtem ki kissé halkabban, aztán elhúzódtam tőle. - Visszakaptam a régi önmagamat. Mi más kellene még? - Vontam fel a szemöldökömet és megpaskoltam az arcát. - De rólad ezt nem lehet elmondani. Menj szépen haza és pihenj le. Holnapra kutya bajod sem lesz. - Néztem a szemeibe. Nem akartam lelkifröccsöt hallgatni. Elmondta, hogy számíthatok rá, én pedig feldolgoztam.
Igazából forgott velem a világ és mindent mondtam volna ha megkérdik hol is vagyok most, kivéve azt, hogy egy lelátón. Aztán megint kezdtem kicsit jobban lenni. Ezek a hőhullámok elviselhetetlenek. Az ingem gallérját húzogattam szélesebbre, reménykedve, hogy ettől nem lesz ennyire forróság. - Sa...saj...nálom... - nyögtem zavartan, mikor az arcomhoz ér. Érzem, hogy égek.. a bőröm ég. Elmosolyodom mikor azt mondja egy szúnyogcsípés az egész. - Nagyon fáj. - kerestem a tekintetét, bele telt mire megtaláltam, pedig előttem volt pár centire az arca. Aztán vér... felharapta a kezét és a számhoz nyomja és ellököm. - Nem akarlak bántani. - mondtam. - Az első harapás is nagyon nagy lelkifurdalást fog okozni ha felgyógyulok ebből. Hidd el nem akarok több sebet ejteni rajtad. - bólogattam nem legesen. Milyen "ember" lennék, ha én magam venném a vérét. De hirtelen valami fejbe vágott. Kezdtem jobban lenni. Ez nem lehetséges... Tatia nem vámpír többé. Értetlenül néztem rá. - Vámpír vagy? - vontam fel a szemöldökömet. A forróság nem szűnt meg de végre egyet láttam mindenből. A hangomat is megtaláltam. Tudtam hol vagyok. - Tati... Mondanám, hogy menjünk igyunk a tiszteletedre, de amint látod meg sem bírok mozdulni. - mondtam kissé zavarban. Kezem az arcára csúszott. - Mond mit tehetnék érted? - kérdeztem őszintén. Biztosan tombolni akar. Ha ez a vágya nyugodtan tomboljon csak... meg is üthet ha akar. Ha ettől jobban érzi magát. Fogalmam sincs meddig tart a vére a szervezetemben, de ki akarom használni az időt amíg józan vagyok, aztán pedig hazavánszorgok. Kezemet nyugtatóan a combjára csúsztattam. - Tudod mit... Ne mondj semmit! Csak tudd, hogy itt vagyok neked. - mondtam barátságosan, majd magamhoz öleltem. A hátát simogattam nyugtatón. - Minden rendben lesz Tati. Minden rendben lesz, megígérem. - suttogtam a hajába.
Nem tetszett a hangneme, az meg főképp nem, hogy mindenféleképpen ki akarta húzni belőlem, hogy mi történt. Elijah vagy nem Elijah, tök mindegy, nem akartam beszélgetni. Főleg, hogy eszembe jutottak Klaus szavai, aki szerint Elijah-hoz kellene fordulnom, hogy megvédjen, amíg ő a távolban kiskirályt játszik. Még mit nem, úgy nézek ki, mint aki védelemre szorul? - Mit nem értettél azon, hogy hagyj békén? - Felsóhajtottam, de a hangom ugyanolyan közömbösen csengett, mint először. Nem fogok jópofizni, ahhoz végképp nem volt hangulatom. Tényleg az süt belőlem, hogy társaságra vágyom? Bár Elijah sem úgy nézett ki, mint szokott, mintha... meggyötörtebb lenne és fájna valamije. Az arcára ez ült ki, összevont szemöldökkel néztem rajta végig. Itt valami nem stimmel, főleg, hogy a szeme alatt az erek feketévé változtak és vámpírként nézett rám. Azt hajtogatta, hogy vér kell neki... megőrült. Miért is csodálkozom? Előbb-utóbb mindenkit utolér. - Mi a...? - Mire akármit kérdezhettem volna éles szúrást éreztem a nyakamon. A szemeim kiguvadtak, görcsösen kapaszkodtam Elijah vállába, hátha el tudom tolni magamtól. Megharapott! Megharapott? Ezt nem hiszem el, mégis mi folyik itt? Már azon voltam, hogy felképelem, végül ő maga ejtette le rólam a karjait, én pedig rögtön a sebemhez kaptam. Pillanatok alatt begyógyult, de a vérem ott maradt a kezeimen és Elijah ajkain is. Folyamatosan motyogott, mint akinek elment az esze, csakis akkor kaptam magyarázatot a viselkedésére, amikor feltűrte az ingujját. Egy harapás. Megharapta egy farkas? Így már értem, miért van rossz napja. - Ó, a francba... - Nyögtem szemforgatva és lehajoltam, hogy kezeim közé foghassam az arcát. - Nem lesz semmi bajod. Ősi vámpír vagy, ez csak egy szúnyogcsípés. - Közöltem és nem tétováztam, felharaptam a csuklómat, hogy a szájához tegyem. - Igyál... talán ez segít. - Mondtam. Azok után, hogy a múltkor meghallgatta a nyavalygásomat és elviselt emberként, ennyivel tartozom neki. És lehet, hogy a vérem dob rajta egy kicsit... egyébként egy vámpírnak segít egy vámpírvér, ha történik vele valami? Elég hülye kérdés.
Értetlenül pislogtam rá. Nem voltam olyan állapotban, hogy megértő legyek. Leginkább vérre jó sokra és egy puha ágyra vágytam, ahonnan nézhetem a focimeccset. - Csak aggódom érted. Mi történt? Az öcsém volt? Mit tett az a barom? - kérdeztem érdeklődve és kissé sürgetve. - Nem hiszem el... - ráztam jobbra és balra a fejemet. - Azt mondtad a barátom akarsz lenni, akkor tartsd magad ehhez és mond el mi bánt! - mondtam nemet nemtűrően. Nyeltem egy nagyot. Vámpírfogaim előbújtak és sárgult tekintetem beeresedett. - ...vér...kell...vér... - keresgéltem négykézláb a földön valami után. Éreztem, hogy nem vagyok magamnál. Képzelgek a harapás miatt. - Vért akarok! - morogtam, majd visszafordultam Tatia felé, akit én már egyáltalán nem Tatinak láttam. - Vér! - állapítottam meg és a nyakára vetettem magamat. Szívverésem felgyorsult, ahogy a vére az ajkaimhoz ért. Kezeim eleinte erősen markolták a felkarját, de aztán elgyengültek és ájultan gördültem le a testéről. Számon a vérét bágyadtam próbáltam "elkenni". - Vér... - hajtogattam, majd a számhoz kaptam. Az egész vissza akart jönni a torkomon. Felültem és üvegesen néztem magam elé. - kell... - folytattam a motyogást. Felhúztam az inget a jobb karomon, amin egy hatalmas harapás díszelgett elfertőződve. Klaus azt mondta, hogy pár nap és kiheverem. - Tati... - fordultam feléje tanácstalanul és ijedten. Még sosem harapott meg farkas.
Bár a légzésem egy ideig szaggatott volt és nem tudtam hová tenni a történteket, néhány perc múlva már próbáltam megnyugodni. Hiába fogok azon gondolkozni, hogy miért történtek így a dolgok, hiába fogom rágni magam amiatt, hogy Klaus elmegy a városból, semmi sem fog változni. Sovány vigasz, de így igaz... csakhogy ennek az agyamba és szívembe való bevésése bizonyult a legnehezebb feladatnak. A mellkasom szüntelenül szorított, az orrnyergem összeszűkült az állandóan rám törő sírhatnék miatt, de nagyokat nyelve moderáltam magam. Nem vagyok kislány... Tatia Petrova nem akad ki olyan apró-cseprő dolgokon, mint hogy elveszti a szerelmét. A vámpír énje nem. Motoszkálást hallottam, ám ezt is igyekeztem kizárni. Ha egy ember jön megölöm, azzal legalább megpróbálhatom jobb kedvre deríteni magam és levezethetem a bennem felgyülemlett feszültséget is. Mégsem volt lehetőségem kibontakozni, hiszen mire felpillantottam Elijah arcát láttam magam előtt. Rezzenéstelen tekintettel pillantottam az övébe, teljesen érdektelenül. Nem érdekelt, miket mondott, miért van itt vagy mit akar. Semmi sem érdekelt. - Nos, ha megőrjít a hallgatás, akkor távozz... nem jó helyen kopogtatsz, ha beszélgetésre vágysz. - Közöltem hidegen. Most csak arra vágytam, hogy legyilkolhassam a várost, de még nem szedtem össze magam annyira, hogy felálljak a padról és az erdőbe vonuljak. - Hagyj békén, Elijah.
Klaus is my brother. I’m a little behind on the times, but I believe the term you’re searching for is OMG.I will give you my word. We will be your partners. We will end Marcel’s realm. But know this, if anything whatsoever happens to that girl or her unborn child. You needn’t fear Marcel nor Klaus or anyone… More than anyone you need to fear me.
Kettőt látva vánszorogtam ki a levegőre. Bárhova ahol nem találkozom Klaussal és Tatiával, na meg a hasonmásokkal akik rá emlékeztetnek. Egyszerűen nem volt kedvem ahhoz, hogy ilyen állapotban veszekedjek valakivel. Az öcsém is jól elbánt velem, de ő mindig ilyen bunkó volt. Nem is csodálkozom rajta. Momentán olyan rosszul voltam, hogy görnyedt testtartásom egyáltalán nem tükrözött semmi büszkeséget vagy erőt. A fejemhez kaptam és a korlátnak támaszkodva húztam fel magamat a lelátóra, hogy leülhessek. De ekkor megláttam Tatiát. Nagyszerű! Ennél jobb pillanatban sosem futhattam volna vele össze. Megvártam, míg az agyam képes volt egy helyre fókuszálni és a két Tátia eggyé vált. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy a földön térdel és magába van roskadva. A fal segítségével kihúztam magamat. Nem láthat gyengének, ha így össze van omolva. Nem hagyom, hogy gyengének lásson, mikor láthatólag nagyon szenved. Az alsó ajkamba haraptam, szinte vérezni kezdett az erőtől. Így próbáltam magamba fojtani a vérfarkasharapás fájdalmait. Iszonyatos! Otthon kellene az ágyban feküdnöm, de eljöttem, hogy láthassam őt. Csakis érte! Mégis... Most már nem tűnik olyan jó ötletnek, hogy így lásson. Előléptem mintha minden rendben lenne és elé termettem. - Minden rendben? - térdeltem le eléje. - Tati szólalj meg! Itt vagyok! Mond meg ki bántott és ígérem visszakapja. - mondtam és a tekintetét kerestem besárgult szemeimmel. - Mondj már valamit! Megőrjít ez a hallgatás! - ordibáltam rá idegességemben, de aztán meg is bántam. Átöleltem és odahúztam magamhoz. Kezeim remegtek a hátán. Mindjárt elájulok ....
Nem mondtam semmit, mert újfent nem lett volna értelme. Megbánni? Ad majd egy újabb esélyt? Ő? Röhejes, méghozzá fájdalmasan nevetséges. Csak néztem, ahogy elindult és megcsóváltam a fejemet a szavaira. Persze, nem jelent semmit neki az a lány... lehet, de ha én jelentenék neki valamit és annyira New Orleans-ba akart volna menni, akkor megkért volna, hogy tartsak vele. AZ már más tészta, hogy nagyon el kellett volna gondolkoznom a válaszon, ám a szándék a lényeg... most már mindegy. Figyeltem, ahogy sz épület felé lépdelt és ezzel együtt az életemből is kisétált. Eldöntöttem, hogy nem lesz visszaút... nekem erre nincs szükségem. Lerogytam az előbbi helyemre, kezembe fogtam a pezsgőspoharat, de a könnyeim elapadtak, már nem voltam képes a sírásra. Csak csendben meredtem magam elé és elkezdtem kiölni magamból az érzelmeket, amiket iránta éreztem... nem lesz egyszerű és gyors, ám egy nap talán sikerülhet.
Úgy léptem hátra, mint akit pofon vágtak. Számítottam mindenre, csak ezekre a szavakra nem. - Legyen - bólintottam. - Megyek. Talán eljön még majd egyszer az a nap, amikor megbánod, amit most mondtál nekem - indultam el újra a tornaterem felé. - Hayley nekem nem jelent semmit - fordultam vissza még egyszer. - Szükségem van rá. Ő lesz a kulcs a farkasok felé. Soha senki nem fog felérni veled, Tatia. És vissza fogok térni. Amikor már senki nem bánthat. Sem Mikael, sem az anyám, sem pedig senki más. Akkor adok majd egy új esélyt, hogy átgondold, még mindig nem akarsz-e látni. Isten veled - mondtam csendesen, és ezúttal tényleg nem álltam már meg, a tornaterem felé visszaúton. Féltem, hogy ha megteszem, sosem leszek képes elmenni a városból.
Úgy ültem ott egy helyben, mint aki a halálos ítéletére vár és így is volt. Mert úgy éreztem, hogy haldoklom... és még a hasonmásom azt mondja, hogy kellenek az érzelmek, mert anélkül üresnek érezzük magunkat. Én pont az ellenkezőjét láttam igaznak, érzelmekkel voltam a lehető legüresebb. Egy senki voltam, legalábbis értelme nem sok volt, hogy próbáltam szeretni. Egy kéz kulcsolódott a karjaimra, erre lettem figyelmes. Klaus volt az, felhúzott a padról és megcsókolt. Arcát kezeim közé fogva, szenvedéllyel és fájó szívvel viszonoztam a csókját. Hogy melyik volt most a nagyobb, azt én magam sem tudtam volna megállapítani, egyszerűen csak élvezni akartam azt, amire az elkövetkezendőben nem lesz lehetőségem. Hogy vele legyek... Nagyot nyeltem, amikor elszakadt tőlem. - Nem akarlak látni többé... - Ahhoz képest, hogy azt akartam mondani, szeretem, elég nagy váltás következett be. Ám ha azt mondtam volna, hogy szeretem őt és ismét kérlelni kezdtem volna, hogy maradjon, ugyanott lennénk, ahol a part szakad. Így sokkal könnyebbnek tűnt. - Csak... menj. - Néztem a szemeibe. Lehet, hogy megbánom még ezt a pár szót, de neki is gyerekjáték lesz úgy felépítenie a birodalmát, ha nem vonja el a figyelmét az esetlegesen általam érzett szerelme. Főleg, hogy máris talált magának új játszótársat, akit meg kellene ölnöm.
- Ég veled, Tatia - suttogtam, és elindultam lassan, vissza a tornaterem irányába. A felé a sors felé, amit már száz évvel ezelőtt teljesítenem kellett volna. Néhány lépés után viszont megtorpantam, és visszafordultam. A látvány pedig szinte csavarni kezdte a szívemet. Utoljára ezer éve éreztem ilyet, mikor úgy hittem, Tatia meghalt. Ez most kissé ugyanolyan volt. Félig elvesztettem őt, vagy talán teljesen. Ki tudja... Egy másodperc alatt odarohantam hozzá, felkaptam a padról, és megcsókoltam. Úgy, ahogy akartam, ahogy mindig is akartam. Fájón, gyötrő szenvedéllyel. - Visszajövök - suttogtam, mikor elszakadtam tőle. - Ígérem, hogy nemsokára visszajövök. Csak várj rám... ha képes vagy rá.
Én nem értem meg? Tökéletesen értettem, hogy miről beszél, de konkrét értelmet nem láttam a mondandójában. Ő nem fogta fel azt, amit én mondtam, amire én akartam kilyukadni... ha ketten itt lennénk egymásnak, nem kellene semmilyen hatalom ahhoz, hogy legyőzhetetlenek legyünk. Csak ő és én, ennyire lenne szükség, ám ez úgy tűnik, neki ez jelenleg nem elég és én semmit sem tudok tenni az ellen, hogy ne hagyjon magamra és ne az átkozott hatalomvágya vezérelje. Elindult, de a háta mögött még visszapillantott rám. Egyre nagyobb és mélyebb levegőket kellett vennem ahhoz, hogy egyáltalán szóhoz jussak. Menjek Elijah-hoz? Nem tehetem... megígértem, hogy nem fogom őt még egyszer megbántani és ezzel nagyon is megszegném az ígéretemet. - Ég veled, Nik. - Suttogtam lehelethalkan. Szebben akartam elbúcsúzni tőle, ám már nem maradt erőm arra sem, hogy megtegyek pár lépést és odasétáljak elé, hogy akár egy búcsúcsókot is adjak neki. Értelmetlen lett volna, inkább lerogytam az egyik padra és az ajkaimba harapva próbáltam szüntelenül elfojtani a könnyeimet. Szinte fizikai fájdalmat okozott ez a mozdulatsor, de addig ezt terveztem csinálni, míg el nem sétál... vagy marad... ez már egyedül az ő döntése.
Azt hittem sarkon fordul, és azonnal faképnél hagy. De nem ezt történt. - Hát még mindig nem érted - mondtam neki csendesen. - Nem a hatalom tesz boldoggá. Az csak az első lépés ahhoz, hogy boldog lehessek. Utána visszatérek, hogy veled lehessek boldog. De ez a hatalom nélkül nem megy. Erő kell... hogy soha többé senki ne bánthasson egyikünket sem. Ezért kell elmennem. Nem tudom mit mondhatnék még, hogy végre megérts engem. Visszafordultam a korlát felé, és a vállam felett halkan még visszaszóltam Tatiának. - Míg nem vagyok itt, menj Elijah-hoz. Ő majd megvéd. Őt apánk sosem bántaná.
Kezdőlap
Mégha Tatia nagyon nagyon ellenséges is volt tetszett 
//
hozzám, érted? Nagyszerű! Éreztem én! - Tati, ha kettőnk nevét hallja valaki... nem tőled fognak megijedni. Ne mondd nekem, hogy túl jó vagyok. Egyáltalán nem vagyok jó és még ha az is lennék ez miért baj? Miért baj az ha valaki jó hozzád? Talán azt szereted ha bottal vernek, vagy mi? - néztem kérdőn rá. Azt hiszem kezdtem dühös lenni. - Tudod jelenleg hánynom kell a pitiáner kifogásaidtól Tatia. - vontam vállat. Mikor arról beszél jobb lenne az életem anélkül hogy szeressem... az érzés nélkül... Leültem a padra és fejemet a lábam felé hajtottam a cipőmet bambulva. Ujjaim a hajamba túrtak. Gondolkoztam mit is mondhatnék. Legyen őszinte és megint ássam el magam a föld alá vagy hagyjam itt, mert már nem bírom idegekkel. - Figyelj Tatia! - néztem fel rá csillogó szemekkel mégis közömbösen. - Én... Ezzel az érzéssel éltem ezer évig és még mindig tart. Emiatt éltem túl, de egyben haldokoltam is. Nem akarok megszabadulni ettől az érzéstől. - gyűrtem az ingemet a szívem helyén idegesen. - És te most azt mondod nekem, hogy jobb lenne nekem e nélkül? - kérdeztem ártatlanul. - Szeretnék itt lenni neked... de úgy látom te nem szeretnéd, hogy itt legyek neked. Pedig én nagyon szeretnék. Elhiheted mennyire. Annak ellenére, hogy úgy elbántál velem. Annyit szenvedtem miattad... aztán képes vagyok még így hogy együtt vagy az öcsémmel... így is itt állni melletted... annak ellenére, hogy Klaus is elárult... te is ... mindenki.... Mindezek ellenére képes vagyok higgadtan itt állni és úgy állni a dologhoz, hogy érted mindent Tatia. Ezek mindezek.... neked nem jelentenek semmit? - még jobban gyűrtem az ingemet... ha nem lennék férfi biztosan elbőgtem volna magamat. Ezek a legfájósabb pontjaim. Szerelem és család egyben. De férfi vagyok, ezért csak a hangom remegett bele. - Egyáltalán nem vagyok jó, mert magamnak akarlak. Annak ellenére, hogy szemmel láthatóan nem érdekellek. Talán elkéne sétálnom, de nem megy. Itt motoszkál a fejemben, amit a múltkor mondtál. Az hogy, szeretsz velem lenni... Nem tudom hányszor kell még elismételnem, hogy engem nem zavar mennyire rossz vagy, milyen dolgokat tettél... amíg jó, kedves vagy hozzám akkor engem nem érdekel az hogy hány embert kínzol halálra, miben leled örömödet.. kit versz át. Amíg nem engem én nem érzem úgy, hogy rossz lennél... még ha az is vagy nem számít. De a gond ott van, hogy velem sem vagy jó... hozzám sem vagy jó... vagyis én így érzem. Még csak azt sem mondod el mi a bajod. Ez még jobban idegesít. Azt akarod, hogy lelépjek Tatia? Ha azt akarod mondd meg még most. Elmegyek New Orleansba és vissza se jövök. - néztem rá érzelemmel telt tekintettel. Az már más kérdés, hogy én mennyit fogok szenvedni ott megint. Most, hogy újra beleéltem magamat, hogy lehet valami, hogy talán a barátjának akar, aztán ha csalódik az öcsémben, mert benne mindenki csalódik.. akkor majd felnyílik a szeme, hogy talán akar engem, de még ha nem is akkor is ott lehetek neki és vigyázhatok rá. Nekem ennyi elég. De ha ő nem akarja... Nincs keresnivalóm itt. 
