Nem vagyok jóban olyan emberekkel, akik ennyire a bőröm alá látnak. Utálok nyitott könyv lenni mások előtt. Nyilván az az oka, hogy... nos, furcsa és beteg körülmények között nőttem fel egy nálam is szociopatább apával. Az anyám rejtélyes körülmények között halt meg, ahogyan az ikertestvérem is. És szeretném tudni, hogy ki tette...
- Azt hiszem, mi is túl hasonlóak vagyunk... talán mi sem fogunk jól kijönni - nevettem fel, bár nem túl lelkesen, hiszen jelenleg nem dúlt bennem az a fene nagy jókedv.
- Talán jobb lenne, ha én most elugranék a cuccaimért. A hotelba... de utána visszajövök - tettem hozzá, majd beletúrtam a hajamba. Kezdtem zavarban érezni magam miatta. Talán mert tényleg túl sokat tudott vagy látott bennem, mait nem kellene látnia...
- Remélem, nem fogod megbánni, hogy a házadba költöztetsz egy elmebeteget - kacsintottam még rá, majd az ajtót kinyitva elhagytam a lakást.

|| ez a záróm volt, köszi a játékot, remélem, hamarosan ismét találkozunk ||  

 

Derültem egyet a mondatán, mert egyet értünk ezen a likőrös-semmi alkoholos ital dolgon. Nos, igen, sosem tudnám meginni azt, még ha arra is kényszerítenének engem, akkor sem.
Curtis felbontotta az üveget, és öntött a poharainkba, majd az egyiket átadta nékem. Miután ő is belekortyolt, én sem maradtam el tőle. Közben pedig válaszolt a kérdésemre, ami meglepett. Megnyílik -e előttem őszintén? Azt tudom, hogy nem igazán fog, mert miért is kellene? Mindenkinek megvannak a saját titkai és hazugságai, melyeket jobb nem bántani, és a tüzet pedig szítani... Nem egy csodás dolog.
- Igen, két hasonló személyiség között sosem jó a kapcsolat - bólintottam egy picit, és ittam a pohárból ismételten.
- Nekem is csak hobbi a vadászat, de sokszor már lemondanék róla, de mégsem tudom elhagyni, mert valami mindig vonz, a veszély... Pedig nem nagyon kéne erő nélkül feszegetnem a határokat - haloványan mosolyogtam. Emberi lény vagyok, aki attól eltekintve, hogy megtanult bánni a fegyverekkel, semmi különös erővel nem rendelkezik. - A családomtól semmi szeretetet nem kaptam, nem igazán tudom, mi az a törődés, de te mégis törődtél és törődsz azzal a nővel - nem vagyok ebben valami jó, de ezt látom rajta, és nekem aztán nem kell hazudnia erről.

 - Csodás, végre más is osztja a véleményem! - vigyorodtam el, ahogy elmondta véleményét a likőrről, és hogy mennyire nem sorolható az italok közé. Bár a nők gyengébbek, kevesebbet bírnak, a középkor itala általában vizezet borból és ostoba likőrökből állt össze. De aki képes ezeket a hol krémes, hol nem krémes löttyöket leönteni a torkán, nos... az külön kitüntetést érdemel.
- Kösz! - vettem át az üveget tőle, majd bontogatni kezdtem, s mikor végeztem vele, mindkét pohárba öntöttem az italból. Letettem a félig kiürült üveget az asztalra, majd átnyújtottam neki az egyik poharat, míg az enyémbe jólesően kortyoltam bele.
- Nem szoktam erről beszélni, mert nem szívesen mutatom ki, hogy nekem is vannak érzéseim. De az a nő... maga az ördög. Olyan mint én - jegyeztem meg egy szétcsúszott vigyor kíséretében. - Rengeteg dolgot szeretnék megtenni, de vele nem lehet. Nem fér meg két dudás egy csárdában, ha élhetek ezzel a szófordulattal - legyintettem, majd újabbat kortyoltam az italból, mely kellemesen hűsített.
- Ő egy ízig-vérig vámpírból való nő. Én egy boszorkány vagyok, aki küzd a vámpírok ellen, és ha úgy adódik, kínzom őket, mert jólesik. Remek hobbi. Nem férünk meg egymás mellett. Nincs... jövője az egésznek - tettem még hozzá. Igaz, ez közel nem válasz arra, amit kérdezett. De nem fogom elmondani, hogy azért nem megyek vissza, mert... szeretem azt a nőt.  

Hallgattam őt, ahogyan beszél hozzám, és azt kell mondanom, nem szoktam senkit megkedvelni ily' rövid időn belül, de ő más. Valahogy én is másképp viszonyulok őfelé, mint bárki más felé. Nos, de ez mindenképpen furcsa. Mosolyogni kezdtem, amikor mondta, hogy jöhet az a bizonyos ital...
- Likőr? Hol élsz te? Az olyan semmi ital - nevettem fel egyet. - Nem is tartok én olyat otthon - továbbra is vigyorogtam, majd pedig eltűntem a konyhában, ahol pár percet időztem.
Elővettem egy régi whisky-t, ami már több éve ott érlelődött, mert nem igazán volt időm megkóstolni sem... Állandó rohanás az életem. Az üveggel és két whisky-hez való pohárral a kezemben visszatértem a nappaliba.
- Tiéd a megtiszteltetés, hogy felbontsd - adtam a kezébe az üveget, a két poharat pedig az asztalra tettem le, hogy aztán szépen szolgáljon ki mindkettőnket vele. - ... unalmasak a napjaid? - kérdeztem vissza mosolyogva. - Annyira csak nem azok - mondtam még hozzá. - Tudom, nem rám tartozik, de mi történt közted és az a hölgyemény között, akihez nem igazán akartál visszamenni? - egy újabb kíváncsi kérdés tőlem, kezdek elviselhetetlenné válni. - Nem kell válaszolnod rá, ha nem szeretnél - gyorsan kijavítottam magamat.

- Iroda... bíróság... - kapkodtam a fejem, mint valami lökött. Nem thettem róla, nekem ezekben sosem volt részem. Az ok nagyon egyszerű... sosem volt életcélom az ilyesmi. Szerettem használni a varázserőmet, nem kellett sokat beszélnem ahhoz, hogy embereket oda jutassak, ahová valóak. Bár Justice-ot nézve... nem hiszem, hogy ő az a bizonyos "cápa" lenne, mint amilyen a filmekben is általában szerepel. Ahhoz tényleg... túl jámbor. Igen. Nem is kétséges.
- Olyan van, mint bármely boszorkány vagy vadász. Akkor vadászunk mi is, mikor... valami miatt éppen lejtőre kerültünk. BÁr a vámpírokat ismered... ők néha egészen más okokból is vadásznak - forgattam meg a szemem, majd elvigyorodtam. - Valami ital jólesne. Válassz te. Csak ne valami likőr, vagy nőies ital legyen... érzékeny rájuk a gyomrom - hecceltem őt, majd rákacsintottam. Tudtam, hogy előbb-utóbb rá kell majd térnünk a tárgyra. NEm véletlenül választottam őt. Szükségem van rá... a világom sorsa múlik rajta.
- Egy boszi napjai rém unalmasak tudnak lenni - rántottam meg a vállam, és elhelyezkedtem a kanapén, mint valami jól megetetett házőrző.  

A lakásba érve elmondta, hogy egész jó kis lakás, bár rögtön láthatta, hogy elég nagy is egy személynek. Ahogy mindketten bementünk, visszazártam az ajtót, majd a kulcsokat ledobtam az előszobában található kis szekrénykére. Mindig ott van a többi kacat mellett. Elférnek egymás mellett...
- Köszönöm, és érezd magad otthon... - mutattam neki a kezeimmel, hogy nyugodtan mászkálhat ide-oda, bármit használhat. Ezután elmondta, hogy nem szívesen menne vissza ahhoz az illetőhöz, akinél eddig élt. Meg azt is kikotyogta, majd intézi a cuccait. - Megértem, és jól van - bólintottam egyet, és közben mosolyogni kezdtem a következő kérdése miatt. - Nem... napközben legtöbbször az irodámban vagyok vagy a bíróságon, néha megesik, hogy a rendőrségen is, ha épp odahívnak - kezdtem bele megint egy hosszú beszédbe, amikor teljesen egyszerűen el lehetne mondani, de én ilyen vagyok. - És hát... leginkább a szabadnapjaimon foglalkozom ezzel, meg, amikor ki vagyok bukva valami miatt, olyankor az adrenalinszintem magas, és muszáj valamivel elütnöm az időt is, meg lenyugodni is - túl sokat pofázok. - Bocsi, sokat beszélek... Nagyon udvariatlan voltam, kérsz valami italt? - olyan gyorsan kezdtem el dumálni, mint akinek ez lenne az utolsó perce. - Kíváncsi vagyok egy boszi napjaira is, és ha még nem mondtam volna, ebbe a lakásba nem tud belépni egyetlen vámpír sem - ekkor már a konyharész felé indultam, mert a nappalival egy térben van, csak van egy kisebb térválasztó fal közöttük.

Nem volt annyira beszédellenes a lány, mint ahogyan hittem. Eleinte úgy tűnt, hogy nem ő az, akit keresek őrült tervem megvalósítására. Bár egyértelmű, hogy az nem fog menni egyik percről a másikra, mindenesetre jó lett volna tisztában lenni azzal, hogy mit várhatok. Az semmi, hogy ő néhány mondat után belement a történetbe. Nem elég ennyi! Több kell. Nem egy sima beleegyezés. Mert körülbelül az életénél is több az, amit kértem. És talán... nem is tudom... inkább nem is tudom...
- Egész lakályos kis vityilló - jelent meg egy mosoly az arcomon, ahogy beengedett a lakásába. - Nem szívesen megyek vissza drága ellenségem otthonába... Tatiáéba pedig főképp nem. Mostanában eléggé... furcsán viselkedik - sóhajtottam fel nagy nehezen, mert ólomsúlyú kövek nyomták ekkor már torkomat. - A holmijaimmal ne foglalkozz, elintézem - kacsintottam rá. - Egyébként egy vadász... egész nap vadászik? - bukott ki belőlem egy kérdés. - Olyan jámbornak tűnsz.