"- Jól van.. jól van Eric, most már állj le! Eleget kapott!" – hallottam a fülem mögül az ismerős hangokat és ziháló lélegzetemen túl is felismerve a hangot, azonnal leálltam. Ekkor volt csak, hogy végre láttam is, nem csak néztem az előttem a sarokban kucorgó fickót. A kesztyűs kezei reszketve maga előtt védekezőn, a fejét borító védőpárna szinte remeg, és vér csorog végig a szája szegletében. Ekkor eszméltem csak rá mindenre. Már megint mi az istent művelek!? Két hirtelen lépéssel ugrottam hátra, és nagyot köpve a padlóra, hogy megszabaduljak a fogvédőtől, csorgó nyállall néztem vissza a szemeibe.

- Bocs… Ne haragudj… Én nem tudom.. Bocs! – szabadkoztam csak figyelve, ahogy a remegés lassan tompulni kezd, és az egészségügyis a segítségére siet. – Jól vagy!? – kérdeztem még utána, ahogy az kirángatta a ringből, de nem tűnt úgy, hogy a félelmen, na meg holnap néhány fájdalmas, lila folton túl, komolyabb baja lenne. Ha mázlija van.

"- Már megint történt valami...!? " – kérdezte mögülem a már korábban is annyira ismerős hang, és én akkor fordultam csak felé – "Ugyan már Eric.. hányszor mondtam neked, hogy ha beteszed ide a lábad, minden más maradjon KINN…!" – hallottam a felszólítást, mint már annyiszor, és én újra nem tettem eleget. Mint már annyiszor.

- Igen… megmondtad… - nyögtem egy eltúlzott sóhajtás közben, a számban felgyülemlett nyálból megint köpve a padlóra. – De EZ volt az utolsó esélyem! – álltam neki mégis feljebb – Hát nem érted? Én nem akarok itt megdögleni! – rántottam össze a szemeimet egy pillanat alatt, mintha csak ő tehetne arról, hogy nincs elég pénzem ahhoz, hogy komoly bokszoló legyek. Nem… George mindig is és mindenben segített. Még a szájától is elvette a falatot, ha kellett, csak, hogy engem előrébb segítsen. Mégsem volt elég. Nem! És ez piszkosul dühített.

"- Tudom… fiam tudom.." – próbált csitítani, hisz neki sem fenékig tejfel a helyzet, ő is nagyon jól tudja, hogy.. jó vagyok, mégis tehetetlen és.. voltak már nagy bokszolók a kezében… Joe Frazier, Floyd Mayweather... mind az ő kezei között kezdte, és mind neki köszönheti azt, hogy az lett aki. De én…
"- De értsd meg ez soha nem megy egyről a kettőre…" - vigasztalgatott – "Érted? Idő! Sok… idő. Egyszer majd valaki észrevesz, és akkor…"

- De mikor!!?? – vágtam bele a szavába, ahogy ökleim már a kezei között fűzte ki a kesztyűket, és én alig vártam már, hogy szabadulhassak. – Akkor mikor már vénember leszek? Amikor már bottal járok, úgy mint… te!? – kérdeztem feszülten, de egyszerűen képtelen voltam odafigyelni mit is beszélek. Mennem kellett! EL! Akárhova! Bárhova! Csak el innen!

"- Majd ha eljön az ideje. "- beszélt ugyanolyan nyugodtsággal, ügyet sem vetve a beszédemre és én ezt tiszteltem benne. Ezt… is. Mindig nyugodt maradt. Emlékszem… kiskölyökként, amikor álltam a szorító mellett, volt egy fiú… James Johnson, ha igaz, remek balhorogja volt! De aztán vesztett. Vesztett.. vesztett, és vesztett. Nem tudom mi volt vele. Egyesek azt mormogták drogügyekbe keveredett, mások azt, hogy egy nőőő… de végül soha nem derült ki mi volt az amitől az enyészeté lett. Hát nekem NEM… lesz ilyen! SOHA! Se nő… se drog.. se pénz nem fog eltántorítani attól, amit akarok! Híres bokszoló leszek! Mint a nagyok! – keringett még mindig a fejemben miközben csak a csendet hallgattam, Dave szakaszos puffogásával a háttérben. A zsákot püffölte. Még kezdő, de jó gyerek. Bírtam, bár abban biztos voltam, nem fektet bele eleget. Energiát, akaratot, eltökéltséget. Ez nem… elég!

- Kösz öregfiú, addig kinő a szakállam. – forgattam meg egy újabb sóhajjal a szemeimet, mikor oldott a hurok és én kihúztam a kesztyűből a kezeimet. Újabb sebek. De nem baj, nem számít, már nem is érzem. Új kesztyű kell, de… Majd a jövő héten. Vagy hónapban. Vagy annál később. Most a lakbérre kell a pénz, újabb bunyó meg… csak valamikor két hét múlva lesz. Újra George szavai rángattak ki a gondolataim közül.

"- Beszéltem… valakivel." – kezdett bele nyögvenyelősen – "Nem akartam szólni, mert még messze nem biztos." – köszörült torkot, az én szemeim meg értetlenül húzódtak össze. – "Szóval van… valaki. Aki tartozik nekem. Egy szívességgel." – folytatta tovább, de így sem volt jobb.

- Nem értem miről beszélsz… - tartottam még mindig a szemeimet és igen, jó lett volna ha tiszta vizet önt a pohárba, mert kezdett az az eddigi sötétség is még sötétebb lenni.
Csak megrázta a fejét.

"- Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom." – húzódott azonnal vissza, és na Ekkor volt hogy az én szemeim kb kétszeresére dülledtek.

- De ugyan mit!?? Vénember… - próbáltam noszogatni valamerre, hogy ugyan ne beszéljen már itt nekem rejtvényekben, mert meggajdulok. Így is elég nehéz nap volt a mai, és lesz is még a délutános műszak...

"- Denver!" - vágott rá ennyit és nem többet.

- Iiigen...? – kérdeztem enyhe, de igen türelmetlen bólintással megtűzve.

"- Szóval ismerek ott valakit. Egy bennfentest. A Red Shield-ben." – hallgatott el újra.

- Jó neked. – húztam enyhe fintorra a szám, de nem is oylan fintor volt, mint inkább valami 'oké, és erről most miért is beszélünk?' féle.

"- Igen." – nyugtázta egyhangúan maga elé pillantva, de aztán kéretlenül folytatta. – "Úgy néz ki, már csak egyetlen egy dologra várunk." – pillantott vissza a szemeimbe.

- Nem mondanám, hogy értelek. – beszéltem vissza fahangon, de érezhette belőle hogy egyre kíváncsibbá tett, egyre… dühösebbé, vagyis inkább csak olyan tehetetlen düh féle, amikor valami információra szomjazol, mégis harapófogóval kell kihúzni belőle.

"- Beavanzsáltalak a klubhoz. Denverbe." – tatott rövid szünetet. – "És eddig úgy néz ki jól áll a szénánk. Tetszel nekik. Már csak arra várunk, hogy valaki kijöjjön megnézni élesben." – beszélt úgy, mintha csak azt tárgyalnánk ki éppen, tegnap milyen volt az idő, esett vagy sem, ilyenek. Én viszont azt hiszem mondhatom, hogy jéggé fagytam.

- Engem?? Öreg… - válaszoltam, vagyis inkább kérdeztem elhülten, hisz igen, már eddig rengeteg mindent tett értem, de hogy eljárjon az érdekemben… hogy rám pazarolja azt a szívességet, és még ha sikerülne is.. Újabb levél… 'ha az éves tagdíj befizetésére nem történik meg… '

"- Igen. Téged." – volt ennyi a válasz, de még mindig nem jutottunk egyről a kettőre. És én most ennek örüljek?? Hát igen, lehet, kéne, vagy legalább megköszönnöm, vagy valami mert…

- Kösz pajtás… - húzódott lassú mosoly végig a számon óvatosan hátbacsapkodva – De tudod, hogy nincs pénzem és…

"- De van! " - vágta rá anélkül, hogy megvárta volna hogy befejezzem. Na nekem se kellett több. Nem fiatal már jól tudom, már megvan vagy.. 65 éves, de… hallucinálna? Vagy mi a fene!? – rágódtam a dolgon rákérdezzek e vagy hagyjam a fenébe az egészet és tekintsem semmisnek.

- Tévedsz Öreg, nincs. – tűztem meg egy kedves mosollyal, valahogy ezzel fizetve meg a szívességet, de ő nem mosolygott. Csak nézte a szemeimet és én nem tudtam, mire fog vagy akar egyáltalán készülni.

"- Idefigyelj Eric…" - kezdett aztán bele valamibe ellépkedve én meg csak kibújtam a szorítóból, és csak álltam ott a ring mellett szememmel követve ahogy egymás elé teszi a lábait. – "Tudod hogy már nem vagyok mai gyerek… Azt is tudod, hogy már jó néhány tehetséget felneveltem." – bólintott óvatosan – "De egyikben sem volt meg az a PLUSZ!" - beszélt még mindig az orra alatt – "Hát benned megvan." – fordult felém és nézett mélyen a szemeimbe. Oookééé… De akkor most nekem mit is kéne tennem? – játszódott le gondolatban, de nem hagyott elég időt arra, hogy megszólaljak.
"- Van nekem… némi félretett pénzem. Az öregkoromra." – toldotta meg egy enyhe kacsintással, hisz mindig is azt hangoztatta ő még CSAK 65 éves – "Szóval kaptam szép kis summát a fiúk után, na meg… egy kis kölcsönt is felvettem így…" - szorultam vigyázállásba újra mint a cövek és nem is tudtam hogy jól hallom e amit hallok. Vagy hogy egyáltalán azt hallom e. – "szeretném odaadni neked." – nézette egyenesen a szemeimbe. Rövid csönd... aztán újabb folytatás. – "Csak amíg elindulsz, de aztán majd visszafizeted nekem kamatostul!" – rázta meg az ujját felém az egészet elviccelve, én meg… én meg csak álltam ott. Még mindig. Néztem ki a fejemből, és egyszerűen képtelen voltam elhinni.

- De… De George…. – futotta valahogy ennyire – Ezt nem… ezt nem fogadhatom el… - kezdtem el valahol rázni a fejemet, nem is tudatosan, csak magától, a gondolatra – Nem… nem lehet! – tiltakoztam ép ésszel, holott minden egyes sejtem azt suttogta ITT a nagy lehetőség! Ragadd meg!

"- Figyelj rám Eric! "– vágott újra közbe – "Vedd ezt úgy mint valamiii… befektetést!" – kezdett el magyarázni, hogy meggyőzzön. Ő akarja ideadni a fél nyugdíjját, hacsak nem az egészet és még ő győzköd engem?

- Befektetés? - emeltem magasra a hangomat – Mibe!? – futtattam a szemei között a tekintetem. - Az se biztos, hogy nyerni fogok!- gesztikuláltam már kézzel is. – És ha nem… akkor te az utcán végzed. Nem George, nem! – akadékoskodtam tovább, mire éreztem a lassan a karomra futó kezet.

"- Nyerni fogsz. Higgy nekem…" - virított fel az a mindig, mindent tudó mosolya, amivel folyton mindenkit meggyőzött.



És… nyertem. Akkor is amikor kinn volt az ellenőr, és azután is újra és újra, az utolsó meccseket, és most itt állok, a papírral a kezemben, a ma reggel jövő üzenettel… várnak Denverben. Néha tényleg azt hiszem, nem is olyan nehéz meghódítani a világot. Egyszerűen csak kitartás kell… na és egy cseppnyi bizalom...

(Denver)

- Éééééééés MEGINT kiütéssel győzőtt! – örültem magamnak, ahogy az a mocskos állat, kigúvadt szemekkel és véres pofával hullott a földre. A másiknak is kivertem egy-két fogát biztosan, de az is feladta a próbálkozást. Én meg… nééézd már csak egy karcolás! – dörzsölgettem meg a bal állcsontomat, egy kicsit sajgott, de egyáltalán nem volt vészes. Most sem. Mint soha máskor. Az utcai bunyók? Már megszoktam. Minden hülye tudja a környéken, hogy ééén belém NE kössön, mert csúnyán elkapja a mérleg! Ez a kettő is valami külvárosi ficsúr, vagy a szomszéd városból esett ide, nem hagytak annyi időt hogy megkérdezzem. Ha ééén nyertem, akkor én nyertem!

- Én soha nem csalok! – fintorogtam a földön fetrengő ájult teteméhez vágva a billiárddákót, zsebembe túrva a pénzt az asztal széléről, egy húszas a csaposnak, na meg az az egy darab szék amit összetörtek és ki is léptem a füstös kis kocsmából. Fülembe csengtek az edző folytonos szavai.
"Eric fiam, te bárhová mész, a baj megtalál. Nem kéne kicsit visszavenned? Figyeld, meg, mielőtt bekerülnél a nagyok közé, valamivel elcseszed! " – rázta a fejét mindig, mikor innen-onann jöttek a hírek, hogy ezt vertem laposra… annak vertem ki a fogát éppen, vagy amaz akar fasírtot csinálni belőlem, mert épp a húgával hemperegtem. Oké, ez más tészta. De meg lehet próbálni! – düllesztettem ki a mellkasom nagy vigyorral kilépve az ajtón, a számba toltam a cigimet, és azonnal gyújtva meg már lépkedtem is a dolgomra.

***

Alig néhány nap telt el. Ugyanolyan unalmas napok, mint mindegyik. Újra abban a retkes boltban rohadtam, dobáltam ki az árut a polcra, és tűrtem a hisztis kis kölykök földre vetődött tombolásait, amint újra szétrúgják az alig néhány órája felpakolt konzerveket. El tudtam volna kapni őket! Csak elkapni, felemelni, a ruhájánál fogva, és jól megrázni, hogy térjen már észre! De azt hiszem… nem lett volna jó vége. Nagyon nem. Ezért most is mint mindig csak becsuktam a fülem, jó nagyot sóhajtottam az orrom alatt, és pakoltam tovább a dobozokat. Majd ha elmennek…

***

Újabb "fééényes nap". Első körben a postára vetettem magam, de nem volt semmi sem benne. Csak számla… számla.. számla.. megint számla… és végül egy…

- Megjött! – vigyorogtam fel örömömben azonnal a borítékra vetve magam és nem is törődtem vele, szépen? Minek!? Csak egyszerűen letéptem és sebesen hajtogattam is ki a papírt, hogy olvashassam.

- Mr. Night! – vigyorogtam szélesen – Sajnálattal közöljük, hogy klubbunknak… - fagyott le a vigyorom egy pillanat alatt - nem áll szándékában a foglalkoztatása a tagsági díj megfizetésének hiánya mellett, ami évi 20 000 dollárnak felel meg… – mondtam már szinte fejből a szöveget, a nem tudom hányadik levél után, és mérgemben elkaptam a papírt és miszlikbe téptem.

- A k*rva életbe! – dühöngtem belerúgva az asztalba, és az nagyoptt repült a messzibe leszórva magáról mindent. De egyszerűen nem érdekelt! Egyáltalán nem! Ez volt az utolsó esélyem, hogy feljebb jussak, be, valami nagyba, valami komolyba, és hogy nem itt fogok megdögleni ezen a mocskos piti kis helyen! – vágtam le magam a 3 közül még egyetlen épségben maradt székbe és próbáltam magam elé vetíteni a jövőmet. Vagy még 60 évesen is a boltok polcain pakolgatok, vagy valamelyik utcai harcon, - ami egyszerűen KELL! hogy kifizessem a lakbéreket – egyszer majd valakinek csak nem tetszik a pofám, repül a kés és… - sóhajtottam nagyot belemeredve az ablaküvegbe. Fogalmam sem volt róla merre. Hogyan tovább? Egyszerűen nem láttam előre. Se jövő, se pénz, se élet. Pedig én ennél sokkal többet érdemlek! – rúgtam még bele egyet az éppen felfelé meredező asztallábba, és fellöktem magam a székről. Mennnem kell! Edzésem lesz. És George nem örülne ha elkésnék. – kaptam fel a szakadt kocsim kulcsát a komódról, a dzsekimet és kiléptem az ajtón…