Nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam a többség mit gondol rólam. Már a meghallgatásokon is bőven kaptam belőle ízelítőt. A volt munkatársaim hazudtak rólam és szúrtak hátba, hogy mentsék a karrierjüket, vagy megtömjék a zsebüket az én káromra. Régen másként mentek a dolgok, ahogy pedig változás történt, én voltam az első, akit tűzre vetettek, hiába én hoztam a legtöbb sikert a konyhára. Megkaptam, hogy agresszív vagyok, érzéketlen és az empátia legapróbb jeleit sem lehet felfedezni rajtam. Próbálták rám húzni, hogy szociopata vagyok, majd azt, hogy pszichopata … az egész hercehurca röhej volt, tudtam jól, hogy rég elítéltek, már mielőtt a terembe léptem volna. Az ügyvéd szerint sokkal jobban jártam volna, ha a családomat is belekeverjük, de úgy voltam vele, hogy inkább ülök még jó pár évet, minthogy hazudozzanak róluk, kihantoltassák őket és a többi. Jobbat érdemeltek ennél, annál pedig végképp, hogy ilyen mocskok zargassák őket még most is.
-A kemény helyek nem egyformák, hölgyem. – vontam meg a vállamat. Nem igazán érdekel az, hogy nő, sem az, hogy hol hordja a jelvényét. Jó néhány női társam volt, nem kezeltem őket másként, bizonyos szempontokból jobban is kedveltem őket. Ők azonban engem aligha. Sok fejtörést okoztam, olykor szó szerint, hogy béke legyen az utcákon. – Ahogy a hölgyek sem a kemény helyeken. – persze, a vendégkör miatt elkerülhetetlen az, hogy egyesek bepróbálkozzanak, de … egyébként sem teszi be ide olyan nő a lábát, aki ne tudná magát megvédeni. Az itt dolgozó lányokat pedig már megszokták, velük sokkal .. családiasabb viselkednek. Ettől még mocskos disznók maradnak, de legalább a pénzüket nem kell kivernem belőlük.
A szavait rezzenéstelen arccal hallgatom. Nem azért, mert nem érdekel, vagy mert nem figyelek oda rá, egyszerűen csak … ilyen vagyok, és a szolgálati időm alatt megtanultam, hogy miként tartsam féken a gondolataim és érzéseim, akkor is, ha azok az arcomra akarnának kiülni. – Még mindig nem mondta miért más, mint a többi, aki keménykedni jár ide. – válaszolom halkabban, de nem lenézően, csupán tárgyilagosan. Beszoktak ide nézni rendőrök, akik szeretnek kötekedni és keménykedni, a jelvényük mögé bújni. Épp eleget láttam, hogy herótom  legyen tőlük. Az ajtót megmutatom nekik, másban nem segítek, hacsak nem akarnak inni egyet. Paige, vagy legyen bármi is a neve, pedig eddig annyit tett, hogy jelvény és fegyver nélkül jött ide. Bátor dolog, de lehet felesleges volt.
-Szóval nem FBI-os. – vontam le a következtetést. Épp eleget dolgoztam velük régen együtt, hogy tudjam, azok a barmok képtelenek megélni drótok és megfigyelő autók nélkül. Szövetségi nyomozók, nagyobb teher van rajtuk, de azzal, hogy biztosra mennek, csak a saját akcióikat húzzák keresztbe. – Kedves. – teszem hozzá, mikor meghallom, hogy megtartaná az életemet. Persze, jól tudom, hogy nem tartja az egyenlőnek a karrierjével. Valahol megtudom érteni, de érdekelni már nem tud. Kiégtem, tudom jól, kevés dolog van, ami érdekel még. – Tudnom kell, hogy kinek dolgozik. – hogy tudjam mi az, amit kérhetek. Nem szövetségi ügynök, tehát nem tud olyan sokat adni. Nem , mintha az FBI adna bármit is.
Ahogy a telefon a kezembe kerül, közelebb intem magamhoz Lindsey-t. – Az irodában leszek, addig te vagy a főnök. – ő a rangidős, szinte a nyitás óta velem volt, benne bíztam meg a leginkább. A vendégeket is tudta kezelni, úgyhogy mindig az övé a kormány, ha én épp nem vagyok itt.
A pult mögül kisétálva mutattam az irányt Paige-nek, és ugyan nem pillantottam hátra, de eltudtam képzelni, hogy milyen arcot vághattak a vendégek. A többségüknek fingja sincs arról, hogy mi történt a családommal, annyit tudnak, hogy zsaru vagyok, akivel jól elbántak azok, akiknek dolgozott. Elég is, ha ennyit tudnak. Kinyitottam az ajtót Paige előtt, majd ahogy az irodába vezető folyósra értünk, és az ajtó bezárult, a telefonba is beszéltem. – Azt akarom, hogy nyoma legyen a segítségemnek, hogy enyhítő tényezőként lehessen figyelembe venni majd. Teljes védelem nekem, nem akarom egy karón látni a fejem, ha maguk elbasznak valamit. – elköltözni és új személyazonosságot felvenni semmi kedvem nincsen, éppen ezért oldják meg, ahogy szokták: név nélkül, vagy épp álnévvel, teszek rá, de nem akarom meglátni olyan iratokon a nevem, ami veszélybe sodorhat engem, a bárt, és az itt dolgozókat. – Az embereiket tartsák távol a báromtól, ha egyet is meglátok a környéken, végeztem magukkal. Paige ügynök … -  pillantottam a nőre futólag, mikor kinyitottam neki az iroda ajtaját. – Vagy bárhogy is hívják, az egyetlen, aki a bár közelében lehet, és csak vele kommunikálok. – ahogy beljebb sétáltam mutattam neki, hogy foglaljon helyet, míg én az asztalom mögötti székre ültem le. – Nem kell a pénzük. Védettség kell, ha elrontanak valamit, és az, hogy nyoma legyen a segítségemnek, ha jól végzik a dolgukat. Ma, minél gyorsabban. – mondtam, letettem volna és visszaadtam volna a telefont Paige-nek.
-Amíg nem látom a papírokat, nem ígérek semmit sem meg. Addig azonban elmondhatja, hogy miért jött ide. – mondtam, ahogy hátradőltem a székben, ráfigyelve. Amíg nem látom papíron, hogy minden, amit kértem előttem hever, nem fogok semmire sem rábólintani. Addig viszont nyerhet értékes időt azáltal, hogy elmondja miért is döntött úgy, hogy besétál a báromba.

Nem akartam sem az irodám, sem a többi DEA-s munkáját lebuktatni, bár a jelek szerint az FBI stratégiáját igen jól ismerte. A fapados módszer, hogy az órákkal, nyakláncokkal vagy más eszközökkel felruházott, civilnek tűnő ember besétál egy ilyen bárba, szerintem inkább volt átlátszó, mint hatásos. Az órák többsége túl márkás volt, a nyakláncok feltűnően nagyok és szintén nem az olcsó bizsu kategóriába tartozók. Ha valakit pedig a szó szoros értelmében bedrótoztak, felesleges volt a hűhó, élve nem igen jutott ki egy ilyen helyről. Ezért voltunk mi. A hátvéd vagy ha úgy tetszik a felesleges emberek, akik feláldozhatóak voltak. A babérokat aligha arathattuk le a sajtó vagy más színtereken, az irodába csak úgy és csak akkor nem sétálhattunk be, amikor és ahogy mi akartunk. Ha lebuktunk volna, borult volna megannyi művelet és a fizetésünkben, a végkielégítésünkben és a nyugdíjunkban sem bízhattunk volna, ellenben a hátunkon egy célkereszttel élhettük volna az életünk... úgy pár napig, míg a nyomunkra nem jutottak. A lebukás egyet jelentett a biztos halállal. Kivéve, ha valaki annyira beleolvadt egy közegbe, hogy spiclissége ellenére el tud jutni egy másik országba, ahol akár új életet és új droghálózatot is kiépíthetett.
Bólintok, de egyenlőre nem válaszolok, inkább a telefonomért nyúlok és tárcsázok. Nem akartam ezt tovább folytatni egy olyan helyen, ahol mindenki lát és hall minket, ha közelebb merészkedik. Így az irodájába vonulok, míg a telefonom már kezében van. Ajkamra mosoly ül, ahogy a részletekre tér, szinte azonnal és amikor az irodába is előre enged, meglepetten mosolyodom el. Mégsem veszett el belőle minden, ami az udvariasság szó jelentését élvezi. Én pedig úgy látszik elég jól vezettem fel a lényeget, és érdeklődni kezdett az alku irányába. Ami részéről meglehetősen jogos volt. És a mondat, hogy csak velem hajlandó mesélni, még inkább kellemes meglepetésnek ért. Még akkor is, ha tudtam jól micsoda következményei lehetnek ennek.
A tervek szerint a papírok úgy érkeznek meg, mintha féltékeny barátom keresne fel, és tudná, hogy hol is vagyok pontosan. Ugyan a vonal túlsó végén csak emberek voltak... az irodában előfordultak azért farkasok is, egész jó vágásúak és hihető, feltűnés mentesen kreált sztorikkal voltak felszerelve.
-Akkor jobb, ha tiszta lapokkal játszunk, igaz?-szalad szemöldököm homlokom közepére és én is leülök a székre. A csuklómon lévő hajgumival összefogom hajam, majd elgondolkodva bólintok.-A nevem Veronica Miller, de mindenki csak Ronnie-nak szólít. New Jersey-ből érkeztem Seattle-be, majd onnan egy nyomon ebbe a városba. Nem vagyok FBI-os. A Szövetségieknek csak arra jó a DEA, hogy eltakarítsák azt, amiket ők nem tudnak. A drog a fő vonal, de az embercsempészet és az emberkereskedelem sem áll tőlünk távol. Mit akar még tudni?-vonom fel szemöldököm, egész életemben senkinek még nem mondtam el ennyit első alkalommal, de még összességében sem.-Egy farkast keresnék, aki mindezekben részt vesz. És egy másikat, aki segít elkapni. Ez lenne maga. Ismerem a múltját, tudom, hogy min ment keresztül. Az anyám a szemem láttára lőtték le, mert az apám lebukott. Az élet szar, de ha lehet rajta javítani, szerintem megéri.-adok rövid bepillantást ittlétem okáról, várva, hogy kérdezzen, ha szeretne. Semmi okom félni, ha ártani akart volna nekem, már megtehette volna. Inkább attól tartok, hogy a többiek félteni kezdenek és talán a kelleténél meggondolatlanabbak lesznek. Az pedig nagyon nem lenne jó. De abban csak reménykedhetek, hogy jól döntenek. 

Ismerem, hogy miként megy ez. Zsaruként nekem is voltak beépített embereim, hírforrásaim, akik révén nem kerültem lépés hátrányba, ha a főnökeik úgy döntöttek ideje lépniük. Akkoriban máshogy mentek ezek a dolgok, de már akkor is szerették bedrótozni az embert. Soha nem mentem bele, egyetlen forrásom sem küldtem be úgy az oroszlán barlangjában, hogy poloskát vitt magával. Legyen az bármilyen furfangosan is elrejtve, túl nagy kockázat, ha pedig észreveszik, visszaveti az egész akciót a nullára és könnyen lehet, hogy nem csak egy időre, hanem örökké.  Persze, nem tudtam mindenkit kihozni, akit beküldtem, de ez egy veszélyes szakma, hát még úgy, ha a rosszak közt játszol szerepet.
Nem várom meg, hogy még mondhasson valamit a férfi a vonal másik végén, ismerem már az ilyet. Azt mondják mindennél jobban megéri az nekik, ha a segítségemet kérik, mégis igyekeznek rábírni, hogy minél kevesebbet kérjek. Nem mintha sokat kértem volna. A pénz nem kell, nem tudnék vele mit kezdeni. Biztonság kell és anonimitás, amíg tart ez az egész. Az életem már összedőlt, a romokra építettem fel ezt az … ingatag kunyhót, ha lehet így nevezni. Nem sok, de nekem csak ez van, és nem fogom kinyiratni magam, csak mert mások hibáznak.
A kérdésre csak bólintottam, majd pedig hátra dőlve hallgattam őt végig figyelmesen, anélkül, hogy egyszer is a szavába vágtam volna.  
-Szóval DEA … - ismételtem meg a szervezet nevét. - … olykor dolgoztam velük együtt, mikor még szolgálatban voltam. – New Orleans nem a szentek otthona, gyakran látogatott minket az FBI, velük valahogy soha nem találtam meg a közös hangot, a DEA munkatársaival könnyebb volt dolgozni, kevésbé ragaszkodtak a szabályokhoz, ugyanazt vallották többségében, mint én : a cél szentesíti az eszközt. Végül nem nekem lett igazam, tekintve, hogy hol vagyok most. Nekem ugyan ez a hivatásom volt, másnak azonban csak egy szám voltam, akit könnyű szívvel áldozott fel, hogy előrébb léphessen a ranglétrán. – Mennyit tudott meg rólam? – kérdéssel feleltem az övére, ahogy felpillantottam rá. – Olvastam az aktáimat. A legkevésbé sem tűntetnek fel úgy, mint megbízható potenciális informátort. – valamiért azonban Miller ügynök mégis úgy döntött, hogy felkeres a báromban. Nem az ajtómon kopogtatott, nem a reggeli utamon várt, mikor a kutyákat sétáltattam. Hanem ide jött, a bárba.
-Részvétem. – biccentek, ahogy az anyjáról és az apjáról beszél. A szülők elvesztését nem tudom átérezni, az enyémek élnek, habár a történtek óta nem beszéltem velük. Nem kerestek, és én sem őket. Nem olyan nehéz kitalálni, hogy ők is bennem látják a hibást, úgy gondolják miattam vesztették el az unokájukat és az édesanyját. Nem tudom őket hibáztatni érte, én is magamat okolom a történtekért. – Remélem évek múlva is így gondolja majd. – én már nem tudtam. Régóta nem. A lányom és a feleségem halála után már semmi nem volt olyan, mint régen. Ürességet éreztem, és érzek még most is. Talán már rég fegyvert nyomtam volna a halántékomhoz, ha nem lett volna Faye.
-Szóval egy farkast … abból sok megfordul itt. – mondtam, ahogy előrébb dőltem. – Nem ismerem őket annyira. Nincs ugyan jelvényem már, de nem reklámozzák, hogy mit csinálnak a báron kívül. A drog majdnem mindegyikükre ráillik, láthatta, ha jobban szemügyre vette őket. – ha én felismerem, neki valószínűleg még könnyebben megy, tekintve, hogy a szervezet, aminek dolgozik, a drog a fő profilja. – De segíthetek magának. De csak én. Az itt dolgozó lányokat kihagyjuk ebből. – megbízom bennük és kedvelem őket, régóta velem vannak, sok mindenben segítettek már eddig is. Azonban nem vagyok hajlandó többet mások életét veszélybe sodorni. Hiába kedvelik őket a vendégek, nem esne nehezükre ártani nekik, ha okok lenne rá. – Ahhoz, hogy elkapja őket, közelebb kell hozzájuk kerülnöm. Meg kell bennem bízniuk, ez pedig csak egyféleképpen megy, ezt Ön is tudja. – az esetek többségében legalábbis ilyenkor bizonyítani kell. Általában nem lottószelvények ellopására kérnek ilyenkor. – Ezért kell a védettség, hogy minden, amit tenni fogok, az emiatt lesz. Olyanokat vonjon csak be, akikben megbízik. Magán kívül egyikükkel sem fogok beszélni, drótokról, poloskákról pedig szó sem lehet. Végrendelkeztem már, amennyiben megölnének. – nem szeretnék meghalni, de már rég felkészültem erre az eshetőségre. Ebben az esetben Faye megkapná a bárt, a kutyákat és minden más ingóságomat, míg az itt dolgozó lányok a bárból félretett pénzből kapnának.

New Orleans távol volt azoktól a nagyvárosoktól, amit az FBI igazán szerethetett, de munka itt is bőven akadt. Pláne, ha arról volt szó, hogyan kell beépülve leépíteni a kiszemelt szervezeteket. A DEA erre tökéletes volt. De ha az ember túl feltűnő volt, épp úgy lebuktathatta volna magát, mintha túl jól beleolvadt volna a környezetébe. Valahol a kettő közötti út volt a megfelelő, azt viszont nehezen találták meg páran és még nehezebben tudtak azonosulni vele, és nem úgy viselkedni, mint akinek megcsípték a bolhák a seggét.
-Olvastam. Tudom, hogy volt köze a DEA-hez. IS.-mosolyodom el, de közel sem merném biztosra kijelenteni, hogy valóban mindenről tudok. Arról tudtam, amiről tudnom kellett. Bár próbálja most is felhívni a figyelmem arra, amire szinte mindenki más is: nem a megbízhatóságáról volt híres.-Szeretek kockáztatni.-vonok vállat egyszerűen, hajam összekötöm tarkómon és keresztbe dobom lábaim, hátra dőlve a kis fotelben.-Nem az számít, hogy párporosodó papír és zsaru mit állít. Ha azt akarja, elhiszem, hogy maga sosem állt a jó oldalon. De nem hiszem, hogy fekete és fehér zsaruk vannak, akik vagy jók vagy rosszak. A kompromisszumok kellenek. És őszintén, ne vegye bóknak, de maga nélkül kicsit szar a helyi zsaru közeg.-nem bókolni akartam, mintha ez számított volna, de őszintén és könnyen beszéltem vele, most, hogy a négy falnak viszonylag reálisan, de nem volt füle. Kétlem, hogy a hallgatózókat jó szemmel nézné, és ez a hely valószínű poloskáktól sem bűzlött. Ahogy a bár maga sem. Ha valakit ilyesmin kaptak volna, valószínű, már az ibolya virágát alulról szagolgathatná, némi földszag kíséretében.-Kösz.-biccentek, bár erről a témáról nem szerettem és nem is szoktam sokat beszélni. Senkivel. Ami úgy könnyű volt, hogy lassacskán egyedül maradtam,
m int a kisujjam.
-Évek...-szisszenek fel, nem, mintha nem hittem volna bennük.-Komolyan, egy DEA-st próbál meg évekről hitegetni?-vonom fel szemöldököm. Nem hittem volna, hogy sokáig húzom. Eddig jól játszottam, de ha most Fortuna most nem ölel át, bebukok mindent. Mindent, amit eddig sikerült felépítenem.
A gyors, nem túl pontos személyleírásomra reagál, elgondolkodva figyelem vonásait. A drogos alakokból akadt pár a bárban. De egyik sem az volt, akit kerestem.
-Kösz, most, hogy mondja, lebuktam. Őket is be akartam vonni.-forgatom meg a szemeim.-Senki nem kell, csak maga. Ketten csináljuk, nincs erősítés, nincsenek felesleges tényezők, ártatlanokat pedig még kevésbé akarok ebbe belevonni.-tisztázom, lényegében egyet értve vele. A játékszabályok nagyjából ezek voltak és ennyi elég is volt.
Tudtam mivel jár közelebb kerülni a célhoz. Ismertem a játék ezen részét, még ha szeretni nem is szerettem. Értettem miért akart védettséget és csak remélni tudtam, hogy meg is kapja és az ügynökség nem most lesz beszari vagy akkora hülye, hogy a legjobb lehetőségünk a legnagyobb kockázat ellenére sem látja a legnagyobb adunak is.
-Higgye el, tudom mire gondol. És tudom miért kéri, amit kér. És nem fog senki beleszólni ebbe. Velem és nem nekem dolgozik.-nem akartam főnökösödni, sosem voltam benne jó, ha ilyen ügyről volt szó.-Nincsenek ártatlan áldozatok, csak amikor feltétlenül szükséges. Bár gyanítom tudja ki az első potenciális adu, akivel közelebb kerülhet hozzájuk. Kit ül most is és a pultot támasztotta. A célkereszt születése óta a háta közepén van.-vázolom fel a meglehetősen egyszerű képletet, ami amolyan elindítás is lehet ezen a lejtőn, de nem érdekel. A kockázat adott ebben a munkában.-Maga mellett leszek, de nincsenek poloskák, drótok, megfigyelők. Nincs erősítés. A végrendeletét mégis remélem, jó darabig egy ügyvéd sem fogja elolvasni újra.-nem volt kedvem a sírba menni vele, de ebben most megvolt a potenciál erre is. Félelem viszont nem csillog szememben. A szavam viszont nem adhatom arra, hogy karcolások nélkül, sértetlenül megússzuk ezt az egészet és ezt azt hiszem ő is tudta.

- Sok munkám volt. Szerettek alkalmazni, amíg hasznomat vették. – feleltem rossz szájízzel. Nem voltam egy szent, de nem voltam sáros. Nem fogadtam el kenőpénzt, nem fizettek soha le, nem hamisítottam bizonyítékot. A bűnlajstromon inkább állt túlkapásokból és egyéb túlzottan is agresszív cselekedetekből. Volt egyfajta egyéni kihallgatási módszerem is. Mikor a holtestek felgyülemlettek, volt egy külön kihallgató csak nekem. Óránként kellett feltakarítani a törött székeket és az odaszáradt vért. Más idők jártak, a szabályzat olvasása helyett pedig azzal voltam elfoglalva, hogy feltakarítsam az utcákat. Nem szóltak, sőt, támogattak ebben, aztán mikor változás állt be, elővettek, mint bűnbakot, akit felhasználhattak a karrierjük előre mozdításához.  – Mindig is szar volt. – vonom meg a vállamat. Mindig is több volt a korrupt zsaru, mint a lojálisabbak. Ez egy ilyen város, lehet küzdeni ellene, de felesleges, én is felhagytam vele. Ha nem azok szúrnak hátba, akik ellen harcolsz, akkor azok, akik segítenek benne. Eleget vesztettem, hogy ne akarjak ebből egy perccel se többet.
- Maga még fiatal. – rántottam meg a vállamat. Habár a pontos korát nem tudtam, és nem is igazán érdekelt, biztos voltam benne, hogy van köztünk egy tíz-tizenöt év biztosan. Az ember változik, folyton, ahogy telnek az évek, úgy lesz egyre rosszabb. Mások esetében ez pont fordítva van. Esetemben … egyik se. Nem éreztem magam sem jobbnak, sem rosszabbnak. Csak kevesebbnek.
- Maga DEA-s. Csak mert az FBI-nál jobbak, még nem szentek. – ráztam meg a fejemet. Senki sem szent. Épp elégszer volt dolgom ügynökségekkel, hogy tudjam, a saját akciójuk érdekében képesek átlépni az embereken. Vesztettem már el azért informátort, mert úgy döntöttek feláldozzák őt egy kétes információért, ami végül nem jött be. Ilyenkor ironikus módon mindig az a van a legnagyobb veszélyben, aki nem tud semmiről, mert az ő sorsukról dönthetnek azok, akik a tudás birtokában vannak.
A szavait hallva csak bólintok. Azonban bármilyen szépek is, csupán szavak. Mondta már ezt nekem más is, egy nappal később mégis berúgták az ajtóm és bilincsben vittek be. Soha nem ilyen egyszerű a helyzet, ritka az, mikor az egyik fél nem akar a másik felé nőni. Ilyenek az emberek, szeretik, ha hatalmat tudhatnak a kezükbe, akkor is, ha néhányuk teljesen alkalmatlan, hogy birtokolja. – Önnek kell elszámolni velük. – felelem egyszerűen. Az ő akciója, én pedig amennyiben megkapom a védelmet, fel is vagyok mentve a felelősség ezen része alól. Az ártatlanokkal a legnehezebb elszámolni, főként akkor, ha a közvetve is, de mi okozzuk a halálukat. Lehet bármekkora a zsákmány, a civil áldozatok soha nem mutatnak jól. – Nem is kell. Ismerem őket. – régen bilincset adtam nekik, most pedig a poharukat töltöm újra. A világ nagyot tud változni. – Ha lenne igazság, már rég elolvasták volna. – nincs benne túl sok minden, de kénytelen voltam átírni a családom elvesztése után. Csak élők örökölhetnek, mondta az ügyvéd. – Na és maga miként lesz jelen? Távolról figyel, vagy … közelebb jönne Paige-ként? – kérdeztem. Ahányféle zsaru, annyiféle módszer. Vannak, akik szeretnek hamburgeres kocsikba bújni és egy rádión keresztül levezényelni az akciókat, míg mások közelebb mennek a tűzhöz, amíg csak tudnak. Én az 0utóbbit mindig is jobban szerettem. A legrosszabbat kell feltételezni, és arra készülni, én így tanultam. Nehéz felkészülni rá, egy hamburgeres kocsiba bújva.

Látom rajta, hogy a téma nem épp a kedvence, hogy hogyan gondol vissza azokra az időkre. Nem mondanám, hogy egy oldalon álltunk akkor, most pedig nem. Nem szívesen választottam oldalakat. Valahogy mindig mellé nyúltam eddig az oldalakkal.
Elmosolyodom, amilyen könnyedén kezeli a zsaruk helyzetét, nem csak a városra levetítve, de úgy amúgy is. Igen... a helyzet mindenféle szépítés nélkül is szar volt. Nem volt meg a kemény mag, aki meg azt hitte, hogy az, a fejét a fenekén keresztül húzták vissza a nyakára. Ha nem a kompromisszumok vagy a zsarolás, az egyszerű tettek győztek, aminek a vége mindig ugyan az volt. Hisz minden titok addig volt titok, míg a két ember, aki tudta... abból minimum az egyik halott volt.
-Legalább van, aki még mindig nem áltatja magát azzal, hogy minden remek.-mosolyodom el kellemesen a kellemetlen témán. Nem volt vicces, de annyit nem ért, hogy a kispárnám tacsakosra sírjam.
-Ez volt a napi kínai bölcsesség? Hogy fiatal vagyok, előttem az élet...a következő az lesz, hogy az időjárásról kezdünk el beszélgetni?-cinizmussal a hangomban szólalok meg, kevésbé hinné így bárki is azt, hogy félek. Nem féltem, inkább egy részem attól rettegett, ha a csapatom elszúr valamit, mindegyikünknek annyi egy fél szempillantás alatt is. Az apám megtanított sok mindenre, és sosem szerette, ha ehhez hasonló vagy épp ilyen helyzetekbe sodortam magam. Engem viszont már fura mód egyre kevésbé pörgetett ezekben a helyzetekben az adrenalin, inkább a józan gondolkodás és a céljaim lebegtek a szemem előtt és ösztönöztek cselekvésre. A fejemben volt b terv, ha lebukunk... de az a ha egyenlőre igen távolinak tűnt és bíznom kellett az embereimben is.
-nem mondtam, hogy szent vagyok. Én vagyok a legtávolabb attól.-csapok combomra vállat vonva.-A farkasok és a falka dolog sem menne már. Nem is tűrnének meg, pláne nem ebben a városban.-nem akartam az elmúlt napokra, hetekre gondolni, hogy egy vámpír ágyából sikerült kikecmeregnem, bár már annak előtte sem éreztem, hogy a glória és a szárnyak rajtam lennének. Pláne, hogy a DEA épp olyan mocskos volt sok mindenben, mint az FBI. Mint ahogy mindenki ebben a világban. A korrupció és a csalás szépsége, hogy mindenre csakis akkor derül fény, ha valaki úgy gondolja, ideje köpni.
-Tudok ezzel élni.-válaszolok, mikor a felelősséget rám hárítja, ezzel viszont nem lep meg. Nem az ő feladata volt onnantól, hogy segített.-Sejtettem.-húzódik féloldalas mosoly számra, s hajamba túrva dőlök ismét hátra a fotelban.-Tisztázzuk, ez nem öngyilkos akció lesz.
Magának életben KELL maradnia, világos?-szarok rá, hogy mit gondol az igazságszolgáltatásról vagy az ügyvédekről, szükségem volt rá az akció egésze alatt. Aztán látnom kellett, ahogy elsétál. Mert ez volt az egyik rohadt nagy hibám. Ha valakire elkezdtem felnézni, valakiben láttam a potenciált, nehezen tudtam elengedni végérvényesen. Tudtam a hibámról... mégsem zavart sosem, hogy mellettem és velem járt.
-A világért sem hagynám ki. Paige-nek jó alibije van. Pár priusz, pár év a sitten, pár hulla, egy szökés. Annak hála él az utcán. A drog az élete. Paige látta, hogy kezdetben milyen. De nem ismeri, így talán nem lenne baj, ha többet megtudna róla, nem gondolja?-vonom fel szemöldököm, és az üres poharamra biccentek, hogy tölthetne egy italt ismét, ha már a várakozás ilyen hosszúra nyúlik, legalább hozzuk ki belőle a legtöbbet. Nem ismerte a történetem, a sajátom pedig kevésbé akartam vele ismertetni, bár egész kellemes beszélgetésnek tűnt ez ahhoz képest, hogy hogyan indult...

New Orleans soha nem volt egy tisztességes város. Voltak jobb és rosszabb időszakai, de a szar mindig ott úszott a felszínen és nem volt nehéz belelépni. A legtöbb ember nem szeret harcolni, jobban szeretnek hazaérni, kinyitni egy sört, leülni a tévé elé, hogy nézzék a meccset. Amíg pedig dolgoznak, a család legyen biztonságban. Ezért nem is nagyon lehet őket hibáztatni. Azonban az már más kérdés, hogy ezért mit tesznek meg. Kenőpénzt elfogadni és bajt hozni azokra, akik golyót kapnának miattad … alávaló dolog. Nem voltam túl népszerű akkor sem, mikor aktívan dolgoztam, pont azért, mert nem álltam be a sorba.
A szavaira nem reagálok, de egyetértek. Semmi sem remek, már nagyon régóta nem az. Nem csak itt, de mivel itt éltem le az életem, nekem csak ehhez volt szerencsém. Egyszerűbb az embernek becsukni a szemét és elszámolni tízig, hogy ne lássa, amiről nem akar tudni.
-Kétlem, hogy sokat tudna az életről. Munkamániás, a kettő nem ugyanaz. – közel sem. Mivel nincs családja, legalábbis ezt feltételezem, aligha tudja mit jelent az, hogy ”előtte áll az élet”. Senki nem tudja, amíg egy burokban él. Esetében ez a munkája. Van különbség a kettő között. Hogy hova mész haza, kikhez. Azt gondolja az ember, hogy nem olyan nagy gond, ha nem várja senki. Nem hiányozhat az, amink soha nem volt. De a munka nem az élet, mindegy milyen fajta.
-Nem minden farkas születik falkatagnak. – vontam meg a vállamat. Láttam már ilyet. Amíg én voltam a falkavezetője elég sok mindent megkellett élnem. Próbáltam én is olyanokat közel tartani a falkához, akik … egyszerűen nem voltak odavalók, hiába voltak olyanok, mint mi. Falkatagnak lenni jár némi lemondással. Van, aki képes rá, van, aki nem. – Ebben a városban keveseket tűrnek meg. Főleg, ha kívülállók. – nem valami barátságosak az ismeretlenekkel. Nem hinném, hogy ez probléma, gyanús, ha valaki önszántából szeretne itt sok időt eltölteni.
-Helyes. – bólintottam. Sok olyan rendőrt, beépített embert láttam már, akik egyszerűen nem voltak képesek a legvégén elszámolni magukkal és a tetteikkel. Ők a jó emberek, nem azok, akik képesek mindezek után nyugodtan álomra hajtani a fejüket. A jó emberek azonban nem maradnak sokáig életben. – Ha megakarnék halni, már fegyvert dugtam volna a számba. – nem hazudok, megfordult párszor a fejemben. Közvetlen a történtek után. Mostanra … nem szándékozom meghalni. Csupán csak túl vagyok már azon, hogy kétségbeesetten kapaszkodjak az életbe.
-Paige egy meglehetősen jó állapotban lévő drogos. – jegyzem meg, ahogy felállok és a bárszekrényhez lépek. Láttam már jó pár drogost, általában hamar tönkre teszik magukat. Persze, vannak, akik okosan csinálják, de … az utcán az ritka. – Jól van, meséljen nekem Paige-ről! – mondtam, ahogy újratöltöttem a poharát, majd az enyémet is, ahogy a székembe süppedtem. Az italt kettőnk közé tettem az asztalra, hogy könnyen elérhető legyen. – El kell majd nyernie a bizalmukat. Gondolom sejti, hogy közel fogják tartani magukhoz. Tetszeni fog nekik, ezek pedig …részt akarnak majd magából. – és legyen bármilyen elkötelezett is a munkája felé, ez egy olyan határ, amit kétlem, hogy bárki is átakarna lépni. – Azt kell hinniük majd, hogy velem van. Úgy csak nézik, de nem tesznek semmit. – ami lényegesebben egyszerűbbé tenné az egészet.