Még soha, senki nem kérdezte meg tőlem, hogy kihez tartozok. Mintha azt hitte volna, hogy egy elveszett kislány vagyok, aki még magáról sem tud semmit, ehhez képest éppen az ellenkezőjének tartottam magam. Van hová tartozzak, túlságosan is szorosan függök gyámomtól, de honnan is tudhatná ezt? Természetes, hogy ugyanúgy reagált, mint a normális emberek, ha meglátnak egyedül sétálgatni egy lányt a temetőben. - Nincsenek szüleim. - Mondtam ki határozottan az igazat. A szüleim nem jelentettek nekem semmit, nem éltem velük, nem vacsoráztunk közösen. Nem ők voltak a családom. Lehet, hogy normális esetben elmosolyodtam volna szavai hallatán, mégsem tettem. Mások talán már a nevének említésére is szedték volna a sátorfájukat, hogy minél gyorsabban rohanjanak el a közeléből, de én nem olyan voltam, mint a többiek. Nem féltem tőle, nem féltem az erejétől, a lényétől. Nem ijesztett meg, hogy bizonyítást nyert: a sejtéseim helyesek voltak és az a személy áll velem szemben, aki Marcel-t teremtette. A híres-hírhedt, nagyhatalmú hibrid. - Davina vagyok. - Csengett a hangom meseszerűen, mintha egy apró tündér szólalt volna meg. A kezére pillantottam. Hajtott a mérhetetlen kíváncsiság, hogy vajon mekkora mértékben sugárzik ereje a bőrén keresztül? Ha megérintem konkrétan fogom érezni, mi őt? Ám ha kezet fognék vele... azzal nem árulom el Marcelt? Végül tudásvágyam győzött, azzal vigasztaltam magam, hogy ez a találkozás információkkal szolgálhat nekem erről a férfiről. Ki tudja, mikor lesz szükség arra, hogy minél többet tudjak róla. Finoman kezébe csúsztattam ujjaimat és a szemeibe néztem. Döbbenetes. Lebilincselő is lehetett volna ez az érintkezés, ha nem ellenségesen viszonyultam volna Niklaus-hoz.
A hangja is olyan volt, mint a megjelenése. Egyszerre volt benne gyermeki báj, és egy nő határozott, csábító mivolta. Nem tudom, mit éreztem benne, de egy valamit tudtam. Ez a lány nem hétköznapi teremtés. - Hol vannak a szüleid? Csak tartozol valakihez. Vagy tényleg magadban vagy? Remélem, nem valami sátánista szertartásra keresel áldozatot - mosolyogtam, és még közelebb léptem. Noha éhes voltam, valahogy szóba sem jöhetett, hogy bántsam ezt a lányt. Valami fura dolgot éreztem vele kapcsolatban. Olyasmit, amit csak annak idején, mikor megláttam az akkor még névtelen Marcelt. - A nevem Niklaus Mikaelson - nyújtottam hirtelen felé a kezem, és vártam, vajon milyen lesz az érintése. Elbűvölt ez a lány. Azt hiszem, ez volt rá a legjobb szó, ami csak létezett. Persze, nem nőként... hanem valami olyan különös lényként, mint én magam is voltam.
Nem mozdultam. A lábaim nem gyökereztek a földbe, ellenben a kíváncsiság nem engedte, hogy mozgolódjak vagy éppen sarkon forduljak. A férfin láttam, hogy hezitál, végül mégis elindult felém, én pedig rezzenéstelenül tartottam a tekintetét. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy másokkal találkozzam, ahhoz meg főleg nem, hogy meg is szólítsanak. A férfi mély, határozott és incselkedő hangja miatt a tarkómon lévő pihék reagáltak, de én szüntelenül, rezzenéstelen tekintettel figyeltem az arcát. Egészen addig, míg közelebb nem ért hozzám. Mert abban a pillanatban megéreztem valamit... erőt... hatalmas erőt, ami nem adatik meg mindenkinek. Olyasfajta volt, amit mindig Marcel érkezésekor érzékeltem, de az övé ehhez képest elenyésző mennyiségben lengte körül a levegőt. Ebből a férfiból fényévekkel masszívabb sugárzott, pedig Marcel sem volt egy gyenge teremtés. - Nekem ez jutott. - Szólaltam meg komolyan, végignézve a férfin. És ebben a pillanatban döbbentem rá, ki ő. Hiszen már tudtam róla, hogy megjelent New Orleans-ban, tőle féltettem Marcel-t. Tőle és a családjától. Ő az egyik legöregebb. Az egyik Eredeti. A hibrid.
Csakhamar meg is jelent az, akinek éreztem a jelenlétét. Egy lány. Nagyon fiatal volt... még szinte kamasz. A hosszú haja, és érett pillantása azonban már nem gyerek, hanem egy felnőtt nő ígéretét hordta magában. Feltűnő és elbűvölő jelenség volt. Ugyanakkor némileg hátborzongató is. Ha hittem volna a temetőben kószáló szellemekben, akkor bízvást állítottam volna, hogy ez a lány az. Felkeltem, és sarkon fordultam, hogy távozzam. Nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Sem e, sem túlvilági lényekkel. De valami különös erő - talán sejtelem - nem engedett távozni. Mintha nem is a saját akaratom mozgatna, fordultam meg, és sétáltam a lány közelébe. Egyetlen pillantásra sem vettem le róla a tekintetem. Most már a kíváncsiság is dolgozott bennem. Mit keres egy ilyen fiatal lány a temető közepén, teljesen magában? - Hello kis szépség - álltam el az útját egy apró mosollyal. - Nem épp a legjobb hely egy önfeledt sétára. Főleg egy védtelen gyermeknek.
Bemerészkedtem a temető területére. Ha már itt voltam, dolgoztam egy kicsit. Meg kellett néznem magamnak ezt a temetőt, hiszen a New Orleans-ban élő boszorkányok nagy része ősi mágiát használ, aminek ez a temető kulcsfontságú része. Őseik csontjai nélkül nem tudnának varázsolni, nem szeghetnék meg Marcel szabályait, nem lehetnének engedetlenek. És a legjobb az volt, hogy ők nem tudnak a létezésemről, csak én az övékről és arról is, ha mágiát használnak. Marcel velem behozhatatlan előnyre tett szert. Szétnéztem a sírok között, mintha láthatnék valami konkrét dolgot. Én is éreztem azt az erőt, amit vélhetőleg a koven tagjai is és egészen addig gyönyörködtem ebben az érzésben, míg az egyik sorra befordulva meg nem pillantottam egy férfit. Úgy tűnt, mint aki látogatást tett egy elhunyt szeretténél, ám már akkor egyenesen felém nézett, amikor betettem a lában a sírok közé. Távolról is elkaptam a tekintetét és baljós érzés járta át a testemet.
Nem bántam, hogy otthagytam a kocsit Hayleynek. Jó volt végigsétálni a városon. Olyan volt számomra, mint valami időutazás. Felrémlettek közben régi helyek, ezer és ezer régi emlék. Jók, rosszak, boldogítóak, vagy csak egyszerűen semmitmondóak. Volt mindből bőven. De volt egy hely... egy olyan hely, ahová mindenképpen el akartam jönni. Egy hely, ahol túl sok volt az ismeretlen, és az ismerős. Ez volt az, a régi temető. A LaFayette temető... már akkor, száz évvel ezelőtt is létezett. Sőt, én magam és Bekah is gondoskodtunk arról, hogy bőven meg is legyen töltve. Százszámra voltak itt újabb sírok, de engem egyik sem érdekelt. A századokkal ezelőtti részleghez mentem, elhaladván közben ódon sírkövek, és kripták között. Ahogy közeledtem, mintha a múlt kapott volna a markába, hogy üdvözöljön. Ahogy egy szülő a hosszú száműzetésből hazatérő gyermeket. És megtaláltam. Két kripta volt közvetlen egymás mellett. Az egyik egy régi áldozatomé. Ez volt az a vadászat, az a gyilkosság, amire Mikael felfigyelt. Ezzel szabadítottam magunkra a veszedelmet, és a menekülés kényszerét. A másik kripta viszont családi sír volt. Benne egy egész família málló csontjaival. A Corentin család csontjaival. Az apa, a kormányzó. Aki fedezett bennünket. Az anya, és az egyetlen fiuk, Emil. Aki én magam öltem meg, mert nem úgy szólt hozzám, ahogy kellett volna. Egy valaki viszont hiányzott a kriptából. A kormányzó másik fia. A törvénytelen fia... akit én magam teremtettem. A törvénytelen fiú a másik törvénytelen fiút. Ő volt Marcel. Leguggolva végigsimítottam a már repedezett és időette márvány síremléken, aztán felkaptam a fejem. Valami különös zaj hatolt el a fülemig. Valaki járkált a temetőben, és a léptei egyre és egyre közelebb kopogtak. Úgy sejtettem, néhány másodperc múlva beér arra a sorra, ahol én magam is voltam.
Lehunyt szemekkel szippantottam nagyokat a friss levegőből. Nem érdekelt, hogy éppen egy temető közelében sétálgattam, nem figyeltem a tőlem pár méterre elhelyezkedő sírokra, mert az volt a legfontosabb, hogy kint lehettem. Hosszas kérlelés, győzködés és könyörgés kellett ahhoz, hogy Marcel rábólintson kérésemre, miszerint szeretném megmozgatni a végtagjaimat a természetben még ha csak pár perc erejéig is. Soha annyit nem jártattam a számat, mint akkor, de már egyszerűen nem bírtam abban a szobában! Hiába van gyönyörűen berendezve, Marcel azt sem szereti, ha egyedül nyitom ki az ablakot. Túlságosan félt, ami érthető, ám egy idő után elkerülhetetlenül belefáradok az oxigénhiányba, a bezártságba, a semmittevésbe és abba, hogy egyetlen momentumát sem láthatom a világnak azon kívül, amit Marcel szeretne elém tárni. Ennek ellenére bolond lennék azt mondani, hogy nem szeretem őt. Nem lenne igaz. Az éjjeljárói, mint megbízott testőreim viszont felettébb dühítettek. Minden lépésemet követték, csak fenyegetéssel tudtam rávenni őket arra, hogy adjanak nekem teret. Mondván, hogy ha Marcel megtudja, nem teljesítették a kéréseimet, problémák lesznek... Hárman voltak és a szemmel tartásom volt a feladatuk, szegények mégsem voltak felkészülve rám. A lakhelyemen ücsörögve rengeteg időm van kitapasztalni az erőmet, olyan bűbájokat voltam képes elsajátítani, amelyek hasznosak lehetnek egy napon. Az egyik ilyen nap most jött el, mindössze egy legyintéssel intéztem el, hogy a vámpírok édes álomba zuhanjanak, míg én járok egyet. Nem kellettek a nyakamra és így már nyugodtan, fürkésző tekintetektől mentesen lépdelhettem.
Ott állt derakamat fogta és én meg elképedtem, tudtam, hogy most meghalok. Szeret a nőkkel játszani igen amit nagyon gyűlöltem benne. HIába volt jóképű és a maga módján tisztelet tudó, egy vámpír volt nem más. -Mond meg!-Suttogtam, de ő csak a szövetségről hadobált nekem. Meg kell tudnom ki végzett a szüleimmel. Nem akarok semmilyen szövetséget se ezzel a férfival el akarom felejteni őt, kerülni akarom, de még is bennem van a bosszú és a szomjúság arra, hogy megtudjam az igazat. -Várj!-hagyták el szavak ajakimat, de már el is tűnt én pedig sírva össze rogytam áldott jó szüleim sírjára.
- Kit akarsz becsapni, engem vagy magadat? – vigyorgok a nekem feszülő képébe és egy pillanat alatt fogom át derekát és préselem magamhoz, persze nem fájón csak annyira, hogy elültessem lélegző szívében a vágyat. Így vagy úgy, de el fog jönni hozzám ez a kislány és ha másért nem is, hát azért bizonyosan mert tudom ki végzett a szüleivel. - Ha nem rajtam múlna már ott feküdnél, igen. – suttogom ajkaira majd egy enyhe lökéssel eresztem odébb. Tisztában vagyok vele, hogy hatok a nőkre és az édes kicsi Sophie sem kivétel csak nem meri bevallani még önmagának sem. Az ő elvei szerint én szörny vagyok és ha egy szörnyhöz vonzódik akkor maga is az, nem? Nem kergetem, nem csókolom meg. - Csak majd ha szépen kérsz Sophie. – ajkaimon mocskos vigyor ül. Szeretem ezt a játékot bár nincs benne igazi kihívás mert a végén úgyis ő jön majd hozzám. - Igen, tudom ki végzett velük. – lépek tőle távolabb és pár lépést még megtéve állapodok meg egy név nélküli sírnál. A kőtámla nem rejt mást csak belekarcolt könnyeket. Valaha volt egy húgom. Szerettem. Elvesztettem. Sosem vésették rá a sírra a nevét mert egy rabszolga volt akár csak én magam. Nem maradt más mint kölyökként a véső és a könnyek melyek semmitmondó vonalakként maradtak meg. Az idő már elkoptatta mindezt. Nem emeltettem új sírt mert így akartam róla emlékezni. Így tudtam honnét jövök és mi lett belőlem. New Orleans királya. - Szövetséget ajánlok kedves Sophie. Te megteszed amit akarok és cserébe elárulom ki gyilkolta meg őket. Elutasíthatsz de biztos lehetsz benne, hogy nélkülem nem lelsz majd rá a válaszra. Gondold át kedvesem. Tudod, hol találsz. – Se szó se beszéd, eltűntem. Nem mondtam búcsút, egyszerűen magára hagytam a gondolataival. Otthon megtalál ha van vér a pucájában… ha eléggé kívánja a bosszút.
Az arcom megfagyott, hát nem ő végzett velük. -Tudod akkor ki ölte meg őket?-Kérdeztem szinte parancsolóan a választ várva. Teljesen nem gondoltam végig igaz, marcell megtudna ölni, de mindig is éreztem valamit sok mindent tettem már és még mindig élek. Ahogy közelebb lépett szinte ajkamat súrolta már és én meg mély levegőt vettem, de eltávolodott tőlem. Talán tudnám manipulálni őt vagy talán tudnék valamit tenni. -Én nem fogok, nem akarok neked behódolni- Mondtam, miközben szemre hányóan pislogtam pilláimmal a férfira. Tényleg jó képű volt be kell valljam, de alávaló gaz szörnyeteg. Meg kell találnunk Klaust hogy le állítsuk őt. Ami ebben a városban folyik az nem meg engedett. De még is mivel lehetne rá venni Klaust, hogy idejöjjön? Semmivel se hiszen nincs olyan indok amiért itt lenne. Saját családját bezárta egy koporsóba, nem tudnánk mivel manipulálni őt. -Akkor miért nem teszed?-Kérdeztem tőle lágyan mondva, mint ha megakarnám őt csókolni közelebb hajtottam a fejem szinte ajkára cuppantam. -Nálam ez nem jön be Marcell.- tettem le a kezét az államról és nem vállodtam el, mert mélyen legbelül akartam ezt, de még se kívántam, hogy megtegye..össze zavarodtam, de elrántottam a fejem. -Menj és mond valamelyik többi boszorkányaidnak.-Mondtam szét tárva akarom és mutogatva a város fele. -Ha rajtad múlni én is itt feküdnék-Mutattam a sírra.
Büszke vagyok rá, hogy az ellenségeimmel én magam végzek. Azonban a nő szüleit nem én végeztem ki. - Nono, pici Sophie. Óvatosan a szavaiddal. Tudom ki végzett a szüleiddel és biztosíthatlak, ha én lettem volna, most nem lenne hova kijárnod. – tártam szét a karom, egyértelműen jelezve, hogy a csöpp boszorkának, csöpp agya is van ezek szerint. - Ami azt illeti Sophie, igazad van. Egy senki voltam. És most, én vagyok New Orleans királya. Biztosíthatlak kislány, hogy ez így is marad. Minél előbb fogadod el, annál kevesebbszer kell találkoznunk. Azt pedig tudod, hogy miképp bánok azokkal akik ellenállnak. Előbb-utóbb mindenki megtörik Sophie, de jobb szeretném ha nem a saját kezeimmel kellene betörnöm téged. Megértetted ugye? – néztem rá szinte már olyan mosollyal mint ahogy egy apuka dorgálja a gyermekeit. Végül is nem csak király voltam. Az alattvalóim a gyermekeim is voltak és ha az egyikük rossz fát tett a tűzre hát meg kellett büntetnem. Közel léptem hozzá és mélyen a szemeibe néztem miközben az álla alá nyúltam. – Sose felejtsd el, hogy mit tehetnék meg veled. Amit csak akarok és nem kell mást tennem mint mélyen a szemedbe néznem – sóhajtottam – pont mint most. – vigyorogva engedtem el de nem távolodtam el tőle. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy imádtam a bátor is vadócokat. Főleg betörni.
Elkapta a nyakamat és megszorongatott. Alig kaptam levegőt azt hittem itt a vég és már mikor azt hittem megöl egyszer csak lehajított a földre. -A nagyságos őfelsége kinyírta. Most boldog vagy Marcel?-Kiáltottam fel miközben a torkomat fogtam a fájdalomtól és ideges voltam. Megölte a szüleimet kiírtott mindenkit akit szerettem és legszívesebben megöltem volna. -Ilyen királyt nem kéne tisztelni, mint téged. Egy senki vagy és tessék ölj meg-Mondtam, majd felálltam és széttártam a karomat. -Itt vagyok!-Mondtam, majd vártam, hogy lesújtson rám.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 11, 2013 10:31 pm
- Nahát… - csóváltam meg a fejem – hát illik így beszélni a királyoddal? – kaptam el a nyakát és emeltem a levegőbe – Nem, nem illik kedvesem, főleg ha a királyod személyesen fejezi ki részvétét. – eresztettem el a nőt aki nem engedhette meg magának, hogy így beszéljem velem, a fenyegetésről nem is beszélve. - Feltettem két kérdést. Próbáljuk meg újra. – mosolyom letörölhetetlen volt. – Szóval Sophie. Miben vesztetted el a szüleimet és ugye nem tervezel egy gonosz összeesküvést ellenem? A madarak csiripelnek. – fűztem hozzá szinte már érdektelenül. Körbenéztem. Hát igen… valóban sokan feküdtek itt olyanok akik azért kerültek ide mert nem engedelmeskedtek. Én pedig nem adok második esélyt. Ahogy ennek a nőnek sem fogok megkegyelmezni ha mégis mágiát gyakorol ebben a városban. Itt mindenki tudja, hogy tilos és kevesen mernek szembeszegülni velem mert tudják mi az ára. A vérfarkasoktól is megszabadítottam ezt a várost. New Orleans a vámpírok mekkája. Az én birodalmam. Az én királyságom. Aki pedig ezt veszélyeztetni meri azt megölöm. Ennyire egyszerű.
Undorral az arcomon néztem végig Marcelon. -Dögölj meg!-Mondtam neki éles nyelvemmel. Hogy meri felhozni a szüleimet? Legszívesebben megkaróztam volna itt helyben Teljs szívemből utáltam ezt a férfit és soha nem tudtam máshogy rá nézni, mint undorral. A városban mi vagyunk a testvéremmel a legerősebbek és a vámpíroknak kéne tőlünk félniük. Bár csak megtehetném amire vágyom, de azzal veszélybe sodornám a város biztonságát, nem mintha így sokkal biztonságosabb lenne a helyzet. -Miért is kéne drága Marcel?-Néztem rá felvont szemöldökkel. -Ha nem lenne annyi eszem, mint most már rég félned kéne tőlem és a nővéremtől...Kedves-Ismételtem ő szavát csak sokkal durvábban. Mindent megadnék, ha most ebben a sírban nem a szüleim hanem ő feküdne.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 04, 2013 12:50 am
- Ott nem tudom. – teremtem mellette – de itt én vagyok… és azok akik nem engedelmeskedtek nekem kedvesem. – a szokásos vigyorral a képemen élveztem ki a riadalmat amit az arcán láttam. Ó a drága Sophie Deveraux, nagyon is jól tudta ki vagyok én és mire vagyok képes. Persze, kegyelmet is mutattam ha valaki megérdemelte és nem büntettem olyanokat akik nem vétettek. Általában. - Miben is vesztetted el a szüleid? – már nem vigyorogtam, minek? A kicsilány pontosan tudta milyen következményekkel jár ha a varázslathoz folyamodik és nem is volt bizonyítékom arra, hogy szembeszegült volna a törvényeimmel. Én is vesztettem el olyat aki fontos nekem és bár nem váltam érzelgős barommá még nem gyakoroltam kárörvendést a nő felett. Felesleges, emberi szarság lett volna, nem hozzám méltó. - Ugye nem kell aggódnom érted kedves Sophie? – kérdeztem mielőtt válaszolhatott volna. Azt akartam, hogy tisztában legyen vele; szemmel tartom és nem szeretném ha ostobaságot követne el.
Fontos látogatást tettem a temetőbe, ugyan is a szüleim sírjára vittem friss virágot. Mindig magamba fordult ember voltam soha nem szerettem beszélgetni a problémáimról sem arról, hogy miket érzek. Miközben a sírhoz tartottam különös érzés fogott el engem. Valaki követ? Hátra pillantottam, de senkit nem láttam. Kicsit már kezdek parás lenni. Nem törődtem ezzel és tovább hallattam abba a jól ismert irányba. A magas sarkúm csak úgy kopogott az aszfalton. És akkor megérkeztem végre. Ott álltam a szüleimmel szembe. -Sziasztok!-Suttogtam és mosolyogtam, de a mosoly kezdett át menni remegésbe sírás fogott el, de nem engedtem neki, hogy uraljon. Ismét hallottam valamit ekkor hirtelen a virág ki esett a kezemből én meg megfordultam. -Ki van ott?-Kérdeztem. Fényes nappal csak néhány vámpír tud jelen lenni és reméltem nem éppen engem akar valamelyik ebédre. Marcel törvényeit követem, ha életben akarok maradni ezért nem varázsolhatok. Mindig rettegek ettől, hiszen megtudnám magam védeni, de helyette csak tétlenül nézhetem a halálok sorozatát.
Kezdőlap
