A temető pont az a hely, amit nem nehéz megtalálni, hisz ekkora területet aligha lehetne elvéteni. Mégis eltart egy ideig, míg kiérünk a külvárosba. Hiába tudom, hogy akár menet közben is beszélhetnénk egymással, jobb csendben megtenni az utat. Ez az egyetlen formája annak, hogy nem zavar, ha csendben van és nem tudom épp mi foglalkoztatja. Az érkezésünk viszont nem zavartalan. Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor még bárki járkálhat erre, hát tévedtem. Egy kisebb csoport halad el mellettünk, mikor Chriest megállítja a motort, én pedig automatikusan és meglehetősen gyorsan szállok le mögüle, hogy úgy álljak, még véletlenül se lássanak belőlünk többet a körvonalainknál. - Ez nem volt betervezve.. - túrom hátra a hajam, nem szeretem a tervben a nem várt változásokat. - Most mi lesz? Bemegyünk és kihozzuk a hullát? Aligha feltűnő.. - morgolódom gúnyosan. Csoda lenne, ha minden a terv szerint haladna.
Azon, hogy meglepődik, én is meglepődöm. Nem tudom, hogy miért reagál így, hiszen mégiscsak az ő kezében van a kés és ha jól emlékszem ő hozta a frászt énrám és nem fordítva. És ez a gondolat csupán egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt fut át a fejemen, miközben még mindig őt figyelem. A fiatal férfit a késével. Leteszi a kést, amitől megkönnyebbülök valamelyest, mert úgy tűnik tévedtem abban a tekintetben, hogy mit is szeretne, vagyis a feltételezéseim korábban mind tévesek voltak. Ennyire még nem örültem annak, hogy hülyeségek fordultak meg a buksimban. - Aludni? – kérdezek vissza megdöbbenten. Mégis kinek jut eszébe, hogy egy temetőben aludjon? - De ugye nem örök álomra akarod hajtani a fejed? – hirtelen lépek hozzá még közelebb, mert hát újabb elméletet gyártottam le az imént. Kés volt nála, egy temetőben akar „aludni”… - Biztos vagyok abban, hogy van más megoldás is, ráadásul egy temetőben elkövetett öngyilkosság… – kezdeném el magyarázni, de aztán meg kiderül, hogy csak faragott elalvás előtt. Na jó, most már végképp összezavarodtam. - Hogy mi? – szalad ki a számon anélkül, hogy végiggondolnám a kérdést. - Te tényleg aludni akarsz… itt? – szegény srác, mostanra talán már teljesen buggyant nőszemélynek néz, pedig nem vagyok az, csupán csak meglepett, aki nem éppen a legjobban logikázta ki a dolgokat, de mentségemre legyen mondva, minden amit láttam, az olyan következtetésekhez vezetett, amelyek logikusak lettek volna. De nem voltak azok, mert hát eleve a feltételezéseim nem voltak helytállóak. - Nincs hová menned? – ez pedig… valahol azért nagyon szomorú. Fiatal még, hogy hontalan legyen. Nem ismerem és nem is vagyok egy jótét lélek, aki ne a saját érdekeit nézné – még ha ezt nem is mutatom ki másoknak sohasem –, de most azért támad némi kellemetlen érzésem. Ha nincs hová mennie, akkor talán egyedül van a nagyvilágban, család nélkül, ahogyan én is…
Meglepődöm. Egész egyszerűen nem értem, aztán a kezemre vetül a tekintetem és rájövök mi is az ami megijesztette.
- Én nem.. én.. - hebegek, egy pillanat alatt lehajolva, hogy letegyem a földre a késemet, és lassan, mindvégig a lányra nézve, lassan emelkedek fel. Még csak az kéne hogy méég jobban megijesszem, pláne ha még valamivel fel is lépne ellenem.. - semmi baj.. nem akarom bántani. Bocsánat...- hebegem, és csak remélem hogy elhiszi nekem. Talán.. sikerül is, mert aztán ő az aki kérdez, nekem meg eszemben sincs nem válaszolni a kérdésre.
- Épp aludni készülök. - mosolyodom el mikor már teljesen kiegyenesedtem, de még mindig próbálom számára látható helyen tartani a kezeimet. - Vagyishogy.. előtte még faragtam egy keveset. - vagyok őszinte mert nincs mit takargatnom és nincs miért ferdítenem. És hogy ő hogy reagál erre? Hát az majd kiderül a következő pillanatban. Vélhetően...
Azt hiszem nem kellene a sötétben egy olyan helyen kóricálnom, ahol bármi az ember lába elé kerülhet és könnyedén keresztül tud rajta bucskázni. Különösen nem kellene pedig hátráló lépéseket tenni, hogy végképp ne is lássam, ha valami esetlen útban van… Épp az egyik sírkő vonta el a figyelmem, ismerős volt a rajta lévő név, hát közelebb mentem, hogy jobban megnézzem, majd amikor már kinézelődtem magamat, akkor hátrálni kezdtem, mire beakadt a lábam, felsikoltottam, majd szépen, annak rendje és módja szerint sikerült is fenékre csüccsennem. Ezután pedig nem elég, hogy itt szerencsétlenkedek magamban, még az is kiderül, hogy nem vagyok egyedül, sőt megszólítanak, így a hang irányába fordulok azonnal. Fiatal férfi, késsel a kezében. Na nekem se kell több, hogy bárkit megszégyenítő sebességgel ugorjak talpra.
- Nincs nálam se pénz, sem pedig semmilyen más érték. – bár, ha késsel akarna kirabolni, minek kérdezte meg, hogy jól vagyok-e? Mindegy, ez most lényegtelen, nem állok le ezen gondolkozni, jelen pillanatban jobban lefoglal a srác és a kése. Hiába vagyok boszorkány, ha egy olyan városban élek, ahol Marcel pontosan tudja melyik boszi hol és mikor varázsol, varázslásért pedig általában halál a büntetés. Én meg ami azt illeti az életemhez meglehetősen ragaszkodom. - Mit csinálsz egy temetőben, sötétben? – oké, ezt épp tőlem is kérdezhetné, de megelőztem. Nem tudom mit illik és, hogyan kell beszélgetést kezdeményezni egy ilyen szituációban, de csendes kukának sem akarok tűnni és hát… lehet, hogy más oka van annak, hogy egy késsel van itt és most, mint az, hogy gyanútlan éjjeli temetőlátogatókat ijesztgessen, vagy kiraboljon. - Ha nincs célod azzal ott a kezedben, akkor esetleg nem bánnám, ha lejjebb tennéd. – próba szerencse, ugye… Ha megtette, akkor egyfelől már én sem hasonlítok egy aggodalmaskodó libára, és talán még azt is megkockáztatom, hogy közelebb menjek hozzá. Remélem, hogy nem vámpír, de innen nem tudom megállapítani. Mondjuk nem tartom valószínűnek, ha az lenne, akkor szerintem nem csak állna ott és úgy, ahogyan épp azt teszi. De ez persze csak feltételezés részemről.
Hónapok teltek el.. hosszú hónapok mióta Mystic Falls határát átléptem. Hogy mi vitt rá erre? Mondhatnám az ösztön.. a szellemek.., de csupán egyszerűen csak éreztem hogy mennem kell. Valami ezt súgta bennem. Vándor vagyok.. És ez a sorsom. Hogy örökké járjak és keljek, rójam az utcát, a kerteket, és bár a feladatom bevégeztetett, mégis mintha valami feladat esne még az életben... A Nagy Farkasszellem.. azóta az este óta nem mutatkozott. Hiába zengtek az énekek, minden egyes naplementekor és mikor a nap új reménnyel kelt fel, hiába a dobok.. az imák és sípok, nem láttam többé. De velem volt.. Éreztem. Ahogy puha talpakon követi utamat, ott van ahol én vagyok, és vezet. Előre.. Vagy talán csak az elmém hitette ezt el velem, de nem számított. Nem érdekelt, én követtem. És örökké követni is fogom, míg végleg nem el nem veszítem...
New Orleans.. A város.. HATALMAS! Véletlenszerűen vetődtem ide, csak mert ez volt a következő helyszín ahol az a kamionos kitett, és azt mondta nem vihet tovább. Tökéletes! - biccentettem elhagyva a járművet és a nagyváros messze forgó zaja helyett egy valamivel csendesebb helyet kerestem. Egy temető.. Mi is lehetne ennél tökéletesebb, nem zavarnak mások, senki sincs itt, csak a holt lelkek, és hol is lehetne az ember fia biztonságosabb helyen mint ahol körülveszi az Anyaföld és a természet. Nem voltak igényeim.. Bár az Emilynél töltött idő hosszúra sikeredett, mégsem szoktam meg az ágy melegét. Nem volt gond hogy váltani kellett, hálózsák, puha párnák helyett, a világ zöldje és a csillagok felettem, nincs kő.. nincs festék, semmi ami hideg, és ez így volt jó. A nap lenyugvát köszöntő kántálás után, az egyik távoli fa mellett vertem helyet. Tökéletes volt. Arra amire nekem kellett.. tökéletes. A hold ezüstösen fénylett és én mosollyal néztem fel a fényében. Tudtam hogy jót cselekedtem! Hisz a farkasok a népem! És nem jelenhet többé rabságot számukra a Hold száguldó lehelete. Véletlenszerűen került a kezembe egy darab fa. Olyan igazi puha fajta, és mivel még nem csapott meg az álom hívogató szele, elő is kerestem a késemet és úgy, ahogy őseim tanították egykor - (törökülésben ülve) - lassan fejemben énekelni kezdve kezdtem megfaragni a következő képemet. Egy Sólyom.. Talán csak mert Emilyre emlékeztetett, egy nőre.. egy gyönyörűre, akinek mennie kellett. Hogy szomorkodtam e érte? Megtanultam hogy e Földön semmi nem végtelen. Csak az Anyatermészet, mindennek van eleje és vége, és én kihasználtam minden egyes pillanatot. Kellemes emlékként ragadt meg a fejemben...
Nem volt körülöttem más csak a csendes éjszaka. Az éji bogarak neszeztek, a távoli város zaja csak csendben töltötte be a hátteret, sehol egy mozgás, sehol senki se én meg csak faragtam a művemet és elengedtem minden egyes gondolatot. Ilyenkor az őseim voltak ott velem... Az erő.. a szellemek, és valahogy még azt se vettem észre ahogy valaki jár, csak amikor hatalmas kiáltás hangzott el nem is olyan messze, kaptam oda a fejemet.
- Jól van.. ? - ugrottam szinte félig fel, csak hogy a segítségére siessek ha kéne, hisz kis híján elesett. A kés a kezemben ragadt, a félig kész sólyom a fűben, én meg csak figyelem, hogy ha kell, azonnal ugorjak.
Tudom, kissé furcsa egy temetőben egy olyan boszorkány, akinek már régen megszakadt minden kapcsolata a szellemvilággal olyan tekintetben, hogy már nem nekik köszönheti az erejét és nem belőlük nyeri a mágiáját. Én akkor vesztettem el a bizalmukat, amikor megpróbáltam anyámat visszahozni a halálból. Akkoriban már csak ketten voltunk, apa halála borzasztóan lesújtott bennünket, én pedig mindenáron meg akartam találni a gyilkost. A vámpírt, aki megölte őt, akinek egész életében dolgozott korábban, aki végül anyámmal is végzett. És ekkor vált életem egyetlen és legfontosabb céljává, hogy megtaláljam Őt. Aki miatt elvesztettem őket, akinek köszönhetem, hogy egyedül maradtam a világban, mint a kisujjam.
Egy ilyen helyen pedig könnyen szakadnak rám az emlékek. Soph – a legjobb barátnőm – is faképnél hagyott, idejött, nyitott egy kávézót, majd lelépett, kiköltözött a lakásból és elment. Persze, ismerem őt, ő ilyen. Jön és megy, nyomára akadt azoknak, akik az ő és a nagynénje haláláról tehetnek. Tudom milyen szenvedélyes a bosszút tekintve, hiszen ebben szinte teljesen egyformák vagyunk. No, de ez most teljesen lényegtelen. Már leszállt az est, és a közhiedelemmel ellentétben nem egy temető éjjel a legijesztőbb hely a világon. Én már csak tudom, épp eleget láttam és tapasztaltam ahhoz. Vagy legalábbis ezt hiszem. Könnyed léptekkel sétálok a sírok között, néha meg-megállva, hogy elolvassak egy-egy nevet és dátumot.
***
szószám: -; zene: -; megjegyzés: borzalmas lett, ne haragudj!
Láttam, hogy megrettent, még akkor is, ha igyekezett nem mutatni. Mindenesetre kaján vigyor jelent meg az arcomon, ahogy beleegyezett, hogy átadja az üzenetet Marcelnek. Ezt már szeretem. Ehhez vagyok szokva. Hogy engedelmeskednek nekem. Akár előbb, akár utóbb... A következő másodpercben viszont újra a levegőt szeltem, mint Superman... és egy újabb hátborzongató és csontrepesztő puffanással értem földet. Ezzel egyidőben valami különös sötétség telepedett rám... nem tartott, csak egy másodpercig. De ijesztő volt, és szokatlan. - Mi a franc... - tápászkodtam fel a földről. Egyedül voltam, hát persze, hogy egyedül. Mégis, kinek kéne még itt lennie egy temetőben? Ráadásul pont velem. De valami mintha egy űrt hagyott volna bennem. Olyan érzés volt, mint mikor valaki elfelejt egy nagyon fontos dolgot. Tudja, hogy létezik, de nem tudja, mit felejtett el. Talán túlságosan is felkavarnak a New Orleansi élmények. Ideje volt visszatérni a villába. Ráadásul üres gyomorral. Nem baj... Hayley mindig kézre esik, ha enni támad kedvem.
Nem is terveztem tovább maradni, hiába próbáltam volna még ki rajta szívesen az erőmet. Megerősítette a hitemet abban, hogy el kell tűnnie a városból, mert túlságosan felkavarná a jól megszervezett rendszerünket, ha maradna. És arra senkinek nincs szüksége. Ahogy arra sem, hogy emlékezzem rám... Marcel azért félt engem, mert én vagyok a titkos fegyvere, a megfigyelője, ha kitudódna a létem, elveszítené az előnyét mindenkivel szemben. De szerencsére képes voltam orvosolni a hirtelen felálló problémát. Vakmerőnek tűnhettem, de nem hátráltam meg üvöltésétől, csak kissé összerezzentem. Ostobának sem lehet nevezni, éppen azért nem voltam hajlandó maradni, mert biztos voltam benne, hogy tényleg megteszi, amit ígérgetett és megtámad. - Marcel tudni fog rólad. Mindent elmondok neki, ezt megígérhetem. - Bólintottam, de nem tudtam megállni, hogy ne repítsem még egyszer a levegőbe és ezzel együtt ne nyúljak bele az agyába, hogy elfelejtse találkozásunkat. Nem tudhatja, ki vagyok vagy hogy egyáltalán létezek. Ezért gondoskodtam arról, hogy elfelejtsen. Mire feltápászkodott, addigra én már el is tűntem a szeme elől. Gyorsan kapkodtam a lábaimat, hogy kiérjek a temető elé és belefussak az egyik éjjeljáróba. Kiadtam neki az utasítást, hogy vigyenek vissza a lakhelyemre, mert eleget levegőztem. Még többet is a kelleténél. Az tény, hogy Marcel meg fogja büntetni őket, ha elmondom, hogy szem elől veszítettek és közben találkoztam Niklaus Mikaelson-nal, ám legalább előnnyel indulhatunk a hibrid által előbb emlegetett háborúban.
Villámlott a tekintetem, ahogy kinevetett. Ellökött magától, a következő pillanatban már egy jókora fadarab állt ki a mellkasomból. Méghozzá a szívemből. Egy sima vámpír élete itt és most véget ért volna. Én csak megcsóváltam a fejem, és jókora szisszenéssel kirántottam a karót magamból. - Pech, kicsi Davina. Engem te nem tudsz megölni. Okozhatsz fájdalmat, de halált nem. Én nem vagyok egyszerű vámpír. Én Első vagyok, és hibrid vagyok! - emeltem meg a hangom egyre jobban úgy, hogy a végén már üvöltöttem az arcába. - Tűnj el, és add át az üzenetem Marcelnek! Addig tűnj el, míg fel nem tépem a nyakad. Lehet, hogy boszorkány vagy, de ettől még emberi lény, tehát halandó. Mellesleg, ha még nem tudnád, anyám az Első boszorkány, mind tőle származtok. Ergo mutass tiszteletet. Most pedig takarodj! - mordultam rá, és igencsak féken kellett tartanom magam, hogy ne szakítsam le a fejét a csinos kis testéről.
Ismét fájdalmat okozott, ahogy a csuklómat szorongatta, ez mégsem gátolt meg abban, hogy végre szívemből felnevessek, egyenesen bele a képébe. Volt egy olyan érzésem, hogy Marcelt nem fogják meghatni a szavai, ha átadom neki mindössze annyit érek el, hogy tudni fog ennek a felfuvalkodott férfinek a szándékairól. Vissza akarja venni, ami az övé? És micsoda? Marcel-t fenyegette? Megöli? Csak szeretné! Ellökött magától, tekintetemben viszont láthatta, hogy nem sok jó következik számára. Oldalra fordítottam a fejemet és észrevettem egy fadarabot a földön. Nem voltam rest, rákoncentráltam és szememmel felé irányítottam a botot úgy, hogy az a szíve kellős közepében álljon meg. Nem lehetett megölni, valószínűleg sok szenvedést sem okozhattam vele, de egy szívbe állított fadarab nem lehetett kellemes. - Ne fenyegesd őt! - Ordítottam magamon kívül és egyre mélyebbre szúrtam a karót a mellkasába. - Nem hagyom, hogy bántsd! - Üvöltöttem.
- Királyságban? - vontam fel a szemöldökömet gúnyosan, aztán elkaptam a lány csuklóját, és úgy tartottam, hogy ne nagyon mozgolódjon, de azért lehetőleg fájjon is neki. - Hát ide hallgass te taknyos - sziszegtem. - Adj át egy üzenetet Marcelnek. Mondd el, hogy emlékszem, ki volt valamikor. Egy mocskos kis fattyú, egy kormányzó törvénytelen kölyke. ÉN csináltam belőle valakit, ÉN teremtettem őt vámpírrá, és TŐLEM lopott el mindent, amije most van! Mondd meg neki, hogy Niklaus Mikaelson visszatért, és elveszi azt, ami jog szerint őt illeti meg. És Marcel vagy menekül, vagy behódol... vagy meghal. Akkor is meghal, ha egy komplett boszorkánysereg védelmezi - löktem el magamtól Davinát megvetően.
Tűrtem, hogy ujjai az arcomhoz érjenek, pedig árulásnak éreztem már azt is, hogy itt ácsorogva beszélgetek vele. Viszonylag beszélgetek. Alkuja hallatán, vagyis azon az ajánlaton, amit ő alkunak tekintett elmosolyodtam. Látszik, hogy most találkoztunk először. Nem tud semmit rólam, én sem róla, egyetlen közös pontunk Marcel, akiről szintén nem tudja, milyen kapcsolat fűzi hozzám. Hogy én vagyok az ő kincse. - Nem fogok mondani neked róla semmit. Nem árulom el. - Mondtam halálosan komolyan. - Elég, ha annyit tudsz, hogy ez már az ő városa, ezért nincs itt semmi keresnivalód. Menj vissza oda, ahonnan jöttél... Marcel-nek szabályai vannak és én segítek neki, hogy minden olajozottan működjön a királyságában.
- Ha ismered Marcelt, akkor meglepő lesz a történet, szépségem - értem oda ismét Davinához, és nem törődve vele, hogy újra valamelyik sírkövön landolhatok, megcirógattam az arcát. - Viszont én nem szeretek, és soha nem is adok önzetlenül semmit. Alkut ellenben szívesen kötök. Mesélek Marcelről. Cserébe te is mesélj róla nekem. Én ne akard most elhitetni, hogy nem tudod, kiről beszélek. Akik hülyének néztek eddig, azok mind holtan végezték. Nos? - fontam karba a kezeimet. - Várom a választ.
Légzésem felületessé vált, pedig nem fáradtam el. Dühös voltam, ezért fújtattam úgy, mint egy kismacska. Ezzel együtt az elégedettség is átjárta a testemet, felüdülés volt látni, ahogy Klaus találkozott a földdel és sziszegve tudatosítja magában: velem nem éri meg ujjat húzni, mert nem hat meg az, hogy ő a legelső hibrid. Nekem csak egy modortalan, nagyképű fenyegetés. - Ne akard megmondani, mit tegyek. - Néztem rá szúrósan, viszont egyre kíváncsibban. Mit akarhat nekem mesélni? Bármi is legyen az, még jól jöhet a későbbiekben, feltéve ha tényleg itt marad a városban. Mert ha igen... akkor közölnöm kell Marcel-el. És ezzel ki tudja, mi fog elindulni. - Hallgatlak. - Jelentettem ki már majdnem ugyanolyan nyugodtan, mint találkozásunk elején voltam. Ez persze nem feltétlenül jelentette azt, hogy figyelmem lankadt volna.
Az ujjait úgy kulcsolta az enyémre, mintha le akarná fejteni magáról a kezem. Ugyan már, kislány... még meg kell tanulnod, hogy ami egy átlag vámpírnál használ, az nálam bizony nem... Annál gyanakvóbban kaptam fel a fejem, mikor szél támadt körülöttünk. Meglibbentette Davina haját, belekapott a felsőmbe, aztán... aztán fájdalmasan puffant a hátam valami kemény dolgon, majd a következőn, és következőn. Mikor dicstelenül elterültem a földön, és csillagokat láttam a gerincemet ért szenvedéstől jöttem rá, mi is történt. - Nocsak, nocsak... - tápászkodtam fel sziszegve. - A kicsi Davina mutatott magából valami nagyon meglepőt - közeledtem újra felé, de eszem ágában sem volt támadni. Ez a lányka még igazán jól jöhet nekem. - Azért én a helyedben nem venném a bátorságot ahhoz, hogy újra megtámadjak egy hibridet. Viszont mesélnék neked valamit. Fogd fel úgy édesem, hogy esti mese. Ahogy a korodat nézem, még rád is fér.
Nevetése feljebb szította bennem a már éledező dühömet. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű vállalkozás meggyőzni őt arról, hogy semmi keresnivalója a városban és azzal is tisztában voltam, hogy pár szó nem lesz elég hozzá, de meg kellett próbálnom. Ennyi az egész, nem maradhat itt! Marcel sem szeretné, éppen ezért én sem. Nincs rájuk szükség! Elkapta a nyakam, ujjaim csuklójára kulcsolódtak, de szorításom gyenge volt ahhoz, hogy bármit elérjek vele. Nem is fizikai erőt akartam alkalmazni vele szemben, összpontosítani kezdtem, összegyűjtöttem erőmet és csak az járt a fejemben, hogy minél messzebbre taszítsam őt magamtól. Marcel küldönceivel már nem egyszer megtettem, sokszor estek ki az ablakomon, ha felhúztak, mert nem azt tették, amit kívántam tőlük. Klaus-szal is ugyanezt akartam tenni: mindegy hová, csak repüljön valamerre. Összeszorítottam a szemeimet, majd kinyitva azokat szembetaláltam magam Klaus sárgán csillogó szemeivel. Ijesztő volt, de én túl erős voltam ahhoz, hogy berezeljek. Nem fog ki rajtam a hidrid... nem foghat ki! - Hagyj békén! - Ordítottam teli torokból és abban a pillanatban a szél is felerősödött, viharossá vált, én pedig eltaszítottam őt magamtól. Kinyújtottam kezeimet, hogy irányítani tudjam esését és nem sajnáltam egyik sírkőtől a másikig csapni őt. Az agyam elborult, nem voltam hajlandó elviselni, hogy effajta viselkedést tanúsítson velem szemben.
Még mindig hangosan nevettem, bár már gyúlt némi harag a tekintetemben. Hogy jön ahhoz egy a kis taknyos, hogy megmondja nekem, mit tehetek, és mit nem? - Davina... ha ismered a nevem, tudhatod, hogy nem szeretem, ha mások akarnak irányítani engem. Akkor sem, ha az illető egy boszorkány. Anyámtól sem tűrtem el, tőled sem fogom - néztem a szemébe szúrósan. A következő pillanatban azonban felkaptam a fejem. - Hogy értsem a szavaidat, Davina? - sziszegtem, és máris odaugrottam, hogy újra megfogjam a torkát, de ezúttal már keményebben, mint az előbb, fogaim kibújtak az ínyem alól, és szememben sárgán felvillant a farkas tekintete. - Honnan ismered Marcelt? - kiáltottam rá. - És hogy mered megmondani nekem, hogy mit tehetek, és mit nem?
Persze, hogy nem jó modorú. Erre már magamtól is rájöttem, de legalább kihúztam belőle azt, amit hallani szerettem volna. Időközben még Marcel-t is megemlített, annak hatására, hogy elkönyvelte, valószínűleg nem ismerem, majdnem elmosolyodtam. Majdnem, mert az, ahogy saját magát fényezte egyáltalán nem volt szimpatikus. Ez a baj a legtöbb vámpírral. Talán én voltam a fiatal és némileg tapasztalatlan, de most Klaus nem volt tisztában az itt uralkodó helyzettel. - Ez a város nem lehet ismét az otthonod. - Jelentettem ki nyugodtan, de határozott, ellentmondást nem tűrő hangon, ami számára furcsa lehetett. Lefogadom, hogy nem volt hozzászokva ahhoz, hogy így beszéljenek vele. Előrébb léptem, hadd érzékelje, hogy egyáltalán nem félek tőle. Fehér ruhámban és úgy, hogy hajtincseimbe néha bele-belekapott az enyhe szellő nem lehettem tipikusan fenyegető és rémisztő látvány, de én nem is ezt akartam elérni nála, hanem azt, hogy tisztában legyen egyes dolgokkal. - New Orleans, a negyed már Marcel-é. Neked semmi keresnivalód nincs itt, ahogy a családodnak sem. Nem tartoztok ide. - Lobbant fel a szememben egyfajta láng a szavaim biztosítása érdekében.
- Mert én nem vagyok jó modorú férfi, Davina - nevettem fel hangosan. - És te sem válaszoltál az én kérdéseimre. Én miért válaszoljak a tiédre? - érdeklődtem. - Látom, közelebb jönni nem fogsz. Pedig nem eszlek meg. Nem szeretem a boszorkányok ízét - biccentettem félre a fejemet. - Legutoljára azt hiszem, száz évvel ezelőtt öltem egyet. Megmentettem vele valakit... aki bajban volt. Akkor még újszülött vámpír volt... és azt hiszem, felelősséggel tartoztam érte. Marcelnek hívták. De mindegy - legyintettem. - Régi történet. És nyilván úgysem ismered. Szóval, kanyarodjunk vissza az eredeti témához. Miért érdekel, hogy miért vagyok itt? Ma itt vagyok, holnap máshol.. ez az előnye annak, ha valaki halhatatlan. Mellesleg sosem unom meg az utazásokat. És ez a város az én második otthonom. Vitatod, hogy ezek után bőven van jogom itt lenni?
Elengedte a nyakamat, ezt akartam elérni, tehát sikernek könyveltem el próbálkozásomat. Tényleg csak egy próbálkozás volt, nem adtam bele szinte semmi erőt, jobbnak láttam magamnak megtartani apró titkaimat és nem nyúlni keményebb eszközökhöz. De dicsérete, miszerint bátor vagyok, egy fikarcnyit sem jelentett nekem. Figyeltem, ahogy helyet foglalt az egyik sírkövön és hiába gesztikulált, nem voltam hajlandó leülni mellé. Nem voltunk barátok, jó ismerősök, így inkább tisztes távolságot tartottam tőle és egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, míg kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Áldottam az eszemet, hogy Marcel éjjeljáróit kiütöttem és nem tudnak közbeavatkozni. Legalább Klaus sem tud rájönni, ki vagyok és nem érdekelheti, miért védenek. - Van egy olyan érzésem, hogy te nem szoktál tisztességesen játszani. - Szólaltam meg felvont szemöldökkel nézve rá. - Én már feltettem a kérdéseimet. Nem értem, miért nem tudtál rá úgy válaszolni, ahogy az egy jó modorú férfihez illik.
Valami kellemetlen, fájó érzés kezdődött a fejemben. Nem volt túl vészes, mégis... láttam már vámpírokat - köztük Salvatorét is - összeesne a boszorkányok fő specialitásától, az "agyrombolótól". Nyögtem csak egyet, majd megráztam a fejem, mintha csak rossz álomtól szabadulnék, mindazonáltal elengedtem a nyakát. - Nem rossz próbálkozás - mondtam kissé elismerően. - Egy átlagos vámpír már kifeküdt volna, úgy hiszem. De én nem vagyok átlagos, szépségem. Rajtam nem fog olyan könnyen a kis boszi-bűbájod. Bátor vagy, az tény. Nem sokan mernek szembeszállni az Első hibriddel - vettem elő újra a leghűvösebb mosolyomat. Körbenéztem, és leültem egy kidőlt sírkőre, majd megpaskoltam magam mellett. - Kezdjük előlről, kicsi Davina - invitáltam mozdulatokkal, hogy üljön mellém. - Válaszolj a kérdéseimre, és én is válaszolok a tiédre. Azt hiszem, tisztességes ajánlat.
Nem kellett sokat várnom és meg is tapasztalhattam azt az állítólagos felsőbbrendűséget, amit a leírások szerint ez a férfi mindenkivel szemben előszeretettel használ. Azt hiszi, megteheti. Persze valószínűleg még senki sem volt, aki útba igazítsa és megmondja neki, ez nem mindig jó és nem mindenkit ijeszt meg vele. Engem nem. - Nem vagy valami kedves velem. - Állapítottam meg halkan, amikor nyakamra kulcsolódott a keze. Már az sem tetszett, ahogy végigsimított az arcomon, de próbáltam nem megnyekkenni szorításától, hiába fájt. Engem nem szoktak bántalmazni, nem tűröm el senkitől! Lehunytam a szemeimet és arra koncentráltam, hogy kellemetlenséget okozzak neki. Megfigyeltem már néhány boszorkányt, alapvető trükk volt az agyvérzése előidézése vámpíroknál. Talán nála is beválhat és elenged. Nem szerettem volna bemutatni másik tudományaimat, azt rosszabb helyzetekre tartogattam. Bár már kezdett feldühíteni és ha dühös vagyok, senki sem marad meg mellettem!
Felnevettem a kérdések özönén. - Azt hiszem kislány, nem jó a jelenlegi felállás. Elsősorban én szoktam kérdéseket feltenni, és nem fordítva. Egyébként nem tudom, miért válaszoljak neked. Ti boszorkányok szolgálni vagytok jók. Oké, egyébre is - forgattam meg a szemem - de te sajnos túl fiatal vagy még hozzá - simítottam végig az arcán, aztán kissé keményebben megfogtam a nyakát. - Miért ezek a kérdések, Davina? - suttogtam. - Mit jelent az, hogy "vissza"? Ezek szerint többet tudsz rólam, és rólunk, mint azt én hittem. Honnan, és kitől? Beszélj!
Meglepődtem, amikor sarokba szorított. Menekülhettem volna, ha úgy tartotta volna kedvem, de szívem szerint cselekedtem és kivártam, mi fog kisülni a helyzetből. Nem minden nap találkozhatok az egyik legelső vámpírral, főleg nem Marcel teremtőjével. Az egyetlen dolog, amiért máris nem kedveltem az, hogy visszajött ide. Mégis miért? Ez a város már Marcel területe és neki semmi szüksége arra, hogy az Eredetiek beleüssék az orrukat a dolgaiba. És azt sem akartam, hogy bántsák őt. Azt nem soha nem hagynám! - Miért érdekel mi dolgom van itt? - Kérdeztem változatlanul nyugodt hangon, hiszen zavarodottságnak nyoma sem volt bennem. De gondolhattam volna, hogy ő is megérzi, mi vagyok. Nem lényeges, nem titkoltam. És egyébként is vannak eszközeim, amivel megóvom saját magamat. - Tudom, mi vagy. Tudom, hogy ki vagy. - Nyomtam meg a "ki" szót. - Mit keresel a városban? Miért vagy itt? Miért jöttél vissza? - Érdeklődtem mindenféle nehézség nélkül. Ha nem is az igazat, de valamit ki kell szednem belőle.
Úgy vizsgálta a kezem, mintha félt volna attól, mit vált ki belőle az érintésem, aztán mégis az ujjaimra fonta a saját ujjait, és megrezzentem. Nem tudom, ki vagy mi volt ez a lány, de olyan különös borzongás fogott el, mint mikor anyám mellett álltam. Sugárzott belőle az erő, és már kezdtem érteni, miért is olyan különös ez a kislány. - Davina - ismételtem el a nevet, mint egy különös dallamot. - Fura név. Bár nyilván a Niklaus is az - eresztettem el egy apró félmosolyt. - Na és mondd, Davina... - támaszkodtam két kézzel a feje körül egy sírkőnek, ezzel odaszorítva őt is, bár nem fenyegetően, csak meggátolva, hogy elillanhasson - mit csinálsz itt a temetőben, kis boszorkány? Igen, tudom, hogy az vagy. Hiába is tagadnád - fagyott le az arcomról a mosoly. - Az erőd idáig sugárzik. Érzem minden idegvégződésemben. Ha ha jól következtetek, akkor nyilván nem kell elmondanom, hogy én mi vagyok. A te fajtád kilométerekről megérzi.
Kezdőlap
