- Én nem félek semmitől... - suttogom az átlagosnál is halkabban magam elé válaszul a szavakat. Ez így is volt. - Bátor vagyok. - mondom mosolyogva és erényesen megemelem az államat, olyan büszkén. Majd valami latin dallamot kezdek dúdolgatni. Ennyire látszana, hogy akarok valamit? Igazából nagyon spontán vagyok. A lehetőségeket keresem és ha találok, akkor azt kihasználom. Túl magabiztos vagyok. - Én ezt fordítva látom... - mosolygok a vállam felett hátra rá. Olyan sejtelmes mosoly féle volt. Csak várd ki a végét! Mondogatom magamban. Nem értettem mi olyan nagy szám egy új vámpír létrehozásában. A vámpírok ostobák... talán ez lenne a belépő kitétel? Isten ments! Elsorolta a feltételeket és közelebb jött hozzám. Én csak vigyorogtam rá. Nem hiszi, hogy komolyan leállok vele? Aztán magához ránt. Lehajtom pirult az arccal a fejemet. Kezdett tetszeni, hogy egy nagyobb hatalomnak nyalhatom a talpát. Ez mindig kecsegtetően hatott rám. Minden buliba benne akarok lenni. Kezemet a mellkasára tapasztom és finoman mosolyogva eltolom magamtól. - A harmadikon kívül bármelyikben benne vagyok. - döntöm oldalra a fejemet. Karba teszem a kezemet és az égre nézek. Csillagok. Imádom őket. Ragyogóan szórja fényét ránk és sajnálom, hogy nincs elég időm lefeküdni a homokba megcsodálni őket. Nagyot sóhajtva megszólaltam. - Hát... Igazából elég sokkal. Állandóan menekülök és nagyon sokan vadásznak rám. A többségük csak egy kis pitiáner frissen átváltozott alak agy nélkül. - egy pillanatra megállok a mondanivalóm közepén és végigmérem Kolt. Talán még őt is be tudnám tuszkolni ebbe a csoportba. - ....De engem csak egy érdekel. Katie Pierce... - beleharapok idegesen az ajkaimba. Nem akartam megemlíteni, hogy a boszorkányvilágban sokkal jobb vagyok, hiszen akaratom ellenére is elrángattak az ilyen ostoba találkozókra, amin csak csöndben üldögéltem. Bár mióta megszöktem otthonról nem igazán izgat, hogy ki és mi voltam, vagyok vagy leszek. A második feltétel részben tetszett, részben nagyon nem. - Biztos vagy benne, hogy eltudsz viselni engem? - kérdezem incselkedően és odahajolok hozzá. - Ugyan miért kellene a talpadat nyalnom? - kérdezem érdeklődően. Azt a kis haját is a füle mögé tűröm a kezemmel. Kezdtem unni... ezt a beszélgetést... legyek vámpír és kész. Sajnáltam, hogy a karót eldobtam. Most leszúrhatnám és leléphetnék. Ez nem fog belőlem vámpírt csinálni az fix. De ha már itt van, akkor elszórakozom egy kicsit vele. Kezeim izgatóan a mellkasára kúsztak fel. - El tudsz kapni? - kíváncsiskodom, majd nagyot taszítva rajta, fellököm. Az emberi agyam lassú volt és amíg nem vettem biztosra, hogy hátraborult, addig nem mozdultam, utána pedig amilyen gyorsan csak tudtam futni kezdtem. A homokban minden lépés kegyetlenül megerőltető volt. Főleg, hogy még vért is vesztettem egy fél órája. Behunytam a szememet és nem is nézve előre csak futottam. A szél simogatta a karomat, a hajam lobogott. A szívem iszonyatosan vert. Az érzés, a tudat, hogy mindjárt elkapnak és nem menekülhetek, az életemért futok, isteni volt. Nevetgélve vártam, hogy végre elkapjon valaki. Az agyam másik része már azon gondolkodott, hogy hogyan fogok elmenekülni innen. A feltételei nem rosszak, de ha azt hiszi beállok a következő kurvájának, akkor nagyon téved. Bár meg kell hagyni a vágy nagyon is ott bujkált bennem. Nem volt rossz képe és pont az a fajta, akire szükségem van. Erős, csábító.. bár kissé unalmas, viszont én életet tudok vinni az életébe. Valahogy azt érzem a személyiségünk üti egymást. Ha egyszer ilyesmire adom a fejemet olyan férfit szeretnék találni, mint ő. De jelen pillanatban még a bokámig sem ér fel. Túl jó vagyok hozzá. A titkos lapjaim még hátra voltak. Fogalmam sincs, hogy viszonyulna hozzám, ha megtudná, hogy boszorkány vagyok, amire rendesen ügyeltem, hogy ne derüljön ki. Aztán ott volt még a bokámhoz erősített kis kés is. Nem adom könnyen magamat. Ha azt a szívébe szúrom, talán lesz időm elmenekülni. Bár nem is értem minek gondolkodom ilyeneken. Csak végső esetben lépek le. Nem félek itt maradni és kicsit játszadozni a nagy cicussal.

A vér említésére elfintorodtam. Minek hozza fel megint? Elsőre is undorító volt. Bár sejtettem, hogy csak cukkol. Állásba pattanok és leporolom magamat. Dühös pillantásokat vetettem felé, amíg lehámoztam magamról a vörös köpenyt és a földre dobtam. - Most nézd meg! Ha valaki rátalál azt hiszi kinyírt valaki... - méregetem szánakozó pillantásokkal az egyenruhámat. Mivel nem voltam gazdag vagy nemes vérű, ezért csak a szokásos egyszerű földigérő parasztlányruha volt rajtam, annyi fordulattal, hogy az anyag lenge. - Figyelj Kol... - kezdek neki és hátrálok tőle pár lépést. - Van egy elhagyatott homokos part nem messze innen. - mutatom a hátam mögé. Szinte csak én ismertem azt a részt. Mindenki más a megszokott turista részleget használja, még ha nincsenek is turisták. - Bár nem szívesen mutatom meg a kedvenc kis magánszféra helyemet neked... - az a hely csak az enyém volt. Senki sem tud róla, tudott róla eddig. A szavak csak úgy kiestek a számon. Utálom az igézést. Megakadályozza a gyönyörűséges egyediségem áramlásának útját, magyarul nem lehetek önmagam. - Fenyegess csak! Nem félek tőled...- mosolygok. Miért gondolja azt hogy félek tőle? Hihetetlen. Az út a sötét erdőn át vezetett, tele pókokkal és egyéb szépségekkel. - Ne maradj le! - főnökősködöm. Egyáltalán nem féltem az ilyen helyeken és az állatok sem zavartak. Kiérve a dzsumbujból gyönyörű kép tárult elém. Az én kis megszokott helyem. A partot magas sziklák vették körbe és nem volt hosszú. Ott volt a bunker is a sziklába ékelve. - És most? - kérdezem nyálasan. - Mit szeretnél akkor cserébe? - alkudozom. -Jól gondold meg mit kérsz... hidd el nem mindenkivel beszélek ilyen szépen...- jegyzem meg nyersen a végére.

Még, hogy nem vesz nekem új cuccot. Felháborító! Milyen pasas az ilyen? Nem volt elég időm ahhoz ezen kiakadjak, mert új fordulatot vett a mi kis csevejünk Mélyen a szemembe nézett és már tudtam is mi fog következni. Meg fog igézni. Gyorsan be akartam hunyni a szememet, de már késő volt. Sokkal gyorsabb, mint az átlag vámpír. Mi az, hogy nem lesz szükségem a ruhámra? Ettől mélyen belül eléggé beparáztam, de kívülről csak elmosolyodtam. Mielőtt válaszoltam volna gyorsan végiggondoltam a lehetőségeimet. Nem sok volt. Viszont a kérdésére ezerféleképpen tudok válaszolni. - Persze, hogy tudok. - válaszolom csíntalanul és végigsimítok az arcán a kézfejemmel. Volt nem messze egy tengerpart, ahol van egy bunkerszerűség. Talán még emlékszem arra a varázsigére. Bár ki tudja már! Sosem varázsolgattam. A beteg gondolataim hirtelen rám törtek. Bezárom oda... meg magamat is. Elég unalmas lenne, ha a forgatókönyv szerint cselekednék állandóan. Vajon mi történne ha én is bemennék vele? Megölne? Kétlem. Fölösleges gondolatok. Egyszerűen csak szeretek játszani a fantáziámmal. Ez a terv már ott megbukott, hogy születésem óta egy igét se nyögtem el. Talán, ha leitatnám? Akkor tovább adhatnám egy másik csajnak, akivel útközben összegabalyodunk. Amennyi esze lehet, simán kinézem belőle, hogy elmegy egy másikkal. Ez valamiért nem volt szimpatikus. Már azért sem, mert egy másik csajért passzolnak le. Na azt már nem! Maradt a halál! ... Nem, ahhoz túl fiatal vagyok és Katiet sem tudnám megleckéztetni, ha közben elvisz a kaszás. Igen, a pokolba fogok jutni... Ez van! - Gondolom a következő kérdésed az lesz, hogy hol? - vigyorgok rá, mint a vadalma, majd közelebb hajolok hozzá. Az igézés kikerülésének hatásos módja, hogy megkeverjük a szavakat. Olyan, mint egy kívánságkönyv egy dzsinnhez Tudni kell, hogyan kell kívánni. - Valamit valamiért. - suttogom a fülébe. - Vámpír akarok lenni...- teszem hozzá.

Gúnyos válaszra tátottam csinos kis számat, amikor a kezei az enyémre fonódtak, ez teljesen belém fojtotta a szót. Lelökött az avarba. Szőke hajam finoman omlott a fejem köré, mint egy glória a nedves fűben. Kissé fájt, ahogyan puha fejem a rideg kemény füves földbe ütközik. Nem vészes, túlélem. Ahogy a földre kerültem elmosolyodtam. A szívem egy pillanatra vadul felüvöltött. Most meghalok? Megöl? Nem ezen járt az agyam. Nem féltem a haláltól. A szívem az izgalomtól vert. Tudtam mire készül. Mindig tudom ki mire készül. Egy vámpírt az ösztönei irányítják. Olyan könnyű kigondolni mi a következő lépés. Szánalmas! Aztán engem követve rám nehezedik. - Azt hittem, mint egy Mikaelson, te legalább mutatsz valami újat. - nézek a szemébe. Belém harapott. Nem igézett meg, tulajdonképpen nem csinált semmit. Naiv pára... Direkt felsikoltottam a harapásra. Ez általában lázba hozza ez effajta vadakat. Nem ő volt az első aki megharapott. A kis fájdalmat, amit a foga marása okoz elviseltem és ezen kívül még élveztem is. Nem adom meg azt az örömöt neki, hogy sikoltva kapálózzak itt alatta. Kezeimet a nyakára csúsztattam és közelebb húztam magamat hozzá, hogy jobban érhesse a nyakamat. Elmosolyodtam, bár ezt ő nem láthatta. - Úgy látszik még sem vagy ANNYIRA unalmas... - suttogom remegő hangon a fülébe. A szívem nagyon gyorsan vert. Mégiscsak ember vagyok és akármennyire nem akarok az lenne, akkor is ösztönösen szétárad az adrenalin a testemben, még ha nem is félek. Kezeimmel végigsimítottam a gerincén, aztán elhúzódik tőlem. Az arca tiszta vér és most, hogy a fogai kikerültek belőlem a nyakamnál is megéreztem a fájdalmat. Összeszorítottam egy pillanatra két szemhéjamat. - Mi az? Azt hittem nem hagysz bennem egy csepp vért sem...- jegyzem meg mosolyogva és oldalra döntöm a fejemet jelezve, hogy engedély megadva. Kezdtem jól érezni magamat. Imádom a necces helyzeteket és az abból való kijutást. Magamnak gyártom a labirintusokat, hogy aztán az éles eszemet használva kijuthassak belőlük. Nem vagyok őrült. Semmi ilyesmi. Nem vagyok kurva sem. Nem az a fajta, aki összefekszik minden férfival. Sőt! Még szűz vagyok. Viszont imádok szórakozni és elhitetni az emberekkel, hogy nem az vagyok aki. Nem akarom, hogy bárki is megtudja milyen vagyok igazából. Nem akarom, hogy megismerjék azt a lányt, aki voltam, mielőtt Katie annyira elbánt velem. Ő tette ezt velem... Aztán eldobott, elhagytak és ezzé váltam. Két énemet hagytam magam mögött. Azt akit most is rejtegetek mélyen magamban... a jó kislány, elpirulós, szende szűz, a falu okoskája, reménytelen romantikus, szeretetre vágyó, házias, játékos, normális magamat és azok a cafkák által átformált kis talpnyalót, aki bármit megtett csak azért, hogy ne nézzék le. Most nagyon messze járok mindkettőtől és fogalmam sincs, hogyan kerültem ide.

A vércseppek a ruhámra hulltak. Vagyis a bordó köpenyemre. - Remek! - sóhajtok fel. - Ezt a cuccot nem ingyen osztogatják Kol kedves... - csipkelődöm és fittyet sem hánytam, hogy a vámpírképével éppen engem bámul. Nem tudtam megijedni tőle. - Ha itt végeztél, jössz és megigézel valakit, hogy adja oda az övét...- gondolkodom hangosan. - Nem.. Nem szokásom használt cuccot hordani. Jössz nekem eggyel! - mondom besértődve. Összedzsuvázta a szerzetes köpenyemet. Nem mintha hívő lennék, vagyis az emberek itt azt hiszik. Én csak bujkálok a templomot ürügynek használva. Bár tervezem a lelépést, de egy ilyen harapás után ma nem sűrűn fogok lóra kerülni. Aztán az ajkaimra tapadt. A saját vérem a számba került és ettől rosszul lettem. Borzalmas íze volt. Kezeim a mellkasa alá mászták és próbáltam lelökni magamról. Az úrvacsora kezdett feljönni a torkomon. Mindjárt hányok! Kénytelen voltam lenyelni a saját véremet. Ez nagyon beteg. Mikor elhúzódik tágra nyílt szemekkel néztem rá, mint egy halott. Próbáltam a szívverésemre koncentrálni. Valami fel fog jönni érzem. Lehunyom mindkét szememet és keményen küzdök az emberi hányingerrel, ami rám tört. Hallgatom a csöndet és figyelmes leszek az addig észrevétlen a templomból kiszűrődő kórus énekhangjára, az állatok susogására. Egyenletesen lélegzem, ne add fel. Aztán végre jól voltam. Dühösen bámultam rá. Ez nagyon rossz húzás volt. - Még hogy én vagyok a kurtizán. - gúnyolódom, aztán megpróbálom ülésbe tolni magamat. Erős vagyok, ennyitől még nem fogok talajt. Tipikus spártai harcos modorom van. Kitartás a végsőkig! Még mindig rajtam volt, de most már ültem és úgy álltam a tekintetét. - Viszont istenien csókolsz... - mondom miközben megütögetem a fejemet, hogy megszabaduljak a zúgástól a fülemben. - Komolyan?! Mit akarsz tőlem? - kérdezem erőtlenül kissé remegő hangon. Még mindig veszettül vert a szívem.

- Nem tagadom... Szeretek szórakozni az emberekkel és csípős megjegyzéseket tenni... - vonom meg a vállamat, majd átdobom a hajamat a vállamon. - Meghódításom? Ó... nagyon el vagy tévedve kicsi fiú... - mondom elgondolkodva és hátranézek a vállam fölött rá. - Engem te sosem kapsz meg... Nem érdemelsz meg... vámpír... - köpöm a végére a lenéző szót. Nem volt gondom a vámpírokkal, Sőt! Izgatóan hatnak rám, de általában én döntöm el kivel kavarok és kivel nem. Én irányítok. Nagyon buta lehet, ha még nem esett le neki, hogy csak szórakozom vele. Ilyen vagyok. Egy egyéniség. - Trükkök? Inkább megjegyzések... Ó én éppen az ellenkezőjét szerettem volna mondani. - közlöm nyersen majd lesütöm a tekintetemet. - Hidd el... az egyetlen vámpír akit számba veszek az nem te vagy... - mondom nevetgélve. Katie. Őt akarom! Ő nekem a mindenség! Alig várom, hogy találkozzak vele. Még emberként is simán megtépném. Én nem félek semmitől. Azt csinálok amit akarok.

Elém terem és gúnyosan vigyorog az arcomba. A halálomról beszélt, ami egyáltalán nem zavart. Szinte meg se hallottam a szavait... Blablabla... Jobb dolgokat? Ezt elkapta a fülem. - Ecc pecc...- Érdeklődően néztem feléje, majd puha ajkaira nyomtam finoman a véres ujjamat végighúzva egészen az álla aljáig egy vércsíkot hagyva utána. - Nem fogsz te engem megölni cica... - mondom és lehuppanok a kőről. A kedvenc időtöltésem a ribancos járkálás. Ettől valamiért felsőbbrendűnek érzem magamat. A mellkasánál kicsit arrébb toltam, hogy utat nyerjek magamnak. - Unalmas vagy... és ha már megölni sem fogsz, amit biztosan tudok, hogy nem fogsz... akkor semmi értelme itt maradnom. - mondom egyszerűen és leemelem a fáklyát a templom faláról. De amint elindultam volna, beugrott a neve, amit elsőre jelentéktelennek véltem. - Mikaelson? - fordulok feléje. Ez meglepő! Róluk már hallottam, bár ki ne hallott volna már róluk. Ez kissé felkeltette az érdeklődésemet. Ők általában mindig rosszban tapogatóznak én pedig szeretek benne lenni a rosszak csapatában. Elmosolyodtam. - Még mindig unalmas...- vonom meg a vállam.

Aztán előjött a sötétből. Igen. A megérzéseim sosem csalnak. Már ránézésre vámpír és nem is tagadja. Felsóhajtok és végighúzom gondolkodva az ujjamat a tűhegyes karón, majd a vége kissé felsérti az ujjamat. - Oopsz! - kiáltok fel megjátszva magamat. Az ujjamból egy kis vér szökik fel. - Jobb lesz vigyázni vele... elég éles... - suttogom a nyári éjszakába. Tudom, hogy úgy is meghallja. Aztán megrántom a vállamat és elhajítom a fadarabot jó messzire az erdő felé. Jól mondja. Nem ez a karó fogja visszatartani őt a megölésemben, nem vagyok hülye. Elém sétál és végigmér. Ezen csak mosolygom, majd a kezemet a jobb vállára teszem és körbe kezdek sétálgatni körülötte. - Ó én nagyon nem vagyok elveszve... - még hogy elveszett kislány. Ez még viccnek is rossz. - Csak meguntam a kórus nyikorgását odabent... - nézek a templom felé és még a hideg is kiráz tőle. Mikor megjártam a kört körülötte megállok vele szemben és leemelem a fejemről a csuklyát. - És téged mi sodort ide a semmi közepére? Jöttél, hogy felfalj? - mondom mosolyogva. Amúgy sem volt szép életem és a személyiségem borzalmas. Valahogy senki nem látja meg bennem azt aki vagyok, vagy lehetnék. Én pedig túl lusta vagyok hozzá, hogy ilyesmikkel törődjek. Mindig is a hercegnő akartam lenni a mesékből, akiért eljön a szőke herceg, fehér lovon, ehelyett vámpírok elől menekülök és egy összerakott kis műbaba vagyok, aki Katiere vadászik. Apropó Katie... Még a gondolatára is összeborzolódik a szemöldököm. Ő tett ilyenné!!! Ch... Nem bánom.

Közelebb hajolok hozzá, hogy a fülébe suttoghassam a nevemet. - Katrina Rice... - mondom és elhúzódok, vissza tisztes távolságba. Ez a férfi nem elég jó nekem. Valamiért semmi nem fog meg benne. Túl unalmas, ahogyan a hálóban is lehet. Hátat fordítok neki és visszaülök a kőre. - Tudod mi a különbség közted és a cukor között? - kérdezem a körmeimet igazgatva.

Nagy volt a nyüzsgés az alvórészlegen már kora reggel. Ma volt Nagypéntek, vagyis az év egyetlen böjti napja, amelynek a végén kaját osztogatnak. Elnézést! Úrvacsorát. Mindenki izgatott volt a diakonisszaiak között. Én vagyok a kivétel. Annyira nem érdekelt, hogy még az ágyból is úgy rángattak ki. Az egyik nővérszerűség, akiket errefelé diakonisszaiaknak vagy micsodáknak hívnak, megfogta a kezemet és az előcsarnokba rángatott. A mise már megkezdődött. Beálltam zaklatottan a padok közé és követve a többi kis talpnyaló hívőt én is énekelni kezdtem... Mindegyikünknek saját kis köpenye volt, pont mint az apácáknak. Persze ez egyszerűbb volt és sötét vöröses, olyan bordó szerű. Az volt a jó benne, hogy alá simán felvehettem bármit, nem látszott. Unalmas, nyűtt képpel foglaltam helyet a poros fapadon. Még csak kora reggel volt, de én már a vacsorát vártam. Sok eltévelyedett ember fog kóvályogni a sötétben ingyen kajaosztás után. Bűnös lelkek színjátéka az egész. Végre jóllakhatok és utána le fogok lépni. Túl sok vámpírt haragítottam magamra, hogy huzamosabb ideig egy helyben tudjak maradni. Fogalmam sincs, hogy miért élek még mindig. Talán mert boszorkány vagyok? Lehetséges... Viszont nem igazán szeretem használni az erőmet... Ez a humbug varázsolgatás nem jött be sose. Mikor vége volt Isten felé mutatott talpnyalásomnak fejemre húztam a csuklyát és kimasíroztam az előcsarnokból. A bordó köpenyem miatt tisztelettel néztek felém az emberek a városban. Miután elvégeztem a teendőimet, ami felér nagyjából a semmivel, hiszen az egész templom általam volt megigézve a bűbájos tekintetemmel, visszamentem a vacsora helyszínére. Nagyon könnyen megkapom, amit akarok. Túl szép arcocskával áldott meg a sors. Valljuk be! A pap is csak férfiból van, én pedig nagyon lusta vagyok. Már sötétedett.

A hold vörösen izzott az égen. Káprázatos látvány lenne, ha értékelném az ilyesmit. Az volt a terv, hogy meghúzom magam itt egy időre, aztán tovább állok. Miután jóllaktam kiültem a templom nyugati szárnyától nem messze eső nagyobb szikladarabkára. Lehet, hogy valami szent kő... Kit érdekel!? Keresztbe dobtam a lábamat és a hajamat igazgattam a csuklyában...Egy törött tükördarabban csodáltam magamat. Katienek köszönhetném, hogy így nézek ki? Talán az ő érdeme lenne? Lehetséges... Bár az agyamat biztosan nem tőle örököltem. A kettőnk között a különbség, hogy én vagyok az ész... ő meg csak szimplán ő. El sem hiszem, hogy mennyi ideig nyaltam a seggét... Ezt neked Katie! Felülmúltalak! Ennyit érsz! Majd én megmutatom neked, hogy ki itt az igazi szépség... Vámpír... Ők átváltoztak. Én is ezt akarom tenni! Örökké szép maradni... Viszont a gond, hogy a legtöbb vámpír akikre rábukkantam... hogy is mondjam? Nem értettünk egyet bizonyos dolgokban... Most az összes a nyomomban lohol... Ostoba férfiak! Összedörzsölöm két ajkamat a tükörben, hogy a vörös rúzs elkenődjön egyenletesen a számon. Csodálatos! Elmosolyodom a tükörben. Igen! Ez vagyok én! Aztán valamit hallok az erdőből... Összerezzenek ijedtemben és leugrom a kőről. Mi a francnak kell egy templomot a város szélére építeni??? Azt nem a városközpontba kellene rakni?? Mekkora idióta volt, aki megtervezte ezt az egészet? Mindegy. A lényeg, hogy még megvagyok. A zsebembe nyúlok. Ahol már várta az ujjaimat az élesre hegyezett fakaróm. - Akárki vagy, gyere elő! - üvöltöm az erdő sötétjébe. Szerencsére ahol én álltam még világos volt, hiszen a templom faláról lógó fáklya bevilágított egy bizonyos helyet körülöttem. Előrébb léptem egyet és ijedt arcomat egy ördögi vigyor váltotta fel. - Ígérem nem foglak bántani... - kiabálom nyájasan.