Kézen fogva elsétáltunk a legközelebbi kocsmához, de kissé megtorpantam a sarkon, mielőtt a bejárathoz értünk volna. Az egyik felkarjába kapaszkodtam riadtan. - Normális vagy? Úgy nézek ki, mint egy elba*tt ázott ribanc! - nézek rá mérgesen. Hol vannak a jól megígért csinos ruhák. Nem képzeli, hogy így bemegyek bármilyen nyilvános helyre is? Nem komplett ha ezt hiszi. Karba teszem mindkét kezemet és duzzogva nézek félre a távolba. Mindenhol sötét romos házak fala. Egyedül ez a nyamvadt kocsma él. A ricsaj kihallatszik és ettől még jobban utálnék így bemenni. - Tudod mit? Csináljuk ezt Katrina módszer szerint... - nézek rá és próbálom kiolvasni mit gondol... de aztán úgy döntök nem érdekel. Határozottan fordítok neki hátat, a hajamat hátradobom és kecsesen csábos léptekkel indulok előre. Szerencsémre éppen egy a kocsmában szolgáló lány lépett ki, akit ismertem. Egy vödör vizet hozott, hogy kiöntse az épület mellett lévő kisebb beugróban. Odatermek elé vámpírsebességgel. Hú ez a gyorsaság bejövős! - Katrina! - mondja örömmel, hiszen a régi énemet már hírből és látásból is jól ismerte mindenki ezen a helyen. - Evelynn! - mondom ördögien és kissé ironikusan. Oldalra billentem a fejemet. Úgy méregetem, mint egy vadász az áldozatát. Kezemet a mellkasára teszem egyenesen kinyújtva a karomat és a kocsma falának nyomom finoman. - Érezd magad megtisztelve! - Látom, hogy nem érti mit csinálok, ettől csak még jobban érzem magamat. - Te lehetsz az első akit.... - azt sem tudtam mit hogyan kell bár a képlet nem olyan nehéz... harap... szív...nyel... mégis az ösztön kezdett eluralkodni rajtam. A szemem égett és éreztem, hogy a fogam megnő és hozzáér alsó telt ajkaimhoz. - Mi a franc! SEGÍTSÉG!!!! - kezd bele a nő, de én taszítok egyet rajta és most már a száján van a tenyerem. A másikkal a nyakát szagolgatom... vagyis a vérét... nagy a kísértés és nem is bírok ellenállni. Harapnom kell... A szám kinyílik és már benne is vagyok. Meleg és finom és .... a lélegzetét arcomon, a nyakamon érzem... Egyre lassabban ver a szíve... még azt is képes vagyok hallani.... Finom... és vége... megteltem... Teste elernyed én elkapom. - Bye Bye Banya! - suttogom vigyorogva jót szórakozva a halálán és a földre, a sárba lököm az arcát. Visszaindulok Kol felé véres pofámmal és közben hüvelykujjammal körbetörlöm a vért, amit aztán le is nyalok. - Pipa! - nézek rá győzelemittasan.

Letörölte a könnyeket a szememről és ettől megnyugodtam. Amit mondott még jobban segített ellazulni.... Azt már biztosan tudom, hogy Kol nem azok az emberek közé fog tartozni, akiket a halálom napján majd látni fogok a sötét kis álmaimban, ahogy Katiet és Emmát. - Ugyan... - vonom meg kissé bohéman a vállamat. Én érdekes? Egy ősvámpírnak... dehogy. - Napfénygyűrű? - csillan fel könnyektől áztatott szemem. Szóval ékszer is lesz. Király! Ez sokat nyomott a hangulatmércémen. A mondat többi részét szinte meg sem hallottam. Vér? Nem taszít, hiszen hála Kolnak pár órája még a sajátomból is kaptam egy kis ízelítőt. A többiből, pedig azt raktam össze, hogy a napfény bánt. Ettől mégannyira sem féltem, hiszen itt van nekem az én drága mesterem, Kol. - Kö...szönöm... - rejtem arcomat az ingébe még jobban. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy az én számból ilyet hall. Ezt is nyugodtan kiverheti a kis buksijából, meg az efféle pillanataimat. De mégis úgy éreztem, hogy mondanom kell neki valamit. Mégiscsak egy első eredeti vámpír karjai közt tengek, akinek még nagyon sok gondot fogok okozni. Ennek ellenére ő törődik velem, már amennyire ez annak mondható. - Pedig csinos ki párna lennél... - jegyzem meg és kissé nehézkesen de elválok tőle. Állásba lököm magamat és gyorsan rendbe szedem a hajamat. Csinos kis fonásba teszem. - Most már rendben vagyok. - kacsintok feléje kedvesen és kinyújtom az egyik karomat feléje, hogy elindulhassunk végre.

A könnyem fojt, a szívem fájt, a mellkason szorított, de jól esett mikor odahúzott magához. A szavai megnyugtattak, de akkor is zavart, hogy így lát ő vagy bárki. Szipogva megjegyeztem... - Ezt a pillanatot most örökre kitörlöd abból a helyes kis buksidból. - kocogtatom meg a fejét mosolyogva, aztán visszabújok hozzá és harcolok a feltörő érzelemkitöréseimmel. Sötét volt, de már reggel fele járhattunk. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam halott, de a ruhám már majdnem megszáradt. - Na és most? - suttogom az ingébe. - Most rögtön meséljek neked a Pierce lányról? - keresem értetlenül a tekintetét, a hangom elcsuklik a mondat végére. Félő, hogy megint elbőgöm magamat. Annyira gyűlölöm őket, hogy egyszerűen a testem így reagál. Amilyennek eddig megismertem biztosan a saját érdekeit nézi, vagyis mindig az jön előre, ami neki fontos. - Hamarosan? - suttogtam ismételve a szavakat. Szóval még nem is vagyok teljesen átváltozva? De jó! Sóhajtottam egyet, aztán lehunytam a szememet és próbáltam abban a pár másodpercben kipihenni a történteket, hogy egy kis erőt nyerjek. Úgysem hagyja, hogy elaludjak, de azért próba szerencse. - Kényelmes vagy. Jó párnalennél... - jegyzem meg mosolyogva.

Hol vagyok? Mi történt? Mi ez a sötét közeg? Lenézek és a kezeimet látom magam előtt. De alattam nincs talaj, csak a határtalan feketeség mindenhol. Felnézek de ott is csak ez fogad. Megindulok egy lépéssel előre, de minden mozdulatom elkenődött és fájdalmas. Az ujjaimat nézegetem, valami nem stimmel. Aztán valaki hangját hallom. Katie? Ez Katie hangja. Felnézek és megpillantom őt. Hosszú, barna haj, idegesítő pofa és gúnyos vigyor. Na ná, hogy ez Katie! De miért őt látom? Miért őt? Ilyenkor nem az a normális, hogy a szeretteinket látjuk? Szomorúan fordítom el a tekintetemet róla, ahogy elkenődik az alakja. Nekem nincs senkim. Aztán megjelenik Emma, amire mérgesen nekiindulok, hogy bemossak egy olyat neki, de amikor meglendítem a karomat, a körvonala elfoszlik. Gyűlölöm! Utállak Emma! Üvöltöttem ahogy a torkomon kifért... - ....gyűlöllek... - mondom erőtlenül és a számból közben tengervíz folyik kifelé.   - Utállak Katie... - nyögöm erőtlenül és a kezem idegesen próbál valamibe kapaszkodni, jelen esetben a talajba. Forgolódom kínomba, valami nem stimmel. A testem forró, de a levegő már lehűlt. Valami bennem ragadt. Aztán a mellkasom megemelkedik és egy kanna vizet köhögök fel. Felülök kínomban és a hasamhoz kapok. A szememet nem mertem kinyitni. Mi van, ha átvert és tényleg meghaltam? Én nem lehetek halott! Azt már nem!   - Gyűlöllek titeket... - köhécseltem és úgy tartottam vissza a sírást. Pár perc elteltével, már nem fájt semmim, de a torkom nagyon is égett. A halál egy igen furcsa dolog. Bátortalanul kinyitottam a szememet és Kolt pillantottam meg. A tekintetem bevöröslött, ahogy farkasszemet néztem vele. A szám elé kaptam mindkét kezemmel.   - Gyűlölöm őket! - ennyit bírtam kinyögni mielőtt elbőgtem magamat. Valami érzelmi sokkot kaptam, vagy nem tudom másra fogni. Emberként sosem sírtam, de most minden olyan más volt és az a hallucináció... Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy emberként förtelmesen rossz életem volt.

Még szorosabban fogott magához. Nyeltem egy nagyot arra, amit mondott és mérgesen néztem rá. Hiába... ő csak gonoszan elvigyorodott, aztán szinte már fájdalmasan szorított magához. Amikor keze a fejemre mászott, az életem minden egyes kis perce lepergett előttem. - Ezt még nagyon megbáno...- kezdtem bele, de belenyomott a vízbe. Még egy mély levegőt sem volt időm venni. Ha élve megúszom ezt, biztosan rajta fogom kitölteni a dühömet. Miután a víz alá kerültem, nem mozdultam. Nincs értelme kalimpálni, úgysem hatja meg. Ujjaim erőszakosan nyomakodó kézfejére csúsztak finoman. Nem akartam lefejteni őket magamról. Lehunytam a szemeimet és vártam a halált. Nem kellett sokáig várakoznom, mert olyan másfél perc után már nem bírtam magammal. Éreztem, hogy kénytelen vagyok levegőt venni, ösztönösen benyeltem a vizet a tüdőmbe. Óriási fájdalmat éreztem emiatt. Hiába öklendeztem volna ki, újra és újra be akart jutni. Próbáltam erős maradni, mindjárt vége... De be kell vallanom, hogy tényleg megrémültem. Ember vagyok, félek az ilyesmiktől. És ezt utáltam. Ennél sokkal erősebb akartam lenni, olyanná válni, akit nem korlátoznak az emberi ösztönös viselkedések. A szemhéjam felpattant és az agyam keresett valami megoldást a menekülésre, de nem volt. Az ujjammal Kol teste felé nyúltam, de nem értem el. Ráakartam olvasni, hogy milyen egy szemétláda... és még sokféle szép szót, de az agyam kikapcsolt. A kezem a vízben magam előtt lebegett, nem értem el őt. A maradék levegő is buborékokban kicsúszott az ajkaimon keresztül... aztán vége volt. Elsötétült minden. Meghaltam.

Igaza volt. Amióta találkoztam vele, nem vagyok önmagam. Az a Katrina, akit én ismerek nem így viselkedik. Mindig tudja, hogy mit akar és merre hány méter. Nem kedveskedik, bunkó és elég érdekes humora van. Szereti játszani az agyát és mindig előtted jár pár lépéssel. Ez az utolsó dolog kezdett elhalni bennem Kol miatt. Összezavarodtam, mert egy olyan ponthoz érkeztem az életemben, ahol túl sok olyan döntést kell hoznom, amit nem én akarok. Persze ebbe nem tudom mikor kevertem bele saját magamat, de ez van.

Aztán elkezdett a víz fele húzni, amire elképedt arcot vágtam. Ez meg mi a francot csinál? Kezdtem pánikolni. - Most komoly vízbe fogsz fojtani? - tiltakoztam. Ez egy nagyon kegyetlen halál. - Vigyél ki! Most! Azonnal! - ugrottam feléje a nyakig érő vízben. A nyakába kapaszkodtam hátulról, a lábammal pedig körbeöleltem a derekát. - Te nem vagy százas! Az csak vicc volt! Azt hittem vetted a lapot... agyalágyult... - szerintem ha ember lett volna simán megfojtom. Miközben beszéltem tudat alatt biztosra vettem, hogy jót nevetgél rajtam. - Inkább törd ki a nyakamat, csak ne így... Ha saját elhatározásból fojtom magamat a vízbe az oké, de ne így.... - ez még rosszabb, mint a pókos sztori. Néhol lecsúsztam a hátáról, úgy másztam vissza rá. - Szerinted vannak kígyók a vízben? - nézek körbe a víz hullámzó rétegét nézegetve. - ÁÁÁ! Ott megmozdult valami!!! Az mi volt!!!? - sikoltottam fel. Semmitől nem félek, de a hülye pókoktól, kígyóktól és ó a tevéktől még annál inkább...

Közelebb lépett hozzám, amire ösztönösen hátráltam volna egyet, de most túlságosan fennhordtam az orromat ehhez a művelethez, ezért a mellkasa hozzámért. A karó a kezemben volt, köztünk. Arra bambultam, amíg beszélt. Tegyem le a tőrt? Egy ideig gondolkodtam és eléggé bátortalan voltam. A végén még azt fogom hinni, hogy csak a szexre kellettem neked. Széles félénk mosoly húzódott a számra, ahogy ezt kimondta. - Ja az tetszene mi? - most néztem fel rá először. Nem rossz fej... - Rendben... Igazad van... De nincs több szex, legalábbis velem nem... - mosolygok rá és cselesen felemelem a kisujjamat várva, hogy ő is ugyanezt tegye. Reméltem, hogy veszi a jelet, hogy ezt mire használják az emberek. Ennyire azért ő sem lehet agyalágyult. Ha nincs testi érintkezés, akkor nincs érzés és akkor nem sérülök meg. A karót kiejtettem a kezemből és lábujjhegyre álltam, hogy a karommal átöleljem a nyakát. - Tudod... Visszavonom, amit rólad mondtam... - még jobban lábujjhegyre tolom magam, hogy felérjek egészen az ajkaihoz. - Egyáltalán nem vagy unalmas... - mosolygok kedvesen a szemeibe és egy csókot nyomok az ajkára. - Azért a csókodról nem mondanék le. - jelentem ki önelégülten. Amihez mindketten nagyon értünk.... azt miért ne csinálnánk? - Különben is! Én voltam az aki a szexre kellett csak, te hamiskás! - szaladt ráncba a szemöldököm, de nem húzódtam el. Inkább magamhoz öleltem. Legalább az utolsó perceimben legyen valaki, aki megölelget. Engem mindenki ellökött magától. Katie, Emma... Most az egyszer nem akarom, hogy ellökjenek ... Csak most az egyszer.

Hallottam, hogy emberi tempóban utánam ered és csakhogy nem nevetséges hangon utánam kiabál. Ezt nem bírtam figyelmen kívül hagyni. A makacsságom megint felülkerekedett rajtam és bosszúsan fékeztem le a meleg homokban. Megfordultam és mérgesen sétáltam vissza hozzá. Mikor elég közel értem felemeltem a karót a kezemben és megveregettem vele a mellkasát viccesen. Persze az arcomról sütött a düh. - Blablabla... Nem előled menekültem te nagyokos! Az érzéseim elől! - jegyzem meg és teszem karba a kezemet sértődötten. - Különben is mi ez a könnyen megigézem duma? A jó édes anyukádat fogsz te engem igézgetni! Nem te vagy az első vámpír akit látok, tudod? - prüszköltem csakhogy nem mérgemben. A hajam belelógott a szemembe és azt próbáltam felfújogatni. Sértődötten néztem valamerre felfelé oldalra. Mindenhova csak nem rá. Hát ez kész röhej. - Mellesleg a karó neked nem árthat de nekem igen... - jegyeztem meg. - Tudom, hogy nem szép dolog elvenni a kisfiútól a játékszerét. - mondom és végre lenyugszom. Még kiröhög! Ez kiröhögött! Felháborító!

Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog és ezért most szó szerint a nyakamat akarja venni, de nem érdekelt. Így is úgy is meg kell halnom. Ha pedig annyira félnék tőle, akkor már rég nem itt lennék. Különben is mindennek megvan az oka, amit teszek. De amikor hátrafeszíti a nyakamat és a fülembe suttogja a fenyegető szavakat, tudtam, hogy végül is győztem. Csak mosolyogtam tovább, persze a levegőt egyre nehezebben tudtam magamba szívni az erős feszítés miatt. Ettől a pulzusom is az egekbe szökött. - És bingo. - ennyit bírtam kinyögni, innentől kezdett kényelmetlen lenni az egész. Amúgy is allergiás vagyok a hajamra. Már hessegetni kezdtem volna az állát a kezemmel, hogy eresszen amikor elém nyomta a vérző kezét és arra kérte, hogy igyam meg ... - A véredet? - nézek rá értetlenül, de elkaptam a kezét és belenyaltam a seb szélébe. Az arcomra fura grimasz szökött. - Fúj! - ennyit bírtam megjegyezni, aztán megint nekiestem. Az érzés leírhatatlan. Iszonyatosan szar íze volt. Ennél szebb szavakkal nem tudom leírni. Az utolsó kortynál majdnem feljött, de visszanyeltem. Az arcomat a szám körül körben vér borította. A karommal le akartam törölni, de ezzel csak jobban elkentem. - Ugyan már! Mit érdekelne téged egy olyan mezei parasztlány, mint én, hogy hol van. - vigyorgok rája miközben közömbösen megjegyzem utólagosan is a fenyegető szavaira. - Lehet azt hiszed, hogy az emberek valami állatok és én egy aranyos kiskutya vagyok... De előre mondom, hogy tévedsz... Én a veszélyes fajtából való vagyok. Tudod.. az aki könnyen eltűnik, aki könnyen elcsavarja mások fejét, akit nem érdekel senki és semmi... Az a sebezhetetlen. - firtattam. Most nem a fizikai dolgokról beszéltem, hanem másról. Nem tudtam, hogy feltudja e fogni, hogy én én vagyok. De valójában nem is érdekelt. Amint átváltoztat lelépek. Elszököm és nem tud még ő sem megállítani. Ki ő nekem, hogy pár évig a seggét nyaljam, he? Az arcomra fájdalom ült ki, ahogy ezen gondolkoztam. Az volt a baj, hogy egyáltalán elgondolkoztam azon, hogy ki nekem ő. Máskor ez fel sem merül bennem. Körülöttem forog a világ és kész. Összeszorítottam a szemhéjamat. Valami feltörekvőben volt. - Ne...ne...nem... én ezt nem akarom. - bólogattam üres tekintettel jobbra balra, miközben magam elé meredtem. Úgy látszik érzéseim támadtak Kol iránt. Nem voltak erősek, de nem akartam őket. Az effajta kis lángok mindig csak rosszat hoznak az ember fejére. Nekem erre nincs szükségem. Inkább akkor ember maradok. Inkább elmenekülök... - A francba... nem.. nem... - letöröltem még egyszer az arcomról a vért, persze teljesen fölöslegesen, mert már rászáradt és hirtelen megfordultam. De olyan gyorsan, hogy még a hajam is fellobbant, amíg megtettem a 360°-t. Azonnal futásnak eredtem a puha homokon. Az volt a különbség, hogy most nem játékból futottam, hanem az életemért. A hülye fejemet... A végtelen hülyeséged Katrina... hogy lehetsz ennyire marha. Közben a mellkasomat ütögettem, talán ezzel valami hatást gyakorolva azokra a halvány feltörekvő gondolatokra, amik megtapadni látszottak az agyamban Kollal kapcsolatban. Szerintem ezt hívják teljes zsákutcának. Amikor nincs visszaút. Nem fog emberként megölni, mert kell neki az információ Katieről. Viszont ha átváltoztat, akkor nem enged el egy jó darabig. Ó nem nem nem! Én nem leszek a következő kis hülye áldozata, aki beleesik a nagy nőcsábász Őbe... De azért próbálkozni szabad és én futottam. Közben felkaptam a karót is a kezembe még a rajtnál, hátha feltartja amíg belé döföm. Ha értem nyúl azonnal belé vágom. Csak aztán meg ne remegjen a kezed Katrina! Nem szabad habozni! Azért mert lefeküdtél vele még simán nyugodt szívvel megölheted...

Elsőre kicsit értelmetlenül néztem rá, vagyis inkább a kérdésére. Nem azért mert nem értettem, hanem mert nem értettem, hogy erre most miért kéne válaszolnom. Semmi köze hozzá. Ha nem az átváltoztatásom múlna rajta az istenért sem nyílnék meg ilyen könnyen előtte. De most nincs választásom, hiszen ezen múlik az, amit akarok. Még a végén besértődik is itt helyben kitöri a nyakamat. Persze kell neki az információ Katieről, de arról sem szívesen beszélek. De ez a vizes történet ez még annál is sokkal fájdalmasabb téma. Az első gondolatom az volt, hogy bekamuzok valami sztorit, ami fedi ezt, de aztán rájöttem, hogy mi értelme? Semmi... Pedig jó színésznő vagyok, bármi menne, de ezt nem. Ezt nem fogom meghamisítani. - Hogy miért? - kérdeztem vissza, miközben köröket rajzolgattam a homokba ezzel is húzva az időt. - Mert egyedül félek. - jegyzem meg. Az előző esetnél nem volt választásom, de ha van akkor inkább valaki fogjon. - Csak tudod... Tartozom ennyivel a lelkiismeretemnek. - sóhajtok egyet és még mindig a homokkal játszadozom. Könnyebb, mint belenézni bárki szemébe. Aztán úgy döntök felnézek egyenesen Kol tekintetébe. - Tudod miért van ez a tartozásom? - most már vigyorgok. - Mert így nyírtam ki a saját anyámat. - és széles mosolyra szaladt szám. Aztán félrenézek kedvtelenül, mint aki tényleg nagyon sajnálja. Várok egy ideig aztán újra ránézek, elmosolyodom és lökök egyet a vállán. - Bevetted. - nevetem el magam kedvesen és felállok. - Azt mondtad én nem tudok neked ártani. - kezdek bele, miközben futásra készen állok a homokban. Tudtam, hogy ez felfogja hergelni, de nem baj. A szex előtt megígértem neki, hogy megmutatom, hogy én is a földbe tudom tiporni simán. - Pedig igenis tudok. - magyarázom. - Készülj fel, mert egy ember most jó mélyen kivájja azt a piciny szívedet. - mondom színpadiasan és eljátszom a lelki sérült őt. - Oda kapod, ahol a legjobban fáj. - folytatom. Igazából biztosan jól megkapom ezért majd a büntetést, de én az a fajta vagyok, akit nem érdekel, ameddig megmutathatom neki ki itt az alfa. - Szóval a te kis Freyád... - kezdek bele és átvedlem a ribancos énemet. A körmömet babráltam amíg beszéltem. - Szóval csak egy kis szerelem... az első. - hangsúlyozom közömbösen az utolsó szót. - Vajon mit szólna most ha köztünk lenne és látná, hogy más lányokkal hemperegsz? - nézek rá érdekesen. Mielőtt folytattam itt megálltam. Talán adok neki egy kis időt... Lehet még erre is ugrik... Bár már inkább fojtana meg, mert elviselhetetlen a tudat, hogy bármikor meghalhatok.

A keze a nyakamra siklik én pedig színpadiasan megjátszom az elkerekedett szájú félős libát. Mintha kicsit is megfélemlített volna ezzel. Aztán nevetve finoman leszedem a kezét a nyakamról. - Én vízbe szeretnék fulladni... - bámulok magam elé és siralmas emlékek jönnek fel újra. Siralmas emlékek úgy mint az anyám halála. Nyelek egy nagyot és próbálok másra gondolni. De nem megy... Ülésbe lököm magamat és a ruhámért nyúlok, hogy felöltözzek. Magamra kapom a Mikaelson fiú fehér ingét és visszakúszom a mellkasára a karjaiba. A vízbefullasztás alatt nem arra gondoltam, hogy a nyakamnál fogva nyom a víz alá és nem hagy feljönni, hanem inkább... - Azt akarom, hogy gyere le velem és ölelj meg.... - mondom makacsul... - ..és ne engedj (f)el.- a hangom kicsit bereked... - Akárhogy kalimpálok ne hagyj feljönni.... - a végére teljesen beleéltem magamat a mondandómba és még a kezemmel is szemléltettem a dolgot. Ennyivel tartozok az életnek. Anyám miattam fulladt a vízbe... itt az idő, hogy törlesszek. - Ó! Ha elkényeztetsz, akkor még önteltebb és nyafogósabb leszek... - vigyorgok rá és ülésbe húzom a kezénél fogva, hogy a szemembe nézhessen. Még mindig sötét volt, de már rég megszokta a szemem. - Viszont kíváncsi volnék ki is az a Freya... - utalok az elhangzott szóra. Igazából tényleg kicsit furdalta az oldalamat, talán féltékenységből, hogy nem az én csodás nevemet szólongatta vagy nem is tudom miért. Az ilyenekre harapok. A pasik olvadnak értem és ehhez hozzászoktam. Karba tettem sértődötten a karomat és csúnyán néztem rá. Ösztönösen besértődtem.

A dicsérő szavakon elmosolyodtam. Aztán a világ lelassult és minden olyan hosszadalmassá vált. A pillanat megnyúlt és az arcomba még az eddiginél is több vér ömlött. Itt a vége... Ez nem az a fajta együttlét, amikor a megfelelő pillanatban a megfelelő szócskát suttogjuk egymás fülébe. Fogalmam sem volt róla, hogy ez milyen fajta. Talán hívjuk úgy, hogy "Közös cél érdekében lefektetett egyesség." Inkább csöndben maradtam, de Kol nem így tett. Freya...kapták el a még izgalomtól csengő füleim. Titkon elmosolyodtam. Nem izgatott, hogy ki ez a nő, sőt! Az én logikámban ez még egy alkalmat jelent a zsarolásra. A férfiak együgyű népség és az ösztöneik hajtják őket. Mindig megered a nyelvük ilyenkor. Amikor legördült rólam újra csupasznak éreztem magamat. Nem volt ami melegítse forró testemet, de aztán a mellkasára vont és megint meleg ölelő karok közé kerültem. Megigazítottam hosszú szőke hajamat és csak most jutott el a tudatomig, hogy elvesztettem valami fontosat. A szüzességemet. Végigmértem a testét újra és megállapítottam, hogy igen, nem volt rossz. Ha úgy vesszük egy karc sincsen rajtam, megúsztam. Felkönyököltem a mellkasára és lenéztem rá. - Itt az ideje, hogy vámpírrá változtass! - mondom makacsul kissé még a levegőt kapkodva és pirult arccal. A homok puha volt és meleg. A tenger hullámzása megnyugtató volt. Valamiféle karikákat kezdtem rajzolgatni az ujjammal a mellkasára, amíg a válaszra vártam. - Hogyan fogsz megölni? - tudakoltam mozgó ujjamat nézve a mellkasán. Kissé irreális, hogy a saját halálom módját próbálom kideríteni. - Ha a hajamnak baja esik miután felébredek kicsinállak! - nézek rá összeráncolt szemöldökkel mérgesen és makacsul.

Már kezdtem elveszíteni teljesen a fonalat, és erősen tiltakozni, hogy hagyja abba, amikor megnyugtatóan csitítgatott. Ez a duruzsolás a fülemnek... teljesen lenyugodtam. Az izmaim engedtek és nem akartam a feszítéstől széthasadni végre. A mondatai egybefolytak amit utána mondott, de próbáltam értelmet önteni beléjük. Eddig kerültem a tekintetét, mert mondhatni máshol járt az eszem, de most egyenesen oda bambultam. Valami kis értelem csillogott benne és láttam rajta, hogy biztos önmagában. Meztelen mellkasa az enyémhez simult. Éreztem mindkettőnk szívdobbanását. Aztán parancsoló hangja törte meg a figyelmemet. Told feljebb a csípődet!... és én engedelmeskedtem, amihez nem voltam hozzászokva. Próbáltam együtt mozogni vele. Akármit csinálhatok az elsőt akkor sem fogom teljesen élvezni, de legalább ő élvezze, ha már én nem tudom. Ezután a halál vár rám az pedig még több fájdalommal jár, így ez semmiségnek fog számítani. Nem törődve tehát a sajgó érzésekkel felvettem a tempóját és elengedtem magamat. Hagytam, hogy azt csináljon velem amit akar. A kezem végigfutott a gerincén és vissza. A szájára tapadtam és csókolgatni kezdtem. Ez segített elvonni a figyelmemet. Elég jól csókolok, ő meg még jobban és ez így pont élvezetes. Beleharaptam játékosan az ajkaiba. Már nem sok volt hátra. Éreztem, hogy a teste megfeszül.