Biccentettem egyet a figyelmeztetésére. Jöjjön aminek jönnie kell, mindent kibírok. Legalábbis én ezt gondoltam. Amikor behatolt egy hatalmas nyögés hagyta el a számat. Legszívesebben menekültem volna alóla, de egy vámpír markolászta a testemet, így elég nehéz bármennyit is mozdulni bármerre. Összeszorítottam a szemhéjamat és próbáltam élvezni a dolgot. Felvettem a teste ritmikus mozgását. - Engedj! - suttogom ernyedten a fülébe. De ezt még én sem gondoltam komolyan. Talán elsőre egy saját fajtársbelimmel kellett volna próbálkoznom. A szorítása kemény és fájdalmas. A kezem csak úgy kapaszkodik a karjaiba. Egy rendes embernek tisztára véraláfutásosra szorítottam volna a karját. Tényleg olyan volt mintha megerőszakolnának. Aztán az agyam kapcsolt, hogy nem tudok menekülni, ezért még jobban magamhoz szorítottam a testét.

A világon semmit sem utálok jobban a hülye kis pókszabásúaknál. Fúj! Utálom az összeset. Ez soha nem fog megváltozni. Irtózom tőlük. Amikor összenyomta megkönnyebbültem. Szarkasztikus képet vágtam a gúnyos megjegyzésére. - Biztos te is félsz valamitől. - mondom és visszamászok rá. - Van családod? - kérdezem mosolyogva és az orrára bökök az ujjammal finoman. Mikaelson. Nem sokat tudtam róluk, de éppen eleget. Unottan nézegettem az arca minden egyes kis szegletét. A füle mögé tűrtem a haját és kíváncsian szólaltam fel. - Ha ennyi idős lennék, mint te... - vigyorgok... - Tudod... Szerintem nem lesz unalmas az a pár év mellettem. Majd kicsit felrázzuk az unalmas magatartásodat. - méregettem, miközben a mellkasának simogatásával voltam elfoglalva. Aztán feltámadt a szél és végigfutott a hideg rajtam. - Fázom... - nyögöm ártatlanul, majd megcsókolom az ajkait. - Ha még egy pók felbukkan... légy hősies és öld meg! - utasítom emelt fővel, még a kisujjamat is megemelve. - Számítok rád! - játszottam az agyamat. Ha álltunk volna talán még szalutálok is neki. Ülésbe löktem magam és kigombolni kezdtem a nadrágját. Kissé vizes volt még, de nem volt vészes lerángatni róla. Játékosan beleharaptam a számba. Aztán újra nekiestem a szájának. Kezeim beletúrtak félig még vizes kócos hajába. Aztán a nyakát kezdtem csókolgatni egyre feljebb haladva a füléhez, amibe játékosan beleharaptam. Elmosolyodtam. Ez volt az én névjegyem. Nem mintha sokat alkalmaztam volna, de olyan állatiasan játékos volt és tetszett. Ujjaimat az övébe fűztem és vártam, hogy ő lépjen.

Az ingemhez nyúlt, ami tulajdonképpen az övé volt. "Ügyes!" jegyzi meg, amire elmosolyodom és elhúzódom a nyakától, de csak azért, hogy a szemébe nézve hallgathassam azt, amit mond. Elnevettem magam a mondata végén. - Szerinted az a fajta vagyok, aki csak úgy ész nélkül cselekszik? - kérdezem csábosan. Ha eddig nem tűnt fel neki, én mindent valamiért teszek és sosem gondolom meg magamat. Akkor mi értelme lenne elkezdeni a dolgot? - Igen... elég nagy szemétség lenne lelépni és ott hagyni téged a közepén. - bólogatok önelégülten. Talán még a végén megtetszik a gondolat. El is gondolkodtam rajta, viszont tudom, hogy egy férfit nagyon fel lehet húzni az ilyesmivel, ő pedig egy állat. Nem szívesen kockáztatom az életemet, csak azért, hogy egy jót röhögjek a képén. Vagy talán mégis? Amíg gondolkoztam ő csak a ruhagombokkal volt elfoglalva. Azt hittem le fogja tépni rólam és nem vacakol velük, eddig sem a türelméről volt híres. Pár ezek szerint nem akarja szétmarcangolni a saját ruháját. Bezzeg az én köpenyemet! Újra lehajoltam hozzá és a homlokomat a homlokához nyomtam. - Egy kérésem lenne... - lehelem. - Csak ne legyél unalmas! - suttogom és a szájának esem finoman, majd egyre vadabbul. Amikor elsőre megpillantottam, sütött róla, hogy valami nagyképű barom, aki csak magával törődik. Én is valami ilyesmi vagyok. De ki akar egy olyan madárkával repülni, aki csak a saját tollaira figyel, hogy el ne hagyja? Nekem törődés kell. Ha adok valamit, akkor kapni is szeretnék. Vártam, hogy végre végezzen a gombokkal és utána segítettem leszedni magamról a felsőt, majd magunk mellé dobni. Finoman végigsimítottam az arccsontját. A nyakamhoz nyúltam, hogy kivegyem a láncot is, ami családi ereklyének számít. Sosem veszem le. Afféle boszorkány családi jelkép. Annak ellenére, hogy megszöktem, féltem megszabadulni ettől. Talán nem is akartam. Viszont isten ments, hogy egy vámpírral henteregjek, mikor egy boszorkány ereklye van a nyakamban. Nagyon szép darab volt. Vékony aranylánc egy icinke picinke piros kőberakással a medáljában. De nem volt időm levenni, mert amíg a csatját kerestem megpillantottam Kol vállán valamit. Egy pókot. Sikítva pattantam fel és ugrottam három métert arrébb.

A szavaira elmosolyodtam. Velem nagyon is jól lehet alkudozni. Csak akkor van gond, ha nem egyeznek az érdekeink. Mikor lefejti a kezeimet magáról kissé elhúzódom. Mégis csak egy szörnyeteg. Már kétszer elég rendesen a földre rántott, ezért ösztönösen húzódzkodtam ha visszakozik. De aztán felém fordul és a szemembe néz. - Ártatlan? - vonom fel az egyik szemöldökömet. Minden vagyok csak ártatlan nem. Persze tudtam milyen értelemben gondolja mindezt. Essünk már túl rajta! Sipítottam magamban. Mire fel ez a színjáték? Ez a tetetett színjáték? Persze nagyon is tetszett. Egy csókot lehelt az ajkaimra. Legalább ebben nem mondható unalmasnak. Szeretem ha gyengén bánnak velem, mert ezt érdemlem meg. Viszont fordítva nem kell igaznak lennie. Mutatóujjamat a szájára nyomom. - Ssssh! - suttogom és a vállánál fogva hátranyomom a homokba, majd rámászok, mint egy nagymacska az áldozatára. Ráülök a csípőjére és a mellkasára támaszkodva nézek le rá. Olyan ismeretlen terepen jártam. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal, viszont remek színésznőnek ígérkeztem, így egy szajha szerepét sem esett nehezemre magamra ölteni. Nem mintha, eddig nem ezt tettem volna. Két tenyeremet a feje két oldalára tapasztottam a homokba és ránehezedtem a testére. A nyakát kezdtem csókolgatni. A vörös rúzsom, legalábbis amennyi maradt még belőle nyomot hagyott a fehér bőrén. Hajam az arcába omlott akárhogyan igyekeztem hátratűrni.

Összeráncoltam a szemöldökömet. Értetlenül meredtem rá. Nem tőle féltem, nem attól rettegtem, hogy megöl. Teljesen összezavarodtam. Most már én sem értettem mitől félek. Talán a tudat, hogy majdnem otthagytam a fogam a semmiért. Ostoba vagyok! Nem hittem el, hogy nincs igazam. - Így is úgy is meg kell halnom, igaz? - suttogom magam elé. Odadobja az ingét hozzám. A puha anyag simogatta a karomat. - Rendben. - egyezem bele. Nem vagyok szégyenlős. A szívem kezdett normális tempóba visszaállni, de még mindig libabőrös voltam. Felálltam és háttal álltam neki. Lehúztam, inkább lerángattam magamról a vizes ruhát. A hajamat kicsavartam, már kezdett is megszáradni. - Látom makacs vagy és nem adsz a feltételekből. - mondom gúnyosan, miközben belebújok az ingébe. Még nem gomboltam össze. Ledermedtem egy pillanatra és azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjek. Veszek egy mély levegőt és kifújom. Már nincs visszaút. Nem tudok elmenni és keresni valaki mást, akivel elszórakozhatok. Biztosra veszem, hogy nem engedne el. Kell neki az információ, de amint láthatta ész nélkül dőlök a halálba, ha úgy látom jónak. Azt mondta nem leszek trófea, de ha belemegyek, akkor ő biztosan egy lesz az én falamon. Sürgetően begombolom az ingen a gombokat és hátulról odatérdelek mögé. Egyik karom a vállán, a másik a hóna alatt csúszott a testére, a mellkasánál találkozva. Fejemet a másik vállára hajtottam. - Akkor inkább essünk túl rajta most. - suttogom mosolyogva a fülébe. Kissé összerezzentem. Még mindig bennem volt a félelem. Soha többet nem megyek vízbe az már biztos. A gondolatra felvert a szívem. Kissé vacogtam még, meg egy kis libabőr, de majd ő felmelegít. - De ha itt hagysz... komolyan mondom megtalállak. - mondom fenyegetően egy csábos mosoly kíséretében. Inkább csak viccnek szántam, persze amilyen vagyok még komolyan is gondolnám, hiszen most is ezt teszem. Katie után loholok, hogy kinyírjam, miközben ember vagyok. És sikerül? Ahogy elnézem elég jól haladok a célom felé. Tehát mégiscsak fenyegető Kol számára. Amit akarok azt elérem. Még ha időbe is telik.

Már nem igazán voltam magamnál, ami azt illeti nem is nagyon zavart. Tudtam, hogy a megoldásom jó, csak azt nem tudtam, hogy mi kell ahhoz, hogy kijöjjön az eredmény. Kockáztattam. Ez van! Aztán valaki átkarolta a derekamat és felfelé kezdett húzni. Nem volt erőm tiltakozni. A végtagjaim ernyedtek voltak és alig tudtam moccanni a fölém magasodó vízfal miatt. Nem emlékszem sok mindenre. Aztán egyszer csak a friss levegőn voltam, bár csak enyhén érzékelve a világot magam körül. A víz még így a felszínen is a föld felé vonzott. A ruhámba ivódott folyadéknak súlya volt, én meg gyenge. Aztán már a parton is voltunk. Még mindig valami fojtogatott. Hiába jöttem fel, hiába... még sem jutottam levegőhöz. Valami körbevesz. Aztán valami hatalmas ütés a hátamra és kiáramlik belőlem, a tüdőmből a folyadék. A szorongató érzés megszűnik és felköhögök. Remegek. Én nem szoktam remegni. Mintha jéghideg fagyos vízből húztak volna ki. A fogaim összekoccantak, a szám belilult. Ez önmagában furcsa, hiszen meleg nyárias éjszaka volt és a tenger vize sem volt rideg. A félelem. Kitágult szemekkel meredtem magam elé és próbáltam kitapogatni valamit. Talán csak fogást kerestem a homokos talajon, hogy felülhessek. De gyenge vagyok, nagyon gyenge. Vizes hajam az arcomra tapad és a sós víz íze reszkető ajkaimra folyik. Borzalmas ízek! Valahogy sikerül ülésbe kényszerítenek magamat. Nedves bőrömre a száraz homokszemcsék durván tapadnak, mintha el akarnának lepni. Megint felköhögtem. Reszkettem egész testemben. Ennél már csak az volt rosszabb, mikor rájöttem, hogy tényleg rettegek. A tudat, hogy én is félhetek borzalmas volt. A mellkasomhoz kaptam, ami ijesztően gyors ütemben emelkedett föl és le, hogy minél több levegőhöz jussak. Persze ezzel pont az ellenkezőjét éri el. Több széndioxid lesz a véremben. Nem tehettem ellene. Ha hülye lettem volna, első kérdéseim "Meghaltam? Ez a mennyország?" és társai lettek volna. De pontosan tudtam, hogy hol vagyok. Fagyosan átkaroltam magamat és riadtan Kolra néztem. Egész testemben dideregtem. Szóra nyílt a szám, de nem tudtam mit mondjak. Irtózatosan meglepődtem. Olyan biztos voltam benne, hogy nem jön be utánam. Nagyon kellhetnek neki az információk. Viszont a tudat, hogy olyasmi történt, amire nem gondoltam, hát az betett. Reszkető ujjammal eltűrtem vizes hajamat az arcom környékéről. Megint szóra nyitottam a számat. - Én... én... - a fogaim összekoccantak. Riadtam tekintetem valamit próbál keresni az övében. Most már a szívem is borzong. - Én... én... félek. - nyögöm ki az ijesztő szavakat. Soha életemben nem mondtam ki még ezt a mondatot, ha jól emlékszem. Még akkor sem, amikor férfinak öltözve beálltam valami kalózbandához. Na az sem volt semmi! De most... Elmosolyodom kínomban. Ezt pont neki mondom. Csak adom alá a lovat, hogy kinyírjon. Remegő hangon, még mindig a félelemtől reszketve megszólalok. - Köszönöm. - nyögöm és lesütöm a tekintetemet. Ez nagy szó volt az én számból. Soha senkinek nem mondok ilyet, úgy, hogy még komolyan is gondolom. Elszámítottam magamat. Valószínűleg nem így lesz valakiből vámpír. Milyen ostoba vagyok! Katie és Emma után most éreztem először, hogy érzek valamit és a félelem, hála. Utáltam is érte magamat. A gyenge kiskutyus szerepe nem igazán illik hozzám.

Megfogta a kezemet és állásba húztam. Miközben beszélt a vállába kapaszkodtam egyik kezemmel és ledobtam a cipőmet magamról. Aztán a szemembe néz. Amit mond fel sem fogom, nem jut el az agyamig, hogy a halálomról beszél. Nem tudott megrémiszteni, hiszen én is ilyen szívtelen vagyok. Teljesen hétköznapi dolognak veszem az erről való beszédet. Érdeklődően várom a választ a feltett kérdésre. Mikor befejezi a szentbeszédet elmosolyodom. Olyanfajta mosollyal, amit még nem láthatott az arcomon. Az a nagyon sokat sejtetős mosoly. Megragadom a felsőjének gallérját és hátrálva a víz felé csábítom. Gyere csak! Gyere csak! Megvagy kiscicám! Valaki elkapott és most elárultad magadat. A víz már a derekamig ért, de én tovább mentem. Ez afféle gyorsan mélyülő tengerpart volt. Persze ezt ő nem tudhatta, hiszen nem ismeri ezt a szakaszt. Csak én ismerem. Pár lépés hátra és mély szakadék a vízben. De ezt nem tudja, nem tudja és én ezen nagyon vigyorgok. Végighúzom az ujjamat a hasamig érő víz felszínén. - Tudod... nem is vagyok ostoba. - jegyzem meg csak úgy. Másik kezemmel is megragadtam az ingét és magamhoz húzom. Vizes ruhám a testemhez tapadt, testem pedig hozzá. Felnéztem rá és ragyogó szemekkel szavaltam el a következőket. - Tudod... ilyenkor jövök rá, hogy mennyire ostobák a férfiak. Olyan könnyen elárulják magukat. - lehelem és kényszerítem, hogy lehajoljon hozzám. Egészen közel. Az ajkunk majdnem összeért. Szemeim felragyogtak. - És te is ezt tetted. - ribancosan elmosolyodom, majd egy pillanatra csábítóan az ajkait bámulom, mintha meg akarnám csókolni. Végül sikeresen kihúztam belőle mindent, még ha nem is önkéntesen mondta el. Csak tudni kell olvasni a jelekből. A HALÁLom... Annyiszor emlegette, még azután is, hogy minden feltételébe belementem. Csak az előbb is kétszer utalt rá. És a többi apró jel. A halál a megoldás. Vajon mire? Vajon mire lehet megoldás? Csak öljem meg magamat? Vagy neki kell végeznie velem? Ó annak semmi értelme nem lenne. Akkor mindenki átváltozna miután megöli egy vámpír. Nem is érdekelt. A megoldás már megvan, csak a levezetés ködös. - Nincsenek véletlenek... - suttogom még egyszer korábbi önmagamat ismételve. Lehunytam a szememet és olyan közel húztam magamhoz, hogy a lélegzetem visszaverődött az arcáról újra az enyémre. Majd elvigyorodom és ellököm magam tőle, hátralépve egyet a semmibe, oda ahova már nem ér le a lábam a vízbe, a szakadékba. Nem fog utánam jönni, ismerem a fajtáját. Talán le se esik neki az, hogy mindent értek. Lassan "zuhanok" a mélységbe. Sötét volt, még a víz alatt is. Nem tartottam vissza a lélegzetemet. Minél hamarabb megtelik a tüdőm vízzel, annál hamarabb meghalok. Sosem vágytam ilyesfajta halálra, sőt! De nem volt más lehetőségem. Csak ez jöhetett szóba. Eltudom képzelni a fejét, hogy milyen lehet. A szívem vadul vert. Iszonyatos volt magamra erőltetni a víz belégzését. Egyre nehezebb és nehezebb lettem. Számításaim szerint mindjárt padlót fogok. A nyakamhoz kaptam. A fenébe! Miért nem vagyok még az alján?? Idegesen kapálóztam a víz sötétjében. Próbáltam magam nyugtatgatni, hogy minden a terv szerint halad. Ha ennek vége nem fogok tartozni senkinek. Ha meg meghalok, akkor így jártam. Nem félek a haláltól. Utolsó emlékeim pedig egész szépek. Kol arcába nyöghettem és megmutattam neki, hogy nem vagyok egy ribanc, egy egyszerű, akit csak úgy beszédíthet. Bár a feltételei tetszettek, de nem a harmadik árán. Ami nem is hangzott olyan rosszul, csak az volt vele a baj, hogy nem tudok megbízni benne. Semmit nem tett értem. Katie után senkiben sem bízom már meg.

Nem foglalkoztam azzal amit mondott. Túl akartam esni ezen a témán... egyenlőre legalábbis. Katie az életem legfájdalmasabb része és csak kikészülök tőle. Soha senkinek nem meséltem róla és ha belekezdek tudom, hogy kikelek önmagamból... biztosan az egereket fogom itatni a könnyeimmel. Arra pedig nem állok készen, hogy ez idegen előtt ennyire megnyíljak. Nem! Nem! Nem! Egy óra kevés még ehhez. Túl fájdalmas! - Kell a bizalmad előtte.... - szusszanok fel. Éreztem, hogy most már rendben vagyok. Megint teljes erőben. Szerencsére sikerült túllépnünk a témán.

Illegetem magamat? Erre felnevetek. - Illegetem? Én azt félelemkeltés céljából csinálom. - nevetgélek. Bár egy magafajtának biztosan nem rémítő látvány, de egy mezei parasztlánynak annál inkább. A fölényesség jele. Volt valami igazság abban, amit mondott. Felsóhajtottam és sétálni kezdtem a parton a földön csücsülő Kol körül. Aztán megálltam előtte és a kezemet nyújtottam érte, hogy felsegítsem. Be akartam vonszolni magammal a tengerbe. A fejemmel a víz fele bökök. - Megint el szeretnél kapni, vagy hagyod, hogy én ráncigáljalak be? - mosolygok rá, majd kifújom a levegőt. Kezdtem ideges lenni. Az egyetlen dolog, ami elválaszt attól, hogy vámpír lehessek, az elég béna. A kérdésére válaszolva, igen láttam már meztelen pasit... a templom ravatalozó részében. Hullaként. De az istenért sem valltam volna be neki. Már így is elég sok infot adtam ki magamról. Tényleg jó színésznő vagyok.... próbáltam rájönni, hogy úszhatnám meg a harmadik feltétel nélkül. Nem akarok trófea lenni a falon!!! Én annál különlegesebb vagyok. Viszont semmi enm jutott az eszembe. - Nem lehetne, hogy valami mást adjak? - nyögöm.

Végighallgatok türelmesen. Remek! Tudtam, hogy be kellett fognom azt a csöppnyi számat. Hülyeség volt azt feltételezni, hogy ő is az ostobák sorát szaporítja. - Látom nem vagy ANNYIRA hülye...- mondom viccből és őszintén rámosolygok. A kínos kérdésre arcizmom se rándul, csak belevörösödöm. Nincs értelme tovább megjátszani magamat ANNYIRA. Ha egy ideig mellette leszek jobb lesz, ha tudja mik a gyengéim és milyen is vagyok. Ez okosabbnak tűnt. Hátradőltem a homokba, majd hasra fordultam könyökkel támasztva magamat és játszani kezdtem megint a homokkal. Nem igazán akartam ránézni. Utálom ha kiismernek. Elmosolyodtam mielőtt megszólaltam volna és a fülem mögé tűrtem a hajamat. - Jól mondod... - nyögöm zavartan a szavakat. Évek óta nem mondtam olyasmit, amin ne kellett volna előre gondolkodnom. - Apáca?! - elnevetem magamat. - Azért nem egészen... annál bűnösebb teremtmény vagyok. - mondom elpirulva. Ez volt az igazság. Nem mondhatom, hogy nem tapad vér a kezemhez, sőt! Elég sok élőlényt gyilkoltam már le csupán szórakozásból. Nem mondom, hogy nem bánom, de ők voltak az elkerülhetetlen kár. Feltűnt, hogy mennyiszer emlegeti Katie nevét, amire legörbült a szám széle. Beletúrok a hajamba és erősen tépni kezdem hosszú fürtjeimet - Az a lány!!! Katie!!! Kinyírom!!! Komolyan mondom.... - szűröm a fogaim között. Éreztem, hogy dühkönnyek gyűlnek a szemembe. Megrázom a fejemet és felnézek Kolra. Kétségbeesett arcomat ördögi vigyor váltja fel. - Természetesen mindent elmondok róla. - mondom elégedetten. Fogalmam sincs mire kell neki az info, de ha csak annyival borsot tőrhetek az orra alá a csajnak, hogy utána küldök szaglászni egy eredetit, akkor nagyon szívesen és ezzel duplán jól járok. A fejemet a tenyerembe fektettem és úgy könyököltem továbbra is. Mint egy iskolás a padban, ha már nagyon unja a rizsát, csak én hason feküdtem. Nagyon nem akartam ezt a harmadik feltételt. Bár nem értem a meglepődését sem. Ebben a korban csak házasság után csinálunk ilyesféléket és szerintem ránézésre lerí rólam, hogy nem vagyok gyűrűhordozó. - Miért akarsz engem ennyire? - nézek rá kiscica szemekkel, a hangomból sütött az őszinteség. Kíváncsi voltam miért.

Valamiért úgy képzeltem, hogy elkapja majd a derekamat és úgy állít meg. Ehelyett mintha Devin Hester nekem jött volna hátulról, miközben a labdáért rontana rám. Csak kicsit éreztem meg, mivel a homok puha volt és felfogta a "csapódást". Miközben átfordított elsöpörtem a hajamat az arcomból és nevetgéltem. Elkapott! Megvagyok! Rámosolygok. - Talán most már én is lehetnék felül. - közlöm nemes egyszerűséggel. Megszólal. Amíg beszél kényelmesen elterpeszkedem a homokban alatta. Mikor befejezi beleharapok az alsó ajkamba. - Szajha? Ez most fájt. - borzolom a szemöldökömet. Aztán megrántom a válamat. - Ha annak látsz, akkor ez van. De én annál sokkal több vagyok. - mondom rejtelmesen. Úgy látszik nem jó emberismerő. - Idegesítő? Na ez már langyosabb.. Sőt forró! - széles mosolyra szaladt a szám. - Erősebbek? Úgy érted butábbak? - A kezemmel megemelem az állát, hogy messzibbről csodálhassam. - Jól sejted, nem vagyok ostoba. Észre sem veszed, hogy minden kis apró mozdulatom, szövegem előre megtervezett. Az agyamban már rég lejátszottam az egészet. - mondom csábosan. Aztán nyelek egyet. Túl sokat beszélek neki. Fogalmam sincs, hogy miért. Még csak fél órája vagyok vele, de kezdem kiadni magamat. - Szerinted még életben lennék, ha olyan ostoba volnék? - kérdezem kihívóan. Az sem véletlen, hogy erre a helyre hoztam, hogy futni kezdtem. - Nincsenek véletlenek. Semmi sem véletlen. - mondom és megkocogtatom a halántékomat, mutatva, hogy több minden van a fejemben, mint gondolná. - Harmadik feltétel... A hármas szám egy balszerencsés szám... - gondolkodom el. Majd kinyújtóztatom oldalra mindkét karomat. Ujjaim a langyos homokba túrtak. Belemarkoltam. Felsóhajtottam. Annyira kellemes itt. Felemelem a finom szemcséket, majd oldalra sandítva figyelem, ahogyan szó szerint kifolyik az ujjaim közt az anyag. A hangjára elkapom a fejemet és érdeklődően figyelem. Először mond olyat, ami felkeltette az érdeklődésemet. Csillogó szemekkel néztem rá. Olyan izgalmasan hangzott, amit mondott. Faluégetés? Emberkínzás? A királynős dolog kissé túlzás volt, de nem zavart. Nem vagyok hülye, tudom, hogy az már csak az etetésem része. Általában több oldalról közelítik meg az ilyenek a témát. Azért, hogy minden embertípusnak kecsegtető legyen az ajánlat. Nos én nem akartam királynő lenni. Amikor befejezte egyik kezem a nyakára fonódott és odahúztam magamhoz a fejét. A fülébe suttogtam a következőt. - Jól hangzik, áll az alku... - mondom emelt fővel, majd lelököm magamról és felülök. Sötét volt. Még messze a reggel. A szemem sarkából ránézek. - De nekem is van egy feltételem...- mondom ragyogóan. Az egész olyan izgalmasan hangzik! A hajamat kezdtem tekergetni. - A köpenyem... Szerzel egy vadi újat! - nézek rá fenyegetően heccből.