Erre volt szükségem! Már mióta ezért epekedem, és most végre megkapom! Mohón szívom a vérét, és látszik rajta, hogy élvezi. Csak úgy szipolyoztam magamba az energiát, és úgy éreztem, hogy egyre inkább feltöltődök, viszont tudtam, hogy kell még! Több, sokkal több kell! De nem vagyok mohó most ilyen téren, elvégre csak segít..
Ekkor, pedig váratlan dolgot tesz, persze, annyira mégsem ért váratlanul. A kezét elveszi a szám elől, és újra közelebb hajol, így, hogy az arcunk összeérjen. Hiába is ittam, az arca még mindig hűtötte az enyémet. Hideg érintésétől jólesően felsóhajtok, hiszen hiába csillapítottam valamennyire az égető szomjamat, még mindig forró a testem, főleg az övéhez képest.
"Ez a mi titkunk marad.." -visszahangzik a fejemben, erre pedig ismét akaratlanul is elvigyorodom, ezzel jelezve, hogy benne vagyok.
Kicsit megemelem a derekamat, hogy kényelembe helyezkedjek, és feljebb kúszok egy párnára, kicsit még mindig gyönge vagyok, de ez érthető, viszont a sápadtságom szinte teljesen elmúlt, ismét szín költözött belém, ezt a karomon és a hajamon láttam. De, tisztában vagyok vele, hogy ez nem tart sokáig. Hamarosan újabb-és újabb adag kell, és még neki sincs annyi vére, ami csillapítaná az éhségemet. Mégis könnyedén a nyaka köré fonom a kezeimet, az ajkaimhoz közelebb húzva, és gyöngéden harapok belé. Akarja, hogy igyak belőle, látszik rajta, és az is tisztán látszik, hogy többet akar tőlem. Egyre-és egyre közelebb vonom magamhoz. Nem szorítom, kezeim gyöngén pihennek a hideg nyakán, és így, finoman húzom őt közelebb.
-Nem engedlek..-suttogom, miközben egy másodpercre elszakadok a nyakától, és elmosolyodom, a szemeibe belenézve.
Ha nem lennék ebben a helyzetben, teljesen simán fel ajánlanám a véremet én is neki, csak éppen az a böki, hogyha iszik belőlem, talán ő is meghal, hiszen minden egyes porcikámat bekebelezte a farkasméreg, úgy a véremet is, azt főleg. Így, csak annyit iszok, hogy ne legyen baja, és, hogy ne fájjon neki, de mivel valószínű jóval idősebb nálam, így nem hiszem, hogy ennyi megkottyanna.
Csoda, amit most teszek. Szinte sohasem voltam ilyen! Senkinek a testi épségére sem vigyáztam, főleg akkor nem, ha bajban voltam, és ez most óriási csodának számított.. Vigyáztam, és sikerült kontrolláljam magam, így kicsit lassabban ittam, finoman, és gyöngéden, nem elkapkodva, bár egy aprócskát mohón. Elvégre, csak haldoklom, és a vér éltet, most éppen az ő vére, amit nem tudok, hogyan meghálálni. Már, ha életben maradok, és lesz alkalmam meghálálni, már pedig valahogyan meg fogom, Petrovaként életet ment, ráadásul az enyémet, és a vérét adja, hogy életben maradjak. Ezt mindenképpen meg kell háláljam valahogy, még akkor is, ha ez az én számból totálisan képtelenségnek tűnik.
Egyre jobban töltődtem energiával a vére miatt, így egyre jobban vonom közelebb magamhoz, testünk szinte már összeér, de látszólag, egy cseppet sem zavarja, sőt, élvezi is a helyzetet! Erre ismét mosolyognom kell, de nem engedem el újra..

Ő is elmosolyodik, én pedig felsóhajtok. Ekkor végre megteszi! Beleharap a csuklójába, amiből vér serken ki. A szemem ismét kipattant, és a szám elé teszi a kezét. Odakapok a kezeimmel, és odanyomom a csuklóját a számhoz, majd behunyom a szemem, és szívni kezdem a vért. Közben, ahogyan egyre folyik le a torkomon az éltető vér, megremegek a megkönnyebbüléstől, miközben egyre hevesebben szorítom az ajkaimhoz a kezét. Mélyeket lélegzek, és érzem, ahogyan egyre jobban költözik vissza belém a szín, az élet, és a kezemen látszik, hogy már kevésbé fehér. Töltődök energiával! Kinyitom a szememet, és még mindig íva a vérét, hálásan nézek rá, és látom, ahogyan ő még mindig ugyanazzal a tekintettel méreget. Annyi erő már van bennem, hogy a kezéről leemelem az egyik kezemet, és köszönetképpen végigsimítok az arcán, de a másik kezemmel, még mindig vadul szorítom az övét. Miután a kezem pár másodpercig a hideg arcán marad, utána visszasiklik az ő kezére, azzal is tartva azt.
Kimondhatatlanul hálás vagyok neki. El sem tudom mondani, hogy mennyire! Megmentette az életemet! És talán csak egy tíz percre, de akkor is, újra feltöltődtem energiával. Viszont, azzal tisztában voltam, hogy nekem több kell, minden értelemben.

Ismét remegek, és nem tudom eldönteni, hogy most fázom-e, vagy csak annyira forró már a testem, hogy az hozza ki belőlem a folyamatos reszketést. Ő pedig ekkor magához ölel, amit nem tudok mire vélni. Tiltakozni és viszonozni sincsen erőm, csak fekszem, csukott szemmel, és próbálok nem meghalni. Ijesztő, de ez az igazság.
Nem öl meg.. Talán ad végre vért, és hazavisz, különben nem élem meg az utat. Halkan felnyögök, talán a megkönnyebbüléstől, de jelen helyzetben nem fogom fel az érzéseimet, nevet viszont nem mondok. Őt én akarom elintézni, az az öröm az enyém lesz, hogy a saját kezeimmel ölöm meg.
Ekkor pedig, annyit érzek, hogy, mint egy rongybaba, esek vissza az ágyra. Nash feláll, talán el is megy, én nem hallom, és nem is látom, hiszen a szemem még mindig csukva. A kezeim a hasamra hullanak, ahol a fehér csipkés pólómat fogom meg, és kezdem el szorongatni. Érzem, hogy az is forró, így a maradék erőmmel is próbálom hűteni magamat úgy, hogy a pólómat fogva a kezemet kicsit megemelem, hogy szellőzzön a mellkasom, és a hasam, de ezt sem bírom sokáig, épp csak pár másodpercig, miközben a kezem visszahullik az eredeti helyzetébe. Felsóhajtok. Még mindig nem adott vért, pedig tudom, hogy arra lenne szükségem, és sokkal erősebb lennék! Láttam már pár farkasharapásban haldokló embert, akik falukat mészároltak le, hogy csökkentsék a fájdalmukat, de én nem jutottam elég vérhez...
És újra meg szólal, valami idióta becenevet mond. Katica?! Ezen fent akadtam.. Az előzők jobban tetszettek, de reagálni sem voltam képes. Viszont a vér hallatára szaporábban veszem a levegőt. Akarom! Most akarom! Jobban vágyok most rá, mint akármikor az életben! Felnyitom a szememet, és látom, ahogyan újra felmászik az ágyra, fölém hajol, és a fejem mellé könyököl, miközben még mindig fölöttem hajol. Kíváncsian fürkészek a kék tekintetében, már amennyire még maradt erőm a szememet nyitva hagyni.
És az egyik pillanatról a másikra, közelebb hajol, és teljesen meglep a mozdulataival. Ó..Bár ne lennék most ilyen állapotban! Oké.. Petrova vérből vagyok, mit várnak tőlem? És ahogyan rám néz! Ez az a tipikus "akarlak" nézés, a férfiaktól, bár Petrova férfival soha sem volt dolgom, így ezt náluk igazán nem tudhatom.
Utolsó energiáim egyikét arra fordítom, hogy elvigyorodom. Ez vagyok én! Tessék.. Bár mozogni nem nagyon tudok, de ha tudnék...

Biztosan túl régi volt.. Persze, körülbelül olyan régi, mint ez a szófordulat. Megjöttem én már a túl régi dolgokból. Egyrészt, én is túl "régi" vagyok, hogy ezeket bevegyem, másrészt pedig semmilyen kifogás nem érdekel, egyszerűen nem hatott, és kész. Baszhatom az egészet, itt fogok megdögleni ebben a nyomorult hotelben! Vért akarok persze! Dehát, ha felfogja akkor miért nem teljesíti a kérésemet?! Miért nem ad legalább egy kis tasakot?! Ez a fájdalom rosszabb, mint ezer kínzás egyszerre, rosszabb a halálnál is, és annál is, ami utána vár rám...
Minden egyes mondanivalóját figyelmen kívül hagytam, és megpróbáltam felhalmozni magamban a megmaradt energiát, amit egyszerre szerettem volna rázúdítani, elhasználni.
Ismét rázni kezdtem őt.
-Ölj meg! Ölj meg most! -hangom felerősödik, és szinte üvölteném, de mégis csak az alap hangomnál egy kicsit hangosabban tudom kimondani a szavakat, még mindig rázva a kezét. Erre fordítottam a maradék energiát. Persze, jó lett volna hazamenni is, de biztosabb a halál. Nincs több szenvedés, ami felér mindennel. Most, ha álszent lennék, azt mondanám, hogy ezt az érzést nem kívánom senkinek, de mivel nem vagyok az, így igenis kívánom egy-két embernek, attól függetlenül, hogy mindjárt belehalok a fájdalmakba. Kezem visszaesik az ágyra, a szemem pedig erőtlenül lecsukódik, felnyögök, majd csak halkan szuszogok, miközben szó szerint haldoklom. Testem izzik, majd szétrobban, hangom pedig remeg, ugyanúgy, ahogyan én, és még a víz is ver, ráadásul. És csak várom, hogy belém döfjön egy karót, és megszabadítson ettől az érzéstől.
Talán... Talán, ha adna vért végre, és éhező testemet ki tudnám elégíteni egy kis vénás élelemmel (bár, ebben a helyzetben igazán megfelel a tasakos is..), akkor, talán haza tudnék botorkálni vele valahogy, de így esélytelen...
Rekedtesen felsóhajtok, és a fejemet felé fordítom, bár a szemem még mindig csukva van. Minden egyes porcikám ki van éhezve, mint aki tényleg egy kriptában feküdt ezer évig...

Meghökkentem azon amit mondott. Dehát én nem szeretek senkit! Felsóhajtok. Talán megbántom majd, de most saját magam érdekei a legfontosabbak. Égő kezeimet ráteszem az ő hideg kezére, és megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra, bár sikertelenül, azért az erőlködés az megvolt. Na, meg a szándék is.
-Rendben..-szuszogom, úgy érzem, hogy fel fogok robbanni, és már nem bírom tovább, kell nekem az az ellenszer, kell nekem egy halom vér, mert kiszáradok! Minden porcikám remeg, ilyen még soha sem történt velem. Meg fogom ölni azt a farkast, akármibe is kerül. Ő pedig fogja a kezemet, és látszik rajta, hogy aggódik, pedig aztán az én életem semmit sem ér. Így belegondolva, mindent kihasználtam az életben, szóval, most ha meghalok, nem leszek csalódott emiatt. Nem mintha akkor már nem lenne mindegy... Azt sem gondolom, hogy Emmán és rajta kívül amúgy sem hiányoznék senkinek. Bár, ne értsd félre, nem akarok meghalni! Isten mentsen attól, hogy meg kelljen haljak, hiszen élni akarok.. Csupán annyi az egész, hogy már amúgy is kiélveztem az életet, több mint fél évezred elég volt erre.
-Katie. -lehelem, és igazából hálás vagyok neki, azért, amit velem tesz, még ha ezt nem is mutatom.
Ekkor pedig.. Nyújtja a gyógyírt, számomra a megváltást, a kínok elüldözőjét, és a fájdalmak megszüntetőjét. Türelmetlenül, mégis gyöngén veszem ki a tenyere közül a kis fiolát, és a tetejét levéve, iszom meg az egészet.
Várok. És várok. Pár másodperc elteltével égető érzés "támadja" a torkomat. Felhörgök, mint aki fulladozik. Borzasztó íze volt ennek a szutyoknak, és a sebem még jobban ég. Olyan hirtelen fájdalom csap belém, mint amikor az az állat megharapott. A mellkasom egy másodpercre megemelkedik, és visszaesik az ágyra, mint akire éppen egy roham tört rá. Becsapott! Becsapott engem, nem adott ellenszert! Idegesen fészkelődni kezdek, miközben megpróbálok felülni, és elfutni, de vér hiányában ki vagyok száradva, és gyönge vagyok.
-Becsaptál! -suttogom, bár inkább ordítottam volna. Egész testem verejtékezett, hiszen forró volt, és a fájdalom sem szűnt meg, talán még fokozódott egy kicsit. Ordítozni, kapálózni és bőgni lettem volna most képes, a dühtől és a fájdalomtól is egyrészt, de tolerálva magamat, és az engergiaszintemet elképzelve, inkább csak halk nyöszörgést hallattam, és talán végleg beletörődtem, hogy ma meghalok. Szerencsére, nem kell senkitől elbúcsúzzak. Kezét, amin még mindig az enyém volt, megszorítottam, és erőtlenül rázni kezdtem, hogyha van benne még annyi könyörület, akkor adjon egy kis vért, és hagyjon elmenni. Ő is Petrova. Tudtam, hogy nem szabad bízzak benne. Mondjuk, én sem segítenék egy idegennek, de nem is foglalkoznék vele...
-Kérlek! -mondom szárazan, őt kérlelve egy kis vérért. Mint aki több évszázadon át egy kriptában rohadt és nincs benne semmi vér. Egy csepp sem. Úgy éreztem magamat. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő kell, hogy a farkasméreg belülről elpusztítson, és nem is akartam tudni. A velejáróit sem tudtam, hogy ezután mi fog történni.. Vagy ez már a vég?! Esetleg, ha iszom jobb lesz?! Abban az egyben biztos vagyok. Nem értem, miért nem ad már! Ismét rázni kezdem a kezét, talán meg sem érzi. Kissé reszketek is. Talán a vér után... De érzem, ahogyan összekoccannak a fogaim, és egy kósza könnycsepp kúszik le az arcomon, a nyakamba nyilaló égető érzés miatt. A könnyeimet visszafojtom. Egy Petrova nem sírhat. Soha! Legalább is ilyen helyzetben biztosan erősnek kell maradnia, én pedig nem fogom felesleges bőgésekre pazarolni az energiám, amit már több évszázada nem tettem.

<----Utcák

[Utcák]

Bólintottam a kérdésére, miközben elfintorodtam. Sajnos én is az vagyok... -ezt magamban tettem hozzá. Egy átok ez a család. Erre mielőtt kettőt gondolhattam volna, ismét felkap, mint egy hadirokkantot, és kiviharoz velem a mosdóból, át a városon egészen egy kis ótvaros hotelig. Pedig nekem igazán megfelelt az a szűk mosdó! Nem kell engem ilyen helyekre elcipelni, nem szorulok rá... De nem szóltam semmit, inkább hallgattam. Úgy látszik, hogy az újdonsült rokonom nem jött rá, hogy vérre van szükségem, és a tasakos vér, amit a házában éreztem, az engem semmilyen módon nem elégít ki. Vénás vért akarok, most! Elkapnék egy ütőeret, beleszúrnám a fogaimat, és innám ki belőle azt a forró és egyben hűtő folyadékot is, ami az izzó torkomon lassan lecsúszna. Behunyom a szememet, elképzelve ezt a dolgot.
Miután letett egy ágyra, még azért hozzátettem arra a válaszomat, amit útközben mondott.
-Úgy beszélek, ahogyan akarok! -nyögöm halkan, de biztosra veszem, hogy hallja. Nem értem, hogy miért vagyok még mindig ellenséges vele, pedig tök normális, én pedig türtőztetni akarom magamat, bár annyira gonosz nem lehetek ilyen állapotomban. Amúgy is, ezen csak azért kaptam fel a vizet, mert talán nem is ismeri azt a nyomorult nőszemélyt, aki szinte az életemre tört!...
Ekkor ismét behunyom a szememet, mélyeket lélegezve, miközben úgy érzem, hogy vér hiányában ki fogok száradni. Izzik a testem, vérért izzik minden egyes porcikám.
Ekkor meglebegtet előttem egy fiolát, ami után türelmetlenül kapok, de lassúságom miatt már nem érem el.
Szívesség... Mindig itt kezdődnek a rossz dolgok.
-Mi lenne az? -nézek kérdőn pislogva a szemeibe, és úgy érzem, hogy egyre erőtlenebb vagyok. Legalább addig adna egy kis vért! Ekkor pedig, mint egy kisbabát, az ölébe húzott, amire pedig végképp nem szorultam rá, de nem a tiltakozásra szeretném felhasználni a maradék energiámat. Viszont, annyi jól esik benne, hogy minden egyes porcikája hűti az én forró bőrömet, és ez jó. Felsóhajtok.
-Adj vért. -utasítom, remegve, már szinte megveszek, ha nem ihatok. Elsődleges dolog, hogy adjon vért, utána tárgyalhatunk az ellenszerről.

****