- Drágám, a Te verziódban csak annyi szerepelt mindig is hogy neked milyen nagyon rossz volt, mert anyu és apu nem hallgatták meg, mit akar a kicsi lányuk - forgattam meg szemeimet gunyorosan. Az égre, már kívülről fújjuk a sztorit. Csak tudnám miért nem lehet ezen továbblépni. A szüleink azt tették, amit akkor normális volt tenni, ennyi erővel az egész évezredet hibáztathatnánk, hogy hű de rossz volt nekünk. Hát mire jó ez? Miért nem tudja Ő is meglátni a múltban ami jó volt? Elég gyér szöveg, hogy neki csak szenvedés volt így, meg szenvedés volt úgy. Hát ahogy nézem, eltávozása után sem lett jobb élete, elvégre vámpír, és szajha lett.
- Oh, értem, hát igazad is van, sokkal jobb választás volt összetörni a "barátod" szívét, és a Mikaelsonok szajhájának állni, mintsem hogy inkább éltél volna úgy, hogy megpróbálsz a barátoddal boldogan együtt élni. Valóban, igazad van, ez sokkal jobb élet lett, amit csináltál magadnak. Nem is értem, én eddig miért nem láttam ebben a logikát - emeltem az égre a pillantásom egy röpke időre, de aztán újra Őrá néztem. Ez a nő... ez a nő teljesen meg van zavarodva, nem tudom hogy azt nem tudja, mit jelent szeretni, vagy ennyire önkínzó és élvezi ha szenved és magányos, ha mindenki csak egy testet lát Benne?
- Azon az egy éjszakán nem akartál tapasztalatokat szerezni, Tatia. Hiába hazudod magadnak és nekem is. Azon az egy éjszakán, te nem láttad a magad szemeit, de én láttam őket. Te féltél azon az éjjelen is, de megbíztál bennem, valami csoda folytán. Akkor egyszer, képes voltál bízni abban, hogy nem bántalak. Azon az egy éjszakán elhitted nekem, hogy lehet jó is, amit tenni akarok veled - mondtam eltökélten bűvölve pillantásommal. Tőlem áltathatja magát azzal, hogy már akkor is egy férfifaló céda volt, de nem. Én láttam amit láttam. Szemernyi részben sem volt jelen benne az, amit Ő bele akar mesélni. Azon az estén igazán a feleségem, a barátom, és bizalmasom volt. Ha nem így lenne, nem feküdt volna le velem, hisz ártatlan leányka volt, ez egyértelmű. - És kérlek, még viccből se mond, hogy Erinának ne kellett volna megszületnie, mert a lányunk volt a legszebb dolog, amit valaha kaptam Tőled. Miután elmentél, az életem, s később a létem egyetlen értelme lett, hogy a lányunknak szüksége van az apjára. Nem tudom Te hogy érzel iránta, de én szeretem a lányunkat, és soha egy percig sem bántam, hogy létezik. Soha! Hiába volt szinte a tükörképed, sosem mondtam volna le Róla - jelentettem ki szilárdan, és ha valamit, hát ezt tiszta szívemből mondhattam. Erina jelentette nekem az életet, a halált, a nappalt és az éjjelt, és mindent, mi kell az élethez. Ő volt a mindenem.
- Ohh, hogy az a gyűrű olyan fontos, hogy egy különleges alkalom kell, hogy el tudd dobni? Ez igazán hízelgő - ez részben volt gúnyos, és komoly. Egyre jobban fest a dolog. Nem csak megtartotta a gyűrűjét, de ráadásként mindenhová magával is viszi? Hmm... no lám csak, fontosabb helyen van ezek szerint, mint arra számítottam. - Ha kérhetem, ne törd össze, vagy hajítsd egy kocsi alá, anno drága volt, és még ma is sokat jelent még ha nem is anyagilag - kértem, a gyűrű és a szemei közt járatva a tekintetemet, de aztán megragadtam a szemeinél, s helyette a kezem simult ujjai köré, melyek a kis karikát fogták. - Én azt tudtam, hogy szeretlek. És hogy bármit megtennék, hogy boldoggá tehesselek. Nem a gyűrűt néztem akkor, hanem a lányt, aki mellettem állt, és aki a legszebb volt, az Óperencián innen és túl - csúszott kezem kissé feljebb, és tenyeremmel fedtem le apró kezét, mely a gyűrűt is fogta. Ha kárt akarna tenni benne, inkább elveszem, egyszer szívesen visszahúznám újra az ujjára. Kíváncsi lennék, hogyan is festene ott. Anno tökéletesen illett rá...

Ez a játék kettőnk között úgy látszik, soha nem fog véget érni. Szerintem nekem kellene elfogadnia a jelent, szerinte pedig nekem kellene beletörődnöm a múltba. Én beletörődtem, mégpedig azzal, hogy elhagytam. Nem elég beletörődés? Egy másik utat választottam, ami így visszatekintve lehet, hogy nem volt a legokosabb döntés, de ez van. Elszöktem otthonról, elhagytam őt és a lányomat, találtam egy másik lakhelyet, gyűlöltek, szerelembe estem, esélyt kaptam egy új családra, aztán meghaltam. Nem sok mindenki mondhatja el ezt magáról. És miért? Mert féltek. Ha elkaptak volna, akkor minden bizonnyal kivégeznek vagy úgy bezárnak, hogy soha többé nem tehettem volna ki a lábamat az utcára. Éppen emiatt nem próbálkozott meg senki a szökéssel, én mégis megtettem, mert boldogtalan voltam. Miért olyan nagy bűn ez?
Hallgattam a szerelemről felállított definícióját és egy röpke pillatatra visszarepültek a gondolataim Mystic Fallsba, ám azon nyomban képletesen fejen ütöttem magam, hogy térjek vissza a valóságba. Így csak megcsóváltam a fejem, miközben mosolyra húztam az ajkaimat. - Megint tévedsz és még mindig ugyanolyan vagy, mint régen. Meg akarod nekem magyarázni, hogy mit éreztem, a számba akarod adni a szavakat... csak te akarod azt hinni, hogy amit mondasz igaz volt, de az én verzióm teljesen más. - Dőltem előre én is és az asztalra könyököltem.
- Sohasem szerettelek. - Néztem komolyan a szemébe. - Úgy nem ahogy egy nő szerethet egy férfit. A barátomként tekintettem rád, akiben megbízhattam, akinek mindent elmondhattam, akivel jól érezhettem magam. Szinte még kislány voltam, szükségem volt olyan emberekre, akiket a barátaimnak nevezhettem. - Mondtam még mindig rezzenéstelen hangom. Nem volt arra szükségem, hogy teljesen beleéljem magam az akkori helyzetemre. - Viszont abban igazad van, hogy az változtatta meg a szimpátiámat, hogy hozzád adtak. Ez így van és tudod miért? Azért, amit az előbb elmondtam. Mert nem szerettelek és nem is szeretlek. - Az apró mosolyom még mindig ott ült az ajkaimon. Tudhatta, hogy nem viccelek. Kikapcsolás ide vagy oda, ez igaz volt. - Azon az egyetlen éjszakán, amikor lefeküdtem veled sem éreztem mást, csak vágyat, annak pedig semmi köze a szerelemhez. Ott voltál, én pedig tapasztalatokat akartam. Az, hogy később lett egy lányunk... - Vontam meg a vállaimat. - Talán mindenkinek jobb lett volna, ha Erina nem születik meg. Így csak egy koloncot hagytam a nyakadra, akivel biztos nem lehetett könnyű. Ismerve az anyját... és önmagát is. - Forgattam meg a szemeimet. Inkább nem akartam belemenni ebbe a témába, Cedric is tudta, hogy mi a helyzet.
A gyűrű említésére pedig már nevetnem kellett. Istenem, nehéz dió ez a pasi! - Azért nem dobtam el a gyűrűt, mert mindig a megfelelő pillanatot kerestem hozzá. - Nem érdekelt, hogy mellém csúszott, most a közelsége sem zavart, így legalább jobban fáj majd neki, amit tenni készültem, hiszen belenyúltam a táskámba és az egyik belső zsebből lassan előhúztam a karikagyűrűt. Két ujjam közé fogtam, mosolyom gúnyossá változott és úgy tartottam Cedric szeme elé a kis ékszert. - Emlékszem, amikor ráhúztad az ujjamra. - Nem engedtem el Cedric tekintetét. Most biztosan nem fogom. - Arra gondoltam, hogy milyen szép ez a gyűrű, ami a rabságomat jelképezi. Te is tudtad, hogy engem nem lehet majd leláncolni egy érdekházassággal és bevallhatod, hogy azzal is tisztában voltál, hogy előbb-utóbb megpróbálok megszökni. Nem kellett volna mást tenned, csak elengedni, hadd menjek az utamra. De te nem tetted, hiába kértem tőled és hiába láttad, hogy nem érzem jól magam. Hát... úgy látszik, nem csak én vagyok a hibás. - Pislogtam egyet.

- Vagy talán inkább neked kellene elfogadnod a múltat - vontam meg a vállam, de szemeit nem eresztettem. Láttam hogyan mért végig. Láttam, hogy ha nem küzdene oly hevesen ellenem, nem lennék az ellenére. Megnyerő ember vagyok, ha akarom, tudom jól, s a külsőmre sem lehet panasz. Egyszer már a karjaimba olvadt, s az nem történt volna meg, ha nem lobbanna tőlem lángra a szíve. - Nekem egyetlen másik nő sem kell, ha Te is a világban élsz. Mond csak, emlékszel még arra az időre, mikor nem voltunk házasok? Mikor nem is tudtad még hogy egymáshoz akarnak adni? Amikor barátok voltunk? Emlékszel még arra? - támaszkodtam kezeimmel az asztalra, közelebb hajolva Tatiához. - Akkor Te is értékelted a "személyiségem", akkor nem voltam ellenedre. És tévedsz. A szerelem mindent megér. Tudod mi a bizonyított tény? Az, hogy ha szeretsz valakit, nem számít, hogy igaz-e vagy csak mese, vagy hogy a másik bevallja-e, neked és magának, hogy szeret. A szerelem sosem hal meg, és szeretni csak akkor lehet, ha a másik is érez valamit irántad. Te egykor nem voltál ilyen rettegő. Egykor éreztél! Irántam éreztél először! Több mint ezer éve! Amikor még nem tudtad, hogy hozzám akarnak adni. És utána? Nem azért utáltál, mert én bántottalak, vagy mert megváltoztam volna, vagy mert kiveszett volna belőlem amit előtte kedveltél bennem! Azért utáltál, mert hozzám adtak! Nem magam miatt! Magam miatt soha nem gyűlöltél! Magam miatt szerettél! Emlékezhetsz, emlékezz vissza, mit éreztél irántam, amikor Erin megfogant. Mit éreztél, amikor zongoráztam, mit éreztél, mikor a füledbe suttogva dicsértelek, és bűvöltem el a szíved. Mit éreztél akkor? NE mond nekem hogy nem szerelmet, mert nem hinném el,é szerintem Te magadnak sem hinnéd el - ráztam a fejemet komolyan, és rendíthetetlenül, szilárdan bámultam Őt. Tudom, kissé talán rámenős vagyok, de... ha ilyen kis makacs, nekem is annak kell lennem.
- És ezt bizonyítja az is, hogy a gyűrűdet, mely frigyünk záloga, nem egy óceánba, mocsárba, vagy szakadékba dobtad, amikor levetted, hanem megtartottad, még több száz év után is. Miért tartottad meg ha nem szerettél? Ha nem szeretsz?? - helyesbítettem, és felállva áthúztam székemet Tatia mellé, hogy egészen közelről nézzek a szemeibe. - Mond hogy soha nem szerettél. Mond a szemembe, ha tudod - hajoltam hozzá lassanként egyre közelebb. Vagy pofon lesz a vége, vagy csók, de mindenképp jelentésértékű lesz a számomra.

Láttam a keserű mosolyát és emlékeztem is rá, hogy elmondta, hogy ő még mindig a feleségének tekint, de... ezzel nem tudtam mit kezdeni. Már ha azt nézzük, hogy míg a halál el nem választ... majdnem 21 voltam, amikor meghaltam, azóta nem számítok a feleségének. Miért olyan nehéz ezt feldolgozni? Érthetetlen számomra.
- Tovább kellene lépned, mes ami. - Csóváltam meg a fejem rosszallóan. Mindkettőnknek jobb lenne, ha nem tartana a feleségének, mert én sem tartom magam annak. Nem volt elég bizonyíték, hogy megléptem a házasságunkból? Mit kellett volna még csinálnom ahhoz, hogy rájöjjön, soha nem tekintettem igazán a férjemnek és soha nem szerettem? - Leragadtál a múltban. Nézz csak magadra. - Futtattam végig rajta a tekintetemet. - Jól nézel ki, bármelyik nőt megkaphatnád akár ebben a másodpercben is. Talán ők még értékelni is tudnák a... személyiségedet. - Módosítottam az eredeti mondandómon, miszerint a manipulációs kísérletei eléggé érdekesek. - Ne tedd ezt magaddal. A szerelem nem ér semmit, az irántam való pedig főképp nem. És ezt nem csak elrettentésképpen mondom, hanem ez bizonyított tény. - Vontam meg a vállamat és újabb kortyot ittam a kávémból. Tényleg ennyire nem jön rá arra, mennyivel jobb élete lenne, ha nem szeretne engem? Én úgysem fogom sohasem viszonozni az irántam táplált érzéseit, akkor meg minek nyüstöli magát?
Kérdésére elvigyorodtam, de nem tettem le a csészémet, ittam még néhány kortyot. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor lehúztam a gyűrűt az ujjamról. Nem véletlenül tettem. - Több száz éve már annak. - Pislogtam rá és kissé hátradőltem a széken, de a mosolyomat semmi sem vakarhatta volna le az arcomról. - Akkor vettem le, amikor megérkeztem az akkori Mystic Fallsba. Nem volta kedvem rögtön azzal kezdeni, hogy elhagytam a férjem, így... erre csak néhány hét után került sor. De ne aggódj, még megvan a gyűrű. - Kacsintottam rá élcelődve.

- Részben örülök is hogy rád hasonlítanak - bólintottam lassan. Igen, ha azt nézzük ami jó bennük, de sok leszármazottunk jobban járt volna, ha egyes tulajdonságokat nem örökölnek Tatiától. Például a nyughatatlanságot. A hűtlenséget. Az anyai ösztönök mérséklődését. No de hát, az élet nem lehet tökéletes, unalmas is lenne, ha az emberekben nem lennének hibák is, az erények mellett. Ha például Tatia nem lenne olyan amilyen, már mindketten holtak lennénk, sőt, Erina is az lenne. Kár is lenne értünk. Habár szívesen öregedtem volna meg Vele. De ezen már kár is gondolkodni, hiszen megöregedni sem tudunk, nem még közösen.
- A Petrovák nélkül? Nos, bizonyosan nagyon szürke és üres lenne az életünk nélkületek - mondtam, szándékosan foglalva bele önmagamat és Őt magát is. Hisz Ő Petrova, én pedig igazán sokkal szegényebb lettem volna, ha Ő nem az enyém egykoron.
Mikor megkaptuk a kávénkat, tejet és cukrot adagoltam hozzá, előbbiből inkább többet, utóbbiból kevesebbet, és alaposan elkevertem a gőzölgő italt. Közben, mivel ezt a műveletet csak fél szemmel kellett figyelnem, Tatiát csodáltam. Mivel Ő maga az ablakon túli látnivalókat szemlélte, nekem nem jelentett gondot, hogy teljes szépségében láthassam pompázatos arcát. Nem csúfította az irántam érzett állítólagos utálata, sőt, a kinti fényektől csak még szebben csillogtak a szemei, melyek amúgy is igézőek voltak.
Első pillanatban kissé meglepetten néztem, hogyan áll fel, és fogja a kávéját, mint aki indulni készül, ám szavaira már én is követtem a pillantását kifelé. Elmosolyodva álltam fel magam is, s követtem a kávémmal a kezemben kifelé. Igaz, Párizs minden évszakban szép, de nyáron különösen az, főként este.
- Igaz - helyeseltem, miközben mögötte kicsivel lemaradva magam is mentem. Ő már leült, és a kávéjába ivott, mire én is megálltam mellette, és a vele szemben lévő helyre leültem, letéve a kávéscsészém az asztalra.
Némi kis meglepődéssel emeltem kezemet a szemeim elé, hogy a díszkivilágítás fényében megcsillanó gyűrűmet megszemléljem, amikor rákérdezett, miért is van az még a kezemen.
- Miért? - kérdeztem vissza, és új mosoly futott ajkaimra. Bár ebbe némi keserűség is vegyült. Az ember azt gondolná, hogy egyértelmű, hogy miért hord egy férfi gyűrűt, még ezer év után is. De úgy látom rosszul gondoltam. - Háát... tudod én szerettem azt a lányt, akit elvettem. Szerettelek téged - néztem mélyen a szemeibe, változtatva kissé a mondaton. - Én ma is szeretlek. Mondtam a múltkor a Grillben is, a feleségem vagy. Te nem érzed annak magad, az lehet, de én annak tekintelek. És a gyűrű a frigyünk szimbóluma. Az örökké tartó szerelmet szimbolizálja - simítottam végig másik kezemmel az aranykarikán. - Te mikor vetted le a tiédet? - kérdeztem vissza, megszemlélve kezét, de azon már nem volt ott a tőlem kapott ékszer. Gyanítom már ezer éve levette, és eldobta valahol, például egy mocsárba, ha azt nézzük, milyen jó véleménnyel volt az életünkről.

Engedtem, hogy a tenyerét a hátamra csúsztatva vezényeljen egy asztalhoz, de közben az járt a fejemben, hogy mégis mikor fogok én vacsorázni, ha most leülök vele kávézgatni? Kissé már éhes voltam, a kávé viszont maximum három percig fog lekötni, nem tovább, Cedric-el pedig még mindig nem állt szándékomban beszélgetni.
A pincérre néztem. Nem is lenne rossz falat, talán majd zárás körül visszajövök és megkóstolom. Úgyis olyan cukipofának tűnik.
- Valakire hasonlítaniuk kell a leszármazottaimnak. - Mosolyodtam el. A vérvonalam egy külön történet volt, a hasonmások létrejötte szintén. A lányom még nem azért hasonlított rám, mert a Petrova-vérvonal tagja volt, de az ő lánya és a többiek gyermeke már igen. Az Erin és köztem lévő hasonlóság pusztán genetika... hasonlíthatott volna az apjára is és bár akkor sem járt volna túl rosszul, de így. Na de most nem annak volt itt az ideje, hogy azon gondolkozzak, milyen szép lányom is van.
- Gyönyörűen összefoglaltad. - Vontam fel a szemöldökömet apró mosollyal az ajkaimon. - Mégis mi lenne a világgal a Petrovák nélkül? - Kérdeztem, a pincér pedig ebben a pillanatban visszajött, hogy letegye elénk a megrendelt kávékat. Cukrot tettem a sajátomba, azt szerettem, ha jó édes volt. Miközben kavargattam kinéztem az ablakon és láttam, hogy már felkapcsolták a díszvilágításokat. Ilyenkor szeretem legjobban a várost, nem fogom egy kávézó üvege mögül nézegetni a fényeket.
Kitoltam magam alól a széket, felálltam,a kezembe vettem a kávémat és Cedric-re pillantottam. - Kint sokkal kellemesebb. - Csak ennyit mondtam és kisétáltam az épületből, hogy a kinti asztalok egyikénél foglaljak helyet. Nem voltak sokan, tőlünk messzebb három lány ült egy asztalnál, a másik oldalon pedig egy szerelmespár. El is felejtettem, hogy Párizs a szerelem fővárosa. Majd csak túlélem valahogy ezt a hányingerkeltő tényt.
Belekortyoltam a még forró kávémba és jólesően lehunytam a szemeimet. Az idő még mindig jó volt, szinte semmit sem hűlt, maximum 2-3 fokot. Pár pillanattal később Cedric is megérkezett, nekem pedig rá nézve feltűnt valami. - Miért hordod még mindig a gyűrűt? - Kérdeztem meg rögtön, ahogy leült. Nem is tudom, hogy most miért nem voltam vele olyan, mint eddig. Talán mert kikapcsoltam és jószerével semmit sem éreztem. De a kíváncsiság azért ott tombolt bennem, hogy vajon miért nem vette még le a karikagyűrűt az ujjáról? Ezer éve ott lenne már? Érdekes... a házasságunk szimbóluma.

- Az enyém ért is valamit. Kár hogy a tündér kiszállt a meséből, még mielőtt kipróbálta volna - követtem szememmel, ahogy hátrál egy lépést tőlem. Hmm... nem mondom, jobban kedveltem a közelségét, mint a távolságát, de így sem rossz, hisz így láthatom az egész alakját, és mondanom sem kell, hogy az szemernyit sem változott ezer év alatt. Most is épp olyan csodálatos, mint akkor volt, amikor utoljára érintettem.
Láttam hogyan időzik arcomon a pillantása, és ha lehet ezt mondani, elővettem legmegnyerőbb modoromat. Anno azzal sikerült meghódítanom Őt, még ha csak rövid időre is. A zongora talán jó kezdet volt, és mivel még nem kaparta ki a szemem, a folytatás is lehet még jó... Legalábbis én bizakodom. Nem mintha azt hinném, hogy egyetlen óra Párizsban máris megolvasztaná a szívét védelmező jégpáncélt, de... az első éket talán beleverhetem... mármint a páncélba.
- Ohh, istenem, úgy mondod ezt, mintha a fogad akarnám kihúzni - nevettem el magam, látva kislányos pillantását. Azt a dacos mindenségit, nem változik ez a lány. Ma is épp oly pukkancs tud lenni, mint akkor régen. Lehet hogy csak én hozom ki belőle ezt a dacos "betörhetetlen ló-szindrómát"? Valahogy ki kellene küszöbölni ezt a hasadékot kettőnk közt... De vajon hogyan...?
Gondoltam akkor nem is húzom sokáig a kérdést, még mielőtt meggondolná magát, és futkosni kéne utána, így melléje fordulva, finoman érintve a hátát tenyeremmel, invitáltam a legközelebbi üres asztal felé. Ott sem voltam rest elővenni az úriembert magamból, és az egyik szék mellé kísérve Őt, megálltam, és kihúztam neki a széket, várva hogy helyet is foglaljon rajta.
Csak utána foglaltam én magam is helyet, vele szemben, s intettem az egyik pincérnek, hogy legyen oly kedves, és fáradjon oda mellénk.
- Két kávét kérünk a hölggyel - adtam ki neki az utasítást, miközben székemen hátradőlve szemléltem Tatia szép arcát, miközben a pincér eltűnt mellőlünk, teljesíteni a rendelést. - Tudod, semmit nem változtál, mióta utoljára láttalak. Ugyanaz a szép szempár, ugyanaz a bájos arc, és ugyanaz a dac. Mintha csak a lányunkat látnám, vagy akár bármelyik másik leszármazottunkat. Elképesztő, mekkora hatással voltál az egész vérvonalunkra - morfondíroztam, hangosan, de nem gúnyosan, igazából. - Sokminden elmondható a vérvonalunkba tartozó asszonyokról, DE ami mindig állandó bennük, hogy gyönyörűek, talpraesettek, erősek, sőt állhatatosak. Vagy nem is... a legmegfelelőbb szó talán a megingathatatlan lenne rájuk. Igazi, erős, határozott egyéniségek. Mindegyik, akár egy művészien megmunkált szobor, mesés alkotások, páratlanok, egyediek, és mégis egy pillantásból azonosíthatóak, hová is tartoznak. És belegondolni, hogy mindennek mi voltunk az elindítói... hmm... nem semmi érzés - mosolyodtam rá a végére, egy kellemes érzetű sóhajjal.

Már bántam, hogy nem teljes erőből csaptam le a zongora fedelét, mert igazából az lett volna a szép zene a füleimnek, ahogy hallom az ujjperccsontjai törését. Bár kicsit feltűnő lett volna a kávézó vendégserege számára, de ez a pár ember és a kiszolgálók legyenek a legkevesebbek, mindegyiket megettem volna vacsorára, ha csak csúnyán mertek volna nézni, akkor is. Nem akarták megtapasztalni, hogy milyen az, ha beindulok... akkor az épület sem maradt volna egyben.
- Ó, azt a lányt én is ismertem. - Tettem úgy, mint aki komolyan elgondolkozik, ám ekkora megéreztem az ujjai érintését a kezemen, de mire elhúzhattam volna, addig már ő megtette. Nagyon helyes, már tudhatja rólam, hogy elég egy rossz mozdulat és elpattannak az idegek az agyamban, akkor pedig nem állok jót magamért, akárkiről is legyen szó. Ez van, ilyen a természetem: sokszor úgy tudok viselkedni, mint egy őrült. - Fiatal volt és tapasztalatlan. Egy ártatlan lányka, aki hitt abban, hogy a szeretet ér valamit a világon. - Megvontam a vállam. - Csak aztán rájött, hogy tündérmesék nem léteznek, akárhogy is szerette volna elhinni, hogy egyszer minden úgy alakul, ahogy ő elképzelte. - Mosolyodtam el gúnyosan. - Azóta sokkal jobban hasonlít egy tüskékkel teli rózsára, mint egy szirmait bontogatóra.
Hátráltam egy lépést, amikor felállt a székről. Az emberek nem figyeltek ránk, pedig ha most azt tették volna, akkor minden bizonnyal elkezdek kiabálni, hogy az előttem álló férfi egy pszichopata és üldöz. Mégis ki gondolná, hogy nem nekem van igazam? Ha kell, nagyon szépen tudok nézni.
De csak nagy levegőt vettem, semmi több. Elhúztam a számat, amikor olyan közel volt hozzám, amilyen lehetséges volt. Végignéztem az arcán, mindegyik vonását szemügyre vettem, végül mégiscsak a szemeinél állapodtam meg. Meg kell hagyni, hogy szép szemei voltak... több, mint szépek. Akárhogy is gondolkozom, elég jól jártam ahhoz képest, hogy bele kellett mennem egy kényszerházasságba... már ami Cedric külsejét illeti. Hozzáadhattak volna valami rusnya és vén férfihoz is, de legalább ennyire tekintettel voltak a szüleim.
Nem akartam jelenetet rendezni, nem volt most hozzá kedvem. Ahhoz sem, hogy Cedric-kel kávézgassak, de még mindig jobb, mintha kisétálnék innen és utánam jönne. Így talán hamarabb szabadulok.
- Rendben.. - Fújtam egy nagyot és aprót forgattam a szemeimen. Most viszont tényleg úgy nézhettem ki, mint az a tizennyolc éves kislány, aki anno a felesége volt. A dac minden bizonnyal kiült az arcomra, ezt még én is érzékeltem... ezért is hasonlíthattam a nagyon régi énemre.

Láttam a szemeiben, hogy szívesen verné bele a fejemet a zongorába, de... azt is láttam, hogy nem azért, mert ellenére van a dalom. Ismerem ezeket a szemeket. Nem tud annyi gyűlöletet beléjük pumpálni, hogy ne látszódjon ki belőlük az is, hogy emlékszik rá, amikor még a szívét érintette meg a dallamom.
- Na igen. Nem is véletlenül szerettem bele abba az ártatlan lánykába - néztem szemeibe áthatóan, és mélységesen. Egy az egyben mint az a régi éjjel... zongora, Ő, én, és szavak, mikkel a szívét szeretném elvarázsolni. Kár hogy ez már nem az a bizonyos éjjel... Akkor még mindig könnyebb volt, pedig szinte gyerekek voltunk. De még érintetlen volt a szíve, nem úgy mint most...
Elhúztam kissé a számat, ahogy keze a zongorafedélre siklott, és lehajtotta azt. Azért hálás voltam, hogy nem csapta oda, még ha vámpír is vagyok, azért nem örültem volna túlzottan, ha az ujjaimat töri. Főleg mert bőven lett volna a dolognak jelentésértéke is.
- Ellenedre van a játékom? - kérdeztem, s hangom továbbra is nyugodt volt, miközben feléje fordultam ültömben. - Tudod, ismertem egy lányt régen, Ő még... olyan volt, mint egy szirmait bontogató rózsa. Még ártatlan és jóságos lélek volt. Aki tudta mi az a szeretet. Még ha engem nem is akart szeretni. Pedig tudott volna. Efelől kétségem sincs - siklott kezem észrevétlen a kezéig, mely a zongorán nyugodott, és simítottam végig az ujjain lágyan.
- A pontos kérdés inkább az lenne, hogy kit keresek itt, nem? - kérdeztem vissza, és elhúztam a kezem az Övétől, még mielőtt tőből szeretné megpróbálni kitépni. Ahogy Őt ismerem, megfordulhat a fejében. Így inkább felálltam, és mivel elég közel állt, így most igencsak lecsökkent kettőnk közt a távolság. Mondanom sem kell, hatással volt rám a közelsége... szinte orromban éreztem bőre édes illatát, és ujjaim alatt a lágy tapintását... Ösztönösen nyaltam meg alsó ajkamat, s szemeim nem akarták ereszteni az Övét. - Nincs kedved meginni velem egy kávét? - kérdeztem, és villantottam Rá egy lehengerlőnek és csábítónak szánt mosolyt.

Ahogy rám pillantott... felment bennem a pumpa, de nem mutattam ki. Nem akartam, hogy akármit is lásson rajtam és mivel egyébként sem éreztem szinte semmit, ezért nem sok mindent érzékelhetett belőlem ő sem. De az a tekintet... mintha visszamentem volna ezer évet az időben, akkor nézett rám így utoljára. Bár azóta nem is sokszor találkoztunk, de... ez a nézés belém ivódott.
- Nekem mindössze annyi jut erről eszembe, hogy ismertem egy ártatlan lánykát, akinek a szép dolgok miatt könnyen meglágyult a szíve. - Vontam fel a szemöldökömet, majd megforgattam a szemeimet. Nem nagyon akartam abba belegondolni, hogy én is voltam ember, mert az mindig eszembe juttatta, hogy Curtis miért zárt be abba a kriptába... hogy emberré tegyen. Én viszont nem akarok soha többé ember lenni, elég volt majdnem 21 év, amit halandóként éltem. A halhatatlanság sokkal szórakoztatóbb. Számomra legalábbis.
Nem hagyta abba a játékot és bár a dallam gyönyörű volt, mégsem tudtam elviselni. Én magam is szívesen játszottam zongorán, de mindig ügyeltem arra, hogy ezt sohase játsszam. Bármit, csak ezt ne, hiába éltek intenzíven az emlékeimben a hangok.
Egyszerű mozdulattal megfogtam a zongora fedelét és ráhajtottam Cedric kezére. Nem csaptam rá, hogy ne legyen annyira feltűnő, de ügyeltem arra, hogy igenis megérezze és rájöjjön végre, hogy én már nem olyan vagyok, mint régen. Egyáltalán nem. Az a lány, akit ő állítólag szeretett, meghalt. És soha nem tér vissza.
- Mit keresel itt? - Kérdeztem rá arra, ami a legjobban érdekelt. Nem hiszem, hogy pont most támadt kedve egy apró kiruccanáshoz és pont Párizsba jött... nem vagyok hülye, biztosan nem véletlenül van itt.

Hmm... nem is tudom, mikor érzékeltem először. De azt hiszem, talán akkor, amikor a kávézó küszöbét átlépte... Igen... valahogy megéreztem, még mielőtt megszólalt volna, avagy akár csak illatát felém sodorhatta volna a légáramlat... A szívem megsúgta, hogy az asszony, kinek mosolya ihlette eme dallamokat, Ő is itt van...
Elmosolyodtam a "bajszom alatt", de nem hagytam fel a játékkal, már csak azért sem, mert ennél szebb találkozást kitalálni sem lehetett volna, mint hogy éppen most, épp eme dallam kísérete mellett jelenjen Ő meg... Játszottam hát, tovább, nem inogva meg, még akkor sem, mikor gyönyörű alakja felém közeledett, s akkor sem, mikor az asszonyok legtökéletesebbike megállt mellettem, és gúnyosan, de mosolyogva szólt hozzám.
- Nem, azóta megtanultam még egyet-kettőt - feleltem elmosolyodva magam is, és pillantásom Tatia arcára futott fel. Szemem nem kell játékomhoz, csukott szemmel is tudnám játszani e dalt. - De ez mindig is szívemnek kedves maradt - tettem még hozzá nyugodtan, és kissé hangsúlyosabban kezdtem ütni a billentyűket, hogy átérezhetőbben hasson a vágy belőlük... - Úgy emlékszem legutóbb még Te magad is kedved lelted benne. Ma talán már nem tetszik úgy? - kérdeztem, de... közben úgy néztem Rá, mintha ma is az az este lenne, amikor először játszottam Neki. Mikor ártatlan leány volt... védtelen... jóságos... és szerető lélek. Amilyennek én szerettem.

Tatia lakása

Tény, hogy a nyarat mindig is jobban szerettem, mint a telet. A vastag kabátokban, nadrágokban és felsőkben nem érvényesült úgy az alakom, ahogy a nyári szoknyákban és topokban. Most is csak egy combközépig érő sötétkék-fekete csíkos szoknyát és egy sárga pántos topot viseltem egy magassarkúval egybekötve, mivel azon kívül, hogy még így estefelé is hőség volt, a francia főváros mindig kihozta belőlem a legnőiesebb oldalamat. Nem is tudom, hogy miért nem ide születettem! Innen biztosan nem szöktem volna meg, nem úgy, mint Bulgáriából.
Megigazítottam a táskámat a vállamon, aztán lazán beletúrtam a hosszú, hullámos hajtincseimbe. Nem volt konkrét célom, talán vacsora után kellett volna néznem, mivel ma még nem is ebédeltem. Mármint friss emberből... és ez eléggé nagy hiba tekintve, hogy milyen hatalmas itt a választék. Mint egy hosszú svédasztal, ami roskadásig meg van rakodva mindenfélével.
A főutcán sétálgattam, mellettem turistacsoportok haladtak el. Imádok a turisták között válogatni, de most francia vérre vágytam, hiába nézett meg nem egy jóképű férfi is, miközben ellépdeltem mellettük. Ha holnap itt lesznek, akkor lehet, hogy sort kerítek rájuk, de most nem.
Éppen elhaladtam egy kávézó előtt. Finom kávéillat terjengett a levegőben, ez a kis üzlet már 50 éve biztosan itt áll, legalábbis a legutóbbi látogatásomkor már fogadta a vendégeket. Továbbhaladtam volna, a valami nem csapta volna meg a fülemet: egy dallam, amit az utca átlagos embere nem hallhatott, de én még a kocsik zaja és az emberek pusmogása közül is ki tudtam szűrni. Halk zongoraszó, a játszott melódia pedig felettébb ismerős volt. Ne is kellett sokáig gondolkoznom, hogy honnan, hiszen ez a pár hang még ezer évvel ezelőtt örökre belevésődött a fejembe. Nagyon régen hallottam már ezt... és soha senki nem játszotta így, csakis egyetlenegy ember.
Fogtam magam és azzal a tervvel léptem be a kávézóba, hogy legyilkolom azt, aki ezt játssza, de először finoman odamentem a pultoshoz, hogy mégis mondja már meg, ki az a szerencsétlen, aki így püföli a zongorát. Oldalra mutatott, a következő pillanatban pedig még a szám is tátva maradt. Neeee.... ez... nem... lehet... igaz!!!
Nagy levegő, megnyugvás, szú-szá és ilyenek jártam a fejemben. Cedric? Ez abszurd!! Soha nem fogok megszabadulni a múltamtól? Egy kicsit akartam egyedül lenni egy másik kontinensen, egy másik országban és egy másik városban, de ezt sem érdemlem meg? A zene pedig folyamatosan csengett, beleégett az agysejtjeimbe. Meg kell hagyni, hogy gyönyörű volt... akkor is és most is. De nem ez a lényeg.
Legyintettem a pultos felajánlására, miszerint örömmel odakísér a zongoristához. Odatalálok én magamtól is, de még mennyire.
- Még mindig csak ezt az egy dalt tudod játszani? - Léptem a zongora mellé magabiztosan és az arcomra varázsoltam a tipikus mosolyomat, legszívesebben viszont az adott pillanatban a zongora billentyűibe tudtam volna nyomni a volt férjem fejét.

(Repülőtér)

Kezdetnek, úgy találtam, megfelelően indítom a párizsi napomat, egy kávé kíséretében. Így az utcán sétálva, egy kellemes kis kávézót pillantottam meg, és betértem oda, egy jó kávéra. Leültem az egyik tágas ablak mellé, és miközben a forró italt szürcsölgettem, a "kint nyüzsgő Párizst" csodáltam.

Nagyjából fél órája, ha üldögélhettem ott, mikor is pillantásom a kávézó egyik sarka felé fordult, ahonnét kellemes dallam csendült fel, és elmosolyodva láttam meg azt a klasszikus, fekete zongorát, melynél egy fiatalember ült, és játszott éppen. Hmm... milyen rég is volt már... Gondoltam egyet, és a maradék kávémat felhajtva, felkeltem a helyemről, majd a zongoristához sétáltam.
- Ajánld fel, nem akarok-e játszani egy kicsit - szuggeráltam bele a szemeibe, mire azonnal pattant is fel, mint aki rugóra ült, és kezdte is kínálgatni, nem-e szeretnék játszani én is egy keveset. Elvigyorodtam, és elfoglaltam a helyét.
Ujjaim először csak puhán simítottak végig a fekete és fehér billentyűkön. Az ismerős érzés, meglepően kellemes emlékeket hoztak a felszínre az elmémből. Kellemes emlékeket... Tatiáról, magamról, és egy zongoráról, amely oly kellemes estét teremtett nekünk... melynek hozadéka a leányom lett...
Szinte tudat alatt futottak végig az ujjaim a hangszeren, és kezdtek bele egy régi dallamba, mely már annyira régen csendült fel utoljára, hogy idejét sem tudom...

( https://www.youtube.com/watch?v=jSvxE5eIUIQ )