- Azt hiszem, ezer év elteltével egy-két hetet még tudok várni arra, hogy a halálba segítsd Niklaust - biccentettem. - És hogy utána vígan éljük az életünket... együtt gondoltad? - vigyorogtam el magam kajánul. - Nos, rendben. Részemről úgy tűnik, áll az alku. Viszont örülnék, ha pontosítanád a tervedet. Hogy szándékozol végezni a kölyökkel? Vagyis... hogy szándékozod csapdába csalni? Mert végezni gondolom nekem kell vele. Sőt, fenntartom magamnak a jogot, hogy így legyen - intettem újabb ital után, aztán tűnődve néztem Tatiára.
- Miért súgja valami azt, hogy férfinak van köze a gyógyírhez? Bár bánom is én... - legyintettem. - A te dolgod. De azért lehetőleg még a halála előtt összetörhetnéd ezzel Niklaus szívét is. Én élvezném.

Meglepődött és ez volt az, amire vártam. Elvégre normális esetben nem nagyon ajánlgattam volna neki ilyesmit, sőt, hozzá sem szóltam volna, de ez nem volt átlagos eset. Kellett nekem a gyógyír! Hogy miért? Nem mindegy az? Csak kellett, mert birtokolni akartam. A kezemben akartam tartani azt, amire a vámpírok nagy része vágyik és amire szükségük van.. és ezt megszerezhetem!
- Nem is értem, hogy miért kételkedsz abban, hogy meg lehet ölni őt. Én mondom neked... és tudod, hogy én mindig, mindenről tudok, szóval egyáltalán nem számít, hogy ezer éves vámpírvadász vagy és még így sem tudsz semmiről. - Sóhajtottam. - Bármikor a kezedre tudom adni a fiadat, talán csak egy kis idő kell hozzá. Nem több, mint egy hét. Akkor pedig végezhetsz vele és örökre elteheted láb alól.- Vontam meg a vállam, de aztán ravaszul elmosolyodtam.
- Ha emberré válok, az nem azt jelenti, hogy minden érzésem elpárolog, amit valaha éreztem. Akkor sem félnék tőled és természetesen erre is kiterjedne az alkunk. Megkapom a gyógyírt, te megölheted Klaus, utána pedig éljük vígan az életünket. - Mondtam komolyan. Nem, dehogy akartam én meginni a gyógyírt... - De hogy tudd, miért akarok emberré válni: ismerek valakit, aki úgy sokkal jobban... kedvelne. - Nyeltem egyet. Ez volt az egyetlen dolog, ami eszembe jutott. Curtis azt mondta, jobban szeretné látni az emberi oldalamat, ezt pedig most felhasználhatom, még ha csak ürügynek is. - De ehhez nincs sok közöd.

Leesett az állam Tatia ajánlatát hallva. Pedig azt hittem, engem már nem lehet meglepni semmivel.
- Nocsak - mondtam elismerően. - Végre te magad is rájöttél talán, hogy mindvégig igazam volt Niklaust illetően. Halálon kívül nem érdemel mást. Igaz, ezer évbe telt, hogy felnyíljon a szemed, de jobb későn, mint soha - emeltem a poharam meg Tatia felé, aztán ittam egy kortyot, és megtöröltem a számat.
- Szóval, csak hogy jól értem-e. Azt mondod, nincs szükség a gyógyírra, mert Niket el lehet pusztítani nélküle is. Tegyük fel, igazad van. Tételezzük fel, hogy tudsz valamit, amit én, az ezer éves vámpír vámpírvadász sem. Tegyük fel, hogy eltesszük Niklaust láb alól. De te mi a fenének akarsz ember lenni? Nem félsz, hogy utána te jönnél a listámon? - kérdeztem, ezúttal kedves mosollyal.

- Vagy csak te voltál ostoba, hogy utálni kezdtél. Pedig akkor még voltak jó tulajdonságaim is. - Motyogtam az orrom alatt. Nem volt kedvem emlékezni a régmúltra, az állítólagos szép időkre. Az csak azt mutatná, hogy elég öreg vagyok már és olyan ostoba is, hogy nosztalgiázgassak.
Hallgattam a szavait. Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, elvégre aki meg akarja szerezni a gyógyírt, az magának akarja, mégis miért lenne más Mikael? Nem baj, ezt az apró akadályt könnyen ki lehet küszöbölni, ha nem veszem figyelembe az okokat, amiért kellhet neki a gyógyír. Nekem nagyobb szükségem volt rá. Hogy miért? Ez egyszerű: mert önző voltam és magamnak akartam, hogy ahhoz kezdjek vele, amihez a kedvem tartja.
- Ne légy türelmetlen, csak most jön majd az alku tárgya. - Ittam bele ismét a kávémba. Mindössze öt perc leforgása alatt jutott eszembe egy ötlet, ami még nem volt teljesen kiforrva, de kezdetnek jó lesz. - Biztos vagyok benne, hogy egyvalamit sokkal jobban akarsz, mint a gyógyírt. - Néztem a szemeibe. - Klaust holtan. - Mondtam rezzenéstelen arccal. Láthatta rajtam, hogy nem viccelek, eszemben sem volt. - Ha nem így lenne, akkor nem szegezted volna a falra hetekkel ezelőtt. Akkor túlélte... Esther visszahozta a halálból. De én segíthetek abban, hogy ismét eltedd láb alól. - Ezt egy teljesen komoly ajánlatnak szántam, még a szempillám sem rezdült, miközben beszéltem. - És mielőtt olyasmik jutnának eszembe, hogy nem tudnék segíteni ebben, mert érzéseim vannak iránta, megnyugtatlak, hogy ez nem igaz. Nincsenek. Nekem csak a gyógyír kell.

- Ezer év alatt sem tudtam eldönteni, Esther ennyire ostoba-e, vagy ennyire vajszívű - jegyeztem meg mikor azt mondta, Esther mindig kedvelte őt. - Vagy esetleg Niklaus részben tőle is örökölte a lázadó hajlamokat, hogy azt tegye, amit én éppen ellenzek. De nem számít, ez most mindegy. A lényeg ezek szerint, hogy tudsz a gyógyírról. Na és hol az alku? Mert én is igényt tartok rá, ezt nyilván tudod, nem kell külön elmagyaráznom. És ha kicsit gondolkodsz rajta, arra is rá fogsz jönni, hogy miért kell - ittam bele az italomba. - Nem tudom, tényleg létezik-e, vagy hogy mi is az. De tételezzük fel, csak egyikünké lehet. Ugye nem gondolod, hogy ebben az esetben hagyom, hogy elsétálj vele?

- Nem is fogadnék el tőled semmit. - Vetettem oda foghegyről Mikael-nek és rendeltem magamnak egy kávét. Nem mintha szükségem lenne rá, de most kimondottan megkívántam. Amíg pedig várakoztam szépen hátradőltem, a lábaimat keresztbe tettem, kezemet a szák karfájára csúsztattam. Igazi tárgyaló pozíció.
- Nem Esther-től tudok róla, bár biztos vagyok benne, hogyha szépen kértem volna, akkor mindent elárul nekem, amit tud. A feleséged a fene se tudja miért, de veled ellentétben mindig is kedvelt engem. - Vontam aprót a vállamon. Én is kedveltem Esthert, ez köztudott tény volt. Ő legalább próbált velem normálisan viselkedni. - Van egy... - Megköszörültem a torkomat és pislogtam párat. - Ismerősöm, aki szintén tud a gyógyírről. Boszorkány, méghozzá nagyon erős, talán ezért is jutott hamar a fülébe a dolog. Volt olyan kedves, hogy megosztotta velem, hogy a gyógyír létezik. Először csak mednemondának tartottam, de aztán rájöttem, hogy Esther is tud róla, szóval... nem lehet hamis. - Megérkezett a kávém, én pedig a látszat fenntartása érdekében kedves mosolyt vetettem a pincérfiúra. Hm... nem is rossz, talán ha a Mikael-el való társalgásomnak vége, akkor maradok még egy kicsit.
Belekortyoltam az italba. - Valószínűleg már rájöttél, hogy mi lenne az alkum alapja. - Tettem le a csészét az asztalra. - Meg akarom találni a gyógyírt.

Leültünk a kávéház teraszára, és intettem egy ital után.
- Remélem megbocsátod, ha nem látlak vendégül - néztem Tatiára. - Nem haverok vagyunk, csak üzletfelek. Legalábbis esély van rá - dőltem hátra a széken. - Nos igen. Érdekelne az információ, honnan és mióta tudsz a gyógyírről. Ugyanis abban a hitben voltam, hogy mindössze ketten ismerjük a titkát. Esther és én. És ismerem annyira a feleségemet, hogy tudjam, kb úgy hallgat erről a titokról, ahogyan én.

Utcák

Hetekkel ezelőtt jártam itt utoljára, amikor Cedric-kel találkoztam. Azis érdekes volt, de szerencsére azóta nem futottam össze vele. Az biztos, hogy az idegeim nem lettek volna felkészülve egy újabb találkozásra. Nem is értem, hogy miért volt akkor kérés egy kis szabadság? Távol Mystic Falls-tól, távol mindentől... már mindegy, erre aztán ihatom a hideg vizet literszámra.
Nem mentem be a kávézóba, a teraszon lévő asztalok egyikéhez ültem le és vártam, hogy Mikael is ezt tegye.
- Mit akarsz tudni? Hogy honnan tudok a gyógyírről és hogy mióta? - Kérdeztem ravasz mosollyal az ajkaimon. - Azt hitted, hogy mindössze a feleséged sejt valamit, ugye? Ideje megtanulnod, hogy hozzám minden infó eljut egyszer.

- Szerencse, hogy nem erőszakolod rám magad, mert akkor nem lennék ilyen nyugodt. - Kiittam a poharam tartalmát, ám Cedric szavai csak erősítettek abban a tényben, hogy el kell tűnnöm innen. Legalábbis ebből a kávézóból. Untam már ezt a fecsegést, a szavak szinte mindössze bementek a fülemen, aztán távoztak is. Nem akartam hallani őket, bár nem volt jobb dolgom, de akkor sem érdekelt, hogy mit mond Cedric. Új témákat amúgy sem nagyon tud felhozni.
- Tudod, Cedric... - Tettem le a poharamat a pultra. - Van egy nagyon érdekes információm a számodra: unalmas vagy. - Sóhajtottam egyet. - Normálisnak lenni nem az én asztalom, erre már rájöhettél volna. És hogy a világ nem elég nagy ahhoz, hogy elrejtőzzek előled? - Lépdeltem hozzá közelebb teljesen addig, míg egészen közelről nem mélyedhettem a tekintetébe. - Láss csodát, ezer évig mégis sikerült. Elhagytalak, képes voltam egy teljesen másik földrészre utazni csak azért, hogy magányossá tegyelek. - Mosolyodtam el. - Ahogy fogalmaztál, a Mikaelson-ok szajhája lettem. De te? Az életed keserű volt, mert azután a nő után sóvárogtál, aki sohasem volt a tiéd, sőt még egy kislány is a nyakadba szakadt. Pocsék lehetett. - Csóváltam meg a fejem, aztán hátat fordítottam neki, hogy a kijárat felé lépdeljek, ám amikor a kilincsre tettem a kezem még visszafordultam egy pillanatra. - Jól jegyezd meg, hogy soha nem fogok tudni normálisan viselkedni veled. Azokkal sem tudok, akik az életem fontos résztvevői, hát miért pont veled tenném? - Húztam fel kérdőn a szemöldökömet. - Semmit nem jelentesz nekem. Semmit. Remélem jól az eszedbe vésed ezt a kis szót. És mint kértem, ne következtess semmire abból, hogy ma hozzád szóltam néhány szót. Bár a remény hal meg utoljára, de... csak a hülyék reménykednek. - Mondtam még, aztán távoztam a kávézóból. Ebből elég volt ennyi.

Tatia lakása

- Tudod Tatia, nem tudom feltűnt-e esetleg, de én már egy ideje nem "támadlak" hogy rád erőltessem magam, vagy amit nem akarsz... Kikértem a véleményed van-e kedved enni, és az ivásról is ugyanígy - emeltem meg előtte a poharamat kissé. Nem mintha nem tudnám, hogy mire jó a pezsgő, vagy mintha ne tudtam volna, hogy Ő ebbe bizonyosan bele fog kötni. De kivételesen nem volt hátsószándékom ezzel az itallal. A francia pezsgőnél nemigen van jobb, szeretem a minőségi italt, ez pedig Párizs, szóval adjuk meg a módját a vacsorának. Az pedig hogy ezzel még egy kicsit tovább élvezhetem Tatia társaságát... nos... ez igazán már csak hab a tortán.
- Tudom hogy a pezsgő ünneplésre szolgál, de nem ringattam magam semmiféle álomképbe. Én csupán normálisan igyekszem viselkedni, hátha képesek vagyunk kulturáltan meginni együtt egy kis pezsgőt, és váltani néhány szót, anélkül hogy bármelyikünk is fenyegetőzne. Egykor házastársakként éltünk, nem látom be, mi kivetnivaló lenne benne, ha megpróbálnánk egy normális vámpírkapcsolatot tartani, tudod, civilizáltat - koccintottam kissé a poharamat az Övéhez. - Nem kértem hogy borulj a karjaimba, csak felajánlottam hogy igyunk. Ha ellenállhatatlan vágyat érzel majd, hogy távozz, nem foglak lekötözni hogy maradj. Ha akarlak, úgyis megtalállak, nem elég nagy a világ ahhoz, hogy eltűnhess - vontam vállamon egyet, és töltöttem még némi italt a poharamba. - De a lényeg, hogy sokkal több energiába kerül a bujkálás, meg egymás üldözése vagy elüldözése, mint az elfogadás. Attól még nem fog leesni a gyűrű az ujjadról, képletesen szólva persze, hogyha kissé kulturáljuk a viszonyunkat. Abba még nem halt bele senki. Én nem üldözlek, Te nem futsz el, ha meglátsz - vezettem fel előtte is, eme egyszerű gondolatot. Végülis sokkal könnyebb mézzel legyet fogni, mint ecettel.

(folyt. köv. Mystic Falls)

- Talán te igyekszel kedves lenni, de az nem az én asztalom. A kedves szavakkal engem nem lehet levenni a lábamról. Már nem. - Követtem a tekintetemmel, ahogy a pult mögé lépett. Miért vagyok én még itt egyáltalán? Semmi hangulatom nem volt a volt férjemmel cseverészni annak ellenére, hogy ez a kisebb vadászat egész jól sikerült. A későbbieket inkább kihagynám, a jópofizás meg amúgy sem az én asztalom.
- Legyen egy ital. - Sóhajtottam végül megadva magamat. A vér után mindig jól lecsúszott az alkohol a torkomon, nem mintha amúgy nem így lett volna. Kivettem Cedric kezéből a poharat és belekortyoltam a pezsgőbe. Finom volt. Igazi francia. - Azt ugye tudod, hogy semmit sem ünneplünk? - Kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel. A pezsgő ünneplésre való, de nekem inkább gyászolnom kellene, hogy még mindig itt vagyok. - Attól, hogy még nem hagytalak itt, semmi sem változott. Még mindig nem érzek semmit irántad, úgyhogy ne kergesd magad hiú ábrándokba.

- Rendben, ha Te mondod - forgattam meg a szemeim, és visszahúztam a kezemet. Nem mintha hittem volna neki, de ha ettől jobban alszik.. Már így is kimondottan sikeres az esténk, ha azt veszem számításba, hogy a kezeim még a helyükön vannak, Ő pedig már egész sok ideje van itt velem.
- Igen, én komolyan gondoltam. Tudod, igyekszem kedves lenni - vontam vállat. - És láthatod, egészen tűrhetően elviseljük egymást, ha nem dobálunk kígyót-békát-karót egymásra - mondtam, miközben visszasétáltam a pulthoz, és átugorva fölötte, a hátsó falon lévő polcról leemeltem egy üveg igen drága francia pezsgőt.
- Ahogy érzed. Akkor egy italt? - nem zavartattam magam, sem Tatia vigyorgásán, sem a körülöttünk heverő hullákon, kibontottam az üveget, és két poharat véve el ugyancsak a polcról, töltöttem mindkettőbe, és az egyiket Tatia felé nyújtottam.

- Nem, nem vagy rám hatással. Sem lelkileg, sem sehogy máshogy. Éppen csak azt akartam mondani, hogy nem voltam rád felkészülve... és soha nem is leszek. - Forgattam meg a szemeimet végignézve rajta, aztán a kávézóban végzett pusztításon hordoztam végig a tekintetemet. Majd kitakarítja valaki, de az biztos, hogy aki először belép ide, az szívrohamot fog kapni. Na ettől a gondolattól máris jobb kedvem lett. Azért azt az arcot megnéztem volna.
- Ezt most komolyan gondolod? - Kérdeztem szinte felháborodva, miközben kipillantottam az ablakon. Oké, az idő tényleg szép volt, de azért mindennek van egy határa. Az öldöklés egy dolog, de a többi... - Komolyan azt hiszed, hogy Párizsban fogok veled sétálgatni, miközben a szellő a hajamba kap és szépen pislogok? - Hatalmas vigyor ült ki az arcomra, a végén pedig el is nevettem magam. - Inkább kihagynám, oké?

- Miért, hatással vagyok Rád lelkileg? - kérdeztem vissza, és hozzá hasonlóan én is felvontam a szemöldököm, majd közelebb léptem hozzá, amikor felállt. Szeretem ezeket az apró kis mondatokat, melyek oly érdekes információkat juttatnak nekem. Máris itt egy újabb, miszerint lelkileg is hatással vagyok Rá. Ha teljes mértékben hidegen hagynám, akkor nem lennék rá semmilyen hatással, nem még hogy lelkileg is.
- Na és... ha azt mondanám, hogy lelki megnyugvásod érdekében csak sétálj velem egyet? - ajánlottam egy laza mosollyal, feléje nyújtva a kezemet. - Mondjuk ha megígérem hogy ki sem nyitom a számat, így tehát nem fárasztalak tovább lelkileg sem? - tettem még hozzá, előző szavaira kitérve. - Szép az este - böktem fejemmel kifelé az ablakon túl, ahol az esti sétálgatók lépteinek és beszédének zaja töltötte meg a légkört. A néha-néha elhaladó autókkal vegyítve, miközben a lágy esti szellő mozgatta a fák és bokrok leveleit.

Felhúztam a szemöldökeimet és kissé elismerő pillantást vetettem Cedric-re. Talán még nincs teljesen veszve az ügy, még jó társaság is lehetne, ha nem lenne a volt férjem, ha nem hinné azt, hogy valamikor is szerettem, ha nem papolna folyton arról, hogy nem olyan vagyok, amilyennek mutatom magam és ha nem beszélne. Mindössze ennyi feltételem volt, semmi több. Nem nagy kérések, szerintem eléggé teljesíthetőek lennének.
Az utolsó ember is a földre zuhant jelezve ezzel, hogy viszontlátásra, ő már nem kíván élni többet. Elmosolyodtam, a hajamba túrtam és rántottam egyet a vállamon.
- Szívem szerint abbahagynám ezeket a közös programokat, nem nagyon volt időm felkészülni lelkileg arra, hogy veled találkozom. - Álltam fel a székről. - Eléggé kimerített. - Forgattam meg a szemeimet gonosz, gúnyos vigyorral az ajkaimon.

Addig szívtam a kis szöszkét, amíg már nem volt teljesen és visszavonhatatlanul hulla a karjaim közt. Illetve, azért túlzás, mert annyira nem tartottam Őt, s a maga lábán ugye már nem állt meg, én pedig csak egy kezét fogtam, azt, amelyikből ittam, szóval nagyrészt inkább már csak lógott előttem. Nem mintha érdekelt volna. Kifogyott, hát elengedtem szépen, és kézfejemmel megtöröltem számat, aztán miközben végignyaltam ajkamat, melyen még volt vér, szemem Tatiát kutatta. Nem is volt nehéz megtalálnom, nem volt messze, és Ő maga már nem is táplálkozott. Ott ült egy széken, és onnét figyelt engem. Nagyjából... mintha egy tudományos műsort nézne, a kis tudakozó mindene, vajon mi érdekli ennyire? Én? Vagy még nem látott fehér embert vacsorázni? Hmmm.... megfontolandó. Na de nem mintha nagyon kérdés lenne, a lényeg hogy még itt van.
Odaléptem szépen komótosan az utolsó megmaradt élőhöz a helyiségben, és az inge gallérjánál fogva húztam fel ültéből. Ennek már olyan K.O. volt, hogy akár boncolhattam is volna, azért sem ellenkezett volna már. át annyira nem rajongok a férfiakból táplálkozásért, de egye kutya, kivételesen, nehogy már ránkromoljon... És különben is, illetlenség úgy távozni az "asztalunktól" hogy hagytunk hátra ételt. Így aztán egy határozott, kemény mozdulattal téptem rá rögvest a pasas nyakára, és indulatos hévvel kezdtem szipolyozni, hogy aztán egy pár pillanat múltán aztán a még kissé csepegő nyakától tépve el magam, egy hanyag, elegáns mozdulattal fogjam inge ujját, és abba töröljem a szám, aztán hagyjam a földre hullani a testet.
- Kedvesem, jól laktál? - kérdeztem egy széles vigyorral, Tatiára pillantva. - Desszertet esetleg? Meghívhatlak egy fagyira, vagy egy turistára? - nevettem el magam a végére.

Szívtam a fiú vérét, addig, ameddig csak az ő teste és az én torkom engedte, mégis úgy éreztem, hogy nem elég. Nem, nem, még éhes voltam és nem is fogom engedni, hogy azok, akik élők két lábon és vígan dalolva távozzanak. Le akartam vadászni mindet, még ha ennek nincs is akkora hangulata, mint amikor az erdőben futottam és kergettem az áldozataimat. Az az igazi, amikor megfuttatjuk a kaját, a vére még forróbbá válik és a végéra szinte már megváltás neki az, hogy a vacsorám lehet. Jobban belegondolva én csak jót teszek az emberiségnek.
Elengedtem a fiú testét, ami készségesen a padlóra hullott és egy pillantást vetettem Cedric-re, aki már a második áldozatát szipolyozta. Tökéletes, most aztán tényleg örültem annak, hogy ebben a tekintetben igazán belevaló társaságot kaptam. Adig sem beszél... mert az nagyon idegesítő.
A másik pároshoz suhantam, először a lány elé, akinek csak durván, pár másodpercig haraptam a nyakába és máris holtam esett össze. Nem volt megigézve, nem kellett, hogy ordibáljon, míg megeszem a párját. A férfi hátrálni próbált, de mivel eléggé nagy sokkhatás érte, ezért nem jutott messzire. Ez a baj a mai emberkékkel, nem tudják feldolgozni a tragédiákat. Majd talál magának másik nőt, miért kell ezen ennyire kiakadni? Ó, várjunk csak... ő már nem fog.
Ismét megnőttek a szemfogaim és rávetettem magam a fiúra, de vigyáztam, hogy a ruhám ne legyen véres. Az oké, hogy kinyírjuk itt ezeket az embereket, de nem szeretnék úgy kisétálni az ajtón - még ha a hátsón is -, hogy véres a ruhám. Erre mindig allergiás voltam.
Ennek a férfinak talán még finomabb íze volt, mint az előzőnek, ezért nem is vettem észre, hogy szinte már meghalt a kezeim között. Nem ficánkolt, miközben ettem belőle, nem kalimpált. Talán a barátnője sorsába nem, de a sajtjába beletörődött. Hát nem szép a szerelem?
Elengedtem a fiút és megtöröltem a számat. Elégedetten sóhajtottam, a Cedric által megtámadott pár férfitagját viszont meghagytam neki. Fele-fele alapon.
Kihúztam az egyik széket, leültem rá és figyeltem a volt férjemet. Talán most láthatom, hogy tényleg tud-e -e bánni az étellel.

Széles vigyor futott az arcomra, és mikor Tatia felállt, majd elindult befelé, magam is ugyanígy tettem, és követtem Őt, egészen be az épületbe, ahol is rövidesen már az ajtó csukódott mögöttem, és bizony a zár is kattant, Tatia jóvoltából. Határozottan élvezettel szemléltem működését a helyiségben, ahogy aztán megigézte mindkét párt, akik belül foglaltak helyet egy-egy asztalnál. Hmm... ilyenkor szinte élvezem, sőt... nem is szinte, simán csak élvezem, hogy Tatia milyen... szemrevalóan erős jellem, és nem egy kis mimóza vámpírnő, hanem olyan igazi, belevaló.
A pincérlányt, és a fiút kihagyta az igézésből, de nem is bántam, nem olyan rossz az, amikor a vacsora reszket félelmében, és netalántán még hangot is ad a "gondjának". Mikor érezzük magunk alatt a zsákmány vergődését, az... az igazán fensőbbséges érzés. Uralkodói!
- Örömmel - biccentettem Tatia felé, és elismerő mosolygással szemléltem arcát, mely vámpíros mivoltában is hihetetlenül vonzó kisugárzással viseltetett irányomba. - Neked is jó étvágyat! - viszonoztam kívánalmát, majd egy pillanatig még néztem, hogyan mélyeszti el a fogait a pincér nyakában tövig. Láttam miként akad fenn a fiú szeme, ahogy az érzés a tudatáig hasít.
Ekkor léptem én pedig oda a pincérlányhoz, aki az egyik pár asztalához közel ácsorgott, reszketve, miközben arcát könnyek csíkozták. GHangosan fölnevettem, miként megláttam, hogy a kislány egy kést szorongat a kezében.
- Ejnye, ma chère, ne bolondozz - fogtam meg teljes nyugalommal a kés pengéjét, és markomba szorítva húztam ki ujjai közül. Nem zavart, hogy némi vér csepeg le ujjaim közt, a kés nyomán, a földre. Lehajítottam az egyik közeli asztalra a véres eszközt, majd kezem máris a leányzó derekára siklott, és magamhoz rántottam. - Mmmm.... - szippantottam mélyet illatából, nyakához érintve orromat. Szorosan tartottam magamhoz, éreztem miként fut végig újra és újra a reszketés a karcsú alakon. - Ha tudnád milyen isteni az illatod - néztem mélyen szemeibe, majd egy laza érintéssel simítottam ki haját a szeméből, hogy pupilláiba mélyedjek. - Élvezd, ma chère - simogattam meg arcát, miközben megigéztem, majd nem teketóriázva semeddig sem, martam bele nyakába, egyenesen ütőerét célozva meg, és nagy erővel szívva édes, tüzelő vérét. Hallgattam hogyan dübörög a szíve, és hogyan nyög fel, parancsomra, nem fájdalommal telt hangon, hanem élvezettel. Nem mindig kedvelem, ha fájdalmasan nyekeregnek a fülembe, amíg eszem. Néha sokkal kellemesebb ha élvezik amit teszek. Ezért is szeretek hölgyekből táplálkozni.
Addig szipolyoztam a kis hölgyet, amíg csontra ki nem fogyott testéből az éltető folyadék. Holtan engedtem aztán a földre hullani testét, mely nem mozdult többet. Vértől némiképp csepegő fogaim végignyalva, fordultam tovább a legközelebbi páros felé. Nem is néztem hátra Tatiára, odasuhantam a páros női tagjához, és magamhoz rántottam Őt is. Már csak az élvezet kedvéért is, erőszakkal kaptam el állát, és emberi erővel szorítva húztam arcomhoz, hogy véres ajkaimmal ajkaira nyomuljak, és megcsókoljam, hevesen, keményen. Éreztem, hogyan próbál keze eltolni, hogyan akarja elhúzni arcát, de nem eresztettem, egy pillanatra sem. Sőt, néhány pillanat múltán, hevességemben már ajkába haraptam, így nem csak a pincérlány vérétől lett vörös az arca, de a saját vére is lecsorgott az állán.
- Ne kapálózz, Te kis vadmacska - húzódtam aztán kissé el tőle, mire kezeit szájához rántotta, és próbálta a vérző sebét szorítani. De nem foglalkoztam vele, sőt, még jó is volt, gondoltam, ha már úgyis szem előtt van a keze, épp megfelel. Ezért hát előrelendülvén, kaptam csuklójára, és mire felkiáltott volna, már szívtam is a kis "eleven vértasakomat", hogy csak nyögdécselni legyen ereje, miközben szája egy néma sikolyra tárult.

Felé kaptam a fejem. Ő sem emberi ételre gondolt? Tökéletes, legalább nem egy töketlen vámpír, aki nyuszikra vadászik, de azokra is csak néha, nehogy véletlenül az állatvédők a háza ajtaján kopogtassanak.
Nem is vártam tovább, fogtam és kitoltam magam alól a széket, majd vetettem egy futó pillantást Cedric-re, hogyha akar, akkor kövessen. A kávézó felé vettem az irányt, benyitottam az ajtón. Imádtam sötétedéskor vadászni, bár ez nem is igazán vadászat lesz, inkább amolyan... kész kaják tárulnak elénk.
A kávézó belsejében mindössze két pár foglalt helyet, a pincér a pult mögött állt, a pincérnő pedig éppen az egyik asztalhoz lépett azzal a szándékkal, hogy szervírozza a kért kávékat. Hat ember... fél kézzel elbánok velük. Vagyis fél foggal. Kettőnknek éppen elég lesz.
Megvártam, míg Cedric is belép, csak azután nyomtam le a kilincset, hogy bezárjam az ajtót. Elfordítottam az ott lógó kis táblát, hogy a külvilág számára úgy mutatkozzon, hogy a kávézó zárva van, ezután pedig a pult elé lépdeltem, hogy ravasz mosollyal az ajkaimon a pincér szemeibe nézzek.
- Kérem a kulcsokat. - A tekintete üressé vált és a következő pillanatban a kezembe nyomta a kávézó kulcsait. Visszasétáltam az ajtóhoz, hogy kulcsra zárjam azt, nehogy véletlenül megzavarjanak minket. Szétnéztem a helyiségben, az egyik pár felé fordultam, akik kérdő tekintettel vizslattak. Előttük termettem, megigéztem mindkettejüket, hogy bármi is történjék, ne sikítsanak. Ezután a másik párhoz mentem, hogy velük is megtegyem ugyanezt, de a pincérnőt kihagytam a sorból. Már látszott rajta a rémület, ahogy a pultoson is, de hát ez van, Ez nem az ő szerencsenapjuk.
Visszalépdeltem a kedvenc kis pincérfiúmhoz, megkerültem a pultot és a háta mögé álltam. Őt sem igéztem meg, a kinti zajok úgyis elnyomják majd a nyögéseit, de az nem kellett, hogy hat ember ordibáljon össze-vissza.
- Válogass nyugodtan. - Pillantottam Cedricre, közben viszont már megnyúltak, ezért mosolyom kissé már félelmetesebbnek hathatott. - Ne fogd vissza magad! Jó étvágyat! - Kacsintottam rá és a fiú nyakába haraptam. Nem kiáltott, mindössze felnyögött és próbált volna szabadulni, de a másik karommal leszorítottam. Nem akartam eltörni a csontjait, egyszerűen csak élvezni akartam, hogy a vére lecsorog a torkomon és újfent erővel tölt el. Mámorító érzés volt. A francia pasiknál nincs is jobb...

- Ugyan, Drágám, ki mondta, hogy én emberi ételre gondoltam? - kérdeztem vigyorogva, és én is követtem pillantását, de aztán visszanéztem Őrá, és... mosolyát látva nem tudtam nem csodálni. Ez nem álca volt, hanem igazi csodálat. Gyönyörű, amikor mosolyog. - Illetve, "emberi ételre" gondoltam, de nem a hétköznapira. Látom neked is tetszenek a kis "élő tasakok" - célozgattam a pincérekre. Vagyis nekem inkább volt kedvemre való az egyik pincérlány, nőkből mindig élvezetesebb inni, már csak nemi identitásból is, hiszen átdöfni bőrüket a fogunkkal, felfoghatjuk egyféle szexuális indíttatású mozzanatnak is, ha a vámpírok viktimológiáját nézzük.
- Mit szólnál ha megkóstolnánk őket? - kérdeztem negédesen.

Fújtam egyet. Ha még egyszer megpróbálná ezt, akkor biztosan nem állnék jót magamért, így is meglepődtem, hogy még nem szedtem le a fejét a helyéről. Előbb változtam át, mint ő, erősebb vagyok nála és tudok néhány olyan trükköt, amivel le lehetne szerelni. Ennyi az egész, szóval jobban jár, ha nem próbálkozik. Ne csókolgasson.
Kezeimbe fogtam a poharamat és megittam az összes kávémat, miközben a pincér felé sandítottam. Olyan szívesen belekóstolnék... érezni akartam a vérének ízét, mert már éhes voltam. És pont ekkor dobta fel Cedric a vacsora ötletét. Vele? Hát még mit nem!
- Nem tudom te hogy vagy vele, de én már megtaláltam a vacsorámat. - Intettem a fejemmel a pincér felé, amikor pedig az rám nézett varázslatos mosoly ült ki az arcomra. - Szóval az emberi ételt kihagyom.

- Mond, miért esne annyira nehezedre, ha megpróbálnál egyszer tényleg megismerni újra? Hátha kellemesen csalódnál ezúttal? Elvégre... már nincs kényszer. Anno a barátom voltál, azt mondod. Mi zárja ki, hogy újra megpróbáld? És ne gyere azzal, hogy mert én manipulatív vagyok, Te meg velejéig romlott. Mert az nem kifogás. Ha tényleg olyan rossz lennék, és Te is olyan rossz lennél, akkor épp azért jönnék be neked, mert egyformán rosszak vagyunk. Azt mondtad, nem ártana változnom, nos, én már így is elég sokat változtam. Akaratos vagyok? Igen. Manipulatív? Nos igen, néha valóban, és tudod miért? Azért, mert szeretem megkapni azt amit akarok, ahogy Te is. Szeretem elérni a céljaim, vágyaim. De megtanultam engedni is, Tatia. Ezer évig tartott ugyan, és neked meg Erinnek is el kellett szöknötök tőlem hozzá, mégis... változtam. Nem akarlak megkötözni, a vállamra dobni, és hazavinni, Tatia. Nem akarok a rabszolgatartód lenni. Csak azt akarom elérni, hogy Te is velem akarj lenni, mert én szeretnék Veled lenni - hazudtam mint a vízfolyás, bár igazából igazság is volt benne dögivel, épp csak a lényeget ferdítettem meg kissé.
- Ne aggódj, megőrzöm, szóval ha egyszer úgy döntenél hogy visszakéred, a zsebemben megtalálod - mondtam higgadtan. Nem zaklatott fel, hogy eldobta a gyűrűt. Nagyszerű színjáték, igen, de... nem tartok tőle hogy komoly lenne. Valaki nem hurcol magával egy karikagyűrűt csak azért ezer évig, hogy aztán elhajítsa. Ez túlontúl átlátszó cselekedet volt. Ha netán összezúzza? Igen, az más lett volna, mert azt jelentené hogy a dolog menthetetlen, de ha eldobod az más. Elvégre a bumerángot is azért dobják el, hogy aztán visszaszálljon az emberhez.
Kifejezetten kellemesnek találtam, hogy ismét érintkeztek ajkaink, még ha el is húzódott, és nem is úgy reagált, ahogy reméltem. De akkor is, ha azt számolom hogy ezer év alatt ez a második csók amit adok neki, egyre jobb a limit. És én élvezem, hátha egyszer addig hergelem a csókjaimmal hogy megadja magát.
- Őszintén szólva... nem egészen - feleltem, és kezem kezére siklott, hogy elhúzzam arcomtól. Talán igen, kicsit erősebb nálam, de nem sokkal, elvégre nincs túl sok különbség az "életkorunkban" ami a vámpírságunkat illeti, így nincs is olyan nagyon jelentős testi ereje hozzám képest, csak... azért mégis valamicske. De attól nem fogom összecsinálni magam.
- De nyugodj meg, ezúttal nem próbálkozom újra. És elnézésedet kérem, ha tolakodó voltam - hajtottam meg feléje kissé a fejemet, de szememet nem vettem le az arcáról. - Mit szólnál ha meghívnálak vacsorára engesztelésül? - váltottam nyílegyenesen témát. - Egy kis francia konyha? - böktem fejemmel a kávézó felé, ahol az ajtón épp kilépett egy pincét, kezében tálcával, rajta két kávé, valószínűleg a nemrég érkezett vendégeknek, két asztallal odébbra.

- Mert az vagyok. Egy velejéig romlott nőszemély, akinek semmi sem számít. Család, szeretet, szerelem, együttérzés... ezek semmit sem jelentenek nekem többé. Nem az az ártatlan kislány vagyok, akit anno megismertél, ezt ismét ki kell hangsúlyoznom. Az emberek változnak, neked sem ártana. - Vontam vállat és csak hallgattam a meséjét. 10 évesen? Akkor még jó, hogy nem emlékszem ilyenekre. Lehet, hogy mindössze kitalálta ezt a hülyeséget, hogy bevágódjon nálam, ám ez nem nagyon fog összejönni neki. Inkább csak fújtattam egyet, amikor mint a villám pattant fel a székből és az úttest felé igyekezett, hogy visszaszerezze a gyűrűt. Ilyen fontos neki az a kis karika? Oké, akkor legyen vele boldog.
- Megtarthatod, nekem úgysem kell. - Kortyoltam bele a kávémba. Azért jólesett kihajítani az ékszert az autók közé. - Mint mondtam csak a megfelelő pillanatot vártam, hogy megszabaduljak tőle. Nem hittem volna, hogy leszel olyan elvetemült, hogy utána ugorj. - Forgattam meg a szemeimet, de a következő másodpercben már azt vettem észre, hogy a keze a nyakamra csúszott és megcsókolt. A meglepődéstől köpni-nyelni nem tudtam, a szemeim is nyitva maradtak és rögtön el is húzódtam tőle, ahogy felocsúdtam a kezdeti sokkból. Tényleg azt hitte, hogy ezt eljátszhatja velem?
- Na ide figyelj. - Ragadtam meg az arcát, hogy mélyen és dühösen a szemeibe nézhessek. - Ha ezt még egyszer megpróbálod, akkor esküszöm, hogy letépem a szádat a helyéről, aztán megetetem veled, világos? - Kérdeztem tőle mézes-mázos hangon és nagyon reméltem, hogy felfogja, mit beszélek.

Úgy döntöttem első mondatára inkább nem reagálok. Ismerem én viselt történetét a Mikaelson-okkal. És készséggel elkapom majd egyszer Klaus-t, már csak azért is, mert kettőnk közül én vagyok az úriember, és még ha ezer év késedelemmel is, de a hölgyek becsületét sohasem késő megvédeni, a családról nem is beszélve, no meg... mégiscsak az én nejemet hágta meg, szóval kijár nekem az elégtétel.
- Ha ez az én legnagyobb problémám, akkor a tied pedig az, hogy azt hiszed, ha velejéig romlott nőszemélynek láttatod magad, akkor azt mindenki elhiszi, félnek majd tőled, és nem fognak sem bántani, sem kihasználni soha. Csak hogy én ismertem az ártatlan énedet is, Tatia, tudom, hogy milyen voltál azelőtt. Sőt, még sokkal többet is tudok rólad - tettem hozzá még és kis szünet gyanánt a kávémba kortyoltam, szépen komótosan, s csak aztán folytattam. - Több volt az, mint hinnéd - merengtem el egy pillanatra. - Egyszer... egy patak partján sétáltam az erdőben. 10 éves lehettem. Mikor is megpillantottam egy síró kislányt a part egyik nagyobbacska kövén ülve, aki azért sírt, mert elesett, és lehorzsolta a térdét - ért kezem jelentőségteljesen a térdéhez az asztal alatt. De csupán csak egy röpke pillanatra, hogy ne ellenállhasson, és már folytattam is. - Odamentem hozzá, és megkérdeztem, segíthetek-e? A kislány azt felelte, hogy fáj a lába. Fogtam hát magam, s letéptem az ingem aljából egy keveset, melyet aztán bevizeztem, és borogatásként a kislány lábára helyeztem. A hűs víz segíthetett fájdalmán, mert rámmosolygott. Sohaolyan szépet még nem láttam, mint akkor azt a kislányt. Üldögéltünk ott kicsit, míg a fájdalma elmúlt egészen, majd elköszöntünk egymástól, és ki-ki ment a maga útján hazafelé - meséltem, amire tán Ő már nem is emlékszik... sőt, inkább biztosra venném, hisz sosem elevenítettem fel neki az emléket, mikor még együtt éltünk. Nem mondtam el hogy már találkoztunk korábban is, mint ahogy hittük. Én sem jöttem rá azonnal, csak... kicsit később, ahogy alaposabban megfigyeltem a vonásait, jöttem rá, hogy én ezt a meseszép tündért már láttam.
- Ami pedig Erinát illeti, próbálkoztam. De olyan makacs mint az anyja, és... félek, a női szívet nem lehet férfiakarattal nevelni. A női szív maga választ, és... őszintén szólva örülök is, hogy nem tört meg nekem, mert a lányunk gyönyörű és okos, és szerencsére belőlem is van benne egy kicsi, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy nem ment rajta végig minden Mikaelson, és a fél kontinens - vontam meg vállam, és néztem némi ellenérzéssel Tatiára. Hmm... szívesen ölnék halomra minden pondrót, ki eme becses testhez ért, de nagy részük már amúgy is halott, ha pedig számbeli adat alapján dolgoznék, kihalna Amerika...
Ám de... kedvemre való volt, ahogyan Tatia felém hajolt, főként mikor ajkai már szinte súrolták az enyémeket. Nem, nem hittem hogy máris bedőlt nekem, de azért élvezhető a helyzet, szeretem a közelségét.
DE sajnos a kis cseles dobálózó szándékáról megfeledkeztem. Amire rosszalló sóhajjal dőltem hátrébb, és húzódtam így el tőle magam is.
- Ejnye-ejnye, Kedvesem - csóváltam fejemet, miközben hátrébb toltam a székemet, és megigazítottam ingemet, majd felálltam. Szerencse hogy már este van, én pedig gyors vagyok. Csak annyi volt, hogy Tatiára mosolyogtam, és a kávézó teraszának a bejáratánál álló méretes tuja mögé lépve, suhantam sebes,szinte láthatatlan mozdulattal az elhajított ékszer után, mely az út szélén, a túloldalon hevert, épp egy csatornanyílás előtt. Ha-ha, nem jött be drága Tatia. Felkaptam a gyűrűt, anélkül hogy lassítottam volna, és egy szemközti telefonfülke mellett megálltam egy tizedpillanatra, hogy lendületem megfékezve, rögvest suhanjak is vissza eredeti kiindulási pontomhoz. Megjártam három másodperc alatt, hogy aztán a gyűrűvel a kezemben lépjek vissza Tatia mellé, és üljek le újra.
- Ezt elteszem - jelentettem ki egy laza mosollyal, és a nadrágzsebembe süllyesztettem a kicsiny ékszert. - És ha már a mesénél járunk... Disney már megtette helyettem - feleltem egy gúnyos mosollyal még előző kijelentésére, és már csak a miheztartás végett is, hajoltam oda hozzá, és mielőtt ellenállásba kezdhetett volna, csúszott kezem a nyakára, és ajkaim a szájára.

- Igen, sokkal jobb volt, mert őket legalább... - Végül mégiscsak elharaptam a mondat végét, mert így nem kellett kimondanom, hogy szerettem őket. Klaust és Elijah-t. Klaust jobban, de Elijah sem volt közömbös számomra. De már ő is biztosan ismerte ezt a történetet, ha nem, akkor nem én leszek az, aki elmeséli neki. Semmi köze hozzá, hogy mit csináltam, miután elhagytam őt. Az én életem, az én döntéseim, az én sorsom.
- Mégis honnan tudod, hogy mit akartam? Ez a te legnagyobb problémád, hogy azt hiszed, mindent jobban tudsz másoknál. Hogy tudod, mit éreztek, mit szerettek volna, miért tették azokat a dolgokat, amiket. ÉN tudom, hogy mit miért tettem és mit akartam, érted? Nem te. Nem ismersz, mindössze kicsivel több, mint két évig voltam az életed része. Gondolj csak azt, amit akarsz, én tudom a saját igazamat. - Nem emeltem fel a hangom, teljesen normális hangerővel és hangsúlyokkal tarkítottam a mondandómat. Mégis mi értelme lett volna kiabálni? Amúgy sem hatott meg annyira, hogy hangosabban beszéljek. - Ha pedig már a lányunkról is szó esett, akit annyira, de annyira szeretsz és szerettél, hogy majd kicsattansz az érzéstől, akkor igazán meg is nevelhetted volna. - Vontam meg a vállamat.
Nagy levegőt vettem, hogy ne törjem össze a nyilvánosság előtt az ujjait, amikor azok az enyéimre kulcsolódtak. Jobb ötletem támadt, én is közelebb hajoltam hozzá, miközben hallgattam a szavait, amelyekből csak annyit fogtam fel, hogy bla-bla-bla. A keze szinte lefogta az enyémet, ám én mindössze bólintottam egyet és egyre közelebb hajoltam, annyira, hogy az ajkaink majdnem összeértek. - Milyen kár, hogy már az a naiv kislány sem tudott bedőlni neked. - Suttogtam az ajkaira és amikor éreztem, hogy az ujjai lazábbá válnak, akkor rögtön kihúztam a kezemet az övéből, hogy egy lendületes mozdulattal a kocsik és a turisták közé hajítsam a gyűrűt. Mindig is jó dobó voltam, méterekre repülhetett, talán bele is zuhant egy csatornába. Az lenne a legjobb, ennél szebb pillanatot el sem tudtam volna képzelni ahhoz, hogy megszabaduljak tőle.
Diadalittasan hátradőltem a széken és mosolyt varázsoltam az arcaimra. - Ideje lenne megírnod a meséd befejezését. - Szólaltam meg gúnytól csöpögő hangon.