Néztem miként ébredezik, akár egy cica... nyújtózkodik, tagjai megfeszülnek kissé karomban, aztán elernyednek, ahogy összegömbölyödik kissé, és bújik hozzám még inkább mint eddig. Én pedig igyekeztem nem megborzongani attól a hideg talpától amit a lábamnak nyomott. El ne felejtsem, reggel hideg a lába... és mégis, ez már úgy hiányzott...
- Nem álmodtál - mosolyogtam, ahogy elváltam ajkaitól, és kisimogattam a kócos tincseket az arcából. - És én soha nem tűnök el, ettől ne félj. Nincs az a hatalom hogy eltűnjek mellőled - biztosítottam nyugodtan, és őszintén tartva szavam. Nincs is olyan égi hatalom, mely rávehetne hogy önként kikeljek mellőle... azt már nem, soha!
- De azt hiszem lassan fel kell kelnünk, bármilyen jó is itt veled... - simultak kezeim körbe újra a derekán. - Tudod, ma bál lesz - emlékeztettem vigyorogva, bízva benne hogy ez kiűzi az álmot a szemeiből. - Szeretnél reggelizni? - érdeklődtem.

Oly' biztonságban éreztem magam a karjaiban, hogy eszem ágában sem volt elmozdulni onnan és változtatni a pozíciómon. Álmaimban messze földön jártunk, kézen fogva, Warren és Én, a helyszínt már nehéz lett volna megállapítani, mert semmi másra nem voltam képes figyelni, csupán Szerelmem arckifejezésére és magára a tényre, hogy vele voltam.

Másnap reggel Szerelmem mozgolódására ébredtem. Alattam mocorogni kezdett, mire én próbáltam megakadályozni, visszahúzni, nem akartam elszakadni a közelségétől.
- Hmm - nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat álmosan. - Neked is jó reggelt - mosolyogtam rá boldogan, majd szenvedélyesen viszonoztam a csókját. - Ezek szerint nem álmodtam..., pedig szinte biztos voltam benne, hogy reggelig eltűnsz - viccelődtem, tettetett szomorúsággal nézve fel Rá.

- Igaz, nem fájt - mosolyogtam Őt ölelve. - Amit te teszel velem, az nem fáj, az mindig csak jó lehet. Te túl angyali vagy fájdalmat okozni - mosolyogtam. Igazat adott, de én a magam részéről igazából azt sem bánnám, ha ezer órán át készülődne, mert bármit is tenne, venne magára, vagy akármi, gyönyörűbb... már nem lehet... mert ha ennél is csodálatosabbá válna, már... már az Istenek is megirigyelnék, s a végén még elvennék tőlem, hogy istennővé emelve az égre emeljék, csillagként tündökölni...
- Oh, igen, mégpedig remek partnered - vigyorogtam szerényen, de igazából én voltam a szerencsés, hogy enyém lesz a legszebb nő a városban, sőt az egész államban, és az egész országban! De nem is, mert az egész világegyetemben nincs még egy ilyen szépség!
- Na jól van, igen, és én sem bánom ha estélyiben tündökölve csodálhatlak - válaszoltam, büszke mosollyal, élvezettel érezve, miként ölelnek körbe kezei, és feje pihen a mellkasomon. Édes terhem szuszogása csikizte a bőröm, de a világ minden kincséért sem változtattam volna helyén, éppen tökéletes volt ahol volt!
- Azért próbáld meg - feleltem, és aztán... csak néztem. Néztem a gyönyörű alakját, hogy végül az Ő arcában gyönyörködve alhassak el, s álmomban, újfent az Ő arcát köszönthessék szemeim, látva édes mosolyát.

Másnap reggel, az éjjeliszekrényen hagyott telefon ébresztője keltett, amint csipogni kezdett. Kinyúltam érte, még lehunyt szemekkel és megnyomtam a megfelelő gombot hogy elhallgasson. Utána... bár nem jó szívvel nyitottam ki szemem először... de aztán amint megpillantottam a sötét hajzuhatagot az orrom előtt, máris sokkal éberebbnek éreztem magam, s széles vigyor terült szét arcomon.
- Jó reggelt - suttogtam, füléhez hajolva, és megcsókoltam az orrát, majd az állát, azután a száját is, hogy ezzel is segítsem ébredését.

- Naa, ne panaszkodj, mert nem is fájt.. - húztam el az ajkamat, mintha megsértődtem volna már a feltételezés miatt is, hogy azt hiszi képes lennék ártani neki. De megnyugodtam, amikor jó szorosan megához ölelt.
- Igazad van - adtam meg magamat, hogy ne tűnjek már előtte egy plázacicának, akinek folyton folyvást a ruhákon jár az esze. Pláne most nem, amikor ismét visszakaptam és itt lehetek a karjai között. - Ez nem is olyan nagy ügy.. főleg ha beleszámítsuk, hogy partnerem már van - kacsintottam rá, apró csókot lehelve az ajkára.
- Inkább ne tüntessünk - nevettem fel rögtön tiltakozva. - Én szeretem a báli ruhákat.. amúgy sem viselem valami gyakran őket, különben is ez egy jó alkalom lesz számomra, hogy vegyek magamnak egy újabb estélyit - tettem hozzá felkuncogva, kifejezve, hogy én egyáltalán nem bánom, ha magamra kell öltenem egy gyönyörű ruhacsodát.
- Én is abban reménykedek.. - suttogtam, miközben fejemet lassan a mellkasára hajtottam és úgy öleltem át az egész felsőtestét.
- Ennél szebbet már nem is álmodhatnék - néztem fel rá viszonozva a csókját. - Aludj jól - mosolyogtam rá, majd hajtottam vissza a fejemet izmos mellkasára. Annyira kényelembe helyeztem magam rajta, hogy pár perc múlva már álomba is merültem.

- Bizony, tökéletes - bólogattam bőszen egyetértve, hiszen mi is lehetne ennél tökéletesebb? Az ég-világon semmi!
- Héé! Na, ne bánts! - kiáltottam fel, mint akinek fájdalmat okoztak, és elkapva kezeit, mosolyomtól nem szabadulva, öleltem magamhoz. - Drágám, inkább CSAK ruhád nincs, nem? Hiszen egy ilyen bálhoz két dolog elengedhetetlen - emeltem fel az egyik kezem, s azon belül is egyik ujjam mutatva -, kell egy partner - böktem magamra az említett ujjammal -, és kell egy ruha - mutattam fel a második ujjam is. - Ez kettő, és ebből egy már megvan, a másik sem lehet olyan nagy ügy - mosolyogtam, én persze nyugodtan, nekem könnyű, a nők csinálnak ebből akkora problémát.
- Jól van, jól van, bár ha ettől jobban éreznéd magad, akár tüntethetnénk is, a drága ruhák ellen mondjuk, és mehetnénk mind a ketten farmerban - vigyorogtam nevetgélve, milyen fejet is vágna a város, ha megjelennénk ott pólóban és farmerban, asszem a "házigazda" kitérne a hitéből.
- Remélem jó sokáig való táncolást Veled kettecskén - sóhajtottam vágyódva, ahogy magamhoz öleltem, mikor elhelyezkedett mellettem. Az én drága Életem... életem Csillaga... fényes Napsugara... - Akkor hát szép álmokat neked, drága Életem - csókoltam meg a haját, majd lehajoltam ajkaihoz is, és ott is.

- Ugye? - helyeztem kezemet a szám elé, hogy némileg visszafogjam a kitörni készülő nevetésemet. "Életem" , még mindig nehéz elhinni, hogy újra ez lettem Őneki. Anno még természetesen csenghetett ez a szó, viszont most kész csodaszámba ment, hogy még mindig érez irántam valamit.
Látva, hogy kétségbeesett arcom láttán elmosolyodik és csak nagy nehezen tudja visszatartani a nevetését, hirtelen késztetést éreztem rá, hogy jól beleboxoljak a vállába. Amit meg is tettem. - Hé, most komolyan, a holnapi nap mindjárt itt lesz és nekem még ruhám sincsen - vettem fel ismét a kétségbeesett arckifejezésemet. Bár, a homlokpuszija meg kell hagyni segített lecsillapítani és semmissé tenni az aggodalmamat.
- Neked lehet, hogy farmerben is tökéletes lennék, de sajnos nem csak ketten leszünk a bálon. Szóval, holnap amint kinyit a bolt, az első utam a plázába fog vezetni - jelentette ki a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal.
- Igazad van.. - vágtam durcás arcot, mikor eszembe juttatta, hogy ideje lenne eltennünk magunkat holnapra. - Muszáj kialudnunk magunkat, kitudja mit hoz a holnapi nap - kacsintottam rá pimaszul, majd némileg elhelyezkedtem mellette, persze kezeimmel tovább ölelve Őt, mintha Ő lenne az én élő plüssmackóm.

- Jó választás - vigyorodtam el végül, amikor döntésre jutott, és az utolsóra szavazott. Igazándiból én is azt választottam volna, elvégre Ő az én életem, és a mindenem, és a létem legfőbb értelme, tehát ennél pontosabban ki sem fejezhetném, hogy mit is jelent Ő nekem!
De még emellett is el tudtam nevetni magam, ahogy láttam szemeit elkerekedni, és száját eltátódni, mikor elmondtam, hogy a bál holnap lesz. Olyan aranyosan nézett ki így ledöbbenve, és "kétségbeesetten", hogy nem tudtam nem mosolyogni a gyönyörűségén.
- Ugyan Szívem, ne ess már kétségbe, nyugi, csomó idő még ez - mosolyogtam, és kezeim közé fogva arcát, megcsókoltam a homlokát. - Te farmerben is csodálatosan festenél, nekem elhiheted - mosolyogtam szerelmesen, s nem is szóltam valótlant, nekem bármiben gyönyörű, hát még bármi nélkül... akármiben is jönne a bálra, Ő lenne nekem a legszebb nő az egész világon ott és akkor is!
- Nah, de mivel holnap bál, és ugyebár az idő már eléggé elszaladt, gondolom az alvásra lenne célszerű szavaznunk, nem? Hogy kipihentek legyünk holnapra - simogattam meg arcát, és csókoltam meg édes ajkait.

A mosolyom egyre szélesebbé vált, miközben felsorolt pár becenevet, nem beszélve arról, hogy ezek ezerszer jobban tetszettek, mint az előbbi 'démon'. Egy darabig úgy tettem, mintha komoly gondolkodóba esnék a választás miatt, de nem bírtam sokáig, s alig pár másodpercen belül már rá is vágtam a válaszomat. - Hm, ... most meg mind a 3 tetszik - panaszoltam megjátszott szomorúsággal, majd csókoltam meg az ajkát szenvedélyesen. - Na jó, legyen az utóbbi - választottam még azért is, közben alsó ajkamba harapva.
Tátott szájjal néztem rá, mikor kimondta a bál időpontját. Nagyot nyeltem a dátum hallatán. - Ho..holnap este? - tátogtam mint egy idióta. - Dehát... még az se tudom, mit vegyek fel.. - fogtam a fejemet, mivel még mindig nehezemre esett elhinni, hogy alig egy napom van még ruhát vásárolni. Lelki szemeim előtt gyorsan elképzeltem a hotelszobámban levő ruháimat, de leginkább a báliruháimat igyekeztem felidézni, kisebb nagyobb sikerrel. - Feltétlenül be kell szereznem egy estélyit... - gondolkodtam hangosan.

- Hmm... - gondolkodtam el egy félvigyorral, és államat dörzsölgetve néztem gyönyörű szemeit... - Oké, és "Csillagom"? Vagy... "Angyalom"? Esetleg "Életem"? - vontam fel a szemöldököm kérdőn, és csókoltam meg újra a száját. - Nekem ezeket jelented, szóval ezek közül választhatsz - mondtam nagy komolyan. Bár még ítéletnapig tudnám sorolni a különböző változatokat, de most gondoltam megkönnyítem a dolgot, legyen három, abból könnyű választani.
- Igyekeztem - mosolyogtam feleletem mellé, teste cirógatásával még most sem felhagyva, habár lehet nem ártana, mert a végén megint elvész az agyam, pedig illene legalább beszélgetés közben tiszteletben tartani hogy neeem támadjuk le! Közben elgondolkodtam... mikor is... ja, megvan! - A bál holnap este lesz - válaszoltam higgadtan, bár gondolom női szemmel ez egy "jézus, ilyen hamar?" állapot lehet, de hát nem olyan vészes ez. Mi ketten itt vagyunk, kocsi üzemel, öltönyöm van, igaz azt nem tudom neki van-e ruhája, de hát meddig tarthat választani egyet? A nők ebben profik, nem? - gondoltam magamban.

- Na jó, azért nem kell túlzásokba esned - nevettem fel, amint kijelentette, hogy ezentúl így, démonnak fog hívni. - Találj ki inkább valami jobbat - kértem ártatlanul pislogva egyenesen a szemét kémlelve.
- Akkor jó.. - mondtam elmosolyodva, kezeimmel el nem eresztve Őt, tartottam továbbra is a karjaim között.
Szavai hallatán hirtelen majd' elolvadtam, mint a jég a napsütésben. Szegény szívemnek, a hosszú Nélküle eltöltött idő után olyan nehéz volt elfogadnia, hogy ismét ITT van és feltehetőleg már nem is megy sehová. Mert én nem fogok. Csak ha elküldenek.. amire remélhetőleg nem fog sor kerülni.
- Most megnyugtattál - néztem Rá ezer wattos mosolyommal, majd hirtelen eszembe jutott valami, amit ha már itt tartunk, muszáj volt megkérdeznem. - Na és, mikor lesz ez a híres neves Alapítók bálja? - kérdeztem rá, mivel ha mostanában lesz esedékes, akkor még valami puccos estélyit is be kellene szereznem, márha nem akarok egyszerű koktélruhában megjelenni, vagy ami még annál is rosszabb, farmerben és pólóban.

- Mármint hogy démon? - kérdeztem vissza vigyorogva, és jólesőn sóhajtottam fel a kényeztetése nyomán. - Oké, akkor ezentúl így foglak hívni - mosolyogtam rákacsintva. Ez a nő... ez tényleg egy démon, nem is lehet más... a szívemet elrabló démon, aki rabul ejtett, és soha többé nem is enged el, de én sem akarom hogy elengedjen!
- Nem is baj, elég nekem az is, hogy itt vagy - feleltem elnevetve magamat a szavain. Főleg azon hogy szeret, amit nem tudott elégszer mondani ahhoz hogy megunjam, vagy megszokjam, mindig öröm és mérhetetlen boldogság volt hallani a szájából.
- Ha rajtam múlik nem is fogsz, mert meg sem látok más nőt ha te ott vagy mellettem. Nálad sem szebb, sem jobb nem kerülhet elő soha sehonnét - ráztam a fejem teljes meggyőződöttséggel és komolysággal, mert nem is láttam lehetőségét. Nekem Ő kell, Őt szeretem, más nőnek még esélye sem lehetne, még ha meztelenül állna is elém. Nekem Katie kell és kész!

Úsztam az érzésben, mikor oly szorosan ölelt magához, mintha össze lennénk nőve. De sajnos nem voltunk,de sokkal jobb lenne, ha összekötöznének bennünket, legalább addig is együtt, egymás mellett lehetnénk..
- Tetszik ez a becenév - haraptam pimaszul az alsó ajkamba, mikor démonnak nevezett, közben tovább kényeztetve Őt apró csókjaimmal, hol a nyakát, hol az arcát, száját érintve ajkammal.
- Reméltem is, hogy ez lesz a válaszod.. - sóhajtottam elégedetten. - Te.. - kezdtem, de csókjai belém folytották a szót. - A csudába, már elfelejtettem mit akartam mondani - füllentettem, megjátszott bosszúsággal, majd vontam egyet a vállamon és úgy folytattam. - Szeretlek - suttogtam egyszerüen, mivel többre nem tellett.
- Ez természetes - mosolyogtam Rá, majd egy pillanatra lehunytam a szememet, mialatt ajkai a kezemet érintették. - Én sem akarlak Téged más nőszemély oldalán látni - néztem Rá, majdhogynem ragaszkodóan, hisz már a gondolatára is féltékeny leszek, nemhogy valaki mással lássam.

Ez a nő megőrjít..... ezt nem lehet másként mondani, hiszen elég csak hozzámérnie, és a tudat hogy mezítelen teste a karjaim közt nyugszik... és kezei az én meztelen testemen kalandoznak... Istenem, hogy legyen ilyenkor egy férfi úriember..?? Bár könnyű a válasz: SEHOGY! Nem is lehet... lehetetlen... nem lehet nem követni kezét... tükörképül testén... simítani bársonyos bőrét, puha ajkaihoz hajolni, és érinteni őket a magaméval....
- Te kis démon... - sóhajtottam nagyot nyelve, és öleltem magamhoz, mintha már most hozzám lenne nőve... - Ne is álmodozz róla hogy én eltolnálak innét, nekem nagyon is kellesz és mindig is kelleni fogsz - simogattam finom testét, és gyöngéd csókokkal hintettem be arcát. - Szeretlek, és ha eszedbe jutna eltávolodni, menten bele is pusztulnék. Te vagy nekem a megtestesült élet és boldogság, eszembe nem jutna megválni tőled, akár csak egy pillanatra is - csókoltam végig álla vonalát, és lefelé a nyakát körben, mondhatni fültől-fülig.
- Ahh, hát most jutott eszembe - nevettem el magam, elhajolva kissé nézve a szemeibe. Majd ajkaira nyomtam egy szenvedélyes csókot. - Örülök neki. Akkor bálozunk, és remélem hogy enyém lesz a teljes esti táncrended, mert eszembe nem jutna más karjaiba odaengedni téged - simítottam kezem kezére, ujjainkat összekulcsolva, és számhoz emelve csókoltam meg puha kezét.

Szavai gyógyírként hatottak szívemre. Annyira édes volt és én annyira szerettem, hogy azt lehetetlen megfogalmazni. Testem minden porcikájával szerettem ezt a férfit már évek óta, és ez az érzés azóta csak fokozódott. Mi ez, ha nem igaz szerelem? Csak úsztam az érzésben és elképzeltem, hogy soha többé nem kell elválnom Tőle. Reményeim szerint mostmár mindig itt lesz mellettem és Velem, mert ha elhagy abba én bele is pusztulnék..
Magabiztos és önelégült mosoly kúszott az arcomra, miközben azt ecsetelte, hogy mennyire megőrjítem egyetlen érintésemmel.
De az a becézés... Szerelmem.. oly régen hallottam már ezt a szót az Ő szájából. Az Ő ajkai egészen másféle megvilágításba helyezték a szó jelentését.. olyanba, amire senki más nem képes.
- Eltaláltad.. - suttogtam vágyakozóan simogatva izmos hátát. Á, hogy én mennyire szerettem érinteni ezeket a kockákat.. - Pontosan ez a célom.. - ejtettem ki lassan, örjítő lassusággal a szavakat, miközben ujjaim hátáról izmos mellkasára tévedtek, majd felfele haladva érintettem meg imádnivalóan férfias és aranyos arcát.
- Fölösleges odaragasztanod magadhoz, mert én innen el nem megyek. Jobb lenne ha inkább olyan tárgyat szerzel, amivel el tudsz távolítani, mert lehet hogy egy idő után megunod majd a közelségemet - mondtam a végén kissé lebiggyesztett ajakkal, jó szorosan hozzá simulva, ezzel is kifejezve, hogy mennyire szeretem! Testem minden egyes molekulájával így érzek iránta.
Következő kérdésével teljesen ledöbbentett. Báli meghívó? Pont most? Atya ég, hát ez most váratlanul ért.
- Ööö... ennél jobb időpontot nem is választhattál volna - nevettem fel. - Mellesleg igen, szívesen elkisérlek arra a puccos eseményre - bólintottam rá egyértemüen. Ezen nem volt mit gondolkodnom.

- Nem is fogsz. Nem! Soha... inkább a halál - simogattam meg szeretőn a hátát, és ahogy csókolni kezdett... ahogy hozzám bújt, és gyakorlatilag beleolvadt a karjaimba... mintha csak... csak egész egyszerűen ide teremtették volna Őt, ide, bele a karjaimba. Ez volt az Ő helye, és az enyém Őkörülötte... Sehol máshol nem lelhettem otthonra, boldogságra, csak ott... ITT ahol Ő is volt. Vele, bárhol... de csak VELE!
Őt ölelni volt maga a mámor, karjaimban tartani, ez volt az élet... meseszép valóság, egy angyallal az oldalamon. Soha jobbat nem is kívánhatok!! Soha!
Főként akkor éreztem, ezt, mikor azt mondta hogy szeret... sokkal jobban mint korábban... Igen, ezzel
én is hasonlóképp voltam. Olyan eszeveszettül szerettem, mintha... mintha attól a perctől kezdve is, míg távol kellett lennem Tőle, mintha minden nappal egyre jobban és jobban, és jobban szerettem volna, még akkor is, mikor már lehetetlen volt magasabbra fokozni ezt az érzést.
- Ahh... Szerelmem, ha ezt csinálod... - simítottak ujjaim ajkára, és lágyan pusziltam meg -, nagy az esély rá, hogy nagyon hamar fog újra úgy elhatalmasodni felettem a vágy, hogy nem leszek képes nem rád vetni magam, és mindenhol... - simult kezem lassan a csípőjére, és egészen lassan, cirógatva indultam lefelé, a combjai felé - mindenhol érinteni... - sóhajtottam vágyakozón, majd elnevetve magam, csókoltam nyakába. - Kivéve persze, ha épp ez a célod, mert akkor remekül csinálod - simítottam ujjaimat a hajába, és hajtottam fejem az Övéhez.
- Drágám, ha én kreatív leszek, rosszul jársz, mert hozom a ragasztószalagot, és ideragasztalak a karomba, de úgy hogy még gondolatban se tudjál eltávolodni tőlem - sóhajtottam, mint aki látványosan aggódik, hogy tényleg ily mértéket ölt a ragaszkodása. De nem, én nem aggódtam, jelenleg életem... ÉLETÜNK minden másodpercét élveztem!
- Emellett, mondjuk mit szólnál egy kérdéshez? Hamarosan megrendezik az Alapítók bálját. Habár... mostanában nem volt túl sok jó tapasztalatom a bálokkal, de... Veled végre talán lesz egy, amikor nem végzem kötésben, szóval... mit gondolsz, volna kedved esetleg velem eljönni oda? - kérdeztem meg kíváncsian, nézve közben szemeibe, és cirógatva testét szeretőn.

- Fájjon is.. - kezdtem bele kissé kegyetlenül, ámbár a javát direkt hagytam hátra -, mert nem akarlak még egyszer elveszíteni - enyhült meg a pillantásom, majd egy határozott mozdulattal magamhoz húztam és csókolni kezdtem ugyanannyi hévvel és vággyal, mint a legutóbb. Egyszerüen nem bírtam betelni Vele. Pláne nem most, amikor végre visszakaptam. Bele is halnék, ha újra elveszíteném.
Annyira jó volt hallani a vallomását, hogy még egy apró kis könnycsepp is megjelent a szememben, annyire elérzékenyültem tőle. Amikor aztán magához ölelt, kezeim úgy simultak hozzá, hogy abban a percben semmi nem lett volna képes engem tőle elválasztani. Arcomat vállára döntöttem, majd apró puszikat leheltem az említett testrészére.
- Eszméletlen, hogy azok után amiket átéltünk, én még mindig ugyanúgy tudlak szeretni.. nem, ez hazugság.. sokkal jobban - mondtam, direkt nem válaszolva a kérdésére. Mert nekem mindegy volt, hogy mit csinálunk, ha vele vagyok, akár még bohócnak is beöltözöm egy jelmezes bálra. - Szeretlek... - ismételtem ingerlően a füléhez hajolva, majd csupán mellékesen válaszoltam a kérdésére is. - Amúgy, nekem mindegy, mit csinálunk. Légy kreatív! - vontam vállat, majd egy huncut mosollyal az ajkamon rá kacsintottam.

Elképesztő hogy a történtek után még képes húzni az agyamat... de nem tehetek semmit, egyszerűen imádom ezt a nőt! Imádom minden csodaszép porcikájával együtt, minden édes gondolatával, minden apró rezdülésével együtt... mindenét...!
- Akkor jó, mert nekem meg még a feltételezés is fáj - cirógattam finom bőrét, és csókokkal hintettem arcát. - Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy nélküled ébredjek majd fel. Akkor már inkább választanám a halált, mert nélküled levegőt is rossz már venni. Túl fontos vagy, és nélkülözhetetlen nekem itt - mutattam mellkasomra bökve a szívemre -, és itt - kocogtattam meg a homlokomat -, és egyszerűen mindenemben - öleltem nemes egyszerűséggel magamhoz szorosan.
- Na és, most mit szeretnél? - kérdeztem aztán pár perc csend múltán, s kicsit elhúzódva simítottam ki pár tincset az arcából, úgy nézve szemeibe. - Mármint, úgy értem, akkor maradsz velem, szóval... heverészni még, aludni, enni, vagy bármi? Kívánságod számomra parancs, nekem minden jó ha veled csinálhatom. És semmi sem akadály, bármi jöhet - vigyorogtam el magam szélesen, oké, a bármibe sokminden beletartozik, de persze szorosan az Ő igényei szerint, mert azt akarom hogy tökéletes napunk legyen, és amit Ő szeretne az nekem is maga a tökély, így az Ő kívánságát szeretném tudni elsősorban most.

Elképesztő, hogy a történtek után még képes kételkedni az érzéseimben Őiránta. Azt feltételezné, hogy amint a nap feljön, majd felszívódom? Hát, ez sértő. Viszont valamilyen ismeretlen okból kifolyólag érthető is.. Szavaiból tisztán érzékelhető a szeretete és az, hogy képtelen lenne elengedni. Apró, csibészes mosoly kúszott az ajkamra, majd válaszoltam a kérdésére. - Hm, nem is tudom - ráncoltam össze egy pillanat erejéig a szemöldökömet, töprengően, de nem bírtam sokáig, pár rövidke másodperc múlva ismét visszakúszott a mosoly az arcomra. - Még szép, hogy veled maradok.. - suttogtam, egy szenvedélyes csókkal is megpecsételve az ígéretemet. - Már a feltételezés is sértő, hogy képes lennék itthagyni téged - tettem hozzá némi szemrehányással a hangomban. Tetszett az éjszakai álom szóhasználata, hiszen annyira kifejezte az imént történteket. Mert ez az egész olyan volt mint egy gyönyörű álom, amiből nehéz a felébredés..

Éreztem, hogy a vég ránt, és követel, magának irányítást, s a Mennyek kapuja feltárulása a legcsodálatosabb érzést hozta el, mint amit csak álmodni mertem. Az én testem az Övével együtt kezdett remegni, s éreztem hogy lélegzetem hatására teste végig is borzong, amire jólesőn elvigyorodtam, s nyögve öleltem magamhoz szorosan, nem hagyva fel édes bőre csókolgatásával, mellyel mintha a legédesebb mézet ízlelhettem volna meg. És egyszerűen annyira... boldog voltam, hogy nem volt az az égi hatalom, mely akár csak megzavarhatott volna, vagy kedvem elvehette volna.
- Velem... velem maradsz, ugye? - kérdeztem heves légzéssel, de lassan csitulón. - Nem tűnsz majd el a hajnallal, mint... egy éjszakai álom? - Hogy aggódtam-e? Igen. És nem. Igen, mert úgy szerettem, hogy ha elmenne újra, magával vinné az egész életemet... nem bírnám ki még egyszer ha elveszíteném Őt. És közben nem, mert bíztam benne. Bíztam benne hogy szeret, és hogy eme mai este elég tanújel arra, hogy igenis most jobbak leszünk, jobban csináljuk majd, és ezúttal nem lesz vége... nem lesz csak úgy vége... mert szeretem, mert szeret, és mert nincsenek már titkok...

Nem csak egy, hanem annál sokkal több jóleső, apró nyögés hagyta el a számat, miközben lassú, ütemes mozgásba kezdett bennem. Lábaimat dereka köré kulcsolva csókoltam Őt, egyre hevesebben és hevesebben, mintha ez lenne a legeslegutolsó ilyen alkalmunk.. Azokban a percekben nem számított a jövő, a múlt meg még annyira sem.. csupán a jelen. Az, hogy itt voltunk mi egymásnak. Nem számított semmi más. Annyire szerettem. Ő volt az egyetlen, aki akár egyetlen érintésével is pillangókat képes varázsolni a hasamba.. nem beszélve az ehhez hasonló helyzetekről. Ő nem csupán a Mennyországig képes elrepíteni, hanem annál sokkal messzebbre.. az Űrbe, egészen a legutolsó bolygóig. Nem tudom, ennek mi értelme volt, de nem is érdekelt különösebben, Mellette nem tudtam ésszerűen gondolkodni. De nem is akartam. Csak egy dologban reménykedtem, mégpedig abban, hogy ha véget is ér majd ez a pillanat, ez az álom, amiben Én és Ő egy párt alkotunk , örökké kitartson. Ennél többet nem is szeretnék.
Időbe tellett míg rendezni tudtam a légzésemet annyira, hogy elismételhessem azt a bizonyos 8 betűs mágikus szót, amit iránta éreztem.
- Én is.. szeretlek - mondtam végül, mikor már képes voltam megszólalni. Amikor a fülemhez hajolt, hirtelen összeborzongtam, szó szerint libabőrös lettem a leheletétől. - Az életemnél is jobban szeretlek.. - folytattam, amit egy elégedett sóhajjal is biztosítottam.

Testünk egyesült, és miközben lassú, de ütemes mozgásba kezdtem benne, kezeim végigsimultak combjain, vonva lábát a derekam köré, miközben csókoltam Őt, és Ő viszonozta. Mintha a lángok a kandallóban egymással táncolnának, olyan volt testünk egymással való érintkezése, teste simult az enyémhez, körbeölelt, és nem tudtam volna megmondani, hol végződött a valóság, és hol kezdődött a Mennyország, melyet Vele, és Tőle éreztem. Egyszerűen szerettem... SZERETTEM, mint még soha senki a világon, úgy szerettem én Őt. Testét simítani nem tudtam annyiszor, hogy elég legyen, érinteni combját, karját, melleit, nyakát, arcát, nem tudtam annyiszor csókolni, száját, bőrét, mindenét, hogy elegendő legyen, nem tudtam annyiszor ránézni, érinteni, szólni hozzá, vagy hallani, hogy kiteljen az "elegendő" fogalma. Nem volt elég! Sosem elég, mindig akarom, újra, és újra, és még tovább! Mert úgy szeretem, hogy az már nem is létezhet valóságban, nem lehet hát más, csak álom, ami vele tart, és reméltem, ez az álom örökké kitart.
- Szeretlek - suttogtam, ahogy arcárra vándoroltak csókjaim, s egész a füléig haladtam, belesuttogván ezt, majd vissza a szájáig, és végig ugyanígy a másik oldalon is, fülébe suttogva. - Szeretlek.

Annyira belefeledkeztem már-már természetesnek hitt kényesztetéseibe, hogy egyre többet és többet akartam belőlük. Mert Ő jelentette számomra a legfőbb drogot, a napi adagot, mely nélkül talán még létezni se tudnék rendesen.. És valahogyan így éreztem magam, valahányszor csak a közelembe jött. Ha meg távol vagyunk egymástól, mint az utóbbi években, úgy érzem, mintha a szívem ketté hasadt volna és a bucsúzkodás során az egyik felét magával vinné. Mondván, hogy az a fele már hozzá tartozik. Mert semmi vagyok nélküle. Hm, talán ez a szerelem sokadik látásra, amikor nem tudsz betelni a sors által neked címzett Nagy Ő-vel.
Talán tévedek, de perpillanat itt, legbelül, a szívem mélyén érzem, hogy minket a sors is egymásnak szánt.. annyira kiegészítsük egymást, mint senki más rajtunk kívül. Na jó, azt hiszem kusza gondolataim kezdenek túlságosan is csöpögős útra tévedni... de meg se próbáltam megfékezni őket. Hiszen szerettem Őt! A világot jelentette számomra! És ha elhagy megszakad a szívem, talán még olyan dolgokra is képes lennék, hogy magamhoz láncoljam, ha szükséges lenne, amiket ki se néznének belőlem. De azért a gonosz ribi még mindig távol áll tőlem.. de kitudja, miért ne válhatnék azzá?! Itt hirtelen felhagytam idióta eszmefuttatásaim lepergetésével és próbáltam elterelni a figyelmemet.. ami nem volt nehéz, főleg ha valaki eltereli helyetted...
Vágytól fűtött csókjaink már-már szinte perzseltek, miközben Ő kényelmesen próbált elhelyezkedni fölöttem. Nyelveink tüzes táncott lejtettek, majd mikor egy hirtelen mozdulattal belém hatolt, akaratlanul is egy jóleső nyögés hagyta el a számat.

https://www.youtube.com/watch?v=dKM516jRXvQ
(Miközben a hsz-t írtam, ezt a számot hallgattam )

Az idő megszűnt létezni. Megszűnt, vagy megállt, nm is tudom, de az egészen biztos, hogy amíg Szerelmemet kényeztettem, egy pillanat erejéig sem jutott eszembe, még véletlenül sem, hogy mennyi ideje tehetem ezt, menyi ideje lehetünk itt, merre járhat az idő. Mert az örökkévalóság sem lett volna túl hosszú idő, ha Róla van szó, és arról, hogy én vele lehetek. Az idő érdekelt a legkevésbé. Ellenben Ő! Ő nagyon is! Bőre minden négyzet-milliméternyi érintése felért... nem is tudom... 68 millió dollárral, vagy... a Holddal, vagy... világuk egészével. Minden pillanat ajándék volt, és csoda... és egyben mind-mind a Mennyek paradicsomi szépségű világának kapuja.
Mely kapu aztán Szerelmem előtt ki is tárult, s én csak ekkor szakadtam el Tőle, és néztem fel gyönyörű arcára, melyről a mérhetetlen boldogságot, és elégedettséget tudtam leolvasni, körülölelve a végtelen szerelem és szenvedély tüzével.
Lassú, lágy csókokkal indultam lassanként felfelé a testén, újra, végigjárva a gyönyörű alakot, melyet az Ő képében kaptam a sorstól. Egészen odáig, míg fel nem értem csodaszép arcáig, és meg nem csókolhattam újra. Lángoltam a vágytól, de mégis valahogy... sikerült markomban tartani az erőt, hogy mégse rohanjak, hogy... békében és perzselő szerelemmel érintsem végig, lassan helyezkedve finoman föléje, csókolva édes ajkait, simogatva Őt, kínzó gyönyörrel telten.

Amint azt sejtettem, nem látott rajtam semmiféle jelet, ami talán arra adhatott volna Neki okot, hogy hagyja abba. Isten ments, hogy arra kérjem.. Én, aki mindennél jobban szeretem, kívánom és mégtöbb csöpögős szót érzek Őiránta. Pillantásából könnyű volt leolvasnom, hogy Ő is ezt akarná a legkevésbé. De nem tesz olyat, amibe én ne mennék bele.. Talán emiatt is imádom annyira. Hogy mindig megkérdi tőlem a véleményét, soha nem dönt nélkülem, vagy helyettem. Az arcára volt írva mennyire vágyott már rám, csak azon csodálkoztam, hogy van egyáltalán ekkora önuralma?! Ne mind gondolkozz, inkább élvezd a kialakult szituációt és örülj, hogy így történt!! - parancsolt rám a belső istennőm. - Elfogadtam a saját magamnak adott tanácsot - na én se vagyok komplett... - és félbehagytam a további ki nem mondott kérdéseimre keresett válaszokat, helyette inkább csak úsztam az árral és élveztem a pillanatot. Kényesztetése során egyre elégedettebb sóhajok szakadtak fel belőlem, melyek végül egészen a Mennyország kapujáig kísértek el engem. Nem, ez sokkal több volt annál... olyan érzés kerített hatalmába, amit nagyon, nagyon rég óta már, hogy nem tapasztaltam... vagy talán soha? Fogalmam sincs... ezt az érzést egyszerüen lehetetlen lenne szavakba foglalni. Nem léteznek rá egyszerű szavak.

Nem láttam szemében ellenkezést, nem rázta meg fejét, és nem tlt odébb, vagy húzott fel magához, nem adott semmivel afféle jelet, hogy nem akarja hogy ekképpen érjek hozzá. Így ajkaim visszatértek gyönyörű bőrére, és újabb csókok nyomán indultak el lefelé a testén, egészen addig, amíg el nem értem forrósága legközepét, és előbb csak finoman, csókkal hintettem, majd kicsit később, nyelvem is becsatlakozott. Teste tüzelt, éreztem minden porcikámmal, éreztem amint finoman remeg, ahogy kezem simítja, éreztem a szikrázó légkört, miként mindent elemészt a forrósodó levegő. Nem volt más vágyam, csak gyönyört okozni neki, szíve minden melegét felhevíteni a legfelsőbb Paradicsomig, és ott táncolni vele a szikrázó fényességben.