Az iroda sötétbe burkolózik, a lámpa nem világít, és az éjszaka is rászáll a városra odakinn. Csupán az utcalámpák fénye hatol be ebbe a mulató fölötti helységbe, amit második otthonomnak mondhatok. Mélyen beleszívok a cigarettába, füstje nekicsapódik az ablaknak, bársonyos szürkébe vonja az üveget, és ebben a szürkeségben, mintha csak tükörbe néznék úgy jelenek meg, mintha a kinti sötétségből önnön szellemem bámulna be saját magamra. Látom, ahogy szemeim szinte parázslanak a halvány fényben. Sötét szemek, mint amilyen sötét a lelkem. Szikrázik a pillantásomban minden, ami a lelkemben él. Határozottság, könyörtelenség, de az élet szeretete is ott ragyog. Csak éppen mélyen, a felszín alatt. Ez az, amit nem mutatok szinte soha senkinek. Még önmagamnak sem...
Közelebb hajlok az üveghez, és ujjammal, mint a gyermekek a rajzot, követem végig arcom vonalait. Szépen formált száj, határozott áll. Kísérteties, mennyire hordom apám vonásait... Talán mondhatom, hogy a sors kegyes volt hozzám külső tekintetében, de mindezt elfedi a pókerarc. Sosem fogom hagyni, hogy ne azt lássák a rám tekintők, amit én mutatni akarok. Egy angyal szépségében egy rohadt, mocskos lelket. Magam vagyok egy személyben a nagy kettősség. A jin és a jang.

Az esti műsor már tart a bárban, mintha csak a sötétség leszálltát kezdenénk ünnepelni. A zsongás, a beszélgetések zaja, az összeütődő üvegek halk csendülése és a zene lüktetése, amire a lányok a színpadon táncolnak, egy hatalmas masszává állnak össze, így kígyóznak be az emeleti irodámba, láthatatlanul, mint a füst, mégis jól hallhatóan. Az életem hangjai, amik olyan természetesek már számomra, mint a szívverés.
A tequila kesernyés íze még ott van a számban, égeti torkomat, és jólesően zsibbasztja el érzékeimet. Kitölti azt a megmagyarázhatatlan űrt bennem, ami mostanában oly annyira a sajátom. Megvan mindenem, amit csak akarok, és valami mégis hiányzik. Bár néven tudnám nevezni az érzést, hogy mi is ez... Talán valami olyasmi, mint a szexuális kielégítetlenség, de ez, a testemmel ellentétben, a lelkem szállja meg és dúlja nap mint nap.
Halk hümmentéssel reagálok az ajtón felhangzó kopogásra, és belép Henry, leghűségesebb emberem. Úgy ismer már, mint még senki. Elég egy pillantás, hogy felmérje, nem a legjobb a hangulatom, így hát hang nélkül távozik is, csupán a mai újságot hagyja az asztalomon. Alig fér perc alatt eltűnik, nyilván azért, hogy kezében tartsa azt, amire nekem ma nincs kedvem.
Leteszem a poharat, és szórakozottan kinyitom az újságot. A szokásos hírek... háború, halál, szerencsétlenség. Számomra ez nem hír. Én így élem mindennapjaimat. Akár rólam is kiadhatnának egy sajtóterméket.
A tespedt dermedtségem csak a harmadik oldal láttán kezd oldódni. A pillantásom megakad egy cikken, amitől úgy ülök fel, mintha álomból ébrednék. Pedig csak egy fényképet látok magam előtt, és néhány szinte semmitmondó sort. Egy gyilkosság margójára. Egy gyilkosságéra, amit én magam követtem el.
Nem tudom, nem értem a miértjét, vagy hogyanját, de a cikk felkelti az érdeklődésemet. Nem amit elkövettem, hisz csak egy barom volt, aki volt olyan botor, hogy megpróbáljon átverni engem. CSak azt kapta, amit megérdemelt. Nem, a figyelmem a kép kelti fel. Egy fiatal nő... egy nyomozó. Aki - szavai szerint - feltett szándékának tekinti, hogy felderítse a bűntényt.
Szemrevaló teremtésnek tűnik. Hosszú a haja, noha színét a fekete-fehér lapban nem látom. Tekintetéből viszont süt felém az az elhivatottság, ami a sajátom is. Csak éppen a világ két ellentétes pólusát képviseljük.
Valami hirtelen ötlettől vezérelve kitépem a lapot az újságból, és az íróasztalom feletti falra szögelem. Eltávolodva nézem a látványt, majd egy újabb ital kíséretében nekitámaszkodom az irodám ablakának, és kinézek a táncos színpadi showra. Észre sem veszem, hogy egy apró mosoly ül a szám sarkában.
Talán megtaláltam a célt, ami kimozdít a jelen állapotomból. Talán lesz alkalmam, hogy megbizonyosodjam róla, találtam egy új elfoglalsásgot, ami nem untat halálra.
Egy új játékot. Életre-halálra.
A partnerem ezúttal Kelsey Miller nyomozónő.