Lecsukódott a szemem ahogy a bőrét éreztem az arcomon. Hálás voltam. Iszonyúan hálás. De tényleg csak hála volt? Csak akkor nyílottak fel újra, amikor éreztem elcsúszik róla és alig pár pillanattal később eltűnik az ajtóban. Hátradőltem. Nem is tudom mit vártam... mit akartam... az egész olyan céltalanná vált. Pedig örülnöm kéne, vagy nem? Hisz szabad a népem! Felszabadítottam őket, és... és most már megannyi farkasnak nem kell keserűségek között sínylődnie... Mégis volt ott valami. Kétség, vagy bűntudat nem tudom. Az emberek megsérültek. A boszorkányok. És nem én sértettem meg őket, hanem a.. a Szellem. Akinek más dolga sem lenne, mint védeni az emberiséget. Valami meghasadt bennem. Igen, talán mondhatom azt, de az is lehet, hogy csak a kimerültség késztetett erre. Kell lennie valaminek. Valami magyarázat.. Biztosan! Kell lennie... - járt folyamatosan a fejemben és észre sem vettem ahogy a hófehér plafont bámulom. Csak ezen legyünk már túl végre... - sóhajtottam nagyot és alig pár pillanattal később már hallottam is a konyha felől a csörgéseket....

Visszakaptam Rá a pillantásom, ahogy Niah elkapta a kezem. Bizseregni kezdett a bőröm, és szívem kicsit megszorult, ahogy a tekintetünk találkozott, s Ő... köszönetet mondott nekem. Bár én nem is értettem hogy miért, hisz nem is csináltam még semmit... Boszorkány vagyok. Tudnom kéne vigyázni Rá... ahogy minden barátomra és szerettemre is...
Mikor újra kimondta, és nem csak elengedett de a pillantását is leszegte, fejemet félrebillentve, óvatos mozdulattal nyúltam az arcához. Azt szerettem volna ha rám néz.
- Nem kell megköszönnöd semmit - mondtam komolyan, s kezem kicsit megsimította az arcát.
Ám úgy éreztem túl közel vagyok, a korábban történtek fényében, így zavartan sütöttem most én le a szemeim, és torkom megköszörülve húzódtam félre, kezem leengedve, és felálltam.
- Mindjárt... jövök, hozom a cuccokat - intettem a konyha felé, és el is indultam oda sietős léptekkel. Legalábbis annyira sietősekkel, amennyire most képes voltam azokat produkálni.

(folyt. köv. Konyha)

Ahogy indulni akart, a kezéért kaptam. Nem tudom mi vitt erre, vagy miért volt egyáltalán, de megtettem. Ahogy a szemeimbe nézett én is visszanéztem a szemeibe.

- Köszönöm... - suttogtam halkan, de most egészen mást köszöntem meg mint odakinn. Láttam én, hogy kimerült... hogy fáradt... Mégis miattam sürgölődik és ténykedik. Én ezt nem érdemlem meg! Nem kéne... - Köszönöm... - csúszott ki aztán újra, már sokkal gyengébben és leengedve a szemeiből a tekintetem, a kezem is visszaesett a helyére. Bárcsak már minden más lenne... Kevésbé nehéz. Könnyebb...

(Ház és előszoba)

Betámogattuk egymást Joshuával a házba, és jobb ötlet híján, mivel a lépcsőt nem akartam ötször megmászni... inkább a nappali közelebbi kanapéjára támogattam le Niah-t, aztán magamat is, pár percre.
- Van néhány kész főzetem... - kezdtem, miközben a mellkasán lévő sebeket kezdtem szemmel tanulmányozni. Az elég csúnya volt, így szerettem volna mielőbb ellátni... - Ellátom a sebeid, és... azt hiszem egy kis erő és energia sem fog nekünk megártani, arra is van főzetem, hozok azt is, jó? - kérdeztem, felpillantva a szemeibe.

A nap hátralevő része feszes varázskörben folyt. Azt hiszem mind a ketten töredelmesen figyeltünk rá hogy ne érintsünk semmilyen egyéb témát, csak azt ami másnap lesz... De aztán éjjel természetesen a fejemben ezernyi gondolat cikázott. Többek közt arról, mennyire nem lett volna szabad így elgyengülnöm. Az erő a koncentrációban és a tartásban lakozik, nem törhetek meg egy férfi miatt... sőt, hozzám képest egy gyerek miatt...

Reggel a konkrét céllal ébredtem, mely szerint erős leszek, és komoly. Boszorkány vagyok, és küldetésem van, és megértem már egy szép kort, nem játszhatom az ártatlan asszonyt... csinálnom kell a dolgom, és ésszel.
Így is volt, mikor Niah-val összetalálkoztam a reggelikor, igyekeztem kimérten kedves lenni, komoly, hogy esélyem se legyen az elgyengülésre, amivel mindkettőnket csak összezavarnám újra...

Reggeli után, a délelőtt folyamán szépen előkészítettünk mindent, többek közt én is, a hozzávalóimat amik kelleni fognak a varázslathoz. Ebéd után, egy rövid csendes meditációt tartottunk, amit ugyancsak különvonulva tettünk meg, mindketten a saját szobánkban, hogy ne zavarjuk egymást.
Később még bőven naplemente előtt, kora délután terveztünk elindulni az erdőbe. hogy mindent előkészítsünk ott is.
A nappaliban, vállamon a táskámmal vártam Niah-t, hogy Ő is útra készen lejöjjön az emeletről, és indulhassunk. Amikor ez megtörtént, kedvesen, bár eléggé idegesen mosolyogtam rá, hiszem élénken élt bennem a legutóbbi próbálkozásunk csúfos vége, amit én vérben úszva értem el... így eléggé ideges voltam, hiába a többleterő ezúttal... De igyekeztem ezen úrrá lenni, s viszonylag nyugodtan haladni Joshua oldalán.

(folyt. köv. Elhagyatott templom)

(ház)

Hogy az este? Minden rendben telt. Talán azt is mondhatnám, hogy átlagos de nem egészen. Sehol nem voltak a korábbi kedves tekintetek, lazán telt beszélgetések, csakis a szűk tények. A másnap tényei. Mindent megbeszéltünk. Töviről hegyire, de csakis a 'munkával' kapcsolatos részletek. Semmi személyes. Egyrészt éreztem, hogy nem kéne, másrészt nem is vitt rá a lélek.

Nem tartott sokáig. Egy gyors vacsora, a napnak hamar vége lett, és egy kedves mosoly kíséretében mindenki nyugovóra tért a saját térfelén. Hosszú napok óta először. De így volt ez jó. Holnap nehéz éjszakánk lesz....

(nappali)