(....)

Szeretem az éjszakák nyugalmát... Ilyenkor sokkal jobb mindent csinálni. Talán ezért sem alszom most sem. Ezért ülök idefent, és lapozgatom a könyvem. Furcsa kissé, mindig, ha az előzményeket lapozgatom. Nézni, miket írtam le sok-sok évvel ez előtt... különös. Mikor még csak tanulgattam, vagy amikor első gyűrűim készítettem. Megvannak a feljegyzéseim, ahogy fejlesztgettem a tudásom.... ahogy egyre jobb és jobb lettem... Emlékszem, mikor Katherine megmentett... amikor először lettem "hivatásos" boszorkány. Mikor már másnak is célja volt az erőmmel, nem csak nekem. Talán akkor kezdtem el igazán komolynak lenni. Mert már "értelme" volt hogy teszek valamit. Előtte csak azért csináltam, mert éreztem magamban, és mert szerettem, mert... mert saját életem megmentése és jobbá tétele volt a cél, de aztán már magasabb célok vezéreltek, az hogy másnak is segítsek. És Katherine mindig jó volt hozzám, természetes hogy nagyon akartam jó lenni. És még jobb lenni. A legjobb lenni nem akartam soha, de jónak lenni nagyon is akartam.
Aztán emlékszem, mikor Katherine elment... mikor sok év után először voltam egyedül megint. Vagyis... nem egészen, hisz sokakat ismertem itt a városban, de azért mégis, mintha elengedték volna a kezemet, hiába voltak velem őseim, és sokan mások. Egy boszorkány sosem lehet igazán egyedül, hisz a természet mindig velünk lesz, ahogy az őseink is, és minden megszerzett tudásunk, mely egyre és egyre jobban gyarapszik. De mégis... fura volt akkoriban újra máshogy lenni, máshogy... Katherine és Pearl, Anna nélkül. Persze Anna még itt volt velem egy darabig, de azután Ő is elment innét, és én is... hamar meghaltam, így... utána pedig már főleg más volt minden. Őseim közt...
És még előtte... kicsi Molly-m... Drága kislányom... Istenem, hogy fájt a szívem, hogy nem kockáztathatom az életét... nem vigyázhatok rá személyesen én... Hiába, hogy nem vártam, nem kívánva fogant, mégis úgy szerettem, amint megtudtam hogy létezik... hiszen anyának lenni olyan feladat, mait sem Isten, sem ember, elképzelni sem tud, amíg meg nem tapasztalja maga is... Emlékszem, mikor első amulettem készítettem a számára, mikor még a hasamban volt. Mikor vártam és kívántam, hogy élete erős, egészséges hosszban teljen... és boldogan... szabadon... Hisz cselédlány lánya volt, és... ráadásul olyan nőé, akit boszorkánysággal vádoltak, még ha nem is vallottam színt... Annyira féltem, hogy leányom is megszenvedi majd ezt... ami én vagyok... Mégis minden nehézség ellenére, a világnál és minden létező csodánál, az erőmnél, bárki más szerettemnél... és mindennél és mindenkinél sokkal jobban szerettem Őt...

Talán ezért is kalandozott el gondolatom... az én gyermekem szerettétől, egészen Pearl-ig... akire még ha távolról is, de oly sokáig vigyáztam... Drága barátném... segítőm és életben tartóm... vagyis lelkem életben tartója... Sosem tudom majd meghálálni, hogy vigyázott a lelkemre. Pedig volt elég baja neki is, no de hát... végülis vigyáztunk egymásra, úgymond, hisz Ő vigyázott az én lelkemre, én meg az Övére... és Lucy-ra. Kicsi Lucy.
Így ahogy gondolkodtam, bántam nagyon, hogy oly régen láttam már őket, főként, hogy... most valahogy olyan különös, rossz érzés bujkál a szívemben, hogy rájuk gondolok. Talán épp a bűntudat miatt... Valószínűleg... Ideje lenne ellátogatom hozzájuk, megtudni hogy is vannak, mi is van velük.
És el is határoztam. Nincs olyan késő, Lucy tán már alszik, de Pearl biztos fent van, nem hinném hogy zavarnám, elmegyek hát.

(folyt. köv. Pearl háza)

Eltartott egy darabig míg keresgéltem. Nem figyeltem az órát, nem az számított. Amikor egy ponton leesett az inga, és megjelent egy név, leírtam egy lapra, hol és ki tűnt fel, majd kerestem tovább. Tudtam hogy nem mind mondanak majd igent, akiket találok, és nem is mind felelnek meg, vagy nem is mind jó boszorkányok. Ezért inkább több legyen lehetőségképpen, mint kevesebb.
Nem is vettem észre hogy elment az idő, már delet ütött az óra, mire ajtócsapódást hallottam lentről, és Niah hangját. Hamar letettem az ingám, és a papírossal a kezemben elindultam kifelé.
- Itt vagyok! - kiáltottam vissza, ahogy meghallottam a hangot, már a küszöbön állva. Becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam lefelé.

(folyt. köv. Ház és előszoba)

(Ház)

Szaladtam idáig. Ha már megvolt az ötlet és el is szántam magam, cselekedni akartam. Már rég nem éreztem magamban ennyi energiát a cselekvésre... de most igen, és akartam is csinálni amit tudok.
Felérvén rögtön csuktam is be magam mögött az ajtót, és az egyik fal mentén álló szekrényhez lépve kitártam annak ajtajait, és már kotorásztam is az egyik polcon. Valahol itt volt az az átokverte inga...
Egynéhány perc kutakodás után aztán, végül ráakadtam. Régi volt már, de még anyámtól kaptam talizmánként. Elég erős holmi volt ahhoz hogy tudjam, megadja amire szükségem van. Az ablak előtt álló asztalhoz vittem, és letettem a középen álló tál mellé. Felvettem az ott heverő athame-t.

Ujjaim rákulcsolva húztam végig rajta a kezem, mire nyomában kiserkent a vérem. A tál fölé tartottam a kezem, és hagytam hogy belecsöpögjön egy kevés a véremből. Aztán az ingát is beletettem. A lényegét képező fehér kristály azonnal vörössé színeződött a véremtől, majd a vérem hirtelen füstölni kezdett, s rövidesen az egész tál fehér, sűrű, átláthatatlan füsttel lett teli, mely lassan kigomolygott a tálon tál, az asztalra is. Helyes, jól van, megfordultam és elsiettem egy másik szekrényig. Egyik fiókjából csomó régi pergamen és papírlap kandikált kifelé amint kihúztam, de én csak egyet kerestem. Egy térképet! Úgy egy perc turkálás után az is meglett. Bár nem egészen mai, de ez a többi papírtól eltérően csak egy-két éves volt, régebbi térképpel ugye felesleges is lett volna próbálkoznom.
Az asztalhoz víve azt is, kihajtogattam a méretes lapot, és a tálba nyúlva kivettem onnét az ingámat, majd erősen kezdtem koncentrálni boszorkányerőkre... az inga pedig megmozdult a kezemben, s körözni kezdett a térkép felett.

(Padlás)