- Nem ismered az apámat! - Motyogtam elhúzva szám szélét. Ja igen persze, egy csótányt se tudna eltaposni! Ki tudja mire lenne képes...
Elismételte szavaimat, és ismét közelített felém. Kérdésére egy nagyot nyeltem, de nem fordítottam el róla tekintetem. - Ezt még kérdezned kell? Mert szeretlek... - Válaszoltam egy kis idő múlva. Már egyszer elmondtam neki, igazán tudnia kéne, hogy miért is nem akarom elveszíteni. Szeretem... gondolom ilyen egyszerű.

- Megölhet.. szerinted lenne hozzá mersze? Az apád nem olyan bátor ember, mint ahogyan Te azt hiszed, Katerina. Hidd el nekem, hogy nem lenne képes még egy csótányt sem eltaposni. - sóhajtottam, beletúrva hajamba, de a következő szavakra én sem számítottam egyáltalán.
- Nem akarsz elveszíteni.. - ismételtem szavait, majd nyelve egyet, úgy döntöttem, ismét megközelítem őt.
- S miért nem.. Katerina?

Visszafordult hozzám visszasétálva elém, és egyik keze máris a vállamra siklott. Először kezére néztem, de aztán egy nagyot nyeltem, és felnéztem szemeibe.
- Mi az, hogy miért? Tudod te azt jól miért nem látsz majd többé, ha most kimész azon az ajtón! - Halkultam el a végére. Elképzelhetetlennek tűnik egy családban ilyen. Csak úgy felhozzak egy férfit a szobámba. Ezt még akkor sem nézték volna jó szemmel, ha Victor a vőlegényem lett volna. De mondjuk nem is az... és talán sosem lesz.
- Mást akartam, igen... - Mondtam halkan. - Megölhet... apám. Képes lenne rá! - Nyögtem ki nagy nehezen. Apám megtudná tenni, kinézem belőle. Victor nem tudja milyen, csak azt látja, hogy milyen arcát mutatja a külvilágnak. A család hírneve érdekében bármit megtenne...
- És nem akarlak elveszíteni! - Tettem még hozzá lesütve szemeimet.

Elindultam volna az ajtó felé, mikor meghallottam szavait, s erre kíváncsian feléje fordultam, hogy kérdőn nézzek feléje.
- Először nem ezt akartad mondani. - sétáltam vissza elé, majd egyik kezem a vállára siklott.
- Nem látlak többé... miért? - kérdeztem rekedten, és tovább néztem tekintetét. - És ne mondd nekem, hogy azért, mert... elkapnak. Tudom, hogy mást akartál. - súgtam halkan.

Hát igen... kissé nagyra sikeredett az a pofon, de nem nagyon törődtem vele. Végül is nem bántam meg, Victor pedig rezzenéstelen arccal tűrte ezt a pofont. Nem is szólt semmit rá, így hát egy kis ideig mind a ketten csendbe maradtunk, míg rá nem kérdezett a burkolt célzásomra.
- Jó vagyok burkolt célzásból! - Mondtam rezzenéstelen arccal, viszont ahogy az ajtóhoz lépett, utána léptem. Ha kilép azon az ajtón, akkor mindennek vége. Vagyis jelen pillanatban is úgy tűnik, hogy ez lesz. Mindegy.. akkor sem mehet ki azon az ajtón. Gyorsan elé léptem, és még mielőtt a kilincshez nyúlt volna, hátamat az ajtónak támasztottam, így elállva az útját. - Ezt egy szóval sem mondtam... de ha most kilépsz ezen az ajtón akkor soha nem fogsz látni többet. Már csak azért is mert rögtön meglátnak! - Kezdtem gyorsan magyarázni hátha ezzel visszatartom.

Aucs... hát, ez határozottan egy pofon volt. Netán ilyen udvariatlan lettem volna? Néha megszalad velem a ló, és akkor beszélek, ha kell, ha nem. Talán jobb lett volna inkább hallgatni, mintsem a képébe olvasni, hogy miféle naív nőszemély, ha nem látja, hogy mivel épp belelépett abba a korba, amikor mindenkit megházasítanak, ezért bármelyik pillanatban dönthet úgy az apja, hogy ezennel ő is eljegyzett kisleány. DE rendben, pofon ide, vagy oda, innentől kezdve bele sem szólok.
- Hm, ez egy burkolt célzás akart lenni? - kérdeztem kiegyenesedett alkattal és kihúztam magam, hogy karjaimat összefonjam hátam mögött, majd az ajtó felé léptem. - Ennek fényében gondolom, tovább nem vagyok kívánatos vendég. - mondtam rezzenéstelen arccal.

Naiv vagyok, ezt szépen a szemembe mondta. Hirtelen iszonyat mérges lettem... még senki nem mondta nekem ezt, de utáltam még ha csak ezt is gondolták rólam. Nem szóltam semmit, inkább csak tettem! A kezem már lendült is az arca felé, és egy nagyobb pofonnal jutalmaztam kérdését. - De igen... te vagy az első! - Mondtam dühösen, mégis halkan. Tudtam ennek az egész menetét, de az első találkozás alkalmával nem leszek eljegyzett, a második alkalommal már igen, de most még nem lehetek, főleg, hogy nem jön az egész családja. Nem vagyok naiv.
- Nem mondtál túl sok újat ezzel... szóval igen, akkor igent kell mondanom! Szeretnél még valamit hozzáfűzni a témához? - Vontam fel szemöldökömet hátrálva tőle egy lépést, hogy még véletlenül se legyen túl közel hozzám. Végül is az előbb pofoztam fel kicsit sem úri hölgyhöz méltóan.

- Drágám, túlontúl naív vagy, ezt még nem mondta a szemedbe senki? - kérdeztem rá kíváncsian, s vártam, hogy erre mondjon valamit, de végülis rájöttem hogy Ő nem tudhajtja, hogy apja milyen szándékkal hívta ide azt a másik famíliát, vagy vendéget.
- Mindenesetre, ha a fél família megjelenne, jobb ha tudod, hogy valószínűleg leánykérésre kell számítanod. Amire kötelező lesz igent mondanod. Itt nem a szerelem számít. Ez színtiszta üzlet, mióta nők élnek a földön. - forgattam meg szemeimet. Miért jó ezt tenni velük? Én elszórakoztattam őket, nem vártam el hogy jöjjenek hozzám, és szeressenek. Viszont sok boldogtalan nőt tettem boldoggá.

- Nem jelent semmit... - Ráztam meg a fejemet rögtön választ adva. Nem érdekel, és nem is kéne nekem az a férfi, nem lesz itt semmilyen eljegyzés holnap este, ha kell én magam utasítom vissza. - Nem... nem lesz ilyen... se vőlegény... sem más. - Akadozott a hangom, és nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm erről Victort, főleg, hogy így mondtam.

- Be akar mutatni neki.. - ismételtem szavait, már teljes egészében ott állva előtte, s felsóhajtva tettem vállára a kezem. - Nálad ez nem jelent semmit? Hidd el, láttam már ilyen látogatásokat. A nap végére az ifjú hölgy már jegyben járt, és a vendég volt a vőlegény. - húztam el a számat. Rosszul érintett, mert.. nem akarom hogy más vegye őt el. Én akarom.

Valamiért volt egy olyan sejtésem, hogy ezt a mondatot megfogja hallani, amiben benne volt a vendég szó. Amint kilépett a szekrényből, már meg is kérdezte. - Csak egy vendég... - Próbálkoztam, hátha inkább hagyja a dolgot. Becsuktam a szekrény ajtaját, és visszaléptem hozzá.
- Egy környékbéli nemes fia.... - Mondtam ki végül halkan. - Apám beakar mutatni neki! - Tettem még hozzá mintha csak egy mellékes információ lenne, pedig fontos volt. Bár még nem tudatták velem, de tudom hogy apám legszívesebben ehhez a férfihez adna.
-De ez nem fontos! - Nyeltem egy nagyot, és közeledtem felé egy lépést.

Egy mondatra figyelmes lettem. Vendégek jönnek. Ez általában egy fiatal hölgy számára sosem volt egyszerű, vagy épp nagyon fontos dolgot jelentett. De én abba bele sem akartam gondolni. HIsz az egyet jelentett azzal, hogy elveszítem Őt. Örökre. Bár nem mondanám hogy a férjes asszonyokat olyan nehéz elhódítani.
- Végre... - suttogtam halkan, és kiléptem a fojtott melegből.
- Ki is jön hozzátok vendégségbe, drágám? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, mikor már minden apró szöszt lelöktem a ruhámról.

Egy széles vigyorral csuktam be a szekrény ajtaját, de ez a mosoly rögtön lefagyott az arcomról amint kopogást hallottam az ajtóm felől. Gyorsan az ágyamhoz léptem, és le is ültem rá. Most kell minden színészi képességemet bevetni, el kell játszanom, hogy nem érzem jól magam, és ezért nem is megyek le vacsorázni. Be kell adnom, hogy pihennem kell az este további részén.
- Szabad! - Mondtam kissé hangosan, mégis kedvtelenül, és máris szembe találtam magam egy pár aggódó szempárral. - Anyám! - Erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra, mire ő rögtön közelebb jött hozzám, és aggódva végigsimított arcomon.
- Valami baj van? - Kérdezte, mire én rögtön megráztam fejem, és felsóhajtottam. - Csak nagyon elfáradtam, hosszú volt a nap! Ha nem lenne nagy baj, akkor én kihagynám a vacsorát! - Néztem kérlelően anyám szemeimbe.
- Rendben, pihenj csak inkább! Holnap vendégek jönnek hozzánk, remélem nem felejtetted el! - Kérdezte meg enyhén felvonva a szemöldökét, de mégis mosolyogva. Ja hát igen a vendégek! Csak kár, hogy hidegen fog hagyni az egyik közölük, és az egy férfi. Apám Ő hozzá akar láncolni egy örök életre... de ezt elfelejtheti.
- Nem felejtettem el, pontosan tudom kik jönnek, és hogy a legjobb formámat kell hoznom! - Néztem fel szemeibe elmosolyodva.
- Megyek is, pihenj csak! - Mondta mosolyogva, és már ki is lépett a szobámból, én pedig arcomat tenyerembe temettem, és gyorsan összeszedtem magam. Ha nem is szól erről az egészről, akkor el is felejtettem volna, de azért az mégis csak jobb lett volna. Felálltam az ágyról, és a szekrényhez léptem, aminek kinyitottam az ajtaját, hogy Victor kitudjon jönni.
- El is intéztem! - Mondtam kissé megkönnyebbülten.

Tetszett, ahogy beterelt engem terebélyes szekrényébe, s közben rábólintott egész estés programjavaslatomra. Nem is tudna nekem ellenállni, szóval nem értem hogy vártam-e egyáltalán más választ.
- Helyes, Katerina. - vigyorodtam el, majd ahogy rám csukta az ajtót, nekidőltem eléggé csinos ruháinak. Az illata mindegyiken ott volt, és csak beszippantottam.. miközben hallgatóztam is fél füllel. Nem bukhatom le. Különben többé nem jöhetek Katerina közelébe.

Ötletére csak halkan felnevettem. Egyszerűen nem tudtam máshogy reagálni, egyszerűen csak mosolyt csalt az arcomra csak ennyivel. - Legyen... - Vigyorogtam továbbra is, és elindultam a szekrényem felé.
- Persze, segítek! - Mondtam, és kinyitottam a szekrény ajtaját. - Egész estére? Nem is hangzik rosszul... - Halkult el a végére a hangom, és elvigyorodtam. Még mielőtt bemászott volna a szekrényembe, egyik kezemet az arcára csúsztattam, és megcsókoltam lágyan és röviden.
- Majd szólok ha kijöhetsz, csak menj! - Kértem, egy halvány mosolyt erőltetve arcomra, mert már hallottam, hogy közelednek a szobám felé, és nagy valószínűséggel befognak nyitni.

- Elbújok a hatalmas és tágas szekrényedben. - kacsintottam rá Katerinára. Egyértelmű volt, hogy érezni fogja a hangomban azt, amit át akartam adni neki. Bohóságot, jókedvet, humort, inóniát, mindezt egyetlen fél mondattal.
- Segítesz elrejtőzni? - vigyorodtam el, már megindulva a szekrény felé. - Utána elszöktetlek innen egész estére. - ígértem suttogva. - A szüleid pedig észre sem fogják venni. Túl rafinált vagyok hozzá.- kacsintottam rá.

Kérdésemre csak felnevetett, és közelebb húzott magához. - Még szerencse... - Mosolyodtam el, és Ő is kinézett az ablakon. Nem tudom, talán nem is mernék ott lemászni, nem minden nap szoktam kimászni az ablakokon. Jobb a lépcső.
- Szeretem, de azért mégse kockáztatnám azt, hogy jó pár métert zuhanjak! - Nevettem fel halkan. És hallottam, ahogy mászkálnak a szobám körül, de egyelőre úgy tűnt, hogy nem fognak bejönni.
- Viszont te nem fogsz tudni kijutni a házból ha az ajtót szeretnéd használni túl sokan járkálnak most már. - Húztam el szám szélét, és felsóhajtottam.

Felnevettem, s még közelebb húztam magamhoz. - Hé... csak szórakozom. - vigyorodtam el, és kinéztem az ablakon. Eléggé magas, és ő sem gondolhatta komolyan, hogy én ezt komolyan gondolom.
- Vagy netán.. szereted a veszélyes életet? - vontam fel szemöldökömet szemtelenül. Én már nem is mondok semmit, hiszen én imádom a veszélyes életemet, azt, hogy bármikor bárki elkaphat. Vagy azért, mert erkölcstelen dolgokat műveltem lányukkal, vagy más apróságért.

- Meglógni? Biztos jó ötlet ez? - Kérdeztem, de végül elvigyorodtam, és felsóhajtva inkább bólintottam egyet. Ezért minimum egy szobafogságot fogok kapni, de zavar ez most engem? Nem nagyon, a lényeg, hogy vele legyek!
- Az ablakon... nem gondolod hogy egy kicsit meredek lesz ? - Vontam fel a szemöldökömet, és az ablakhoz lépve kinyitottam azt, hogy kinézzek rajta. Mondtam már, hogy ezért utálom, hogy az emeleten van a szobám? - Csak mert nem akarom kitörni a nyakam! - Fordultam vissza Victor felé.

- Ezt akartam hallani. - vigyorogtam rá, és végigsimítottam karján, majd arcán, s az ajtó felé pislogtam. - Nem bánnám, ha valahogy meg tudnánk lógni a szüleid elől. Nincs hangulatom a bájcsevejhez. A társaságodhoz annál inkább. - simogattam még mindig, és tudtam, hogy ha ezt meglátnák a szülei, valószínűleg most rögvest kidobnának engem innen.
- Nos? Mit szólsz? Másszunk le mi az ablakon? - kacsintottam rá, de már inkább voltam cserfes férfi, mintsem nemesi származék.

Nem tudom meddig ölelhetett magához, de nem is érdekelt, mert szerettem ahogy karjai körbeöleltek. Biztonságban éreztem magam mellette, és nem akartam, hogy akár egy percig is távol legyen tőlem. Vele akartam lenni, azt hogy az övé legyek örökre, mint mondjuk a felesége.
Csak akkor távolodtam el tőle, mikor megcirógatta az arcom. - Nem tévedsz... - Mondtam halkan, és az ablak felé néztem. Tényleg hangokat lehetett hallani. Valaki megérkezett... és azok a szüleim lesznek. - Nem hinném, hogy bármiféle udvarló szeretne felmászni az ablakomba... ha az is lenne nem engedném be. Én csak egy udvarlót engedek be az ablakomon. Victor-nak hívják, jóképű, és szeretem mikor bókol nekem! - Vigyorodtam el a végére. Nem is látok szívesen más udvarlót, csak őt.

Nem volt merészségem most ölelésen kívül mást tenni. Csak öleltem, és ebben a pillanatban gyúlt szívemben az a bizonyos láng tényleg lángra.. akarom ezt a nőt, mint feleségemet. Mint majd a gyermekeim anyját.. de ki tudja, meddig érzem ezt? Csak múló láng? Nem, szerintem nem. Most az egyszer többről van szó.
Megcirógattam arcát, majd elmosolyodtam. - Mintha hangokat hallanék. - böktem fejemmel az ablaka irányába. - Reményeim szerint, nem egy másik udvarló, aki az ablakon fog hozzád bemászni. Párbajra hívnám és elpusztítanám.. - vigyorodtam el.

Bár akartam ezt az egészet, mégis volt egy olyan sejtésem, hogy mégse fogjuk megtenni. És pár perc múlva be is igazolódott sejtésem, és Victor elvált az ajkaimtól. Elmondta, hogy még nem tehetjük, de nem engedett karjai még mindig körbefogták derekamat. Újra közelebb hajolt hozzám, de viszont a homlokomra kaptam egy csókot. Halkan felsóhajtottam, és lehunytam addig a szememet.
- Igazad van, ez tényleg csak siettetés lenne most.. - Mondtam halkan felnézve szemeibe. Most megtehette volna, hogy ágyba visz, de nem tette, csak később akar megkapni. - Gyere ide. - Mondtam halkan egy nagyot nyelve, és magamhoz öleltem.

Gondolkodás nélkül képes lettem volna őt magam alá teperni. A probléma viszont ott kezdődött, hogy nem ezt akartam vele... nem így, nem így elsietve. Hanem mindent gondosan előkészítve. Úgy, ahogy annak történnie kell. Az biztos hogy én nem várom meg azt a bizonyos nászéjszakát, elvégre nem vagyok olyan férfi.
- Nem tehetjük még meg.. mindent.. elő kell készíteni. - suttogtam, és lehunyt szemekkel adtam csókot homlokára. - Ez csak siettetés lenne. És téged sem akarlak túl hamar megkapni.. csak akkor, mikor már készen állsz rá.

- Akkor reménykedj, hogy még egy ideig nem érnek haza! - Mondtam halkan egy halvány mosolyt erőltetve arcomra. Hát remélem tényleg nem érnek haza korábban a kelleténél mert az minden csak nem lenne jó. De nem! Nem fogok ezen gondolkodni miközben Victor karjaiban vagyok épp.
Egy hirtelen mozdulattal magához rántott, és már csókolta is az ajkaimat. Viszonoztam csókját kérdés nélkül, és olyan közel húzódtam hozzá amennyire csak lehetett. Tapasztalatlan vagyok, de ez most kicsit sem zavart, akartam Victort.