- Majd feltalálom magam - vonok vállat, ahogy beljebb lépek. Eltart egy darabig, amíg felmérem a konyha tartalmát, szóval körüljárok, benézek nagyjából minden szekrénybe, mi hol van. Tányér, serpenyő, fűszerek, aztán egy kis olaj meg tojás kell még, és a végén csak sikerül eljutnom odáig, hogy el is készül az a reggeli. Azon sem zavartatom magam közben, hogy Klaus hogy fogyasztja el a saját tasakos gyorskajáját. Ha valami harmatgyomrú leányzó lennék, nyilván minimum húzogatnám a számat a látványtól is, de úgy néz ki, még terhesen sem kavar fel az ilyesmi.
- És ez meddig is lesz neked elég? - nézem végig, ahogy kiürül a tasak, miközben megterítek magamnak. Aztán egy félmosollyal odalépek hozzá, és a hüvelykujjammal tetörlöm a maszatot az ajkairól. Magamban azon mosolygok, hogy kicsit olyan ezzel, mint egy gyerek.

- Tőlem indulhatunk akár most is - bólintok. Minek húznám tovább az időt. Egyébként is ki kellene derítenem még, hogy hol találhatom meg ezt a Dr. Fellt, illetve hogy érhetem el, és hogy egyáltalán elfogad-e soron kívül egy ilyen... vizsgálatra. Még azt sem tudom, pontosan mi is a szakterülete, vagy hogy mondják ezt az orvosoknál.
Megindulok kifelé, útközben magamhoz véve egy őszi kabátot, mert később már lehet, hűvösebb lesz, meg a táskámat, aztán kisétálok Klaus kocsijához.

Igen, nagyjából azt mondja el, ami korábban az én fejemben is lejátszódott. A hasonmások sorsa a vérvonaluk által valahogy összefonódott Klauséval.
- Nem akartalak rákényszeríteni vagy ilyesmi... csak úgy tűnt, hogy kell egy kis biztatás... de türelmesek leszünk, ígérem - emelem szabadkozva a levegőbe mindkét kezem. Nem áll rá készen. Értem én. Annál inkább meglep, amikor elém térdel, majdnem hátra is hőkölök. Mondanék valamit, hogy persze, nem lesz semmi baj. De aztán meggondolom magam. Nem akarom győzködni, jobb, ha magától készül fel rá, és teszi meg ezt a lépést, így végül azt teszem, amit mondtam: türelmesen várok. Hallom a lélegzetén is azt az ideges hevességet, de csak próbálok mozdulatlan maradni. Annál is inkább kiveheti majd a baba által kibocsátott hangokat.

Nem akarom Klausra erőltetni sem magamat, sem a babát. Ha nem szeretné érezni őt... akkor nem kell. És ugyanígy: ha nem akar beszélgetni velem, hát ne tegye. Tökmindegy. Sóhajtok. Talán nekem is kellene keresnem valakit, akinek legalább néha kiönthetem a szívemet. Nem sok ilyens személy akadt eddig az életemben, és többnyöre úgy érzem, jól megvagyok lelkizések nélkül is. Sőt! De most... most úgy felgyorsult minden, zavaros ez az egész, a jövőm, az érzéseim. Minden bizonytalan. Tényleg kellene valaki, aki segít rendbe tenni, ha nekem egyedül nem megy...
- Érdekesen hangzik ez a kötődés közöttetek - jegyzem meg, ahogy befejezte a mondandóját. Sosem értettem, mi ez a dolog a hasonmásokkal, és igazából annyira nem is foglalkoztatnak. De azt értem, hogy Klaus a múltja meg nyilván az átváltozása és az átka miatt valahogy vonzódik hozzájuk. Persze most csak Elenáról van szó, de nyilván nem ő az egyetlen Petrova, akivel Klaus érdekes viszonyban van.
- Nem hiszem, hogy egy kis séta megártana... de elvihetsz, ha szeretnél - adom meg magam. Végül is sétálni utána is tudok, ebből ne legyen gond.

Először kicsit elcsodálkozom a szavain, azon, hogy Elenával ilyen bensőségesnek mondható kapcsolata van. Nem tűnt fel korábban, amikor találkoztunk a lánnyal, sem az étteremben, sem a házukban, bár akkor a férje is ott volt. Rövid töprengés után szólalok meg.
- Értelek... mindannyiunknak kell valaki, akivel néha beszélhetünk. De tudod... én is szívesen meghallgatlak bármikor, ha arra van szükséged... Persze tudom én, a bizalom kiépítéséhez időre van szükség többek között, szóval nem várom, hogy egyik napról a másikra, kiöntsd nekem a lelked... - halvány mosoly fut végig az arcomon már ennek az elképzelésére is, de ettől függetlenül komolyan gondolom, amit mondok neki. - Szerintem te is tudod... és érzed, hogy sok dologban hasonlóak vagyunk, és én a magam részéről úgy érzem, hogy bármilyen különös is, de bizonyos dolgokban te jobban megérthetsz, mint akárki más - fűzöm hozzá komolyan, majd vállat vonok, mintha azt sugallnám, hogy ezek az érzelmi dolgok azért nem olyan lényegesek, csak a tekintetem árulkodik róla, hogy belül ezt nem így gondolom.
- Nincs rosszabb a magánynál - suttogom magam elé, miközben lesegít az asztalról. - És... én is látom benned az embert - teszem még hozzá csöndesen, majd lassan elmosolyodom a hezitálását látva.
- Ő jól van - pillantok le a hasam irányába, aztán óvatosan megfogom Klaus kezét, és finoman a hasamra simítom, ügyelve rá, hogy ne risszam el magamtól. Látom a szemeim, hogy mennyire bizonytalan. - Ha jól sejtem, egy átlagember ilyenkor még nem érezne semmit, de mi másuk vagyunk - utalok itt a kiélezett érzékszerveinkre. - Ha jobban figyelsz, hallhatod, érezheted... - szelíd mosolyosomban szeretet bújik meg, melyet ez az aprócska lény kezd el kiváltani belőlem.

Érdeklődve mérem végig, majd rövid töprengés után rákérdezek. - Szeretnél beavatni, hogy miről van szó? Vagy inkább megtartanád magadnak a dolgot? - ülök fel végül a konyhaasztalra, aminek stabilitásában az előbbiek után már nem kételkedek. Nyilván nem fog összecsuklani alattam. Nem akarom faggatni Klaus a dolgairól. Mindkettőnknek jó, ha megmaradhat egy kis magán szférája, amibe a másik nem férkőzhet be, én legalábbis ezen az elven vagyok, és ezt tartom tiszteletben másoknál is. De ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelne, hogy mi van vele, és ő sem árt, ha ezt tudja.
- Elenával találkozol? - jut eszembe valami, amit korábban említett róla, még fent a szobában. Valami arról, hogy a lány tartozik neki, de egyéb jelenleg nem rémlik.

Szégyenlősen elnevetem magam Klaus szavaira. Hát igen, ezek után aligha akarna itt akármelyikük is most egy ideig reggelit elfogyasztani. Átveszem a ruháimat, magam is visszabújok sorra mindegyikbe.
- Igen, azt hiszem, így kell gyorsan ledolgozni a reggelit - jegyzem meg egy félmosollyal, mikor elkészülök, és már csak a hajamat próbálom rendbe szedni. Annak végeztével pedig a kezem olyan automatikusan simul a hasamra, hogy fel sem eszmélek a mozdulatra, mintha tudat alatt azt akarnám leellenőrizni, hogy minden rendben van-e továbbra is odabent.
- Szeretném majd még a nap folyamán megkeresni azt a doktornőt - szólalok meg váratlanul, Klaus tudtára hozva a terveimet. Remélem, nem lesz ellene kifogása.

Érzem, hogy Klaus is szorosan a nyomomban van, egyikünknek sem kell már sok a beteljesüléshez, és ez még inkább elégedettséggel tölt el. Önkéntelenül vonaglok az asztalon, majd egy kicsit feljebb hajolok, hogy lehúzzam magamhoz Klaust, és így méginkább érezhessem őt, amikor végre rám talál a gyönyör. Viszonylag hangosan hozom ezt Klaus tudtára, kissé megfeledkezve róla, hogy a házat egy rakás jó hallású vámpír lakja. Várom, hogy Klaus is kövessen, aztán elgyengülve pihegek alatta az asztalon.

Klaus a testével dönt hátra az asztalon, majd utasít, hogy maradjak mozdulatlan, én pedig engedelmeskedem. A mozdulatai egyre erőteljesebbek, én pedig kezdem teljesen elveszíteni a fejemet. Minden lökéssel egyre csak taszít előrébb abba az irányba, ahol nincs sok helye a gondolatoknak, csak a mérhetetlen élvezetnek. Úgy érzem, elszállok, ha nem kapaszkodom meg sürgősen valamiben, így ujjaim görcsösen fonódnak két oldalt az asztal szélére, kéjes nyögéseim pedig arról árulkodnak, hogy pillanatokon belül átszakítom a határt.

Ezúttal hangosan nyögök fel az elégedettségtől és az élvezettől, amikor Klaus végre felhagy az aggodalmaskodással, és elmerül bennem. Ha jól sejtem, valahol élvezi is ezt: hogy szinte könyörgök neki, hogy enyhítse az édes kínomat. Más helyzetben nyilván még meghatónak is találnám az aggódását, hogy minden korábbi ellenkezése után most ennyire elővigyázatos, most azonban minden csak olaj a szenvedélyem izzó tüzére. Azt hiszem, még soha nem szította ilyen magasra a vágyamat. Ez is a terhesség következménye lenne? Be kéne szereznem majd valami kismama könyvet, bár most az olvasás az, ami a legkevésbé érdekel.
- Mm-hmm - sóhajtom elégedetten a kérdésére, majd kicsit előrébb hajolok, megközelítve az ajkait - Tökéletes - teszem hozzá suttogva, és két tenyerem szépen a hátára csúsztatom, hogy a következő pillanatban körmeimmel szántjak rajta végig.

Szerencsére nem várat sokáig magára, mélyebbre furakszik a lábaim között, én pedig szinte megkönnyebbülten nyögök fel, amikor végre magamban érzem őt. A további élvezeteknek azonban hamar gátat szab, amikor megtorpan, és kérdőn néz rám.
- Nem csak hogy lehet... de kell is - simítok végig rajta ismét, vágyakozva, hangomban némi követelőzéssel. - Nem lesz semmi baja. Csak egy kicsit finomabban... hogy ne tegyünk kárt benne, de nem hiszem, hogy lenne ellene kifogása, ha örömet szerzel az anyjának - mondom egy kisebb vigyorral, és nagy önuralommal ügyelve rá, hogy ne én rántsam közelebb. - Egyébként meg ilyen szülőkkel nyilván szívós kis teremtés, nem olyan könnyű ártani neki. - A mondat vége vágyakozó sóhajba fullad. Csak ne húzza most már túl sokáig az időt.

Igaza van, teljesen hülye vagyok, és elég naiv gondolat volt, hogy bárki ide betévedne a családjából. Bár az édesanyja akkor sem véren él. De ha úgy gondolja, hogy nincs gond, akkor nincs gond. A továbbiakban nem is érdekel a téma, mert pár másodpercben belül mindketten teljesen ruhátlanná válunk. Végigpillantok a testén, aztán megakad a pillantásom a tekintetén. Ahogy engem méreget, az már magában elég ahhoz, hogy felforrjon a vérem. Elégedett vigyor terül szét az arcomon, valami ahhoz hasonló, amit Klaus produkált korábban, mikor én gyönyörködtem benne. Aztán előredőlök, és közelebb húzom, lábaim pedig körülfogják a csípőjét.