[You must be registered and logged in to see this image.]A fehér fakereten csúszott végig az ujjam. A képen három boldog ember mosolya tükröződött vissza: a büszke apáé, a boldogságtól sugárzó anyáé és a mindig csintalan kislányé. A több, mint húsz éves kép szélei megfakultak az idő lenyomatának engedelmeskedve borostyán sárga élet kaptak. Letettem a fésülködőasztal lapjára, vissza, a helyére. A halovány porréteg engedni láttatta, honnan vettem fel azt másodpercekkel korábban.
- Meg kellene látogatnod anyádat - Owen hangja törte meg az öltözködésem hangját, és oda sem kellett volna néznem, hogy tudjam, ő még mindig az ágyban heverészett, mintha hétvége lenne, a munka nélküli szabadnapok reggele. Ezzel szemben épp, hogy csak reggel hét múlt, a hét harmadik napjának reggelén.
- Ezt nem így látom, Fletcher - igen, mert ha a vezetéknevén hívom, akkor kevésbé lesz egyértelmű, hogy még mindig totálisan pucéran hesszel az ágyamban. Már négy hónapja annak, hogy először ragadott el minket a hév, és csábultam el a testének látványára. Nem sokkal később már szinte heti rendszerességgel jártunk össze. De túlságosan is mások voltunk. Ő szerette a bourbon-t, én nem. - Megbocsájtottam neki azt, hogy képtelen volt az egyetlen gyerekét annyira szeretni, mint a férjét, de nem fogok csak azért a repülőtérre rohanni, mert kaptam tőle egy telefont, hogy éppen migrénje van és hogy rettentően fáj. Hát nekem is - tizennyolc évesen magam intéztem el a tanulóvízumomat, hogy Angliából átjöhessek  az Egyesült Államokba. Magam jártam utána a feltételeknek, hogy mi az, amire szükségem lehet, milyen lehetőségeim lesznek, ha esetleg tanulás mellett már dolgozni is tudjak. Anyám a kisujját sem nyújtotta, de még csak annyit sem mondott akkor, amikor kifordultam a családi ház ajtaján a bőröndömmel, hogy sok szerencsét, kislányom. Egyetlen viszlátot sem kaptam, azt pedig, hogy szeretne, már elképzelni sem tudtam. Egyedül költöztem át ebbe az idegen országba és egyedül tettem azért, hogy szinte belerokkanva a munkába elérjem azt, hogy egyedül tarthassak fenn egy garzonlakást. Hogy ne függjek másoktól és ne kelljen alkalmazkodnom ahhoz, akihez nem is akarok. Nem kellett várnom a soromra a fürdőben, ha pisilnem kellett és senki nem törte össze a kedvenc bögrémet.
- Sok szerencsét a bűntudathoz - a friss ágynemű ropogására figyeltem a magas férfi felé, aki nyurga alakjával szállt ki az ágyból és rángatta fel magára az éjfekete boxert. - Csak tudod, az emberek nem olyanok, mint a gyíkok, ha elvesztik a farkukat, akkor majd újranő az. Ha meghal az anyád, többé már nem fogod látni - rántotta meg a vállát, ahogy felhúzta a helyére a farmernadrágot is a zoknik után. Rezignált arckifejezéssel mértem végig a halvány izomrostokat a bőre alatt: nem edzett tudatosan, konditeremben, leginkább csak a genetikának köszönhette a testfelépítését, és hogy bármennyit is evett, nem látszott rajta. Szerencsés volt. Én meg késésben és nagyon nem akaródzott engedni neki, hogy féregként rágják belém az igazságot a szavai. Anyámnak is egy élete volt, amit ő is eldobott magától, amikor egyedül maradtunk. Nem házasodott újra, nem élte ki a testének vágyait már évek óta.

[You must be registered and logged in to see this image.]Anya szobormereven ült a szoba átellenes oldalán a kanapé sarkában elbújva. Akkora volt, mint egy nagyra nőtt erdei tünde és törpe keveréke. És legalább ugyanannyira satnya is.
- Szóval ezek miatt nem volt képes eljönni a versenyekre? - túrtam bele a padlón szerteszét nyugvó orosz jelentésekkel teli jegyzetekbe. Apa mindig is fontosnak tartotta a nyelv tanulást, és hat éves fejjel fel nem foghattam, hogy volt képes ilyen otromba írást elolvasni, mint a föderáció nyelve: ma már szeretem ezt a kanyargós, változatos írásképet.
- Mindig bűntudata volt - lágyult el anya hangja, ahogy apámról beszélt. Még a síron túl is imádta a már halott férjét. - Ne haragudj rá, kérlek - leereszkedő, behódoló hangja kígyóként marta végig a köztünk lévő levegőt.
- Hullát mondjuk nem rejtegettek a kertben? - bámultam ki az padlótól mennyezetig függő ablakon, miközben apám négy útlevelét markoltam fel, hogy azzal együtt keljek fel, elsétálva a csipkemintázatú függönyig. - Michael Gabriel Ward - ejtettem ki apa nevét, amint kinyitottam ki a bíborszínű, Egyesült Királyságot szimbolizáló útlevél fedlapját. - Oxford, 1961. május 30. Anyja neve: Elizabeth Marsten - pillantottam fel anyára, hogy aztán az ujjaim közül kicsússzon az útlevél, élével landolva a padlón. Jött a következő, sötétvörös útlevél: - Florian Charbonnier. Nizza, 1957. december 3. Anyja neve: Caroline Boulet - felsóhajtottam halkan, meg is ráztam a fejemet lemondóan. Komolyan ezt kell most csinálnunk? Apa testét még csak meg se találták a férgek. Még szinte ki sem hűlt a teste, de olyan távolinak tűnt Newcastle temetőjében, mint még soha senki. Következett a harmadik, orosz nyelven íródott:
- Yermilov Vassili Ilyich - megdörzsöltem a felszabaduló kezem ujjaival az orrnyergem. Most komoly? - Szentpéterváron született, 1962. január 2-án, az édesanyja pedig Doroteya Antonovna ezek alapján - dőltem neki a keretnek hátammal, annak éle pedig belenyomódott a csigolyáimba. Kényelmetlen volt, fájdalmas és felettébb emlékeztetett arra, hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt, ki voltam. Tényleg Noreen Ward az igazi nevem?
- Fejezd be, Noreen! - förmedt rám az anyám, mire az epés mosolyom belé forrasztott minden további letorkolást. Szerintem épp neki nem volt joga engem csitítani, mert tulajdonképpen lepaktált az ördöggel. Ezért lett apám öngyilkos? Mert ő se tudta már, hogy ki volt? - Apád szeretett, és te voltál neki a legfontosabb, még akkor is rólad beszélt, amikor... - harapta el a mondatot, megforgattam a szemeimet. Az utolsót is felnyitottam a képnél, ujjam végigcsúszott a kép rücskös éle mentén. Minden eddigi igazolvány képről ugyanaz az arc bámult vissza rám. Az egyiken 38 volt, a másikon 48-nak tettette magát az apám.
 - Frederick Miller, született: 1967. június 12-én Santa Feben, anyja neve: Rose Holland - az utolsót magamnál tartva néztem el anya irányába. Ha lehet, csak még kisebbre húzta össze magát, ami fizikailag képtelenségnek tűnt, ő mégis tökéletessé tette ezt a fura pozíciót. - Elárulod végre, hogy mi ez az egész? Vagy szeretnéd, ha kutakodnék, és olyanba tenyerelnék bele, amibe nem kellene? Anyu, mi a franc ez?!
- Mindig is tudtam, hogy a vesztét okozza az élete, és tessék, eltemettem! Eltemettem életem szerelmét - egészen a mai napig az utóbbi két hétben, ha apa került szóba, kérlelhetetlen hisztériázó sírásban tört ki, és nem érdekelte, hogy a tizennyolc éves lányának is épp olyan nehéz egy apa nélkül, mint neki férj nélkül. Ma viszont a kigördülő könnycsepp egyelőre odabent maradt a könnycsatornája rabjaként. - Apád hírszerző volt, Noreen, az FBI egyik ügynöke, aki rossz fát tett a tűzre és ahelyett, hogy azt választotta volna, hogy megöljék, inkább maga vetett véget az életének. Amit most látsz, nem kellett volna, hogy rájöjj ezekre - a hangja komolyan csengett, mint ahogy eddig még szinte soha. Mintha nem is élete egyetlen szerelméről beszélt volna az egyedüli lányuknak. Képtelen voltam ismételten támadni őt. Képtelen voltam megszólalni, csakis a hitetlenkedés ment a részemről. Nem hittem anyának, aki aput kémnek állította be. Egy amerikai agymosott fickónak, aki az angol kormány és ki tudja még ki ellen dolgozott és szövetkezett. A kezem lassú remegésével vívtam harcot, mielőtt még elejtettem volna az utolsó, talán valódi személyazonosságot igazoló dokumentumot is.
- Te is? - kérdeztem csak ennyit, mire anyám először réveteg pillantással mért fel, és mintha egy évszázadnyi hallgatás követte volna, bólintott. Egyszer, egyet.
Aznap este anyám minden bizonyítékot elégetett. Nem kérdeztem meg, hogy mi lenne az igazi nevem. Noreen Ward vagyok. Úgy ismernek a barátaim, úgy szólítottak a tanáraim és Craig is a Noreen nevet sóhajtotta, ahogy életemben először vettem őt a számba. Nem érdekelt, hogy mégis ki lehetek egy utópisztikus világban, de ez segített a döntésemben: muszáj voltam elhagyni az addig otthonomként ismert és számon tartott Angliát. Meg kellett ismernem az Államokat.

[You must be registered and logged in to see this image.]- Hogy döntöttél végül? - Craig ujjaival lépdelt végig a hasamon, a szegcsontomtól indulva, hogy a köldökömig érjen, mire felnevettem halkan, lesöpörve az érintését magamról.
- Megpróbálom a Kaliforniai Egyetemet - néztem fel a mélybarna szemekbe. Még mindig tetszett Hayes, akár ruhában volt, mint amikor először találkoztunk, és még mindig bejött, főleg, hogy pucéran feküdt itt, mellettem az ágyamban. - Nem hiába tanultam fakton a biológiát és a kémiát és szeretnék olyan helyre kerülni, ahol tudok is tenni az állatokért - fűztem össze az ujjainkat, de ahelyett, hogy Craig örült volna a döntésemnek, a szemei elszomorodtak. Nem ezt vártam volna a szex után, de nem dönthetem el helyette, mit kellene tennie és mit nem.
- Itt is segíthetsz Angliában az állatokon. Szerintem sokkal több támogatást is kap az a szektor, már csak a gazdaságot nézve is. Az USA  miben jobb? Miben több, mint az Egyesült Királyság? - mondhatnám, hogy ott nem zuhog állandóan az eső. Hogy ott még több az európai turista, hogy nem kell azt néznem, hogy az emberek nagy része már a saját hájától nem látja az intim testrészeit (mert ellenben a közhiedelmekkel, nem mindenki gurul), de tudtam, hogy ott sem lesz minden teljes. Mégis szerettem az általam kitűzött célokat elérni, és most ez volt az, amit nem akartam feladni még így idő előtt.
- Édes vagy - emelkedtem meg, hogy a száját lefoglaljam beszéd helyett egy csókkal. Két éve húztuk egymás agyát, ő már a diploma közelében járt pénzügyi szakon, de szerencsére nem olyan volt, mint az átlag pénzes csókák. Nem volt rajta szemellenző, nem fárasztott a deviza-valuta hitelekkel és még csak nem is akart arra rávenni, hogy befektessem a számlámon lévő pénzemet oda, ahol ő dolgozott. Ráadásul volt ideje eljárni az edzőterembe is, én pedig szerettem az ujjaimmal körberajzolni az izmokat a pőre bőre alatt.
A pontosan három koppanásra összerezzentem Craig mellett, a melleimre húzva a takarót is, de csak anya volt:
- Örülök, hogy jól érzitek magatokat, lányom, de már negyed órája el kellett volna indulnod az edzésre. Matthews megint mérges lesz és ki fog zárni a csapatból, ha még egyszer késel, Nors, kapd össze magad - beharaptam az ajkamat, ahogy Hayes felé pislogtam, végül kirobbant belőlem a nevetés is.
- Oké, anya, már megyek is - ha a szavaim a sietséget is tükrözték, ráérősen emelkedtem meg és másztam át Craigen, a combjai fölött térdelve mosolyogtam le rá, a kezei pedig már indultak is meg a csípőmön felfedezve a régi ismerős testet maga felett.

[You must be registered and logged in to see this image.]Az asztalom mögött annyira csúsztam le a széken, hogy a támlának dönthessem a tarkómat, lehunyhassam a szemeimet és megengedjem magamnak, hogy egy szusszanásnyi ideig csak létezzek, anélkül, hogy óvodában érezném magam. Sokkal inkább hallgatnám végig a kutyák vakkantgatásait, a cicák dorombolásait, mint hogy a gyerekek végig üvöltsék a kis kedvenceik vizsgálatát. Nem beszélve arról, hogy így a szülők sem képesek arra figyelni, amit mondtam vagy javasoltam; azzal voltak elfoglalva, hogy a csemetéjüket egzecírozzák.
Lena robbant be az ajtómon, szívinfarktust okozva ezzel, sikerült lesodornom az ujjaimmal a telefonomat is az asztalról.
- Bocsika! - pillantott le az asztalom előtti padlóra, mert mögötte úgysem látta volna a telefonom. - Tudom, hogy mondtad, hogy nem jössz a srácokkal a házibuliba, de kérlek, kérlek! Egyedül lennék csaj és nem bírnék el hat csődörrel egyszerre. Különben is tartozol nekem, és tudom, hogy megígérted, hogy behajthatom rajtad és eddig mindig leállítottál, de most nem fogsz. Tudod, itt az ideje, hogy kimozdulj végre a lakásodból. Évek óta csak ingázol a lakásod és a klinika között, és kezdesz elhízni. Nézz oda! Megint van csoki az asztalodon, whisky meg egy korty se. Itt, nálunk nem így megy. Előbb iszol, aztán eszel és kérdezel. De mindig iszol. Szóval jössz, és nem mondhatsz nemet arra, hogy végre kiengedd kicsit a gőzt. Noreen, gyereeeeee - nézett rám boci/kiskutya/dagadt macska szemekkel az ajtóból, végre levegőt is véve, de láttam rajta, hogy még nagyon nem hagyta abba, én meg nem voltam abban az állapotban, hogy újra végighallgassam a Szókratészi monológját. Komolyan ókori görög drámákat kellett volna írnia. Hamlet, és Shakespeare ehhez igen csak kevés volt a világomban.
Ahelyett, hogy válaszoltam volna, ráérősen kapartam fel a padlóról a telefont, zavart pillantással elnézve rá. Még mindig az ajtómban állt, mintha földrengésre várna.
- Jó, megyek - egyeztem bele egy mosoly kíséretében, és néma imát mormoltam mindenki istenéhez, a pogányok természet imádatához is, hogy valaki az este folyamán nézzen ki úgy, hogy a nyelve, a szája őt foglalja le és ne engem a csivitelésével. Kedveltem Lenát, de az őrületbe kergetett a csivitelésével. Soha nem hagyta abba a beszédet.
- De nem imádkozhatod belém a whiskyt - nevettem el magam, mert igaz volt. A legelátkozottabb alkohol volt mind közül.