mystic falls, whitmore ✤ ✤
i'm trying to be okay ✤ ✤
|
A poszt írója ♛ Ebony Tate-Smith Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 02, 2019 7:52 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ | elfogadva, üdvözlünk! rising of the mortals frpg Kedves Ivy! Kíváncsi voltam, milyen személyiséget és történetet rejt ez a gyönyörű pofi... és hogy őszinte legyek, nagyon meglepett, mert akárhogy is, nem vagy mindennapi teremtés! Már eleve a foglalkozásod megragadta a figyelmemet, hiszen míg azt tudtuk meg rólad, hogy szíveden viseled a pártfogoltjaid sorsát, azért elég sok kurázsi kell egy ilyen szakmához. Arról nem is beszélve, hogy emellett egy olyan tragédiával küzdesz mind a mai napig, amelyből sajnos valószínűleg soha nem fogsz tudni kikecmeregni. A szülők elvesztése az egyik legnagyobb törés egy ember életében, a te esetedben pedig azzal is számolnod kell, hogy egy általad ismeretlen világból származó személyek miatt nem lehetnek veled többé. Érdekel, miképpen fogod újrakezdeni New Orleans-ban, remélem, hogy jóra fog fordulni a sorsod! Foglald le az arcod, aztán irány a játéktér! Jó szórakozást kívánok! |
|
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad ➸ baton rouge & new orleans
|
A poszt írója ♛ Ivy Rae Jensen Elküldésének ideje ♛Vas. Feb. 24, 2019 6:40 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ | Ivy Rae Jensen
● ● nomen est omen ● ● ● Becenév ● - ● Titulus ● miss második esély ● Születési idő, hely ● New Orleans, 1979. február 4. ● Első átváltozás ● a jövőben kerül majd sor rá, noha nem vágyom természetfeletti létre ● Család ● Kilenc évvel ezelőtt elveszítettem mindenkit, aki fontos volt a számomra. Sokáig abban a hitben tartottak, hogy egyfajta állattámadás állt a szüleim halálának hátterében, s csak évek múltán jöttem rá az igazságra. Egy olyan igazságra, amelyben olyan természetfeletti lények játszottak főszerepet, akiket eddig ostoba népi kitalációnak tartottam. Olyan lények, amelyek uralkodni akarnak az egyszerű emberek felett, pusztán azért, mert nagyobb erővel bírnak. Olyan lények, amik esztelenül gyilkolnak és akiket senki se tud megállítani. A szüleim rosszkor voltak rossz helyen, s ez lett a vesztük. Senki se érdemelne olyan halált, amilyenben nekik volt részük, de ő nekik végképp nem ilyen vég járt volna. Becsületes, tanult emberek voltak, akiket nem lehetett megvenni pénzzel. Nem vágytak gazdagságra, se méregdrága ingóságokra, helyette inkább olyan értékeket gyűjtöttek, amelyekhez érzelmek fűzték őket. Végtelenül segítőkészek voltak, cserébe pedig semmit sem vártak el, hisz nem hálára vágytak, se arra, hogy valaki az adósuk legyen, csupán... könnyebbé akarták tenni a hátrányosabb helyzetűek sorsát. Jószívűek voltak, barátságosak, empatikusak és önzetlenek. Kettejük kapcsolata, a házasságuk mindig is követendő példaként lebegett a szemeim előtt és pont olyan meghitt, nyugodt életre vágytam, mint amilyet ők teremtettek maguknak és nekem is. Édesapám, William Gregory Jensen 58 évet élt. Egyszerű ember volt, aki az apjától örökölt szeszfőzdében dolgozott. Ugyan az álmát - miszerint a Jensen Rouge Whiskey-t feltornázza a világmárkák közé - nem sikerült valóra váltania; ettől függetlenül boldogan el volt ő a megszokott vevőkörével és nem hajhászta a hírnevet. Hobbiként írogatott, bár többnyire inkább csak az íróasztal fiókjának, mintsem a nagy publikumnak, holott igen csak fondorlatos krimiket dobott össze. Ami meglepő, hisz a való életben eléggé visszahúzódó volt, anyával pedig még csak ellenkezni sem mert. Édesanyám, Charlotte Amelia Rhodes 52 évet élt. Történelem szakos tanárnő volt az egyik állami gimnáziumban és szinte kivétel nélkül tisztelték őt a diákjai, ami minden tekintetben nagy szónak számított. Korrekt volt, következetes és nem utolsó sorban megértő. Harcolt a gyerekek jogaiért, segítette őket az otthoni problémák megoldásában vagy legalábbis leküzdésében. Könyörögtek neki, hogy vállalja el az igazgatói széket, de folyton elutasította az ajánlatot, mondván akkor nem foglalkozhat majd annyit a gyerekekkel, mint szeretne. Remek hallgatóság volt és kivitelezhető, jó tanácsokkal látott el mindenkit, a diszkréciót pedig kérni sem kellett tőle, így nem is csoda, hogy bizalommal fordultak hozzá még a kamaszok is. A világ mindenképp szegényebb hely lett nélkülük.
|
|
A KARAKTEREM SAJÁT ÉS KERESETT ● ● PÁRTFOGÓ, BARÁT "Az idő begyógyítja majd a sebeket." Ebből a mindennapi életből ismert mondásból próbáltam erőt meríteni, amíg rá nem jöttem, hogy mekkora hülyeség is ez valójában. Az idő nem gyógyítja be a sebeket, maximum csak a fájdalmat enyhíti valamelyest. Talán évek múlva kevesebb rossz dologra emlékszünk majd, s inkább a jó dolgokat emlegetjük fel, de a szívünkön ejtett sebek örökké megmaradnak. Sokáig abban a hitben ringattam magam, hogy majd idővel túlteszem magam a szüleim halálán, s majd azután igen is képes leszek visszatérni a saját életemhez. Tovább építeni a karrierem, esetleg családot alapítani... ám az évek teltek, s rá kellett döbbennem, hogy semmivel sem haladtam előre. Kilenc év elteltével is gyászoltam még a szüleimet, az ő házukban éltem, az ő szabályaik szerint, s hetente jártam ki a sírjukhoz, hogy beszélgessek velük. Mert hát hiába telnek el évek, évtizedek, ők örökké a szüleim maradnak és sose fogom túltenni magam a halálukon. A mai azonban hosszú ideig az utolsó látogatásom lesz a temetőben. Jövő héttől áthelyeznek a new orleans-i központba, így ha örökre nem is, de huzamosabb ideig mégis kénytelen leszek búcsút inteni az otthonomnak, hátat fordítani Baton Rouge-nak és a délebbi városba áttenni a székhelyemet. Praktikusabbnak praktikusabb lesz annyi szent, hisz nem kell majd órákon át vezetnem, hogy eljussak egy-egy pártfogoltamhoz, érzelmileg azonban... eléggé megvisel majd. Voltaképp már most is megvisel, csak valahogy az otthon érzete s az ebből eredő nyugalom egyelőre még elnyomja a frusztrációkat. Annyi mindenen keresztül mentem már életem során, annyi különféle tudományba kóstoltam már bele, végeztem el egyetemi képzéseket, olvastam el ezernyi szakkönyvet, mégse tudom, miként kellene pontot tennem az életem ezen szakaszára. Másoknak mindig remek tanácsokat osztogatok, jó emberismerő vagyok, ezáltal könnyen meg tudom ítélni, kinek milyen fajta bánásmód használ a leginkább, de ha rólam van szó... egész egyszerűen tanácstalanná válok. Példának okáért vegyük rögtön azt, hogy három napom van bedobozolni az egész életem, mielőtt New Orleans-ba kéne költöznöm, s még hozzá sem fogtam. Mit csináljak a szüleim holmijaival? Hova vigyem őket? Kiadjam a házat idegeneknek vagy inkább adjam el? Egyedüli gyermekükként én vagyok a kizárólagos örökös, ami bizonyos helyzetekben talán jó lehet, de most azt kívánom bárcsak lenne valakim, akivel megbeszélhetném mindezt. Mert hát hiába kaptam meg igen jutányos áron azt a new orleans-i lakást, a fizetésemből nem fogom tudni fenntartani azt is, meg ezt is. Pedig legszívesebben ezt tenném, hisz nem visz rá a lélek, hogy megszabaduljak attól a háztól, amiben a gyerekkoromat töltöttem, amiben felnőttem. Az egész délutánomat, s jóformán az estémet is az előbbi kérdések között őrlődve töltöm, miközben utcáról utcára végigjárom Baton Rouge számomra fontos, jelentőségteljes helyszíneit. Időközben több üzenetem is érkezik, s boldogan nyugtázom, hogy legalább a pártfogoltjaim közül többen a határidő lejárta előtt visszaigazolták a jövő heti találkáinkat. Vannak munkatársaim akik azt mondják, nem való nekem ez a szakma, mert túlságosan puhány vagyok hozzá. Ez nem igaz. Talán én jobban kötődöm a pártfogoltjaimhoz, mint ők valaha is fognak, de ezt semmi nem tiltja a szabályzatban. És különben is miért baj az, ha barátjukként tekinthetnek rám? Miért baj, hogy a be nem jelentett ellenőrzéseken felül én előre megbeszélt időpontban is hajlandó vagyok találkozni velük? Miért lenne jobb, ha razzia szerűen lepném meg őket mindig, állandó nyomást gyakorolva ezzel rájuk és feszültségben tartva őket? Épp elég atrocitás éri őket így is, legalább én, mint a pártfogójuk őszintén segíthessek nekik. Különben is, mi jó származik abból, ha valóságos ellenségként tekintenek rám? Semmi, sőt... úgy százszorta rosszabb lenne a helyzet. Mielőtt még az otthonom elé érnék még egyszer végigpörgetem az üzeneteimet és aggódva tapasztalom, hogy egy bizonyos valaki még nem jelzett vissza a jövő héten esedékes találkozónkat illetően. Na most, a többi munkatársam ebben a helyzetben ügyet se vetnének a pártfogolt hallgatagságára, ettől függetlenül megjelennének az előre feltüntetett időpontban. Talán elismertebb lennék a szakmában, ha én is ezt tenném... de engem hajt a lelkiismeretem és az, hogy tudom, miken mentek keresztül az én "ügyfeleim". S pontosan ezért aggódom nagyon az említett személyért. A tornác, majd pedig a bejárat felé egyre jobban eluralkodik rajtam egy különös érzés. Olyan ez, mint amikor valaki tekintetét érzed magadon, s őrült módjára kezdesz el körbenézni, hogy megtaláld, ki az, aki rajtad felejtette a pillantását. Érezhető ebben a reakcióban némi paranoia, de mi emberek már csak ilyenek vagyunk. Főleg egy olyan világban, ahová túlontúl befészkelte már magát a természetfeletti is és közöttünk járva szüntelenül csak a prédáikra vadásznak. Az ajtó zárva, a redőny pont annyira leeresztve, mint ahogy hagytam, mégis itt motoszkál bennem az érzés, miszerint nem vagyok egyedül s bizony érhetnek még meglepetések, ha átlépem az ajtó küszöbét. A lehető leghalkabban igyekszem kinyitni az ajtót, ám az az öreg kora miatt némi nyikorgással nyílik ki annyira, hogy be tudjam préselni magam rajta. (Ha valaki látna, minden bizonnyal egy paranoiás őrültnek nézne és nem tudná, mégis ki volt az a hülye, aki más emberek sorsát az én gondomra bízta.) Lámpát nem kapcsolok, hiába látok kevésbé jól a sötétben, nem akarom a szóban forgó hívatlan vendégemnek felhívni a figyelmét arra, hogy hazaértem. A papírtáskát óvatosan a földre helyezem, amiben a bevásárolt élelmiszerek pihennek és magamhoz veszem a baseball ütőmet, amit pont az ilyen kétes alkalmakra vásároltam magamnak. Nem mintha természetfeletti lények ellen hatásos védekezési módszer lenne, de engem megnyugtat, hogy van a kezemben valami, amivel alkalomadtán megvédhetem magam. Végigosonok a nappalin, ahol tulajdonképpen minden érintetlennek tűnik, ám a padlón mintha díszelegne itt-ott néhány cseppnyi vér, de az is lehet, hogy pusztán én képzelődöm és már egyenesen rémeket látok. A konyha felől halk morgolódás hallatszik és pár méterről úgy tűnik, mintha az illető éppen nagyon keresne valamit. Nem kérdezek semmit, egyből ütök, ami valljuk be... nem igazán egyezik az elveimmel, mégse tudom humánusabb oldalról megközelíteni a dolgot, ha már egyszer betörtek az otthonomba. Az ütés viszont kicsit sem viseli meg a hívatlan vendégemet, inkább csak morog egy nagyot, azt is inkább dühöngés céljából, semmint fájdalomból. Ahogy lassan felém fordul, még a lélegzetem is elakad, hisz már lelki szemeim előtt lebeg az, hogy miként fog a torkomnak ugrani, ám ahelyett, hogy ez bekövetkezne egy számomra kedves ismerőst vélek felfedezni néhány rétegnyi, a bőrére száradt vér alatt. - Frank? - szólítom a nevén meghökkenve, mintha nem akarnék hinni a saját szememnek. És tulajdonképpen nem is hiszek. Mit keresne itt a házamban, ilyen állapotban, s legfőképpen Baton Rouge-ban? Várnék némi reakciót tőle, de a sűrű pislogásából arra következtetek, valami annyira legyengítette, hogy mindössze pillanatok választják el attól, hogy elterüljön a konyhakövön. - Jól érzed magad? - értelmetlen kérdés, hisz látszik rajta, hogy egyáltalán nincs jól, de valahogy kénytelen vagyok kitudakolni, hogy érzékeli-e, ami a környezetében történik. - Frank? - szólítom újra, aggódva lépve felé egy lépést, tekintetét keresve. De semmi verbális reakció, helyette viszont rám néz, de olyan, mintha nem is látna igazán. Vajon ezúttal mibe keveredhetett?
|
|