Néha igazán könnyű megjósolni, hogy vihar közeleg.
A hőmérséklet leesik.
A szél irányt vált.
A sötét felhők pedig szép lassan, észrevétlenül szétterjednek az égen, elzárva mindent és mindenkit a fénytől.
Akadnak azonban olyan napok is, mikor nem ilyen könnyű megmondani, hogy mi lesz az elkövetkező pár pillanatban. Ilyenkor a vihar szeszélyes módon hirtelen gyülemlik össze egy hatalmas pamaccsá, elrejtve a kékséget, ami Seattle felett annyira megszokott. Még a legapróbb fény sem juthat át. Sok olyan napra emlékszem gyermekkorából, mikor a reggelinél még besütött a Nap az ablakon, ám mire kész lettem, hogy kimenjek az utcára összepiszkolni frissen mosott ruháim a homokban, apám keze megállított. Vihar közeledik, mondta ő, én pedig kinevettem volna, ha a komolysága nem riasztott volna meg már akkor is. Miért is lenne vihar, ha ilyen szép az idő? De, mint mindig, neki lett igaza, és nem telt el több pár másodpercnél, hogy meghalljuk az első villámok becsapódását a földbe. Akkoriban elhittem, hogy ez az ő különleges képessége. Mára már tudom, hogy ezt bármiféle misztikum nélkül, egy kis odafigyeléssel meg lehet jósolni. Apám pedig ösztönös vehemenciával próbálta belém sulykolni a tudást, hol kevesebb, hol pedig több sikerrel.
Ma reggel pedig, ahogy az alkohollal bőségesen meglocsolt kávém fölötti gőz felett kipillantottam az ablakon, valami belém nyilallt.
Úgy érzem, alattomos és kiszámíthatatlan vihar közeledik.


Az emberek egyre kevesebbet engedik ki a gyermekeiket Seattle utcáira, de számomra a legmeglepőbb mégiscsak az, hogy ezek az apró dolgok már nekem is kezdenek feltűnni. Nem tudatosan kezdem el figyelni, ez is egy olyan dolog, amit a Tanácsba kerülésem után kezdtem el észrevenni. Persze mindig is tisztában voltam a természetfeletti létével, nem kellett ahhoz egy különleges klikkhez tartoznom, hisz egy egész életre elegendőt hallgattattam a vacsoraasztal felett szüleim történeteit a különböző fenevadakról, amiket a legtöbb gyermek képeskönyvek oldalairól ismer. Aztán két nappal azelőtt, hogy apám végleg visszavonult volna a frontvonalról, az én kezembe rakta mindenét.
A bizalma megható volt,
de félelmetes is.
A beilleszkedés cseppet sem volt zökkenőmentes, még így is, hogy mindig is tudtam, egyszer el fog jönni ez a pillanat. Őszintén szólva, még felnőtt fejjel is nehéz volt elfogadnom, hogy a világ tele van olyan emberekkel, akik jobban ismerik apámat nálam. Akikkel néha az estéket töltötte, ahelyett, hogy otthon lett volna, akik miatt anyám sírva aludt el saját születésnapján a be nem tartott ígéretek miatt. Én pedig ugyanebbe a csapdába léptem bele, tudatosan.
Azt a több évnyi vakmerő felelőtlenséget, ahogy az életemet éltem, napról napra, nem gondolva a jövőre és a jelenbeli tettek következményére - magam mögött kellett hagynom. Míg apám az önfegyelem tisztes mintaképe volt, akinek legnagyobb ereje acélos idegeiben rejlett a legkülönbözőbb helyzetekben is, nekem sosem sikerült eltanulnom tőle ezt a fajta önuralmat. És ugyan szemléletmódom lassan, de biztosan megváltozott, én ugyanaz a személy maradtam. A gyökerek ugyanott maradtak, csupán a törzs kezdett jobban a föld felé hajolni.


Hetek - netán hónapok? évek? - óta először kezd feltűnni, hogy a bennem tátongó ürességet, amit eddig a tehetetlen düh és kényszeres tenni akarás töltött ki, feloldani látszik. Olykor egy lányt látok álmaimban megjelenni, vagyis nem, igazából sosem látom teljesen, csupán a jelenlétét érzem, ami különös módon mindig enyhíti a bennem dúló harcokat. Az álmok pedig keserű melankolikus ízt hagynak reggelre a számban, amit a legerősebb whiskey sem képes kimosni a fogaim közül.
Mintha gyászolnék valamit, amiről azt sem tudtam, hogy létezett.
Mintha elveszítettem volna valamit, ami igazából sosem volt az enyém.

- Néha úgy érzem, valami baj van velem.
A játszótéri hintákon ülünk, testünk pedig aránytalanul nagy az apró emberekre igazított játékon. Talán mindketten félünk attól, hogy a másik kinevet, ezért egyikünk sem kezdi el lóbálni a lábát, hogy felemelkedjünk a földről, de van ebben a csendben valami megnyugtató. A rozsdás vas olykor megnyikordul egyikünk súlya alatt, de ezen kívül nincs hang. Lehet, hogy ezért szaladt ki ez a megfontolatlan mondat a számon - elengedtem magam, amit nem lenne szabad. Azt hiszem, még egy feszült nevetés is előtört a torkomból, de már nem vagyok benne biztos.
Az ösztöneim vészcsengőként szólalnak meg bennem, amelyek azt mondják, hogy tegyek úgy, mintha csak viccelődtem volna, és ezeket a szavakat visszahúzom a torkomba, mint egy vékony horgászhuzalt. Túl erősnek bizonyulnak a kiejtett szavak, mindig is hadilábon álltam az ilyen komoly témákkal.
Az igazság az, hogy tele vagyok zavaros irigységgel, amit összefonódó csavarokból és véressé kapart torokból raktak össze. Egy vastag, rozsdaszínűre festett ajtó mögé bújnék, hogy elrejtsem zavart ábrázatom. Ami egykor még csupán egyszerű szimpátia és megértés volt veled szemben, szépen lassan - egyik szívdobbanástól a másikig - átalakult valami mássá. Akarom, hogy igaz legyen, és közben mégsem, mert érzem a bennem lappangó zöld szemű szörnyeteget, amit alig tudok bent tartani fogakból készített ketrecében.
Azt  képzelem, hogy kissé elvékonyul a hangom, ahogy azt mondom, hiányzol, de az igazság az, hogy egy hangot sem adok ki. Nem merem feláldozni a békés csendet, hogy tönkretegyem, mint minden mást az életemben. Azt akarom, hogy boldog legyél. Azt akarom, hogy én is boldog lehessek. Remélem, hogy a kettő nem zárja ki egymást.
Csontjaim egyszeriben eltűnnek és helyüket felváltja a merő önzés. Meg vagyok győződve arról, hogy képes leszel megtanulni, hogyan tudod ellökni magad a földtől, segítség nélkül. Én pedig próbálok úgy tenni, mintha nem félnék attól, hogy lemaradok mögötted.