Hosszú évek óta menekültem a kovenem elől, amikor megismertelek. A múltam problémáktól, fájdalmaktól és veszélytől volt terhes, veled mégis egy nyugalmas és szép időszakban találkoztam. Próbáltam normális, emberi életet élni, elrejtőzni az engem kergető volt társaim elől: a kishúgod tanítója voltam, ezért a hét három napján láttalak és elkerülhetetlen volt, hogy beszéljünk egymással. Minél többet beszéltünk, annál inkább miattad vártam a tanítást és ennek meg is lett a gyümölcse. Egymásba szerettünk, összeházasodtunk és született egy fiunk. Tényleg úgy gondoltam, hogy ez kijár nekem, annyira, hogy túlzottan óvatlanná váltam... a kovenem leszármazottai megtaláltak, áttörték a védelmező varázslatomat, megölték a fiunkat és téged is halottnak hittelek.
Pár évvel később jött a hidegzuhany, mivel egyszercsak megjelentél előttem. Nem az a férfi voltál, akit megismertem. Az évek megkeményítettek, a tekintetedből eltűnt a csillogás és saját bevallásod szerint csak és kizárólag azért nem ölted meg magad, mert meg akarod bosszulni a fiunk halálát. Az életedet a kovenem és leszármazottaik kiírtására tetted fel, engem pedig szüntelenül hibáztattál azért, mert nem mondtam el, hogy valójában boszorkány vagyok és üldöznek. Igazad volt mindenben, amit a fejemhez vágtál és  mai napig nem tudtam veled megértetni, hogy csupán egy normális életre vágytam... először velem is végezni szerettél volna, ám képtelen voltál rá. Azóta néhány évtizedenként összefutunk, segítjük egymást, hiszen mostanában már nekem sem szándékom megkímélni azokat a boszorkányokat, akik az életemre törnek. Mystic Falls-ban tartózkodom egy ideje, a koven valószínűleg utánam fog jönni, te pedig már előttük megjelentél, arról viszont nem tudsz, hogy mivel a druidák felébredtek évszázados álmukból, tehát velük is meg kell majd küzdenem, ha megtalálnak.