Kedves naplóm!

A börtönvilág megviselt engem és nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is... sokkal jobban, mint én azt szerettem volna. Azóta másmilyen minden, másnak érzem magam, megváltoztam és talán nem éppen abba az irányba, amelybe kellett volna. Nem bántam meg, hogy akkor Damont kijuttattam és azt sem bántam meg, hogy azt a férget hagytam ott megrohadni, de kiszabadult. Bármikor felkereshet és bármikor újra eljátszhatja velem azt, amit ott bent megtett. Először belém lőtt egy nyilat, aztán fojtogatott engem és legvégül pedig egy kést szúrt a hasamba és hagyott ott egyedül meghalni... Kai beteg, egy agybeteg idióta, akit meg kell ölni. Nem csak én gondolom így, még a saját covenje is bezárta őt, csakhogy ne tudjon galibát okozni.
Amúgy Elena mondta, hogy próbáljam leírni én is az érzéseimet és hátha könnyebb lesz, egyelőre nem tudom kedves naplóm, nekem fura ez az egész. Ráadásul ott voltunk abban a buliban, akkor is valaki hirtelen ért hozzám és megégettem a kezét, mindenkiben csak a rossz szándékot látom...

Nekem ne megy ez a napló írás... - Incendium. - mondom ki halkan a szavakat, majd fellobban a tűz a kandallóban és rádobom a naplót. Nézem, ahogyan szép lassan a lángok martalékává válik és füst formájában távozik. Talán percekig is néztem a tüzet nem tudom, egy kéz érintése a vállamon, összerezzentem. - Bonnie? - kérdezte halkan Caroline. Lassan pillantottam rá, majd végül ökölbe szorítottam a kezemet és a tűz kialudt. Nem tudom, hogy mit kéne neki mondanom, elmeséltem már nekik, hogy mi történt velem ott bent, látom az aggodalmat a szemeiben. Elmosolyodtam, pedig semmi okom nem volt a mosolygásra. - Minden rendben, ne aggódj. - mondom neki még mindig mosollyal az ajkaimon, majd az órára pillantok. Tizenegy húsz van, az órám pedig tizenegy harcminkor kezdődik, basszus! - Ne haragudj, de rohannom kell, lekésem az órámat. - mondtam neki, majd kaptam a táskámért és elindultam sietve. Nem futottam, inkább csak gyorsan sétáltam, már eleget futottam Kai ellen ott bent...
Két percet késtem mindössze, próbáltam a leghalkabban becsukni az ajtót, de hangosabbra sikeredett, mint szerettem volna. - Áh, Miss Bennett megtisztel a jelenlétével? - kérdezi gúnyosan a tanár, én leginkább elnyelem azt, amit legszívesebben mondanék neki és bűnbánóan pillantok rá. Nem félek tőle, találkoztam már vele rosszabbal is, sokkal rosszabbal... - Elnézést Mr. Peters. Többet nem fordul elő. - bólint, majd mutat az egyik szabad helyre. Gondolom, akkor most rám fog szállni. Pedig, ha tudná, hogy miért nem jelentem meg eddig az óráin, akkor visszavenne és leszállna rólam, bár... Ő mindig is ilyen volt velem. Könnyűszerrel felgyújthatnám a lapjait, de nem tehetek ilyet, nem akarom lebuktatni magamat.

Lezsibbadt az agyam, esküszöm nem bírtam volna tovább hallgatni ennek a férfinak a hangját, már így is zsongott az agyam. Friss levegőre vágytam, így a szobám helyett az udvarra mentem. Sokkal nehezebb visszaszokni az egyetemhez, mint hittem volna. Végre kiszabadultam és megszabadultam attól a szociopata vadbaromtól, mégsem lett semmi sem olyan, mint régen. Leültem az egyik padra törökülésben és államat a tenyeremre helyeztem. Vajon még mennyi idő, mire... minden olyan lesz, mint régen?