Gyerekként azt mondják, hogy ne tedd azt és ne tedd amazt, de ritka az, amikor hozzáteszik még azt is, hogy miért ne kellene. A másik legjobb dolog, amikor azt mondják, hogy mit ne tegyél, de végül ők vesznek rá, hogy megszegd az általuk támasztott szabályt. Az első és legtöbbet megszegett szabály pedig az volt, hogy soha ne fogad el egy idegen kezét, ne engedd túlzottan közel, de ha táncolnod kell vele, akkor mégis hogy ne engedd? Pedig a legtöbb jótékonyságirendezvényen nem ismertem azokat, akik felkértek táncolni, de a szüleim boldogan hagyták azt, hogy idegen férfiak pörgessenek meg és szédítsenek el. Ezek után meglepő, ha egy másik idegen kezét is elfogadtam, amikor felém nyújtotta abban a pillanatban, amikor a világom apró darabokra hullott? Pontosan úgy, amikor elejted a porcelánt, tudod, hogy nem kaphatod el, de te mégis végignézed fájdalmasan, ahogyan darabokra hullik. Nálam is ez történt, csak nem tört, hanem éget…


Azt hinné az ember, hogy az elrendeltetett házasságok ideje lejárt, de nem úgy fest. Nyugodt, családi estének indult az is, amikor is megjelent apám munkatársa a családjával együtt. Túlzottan is sokszor szerveztek közösprogramokat, amiket egyre nehezebben viseltem el. Tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy mire megy ki az egész, de miért ne dönthetne a szív? Miért kellene olyanhoz mennem, akivel biztosítva lennem a jövőm, de egy unalmas élet is? Én világot akartam látni, felfedezni az életet, a rejtett falvakat és hagyni, hogy a könyvek világa teljesen magával rántson. Utazni vágytam, de ő nem. Ő szerinte a nő helye otthon lenne. Sőt, egyszer még megejtette azt is, hogy dolgoznia se kellene a nőnek, hanem otthon várni meleg vacsorával és gondoskodni a családról. Miféle kor ez? Tényleg valaki híhet még ebben? Boldog lehet ettől? Ennyire vágyna valaki és nem többre?
Mi volt a csúcspontja az egész vacsorának? Az, amikor egyszer csak letérdelt Vincent és megkért. Szerintem régóta nem nevettem olyan jól, de hamar elhalt a nevetésem, amikor a vita kirobbant a reakciómnak köszönhetően. Nekem se kellett több, a szobámba rohantam, majd magamra zártam az ajtót. Sietve kaptam fel az ágyam alatt lappangó könyvet, amit még édesanyám cuccai közül csentem el pár héttel korábban. Mindig is tiltott volt a könyv, de engem nem érdekelt. Ők korlátok közé akartak préselni, én pedig ki akartam törni és megszegni a szabályaikat. Az ablakon át még időben sikerült kiszöknöm, mielőtt az ajtót sikerült volna betörniük.
Sietve pillantottam körbe, miközben rohanva tettem meg a távot a buszmegállóig. Idegesen pillantottam körbe, majd a buszon még egy pulcsit is megvettem egy csajtól, hogy elbújhassak és a kapucnit is a fejemre húztam. Nem akartam, hogy bárki is felismerjem. Kezem remegett még akkor is, amikor hosszú perceket követően leszálltam a külvárosban, hogy az egyik elhagyatott épület felé vegyem az irányt. Pár héttel korábban találtam a romos raktárépületre. Egészen elhagyatott volt, a növények egészen belepték már, én viszont szerettem, mert itt senki se keresne és magam lehettem. Csak én és az álmaim. Idegesen rúgtam bele az egyik törött székbe, ami kicsit arrébb csúszott, de esélyesen nekem jobban fájt. A könyvet is a falhoz vágtam, ami hangos csattanással ért földet, de meglepően, mintha egy láthatatlan kéz lapozta volna. Kíváncsian fordultam arra, figyeltem azt, ahogyan a szellő belekap a lapokba, majd egyszer csak megállt.
El kellett volna sétálnom, ott kellett volna hagynom, de mintha suttogást hallottam volna. A szívem még mindig hevesebben dobogott, ahogyan a családom darabokra törte, mert abban biztosak lehetnek, hogy nem fogok hozzámenni ahhoz a férfihoz. Még barátnak is pocsék, az elvei meg? Egyenesen visszataszító, még ha próbálja is bizonygatni, hogy csak poénnak szánta. Az arcára van írva, hogy nem annak szánja.
Nagyot nyeltem, ahogyan leültem a könyv elé törökülésbe, egyáltalán lehet ezt annak hívni? Szerintem már kevesebb a lapja is, mint egy füzetnek. Kíváncsian pillantottam a sorokra. Furán voltak szedve a szavak, mintha maguk is lángot formáztak volna. Biztos voltam benne, hogy nem anya írta, de talán a nagyi. Fura volt az egész, hiszen megannyi üres lap volt benne és csak pár oldalt fedte írás, de hiába olvastam őket újra, meg újra soha nem történt semmi se. Nem értettem, hogy miért rejtette el annyira és miért tartott tőle gyerekként is távol, de azon az estén minden megváltozott.
Olvastam, de nem történt semmi. Dühösen csaptam be a vékony és darabokra hullott, foszlott könyvet, sietve álltam fel, de az újra kinyílt ugyanott. Kezem ökölbe szorult, amikor morogtam egy sort és magára akartam hagyni ezt a helyet, de a semmiből erős szél támadt, mintha csak a könyv felé akarna terelni. Mérgesen huppantam le, hogy felvegyem a könyvet és a széthullott lapokat is, de aztán újra megakadt a pillantásom azon a bizonyos oldalon. Automatikusan olvastam újra el a sorokat, de fel se tűnt, hogy hangosan ejtem ki, túlzottan is elvakított a dühöm. A következő pillanatban csak arra lettem figyelmes mintha valami égetné az ujjaimat, sietve ejtettem el a kezembe lévő papírt, ami ráhullott a többire, így egyre nagyobb lett a láng, ahogyan a növényzeten és az ottmaradt rothadó bútorokra átterjedt.
Ha azt mondjuk, hogy hiszünk a csodákban, akkor hazudunk. Abban a pillanatban inkább féltem. De ez is hazugság. Részben álmulattal figyeltem a lángokat, miközben az agyam lázasan kattogott, hogy miként lehetséges ez… egy dolgot viszont éreztem ezek mellett, mintha a dühöm elpárolgott volna, magával vitte volna a tűz. De míg a düh elpárolgott, a tűz nem tűnt el, egyre inkább nagyobb mértéket öltött, mire szép lassan félelem költözött a szívembe. Ki kell jutnom innen. Muszáj kijutnom ebből a hátsóteremből.

Mai napig pontosan tudom, hogy ha ő akkor nem jelenik meg, ha ő akkor nem nyújtja a kezét és nem vett véget a tűznek, akkor túl sok kárt okoztam volna. Nem a romokban heverő épületben, hanem azokban, akik ezen a környéken kerestek menedéket, mert kitaszítottak voltak. Pontosan mi történt és miként találkoztam vele? Magam sem tudom, ő meg nem meséli el. Mintha csak fájdalmas lenne neki beszélnie róla, legalábbis akkora kínnal hallgat el mindig, amikor kérdezem. Nekem csak annyi rémlik, hogy menekülni próbáltam, de elestem, beüthettem a fejemet, legalábbis a vér és a sebek erről tanúskodtak. Ő pedig ott volt, hogy felsegítsen, amikor magamhoz tértem. A tűz viszont kialudt és csak a nyomát hagyta ott.
El kellett volna futnom, de én elfogadtam a felém nyújtott kezet, ezzel pedig mintha az Éjúrának a kezébe adtam volna életemet. Megjelentem, de aztán el is tűntem. A szavai ott csengenek a mai napig a fülemben újra, meg újra: „Megölhetted volna őket. Tényleg ezt akartad? Vagy inkább a családodat láttad volna lángok között? A szíved elbírta volna Naah?”
Tudtam a választ, de ahogyan neki se adtam választ, úgy magamnak se. Inkább csak elhessegettem a gondolataimat, de akkor mégis mi vonzott mindig újra a boltjába? Ő maga. A kisugárzása és a mézesmadzag, amit elhúzott az orrom előtt. „Segíthetek megérteni mi történt. Kordában tarthatod és itt lelhetsz menedéket, de csak átmenetileg. Rajtad áll, de ha még egyszer elhagyod a helyet nem látsz többé.”
Egyetlen esélyem volt, nekem pedig választanom kellett. Megszegjek minden szabályt és egy idegenhez fussak, vagy a családomat keressem fel. Azóta is kerültem őket, ha tudtam nincsenek otthon, akkor beosontam, majd az ablakon ki. Nem leszek senki felesége. Senki bábja. S tudni akarom, hogy mi történt. Édesanyám meg esélyesen nem adott volna magyarázatott rá, valamit kitalált volna, hiszen ügyvéd. Túlzottan is ért ahhoz, hogy miként simítsa el a dolgokat és csak az ő igaza létezzen. Így esett meg, hogy pár héttel ezelőtt egy könyvesbolt lett az otthonom és az „éjszaka úrától” próbálok meg rájönni a dolgok nyitjára és megemészteni azt, hogy boszorkány vagyok. Egy mitikus teremtmény, amiről megannyi könyv szól. Kész röhejes, tuti csak túlzottan bevertem a fejemet és ezt még mindig csak álmodom. Nem lehet igaz. Holnap felébredek és rájövök, hogy inkább másik szakma után kellene néznem.