Egy embernek se szabadna ennyi ideje élnie, de én legalább elmondhatom, hogy nem élek ennyi ideje, viszont talán így még nagyobb veszélyt jelentek a világra, vagy inkább azt kéne mondani, hogy a világ rám nézve? Káoszos és megfoghatatlan dolog az élet, s sokszor a legváratlanabb pillanatban ér véget, hogy utána a legváratlanabb pillanatban folytatódjon. Tudom, hogy mit fogsz mondani, hogy Csipkerózsika és én hasonlóak vagyunk, amivel lehet nem is tévednél akkorát, de itt soha nem volt szó gonoszmostoháról, vagy az igazszerelem csókjáról… kezdjük is az elején, hiszen ha emlékeznék a dolgokra, akkor esélyesen ezt a mesét mondanám el, amit sokan nem hinnének el, mások azt mondanák, hogy őrült vagyok, de a mágia már pedig létezik és olykor történnek balesetek...

Ámulattal bámultam a kastélyt, ahova aprócska lábaim vezettek, miközben egy nő kezébe rejtettem kicsinyke kezemet. Szinte el is veszett benne, a szám tátva maradt, ahogyan figyeltem a szebbnél szebben csillogó tárgyakat, a festményeket, mintha csak egy gyönyörű álomba csöppentem volna bele és én is királynő lehetnék. Ha nem is teljesült minden gyerekkori álmom, amit még a szegényes otthonunkban szőttem, azt legalább elmondhatom, hogy egy palotában éltem 16 éven át úgy, mint egy hercegnő és ágyas.
Eleinte a naivság és a hely varázsa magával ragadott, fel se tűnt, hogy csak egy tárgy lettem a sok közül. Egy befektetés, manapság így mondanák, ha egyáltalán érteném a mai nyelvezetet és viselkedést, de erre majd később még kitérek. Eleinte mindent megtettek azért, hogy a varázs még inkább magával ragadjon és ne is gondolkozzak már annyi idősen azon, hogy én mit is keresek ott és hol van az a néni, akinek a kezét annyira erősen fogtam, amikor beléptem erre a helyre. Szinte fel se tűnt, hogy nincs mellettem, hiszen akadt olyan, aki pótolja. Szörnyű, nemde?
Nem csak az évszakok múltak, hanem az évek is teltek, miközben egyre több tanítást kaptam én is. Nem csak azt kellett megtanulnom, hogy egy hercegnőnek és netán egy leendő udvarhölgynek miként is illik viselkedni, hanem tényleges tudást kellett szereznem, még ha ez akkoriban nem is volt annyira jellemző, de arra amire szántak, ahhoz úgy tartották, hogy nem árt, ha a bájosarc mögött ész is lappanghat, mert különben miként is leshetném ki az emberek „valódi szándékát”? Nehezen és csak hatalmas katyvasz lenne, ez volt részben a szerencsém, hogy ennek köszönhetően tanulhattam, mint a férfiak, még ha netán nem is annyira széleskörűen, mint nekik adatott meg.
Idővel nem csak a vénebb tündérek pártfogásaiba és a megannyi nevelő keze közé adtak, hanem találkoztam egy másik titokkal a birtokon belül. Ha azt hittem, hogy nekem nem adatott meg igazán a szabadság, akkor neki még inkább nem. Én ezt hittem, de lehet tévedtem és az se kizárt, hogy félreismertem, viszont utóbbitól nem igazán tartottam. Esélyesen részben a magány is közelebb hozhatott minket, neki köszönhetően nem csak a sajátjaimon gyakorolhattam, nem csak a király erre kijelölt „végrehajtói” előtt kellett minden egyes nap próbára tenni magam, olykor egészen addig, míg már szinte ülni is alig bírtam, mert annyira elhagyott az erőm, hanem Calum mellett is lehetőségem volt. Ő másabb volt, mint a többiek és nem csak a külsejét illetően, hanem ahogyan beszélt és viselkedett. Neki köszönhetően kezdett felnyílni a szemem is, de addigra már késő volt, mert a falakon belül rekedtem, mint egy kalitkába zárt madár.
Lehet sajnálsz, de valahogy mégse akartam, hogy bárki is sajnálnom, mert még mindig jobb volt annál,mint ami esélyesen kint várt volna rám. Eladhattak volna rosszabb helyre is, akár el is rabolhattak volna, netán megölnek, vagy nem kizárt, hogy valami betegség vitt volna el, de az se volt lehetetlen akkoriban, hogy éhenhalás veszélye fenyegetett volna. Mind-mind olyan dolog volt, amiről fogalmam sem volt, hiszen már nem is emlékeztem arra, hogy az első hat évemet kikkel és hol is töltöttem, így pedig a körülményekre se. Amennyiben pedig szóba került, abban a pillanatban hallgatott el mindenki, mintha csak attól féltek volna, hogy emiatt nyelvüket veszíthetik, vagy csak hirtelen mindenki megnémult volna azokban a pillanatokban, mert máris nyelvüket szegték.
Calum megtanította arra, hogy miként védjen meg magam, még ha sokszor ügyetlen voltam és legalább milliószor az én életemet vették volna el, nem pedig én másét, ha valóban azokban a pillanatokban az életem múlott volna rajta. A beszélgetéseink könnyedek voltak, szinte alig karcoltuk a mélységet, de valami újra és újra az ő kis zugába vezette a lábaimat, még akkor is, ha tilos lett volna, de mégis ő volt az, akinek köszönhetően esélyesen túléltem. Aki olykor arra kért, hogy hazudjak, hogy csaljak a megérzéseimmel kapcsolatban, mintha a képességem olykor megbízhatatlan lenne, hogy ki mit gondol, vagy netán érez. Kérdés nélkül megbíztam benne, hinni akartam abban, hogy ő csak megvédeni szeretne, nem pedig ártani, de mégis ő okozta a vesztem.
Őt láttam utoljára, azelőtt, hogy a fájdalom átjárt volna, miután sietős léptekkel léptem be a nagyterembe, hogy megakadályozzam a királyunk elleni cselszövést, de ehelyett én sétáltam csapdába. Soha nem hittem volna, hogy azok a karok és ajkak fognak elárulni, amelyekbe egyszer annyira könnyedén simultam bele, mintha nem is bűn lett volna megtenni, hiszen ami a királyé, ahhoz más nem nyúlhatott, maximum az engedélyével. Emlékszem, hogy miként perzselt ajkának érintése, erős karja hogyan fonódott körém, mielőtt valaki ránk talált volna és úgy tettünk volna mintha semmi se történt volna. Vajon, ha nem találnak ránk, akkor most másabb lett volna? Nem az ő karjai között „haltam” volna meg?
Abban a pillanatban, miközben lecsukódtak a szemeim azt hittem, hogy meghalok és csak ennyi adatott meg számomra, de ehelyett az élet úgy döntött, hogy egy másik korban kell meghalnom.
Mint tennél akkor, ha 200 év után térnél magadhoz? Ha ennyi éven át úgy aludtál volna, mintha csak egy éjszakát dőltél volna le? Idegen világ, fura emberek, a nyelv amit beszélnek ismeretlen, mintha csak a pokolban tértem volna magamhoz. Számomra ez olyan volt. Ehhez képest még talán a halál is kegyesebb lett volna, mint egyedül lépdelni a pokol fura kövezetén. Mi történt a világgal? Hol vannak a hatalmas legelők, a gyönyörű házak? Az emberek miért csak önmagukkal foglalkoznak? És mi az a kezükben?
Lábam megremegett, ahogyan a kőhöz ért, az emberek furán néztek rám, miközben a világ forgott velem együtt, pedig meggyőződésem volt, hogy csak egyhelyben állok. Egyre inkább megijedtem, ahogyan próbáltam menekülni, de ehelyett csak egyre jobban belekerültem az emberi „folyóba”, ahogyan sietősen haladtak a maguk dolgára. Mi ez a hely? Ki vagyok egyáltalán? Emlékek, amik nincsenek meg, csak egy-kettőnek a foszlánya, de azok se teljesek. Vajon egyszer visszakapom őket, vagy hamarabb fog elnyelni ez az ismeretlen világ?

Két dolgot viszont biztosan tudok, hogy Layanah d’Aurevilly a nevem és 22 éves vagyok, teljen el bármennyi év is azóta, hogy megszülettem.  Olyan tündér, akinek még megannyit kellett volna tanulnia és kell is, de vajon sikerülhet talpon maradnom az emlékeim nélkül, vagy hamarabb lesz belőlem valaki áldozata?