Mellkasomra téve kapkodom a levegőt, izzadtságcseppek szaladnak végig az arcomon, ahogy hátamat a hideg falnak vetem. Jól esik, ahogy lehűt, úgy érzem magam, mint aki az életéért szalad kilómétereket, és... Oh, hát pont erről szól a dolog. Olyan ügyesen felbőszítettem a legrosszabb embereket, hogy nem maradt más lehetőségem, csak elfutni, nem szégyen a futás, ha muszáj. Most pedig muszáj volt, ha nem akartam holnapra már egy koporsóban feküdni. Ismerem a saját határaim, és öt emberrel szemben egymagam kevés vagyok, főleg, hogy ők nem kevés fegyverrel voltak felszerelkezve, míg én semmivel sem. De ez az én hibám, nem igaz? Egy vadász mindig mindenre legyen felkészülve, akkor is, ha csak egy szórakozóhely mosdójába akar elmenni.
Körbenézve keresek, valami rendes fedezéket, vagy fegyvert, de semmi sincs igazából itt. Az egyetlen dolog amit látok fejemet kidugva, hogy a kis utcán, ami a rejtekem előtt van két ember is elhalad. Nem két szimpla ember, hanem az a két csodálatos alak, akik miatt a tüdőmet köpöm ki mindjárt magam elé. Visszarántva fejemet próbálom lenyugtatni magamat, ahogy megint felmérem a helyzetet. Ketten beértek, itt egy létra felettem, de ha arra felugrok ebben a pillanatban le is bukok, és pillanatok alatt levest lehet átszűrni rajtam. A jobbomon látok egy farudat, ami talán fénykorában, egy csodálatos seprű nyele volt, de most annyira korhadt, hogy ezzel szerintem egy patkányt nem lehetne leütni, nemhogy egy embert. Szükség esetén mondjuk törötten is használható, de életmentésre nem alkalmas ebben biztos vagyok.
Szívem a fülemben dobogott eddig is, de ritmusa azonnal felgyorsul, ahogy meglátok egy lábat mellettem. Már éppen nyúlnék el a csodálatos seprűnyélért, amikor a másik hangját hallom, talán a kis utcáról, mert közel van, de mégsem túl közel. Hallom mit mond, hogy megvagyok, de nem lehetek meg, hiszen én éppen a másik pasi lábával nézek farkasszemet, amit megnyerek meg eltűnik a látóteremből. Nem várok sokat, csak annyit, hogy lépteik zaja elhaljon, mert felkapaszkodom a létrára, ami az épület tetejére vezet. Nem igen értem ennek mi haszna itt, de nem vitatkozom, nekem most nagyon is jól jött. Nem fogok hazudni, ha azt mondom laposkúszásban szeltem át a ház tetőterét, hogy elérjem a szélét, ahonnan tökéletesen beláttam a két embert, fegyverre a kezében egy sráccal társalogva. Nem volt az bájcsevej ebben biztos vagyok, főleg a srácot elnézve. Semmit se lehet itt hallani, de látni, hogy mennyire megijedt, főleg amikor már a másik kettő is mögötte volt, közrefogták négyen az ötödik meg a semmiből jelent meg, és egy tiszta lövéssel véget is vetett mindennek.
Behúztam a fejem, a tető peremének a biztonságában maradtam hosszú percekig, de az is lehet, hogy fél órát feküdtem ott, mire biztonságosnak éreztem a terepet. Ugyanazon a roskatag létrán másztam le, amin fel is, akkor nem tűnt fel, hogy ennyire hangos, de most ebben a halálcsendben nagyon is.
Lépteim zaja is bántotta a fülemet, mégis a sráchoz mentem, tudni akartam, ki az isten ő, és miért lőtték le helyettem, de amint megláttam az arcát minden értelmet nyert. Szerencsétlen srác kiköpött olyan volt mint én, a haja vörös volt, nem úgy, mint az enyém, nekem barna, a szeme viszont csak pár árnyalattal volt világosabb, mint az én szemem. Ha ezektől eltekintünk meg nem mondta volna senki, hogy ki ő, és ki én, én pedig vagyok akkora seggfej, hogy ebből is előnyt kovácsolok magamnak. Az igazolványom a zsebébe rejtettem, a tárcáját elvettem minden iratával együtt, és onnantól kezdve Teddy Delmar-t megölték, és Reyes Stevenson újjá született, az én személyemben.


Megvettem a hajfestéket egy éjjel-nappaliban, fogalmam sincs, hogy kell használni, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fogom tudni megoldani. Nagyon elvagyok azzal, hogy olvasom a használati utasítást, észre sem veszek valakit, és ütközés a vége, de mire kinyöghetnék egy bocsánatot már messze van a lány. Nem is értem az embereket, mindig annyira rohannak, pedig igen ritkán veszélyeztetik az életüket.
Mondjuk ha azt vesszük én is igazán sietek egy nyilvános vécébe, ott nyugodtan ellehetek addig amíg a festék hat, csak nem fognak ott is rátörni, mint azon a csodálatos szórakozóhelyen, ahol még brunyálni sem hagyják az embert. Itt viszont elvagyok magamban több, mint egy óráig, nem zavar meg senki, egyszer egy hajléktalan ugyan bejön, de nem szól semmit, de lefekszik a sarokba én meg adok neki pénzt, úgyis a srác tárcája tele volt.
És igen. Ez az a pillanat, amikor rájövök mennyire szépen ki lettem zsebelve amíg nem figyeltem. Átkutatom a zsebeimet, az összeset, de sehol sincs, én pedig kezdek eléggé ideges lenni, mert nemcsak a srác tárcája tűnt el, hanem az enyém is. Az öreg a sarokban jól ki is röhög, én meg lemosom a festéket a fejemről és kiviharzok az épületből. Csak az a kis barna csaj lehetett, más nem jött elég közel hozzám ahhoz, hogy kizsebeljen. Nem vagyok hülye, tudom, hogy megy ez csináltam én is rohadtul könnyű préda voltam a csajnak azzal, hogy magamat foglaltam le teljesen.
Hiába indulok abba az irányba amerre a csaj ment, nem hiszem, hogy megfogom találni, ha lenyúlta a tárcákat hatalmas szarban is lehetek, hiszen a halott srác és az én irataim is benne voltak, akárki lehet, dolgozhat akárkinek, és nem lesz ez így rendben. A mai napon sokadjára kap el az idegesség, és nincs még vége, pedig már a hajfestés alatt kezdtem megnyugodni, hogy végre vége, kicsit leülhetek és pihenhetek, de nem, nem hiszem el.
A srác címére emlékszem, így végül odamegyek, mert a lányt nem találtam meg és feladtam. Túl nagy Seeatle ahhoz, hogy egy tök ismeretlen lányt megtaláljak a semmiből. Azt sem tudom én ki vagyok, nemhogy azt, hogy ő. Persze amint belépek az ajtón az apja bemutatkozik, kiabál és maga elé hány mielőtt összeesne, annyira bepiált. Szar lehet neki, de a nyomora pont nem mozgat, fulladjon bele a hányásába ha ez jó neki. Nekem ki kell derítenem annyi dolgot a srácról amennyit csak tudok. Mától az ő és az én nevem összemosódik, csak nem tudom Tereys Delvenson, vagy a Reddy Stelmar hangzik jobban. Majd meg kell találnom a csajt is, mielőtt rossz kezekbe kerülnének az irataim, az senkinek se lenne jó.