- nekem mondhatod. A szememben midnig törékeny porcelánbaba leszel - kacsintottam rá, majd a telefonomat nyomkodva megpróbáltam ismét elérni Naomit, de ezúttal is sikertelenül...
- Ezt nem értem - ráztam a fejemet, majd Samantha kérdésére hirtelen felé kaptam a fejemet. - Naomi nem válaszol. A mobilja... ki van kapcsolva. Ez nem vall rá, legalábbis... azt hiszem, hogy nem - vakartam meg a feje búbját.
- Nem láttad itt őt ma este? - léptem Samantha elé.

– Még egy pszichopata sem okozhat bennem kárt. Tudok magamra vigyázni Tristan. Nem vagyok egy törékeny porcelán baba. – Tudok magamra vigyázni. Nem értem miért nem képes ezt megérteni. Ha bajba is kerülök kimászok belőle. Egy ember nem elég ahhoz, hogy engem padlóra küldjön. Főleg nem egy vámpír.
– Na, talán inkább őt kellene többször figyelmeztetned. – Erős egy lány az egyszer biztos, de nem olyan biztos, hogy egy pszichopatával szemben is olyan erős..
– Mi az? – Néztem rá összevont szemöldökkel.
 

- Talán jogos az aggodalmam. Tudod, hogy a bátyám egy szociopata állat, és... nem bírnám ki, ha valami bajod esne... mikor legutóbb találkoztam vele, az aktuális... játszótársam - köszörültem meg a torkomat. - életét vesztette - fejeztem be a mondatot, majd előkapartam még a mobilomat.
- Még Naomira lennék kíváncsi, hogy itt van-e. Mondtam neki is, hogy... vigyázzon magára - emeltem a fülemhez, de szinte rögtön szétkapcsolt.
- Na... mi a halál? - lepődtem meg, és meglepetten emeltem el magamtól a telefont.

Tudom, hogy bántottam őt, de mégis.. Ha akartam volna talán meg is ölhettem volna, de nem tettem. Annyira messzire azért nem mentem, mert szeretem. Soha nem akarom átlépni azt a határt. Nem tudom mihez kezdenék, ha meghalna.. Ha elveszíteném.
– Akkor menjünk. Tudom, tudom. Te még a saját árnyékomtól is féltesz. – Kúszott halvány mosoly az arcomra, miközben szépen lassan felálltam. – Ha hazaértünk feltétlenül ünnepelnünk kell. – Mondtam úgy, mintha az ég világon semmi nem történt volna az előbb.
 

Már éreztem egy forrongó érzést, miután ismétlődő szavait meghallottam. Ezúttal már éreztem bizalmát, legalábbis a kezdetit, és... jólesett. Mert tudhatja jól, hogy nem pályázom én másra... csakis rá.
- Rendben. És most... talán jobb, ha megyünk. Ki tudja, hogy ki hallotta vagy nézte végig, ami most itt történt... és tudod, hogy van kitől féltenem téged. - cirógattam meg arcát nagy nyeléssel, miután hajlandó voltam kiengedni őt karjaim közül. /blockquote>]

Még mindig nem bírtam felfogni, hogy ennyire nem bízom meg benne. Nem bízom abban, hogy szeret. Hiszen azt hiszem, hogy egy nő könnyű szerrel elviheti tőlem. De ezek után minden másképp lesz. Bízni fogok benne, hiszen szeretem. Tudom, hogy szeret.. Vagyis elég nehéz számomra ezt elhinni.. Viszont nem fogok kételkedni benne. Egy pillanatra sem. Nem érdemli meg. Inkább én érdemelném meg azt, hogy itt helyben elégessenek vagy valami ilyesmit a drámaiság kedvéért.
– Soha többé, soha, de soha. – Jelentettem ki határozottan, miközben olyan szorosan bújtam hozzá amennyire csak tudtam, mintha az életem múlt volna azon, hogy közel maradjak hozzá.
 

Azt hiszem, megrezzent a szemem attól a félelemtől és sokktól, mely most szorongatta a gyomromat. Nem tudtam, mit várjak Samantha-val kapcsolatban, mert... annyira heves tud lenni. És annyira tud szeretni közben... és én is tudom őt... de bizalom nélkül nem megy. És ezt szerintem mindannyian megtanuljuk az éveink során. Hol akkor, mikor elkezdjük... hol akkor, mikor már mindennek vége, és késő... de ez csak most kezdődött még.
- Soha... soha ne kételkedj bennem... - suttogtam, miután elváltam ajkaitól, és úgy öleltem magamhoz, mintha ő lenne nekem a víz a sivatagban, és arcomat nyakába temettem.

Nem értem, hogy miért vettem annyira komolyan ezt az egészet. Bíznom kellene benne és abban is, hogy van bene annyi, hogy kitartson mellettem bármilyen gyönyörű nő is az, aki éppenséggel legyeskedik körülötte. Akkora idióta voltam, hogy ezt tettem vele.. Ezt nem szabadott volna.. Nem helyes.. Bántottam.. De ezzel leginkább csak önmagamat bántottam, ami igaz még csak most tudatosult bennem, de iszonyatosan fáj..
– Tristan.. – Mondtam könnybe lábadt szemekkel, de ez már a meghatódottságtól volt. Hiszen a szavai.. Utat nyertek a szívemhez. Éreztem, hogy igazat mond.. Szeret.. Tudom. – Én is csak téged szeretlek Tristan.. Az életemnél is jobban. – Tudom, hogy az előbb nem éppen ezt bizonyítottam, de.. Akkor is így volt. – Bízom benned. – Mondtam határozottan, majd ígéretként szenvedélyesen ajkaira tapadtam.

- Samantha, az isten szerelmére...! - bukott ki belőlem hirtelen, majd nagyot nyeltem, és a világ minden keserűségével a tekintetemben néztem az arcára... arra a bájos arcra, melyet úgy imádtam, amelyért rajongtam, és... amely nem volt hasonlítható máséhoz.
- Csak téged szeretlek... - búgtam olyan halkan, hogy magam is alig hallottam. - Az elmúlt évszázadok alatt nem volt olyan nap, hogy nem gondoltam volna rád... mert hiányoztál... ezt az elmúlasztott időt nem fogja egy jöttment nő sem elfeledtetni velem... azokat a pillanatokat, mikor minden porcikám csak utánad kiáltott, hogy miért?! Miért vettek el tőlem? - vált egyre keserűbbé a hangom. - Én csak a bizalmadat akarom... ezért cserébe... az örökké tartó hűségemért... és szerelmemért.

Nem hiszem el, hogy képes voltam erre.. Képes voltam bántani őt, amikor annyira szeretem.. Most foghatnám arra, hogy még soha nem éreztem ehhez hasonlót és fogalmam nincs, hogyan kellene ezeket az érzéseket kezelni, de azt egy normális ember tudja, hogy nem így. Közelében sem voltam a megoldásnak. Sőt pont ellenkezőleg. Ezt most nagyon elrontottam.. Talán pont ezzel sodrom más karjaiba. A hülye féltékenységi reakciómmal..
– Sajnálom.. Sajnálom.. – Hajtogattam egyfolytában, miközben a könnyeim csak úgy potyogtak. – Én csak.. Nem akarlak elveszíteni.. Nem akarom, hogy valaki más adja meg neked azt, amire én képtelen vagyok vagy bármi.. Félek, hogyha az a lány meglát addig nem adja fel, míg az ujjai köré nem csavar és és.. – Magyaráztam szipogva. Nem emlékszem, hogy mikor sírtam utoljára.. De ez sem egy túl gyakori dolog az életemben.

Elképzelésem sem volt annak irányába, hogy vajon meddig fogja ezt csinálni velem... hogy fájt-e? Fizikailag meg sem kottyant úgy igazából... az, hogy őtőle kaptam... az már fájt... a szívemnek, ami olyan régen érzett utoljára. De Samantha közelségében mindig... tőle mindig megdobogott a szívem, és most mégis ő adja a legnagyobb pofont.
Hirtelen lett vége az egésznek... mikor valamiféle értelem jött felém, már ott guggolt mellettem, könnyeket láttam a szemében, és nagyot nyelve néztem rá, egyelőre nem viszonozva semmiféle gesztust. - Te nem bízol bennem... - állapítottam meg keserűen a tényt.

Annyira dühített az a tény, hogy volt más valaki is az életében, hogy ezt rajta vezettem le.. De most ezért hibáztatom kellene? Nem hiszem mégis csak férfiból van.. A puszta tekintetével bárkit megkaphat. Még engem is és ez egy igen nagy szó..
Csak most tudatosult bennem, hogy mit is művelek.. Könnyek szöktek a szemeimbe, majd térdre rogytam Tristan előtt és két kezem közé fogtam az arcát. – Sajnálom.. Nem tudom mi ütött belém. – Bántottam azt, akit a legjobban szeretek ezen a világon.. Talán a szellemléttől egy kicsit tényleg becsavarodtam.

Mégis, erre mit kellett volna mondanom? Mert igazából tenni nem igen tudtam semmit. A rohadt életbe, hogy ezek a nők mindent túlkomplikálnak!
- Csesszék meg, Samantha...! - bukott ki belőlem sziszegve. - Fogd már fel azzal az ostoba fejeddel, hogy nem kell nekem más nő! Se szőke, se barna, se múltbéli szerető, se senki, csak te! De hiába magyarázom, igaz? Úgysem vagy képes felfogni - vált dühössé a hangom, és azt hiszem, ilyen elkeseredett még sosem volt a hangom.

Feltudtam volna robbanni az idegességtől, ami nemhogy visszafogta volna az erőmet.. Sokkal inkább növelte. De ez hadd ne legyen az én bajom. Jó érzéssel töltött el, ahogy éreztem az erőm áramlását az ereimben. Az sem érdekelt, hogy éppenséggel Tristan az, aki most az áldozatommá vált. Semmi nem érdekelt.
Halvány vigyor kúszott az arcomra attól, hogy ő térdre rogyott. Ez már egyfajta győzelem. Ezek szerint nem puhultam el annyira, mint azt hittem.
– Miért is kellene befejeznem, hah? Hogy rohanhass a kis barátnődhöz? Tudod mit? Van egy játékom a számodra. Aki előbb megtalálja az nyer. De ha én leszek az és hidd el én leszek az.. Fizetheted a temetését. – Hogy a féltékenység volt,a mi ennyire átvette volna az uralmat rajtam nem tudom.. Igazából nem is érdekel..

Na, a tökéletes képességem, miszerint sikerül megnyugtatnom egy nőt, most romba dőlt. Samantha nem hallgatott rám, sőt! Ő maga is megemelte a hangját, és nem érdekelte, ki más hallja még, csak kiabált, mintha legalább a haját tépnék.
Aztán olyasmi történt, amire nem számítottam... hirtelen a fejemhez kaptam... először még a családról, a boszorkányokról beszélt, hogy neki egy ilyen lány nem lesz a családja attól, hogy boszorkány... de aztán azt éreztem, hogy térdre rogyok... nem tudtam parancsolni a lábaimnak...
- Samantha... ajánlom hogy ezt... nagyon gyorsan fejezd be...! - vált dühössé a hangom. Eléri, hogy kitörjem a nyakát.

Egyszerűen fogalmam sincs, hogy milyen válaszra vártam. De azt tudtam, hogy a türelmem már fogytán van. Nem vagyok képes tovább uralkodni magamon.. Tudom jól, hogy nem fogja beadni a derekát és engedni, hogy megöljem.. De pedig pontosan így fogok tenni.. Még mielőtt csak találkozhatna vele. Meglátjuk, hogy ki találja meg előbb. Bárhogy is legyen. Az a lány halott.
– Mégis miből elég? Senki? Azt csinálok, amit akarok és ezt még te sem fogod nekem megszabni. – Emeltem fel a hangomat csak úgy, mint ő. Mégis mit gondol, hogy hallgatni fogok rá? Na, azt már nem.. Most már még jobban gyűlölöm azt a lányt.. És talán egy kicsit Tristan-t is.
– Olyan boszorkány, mint én? Családom? Nekem nincs semmiféle családom. Nem fogok családtagként tekinteni valakire csak mert ő is boszorkány. Sőt felőlem ebben a pillanatban meg is dögölhet. – Ordítottam, majd szinte az irányításom nélkül kényszerítette térdre Tristan-t az erőm. Ha felidegesítenek sokkal nehezebb irányítanom. Főleg most mivel jó ideig „nyugdíjaztak”.

Ennyit a békéről. Elég gyorsan kibújt a szög a zsákból. A mosoly csak a felszín. De hát ezt nagyon jól tudtam! Nem fogja csak úgy nézni... Samantha mindig is más volt, mindig volt benne valami rosszaság, ami nem... nem olyan, mint a... nem is tudom, mit mondjak. Nem velejétől romlott, gonosz nőszemély... nem... de mégis ott van benne valamilyen szinten a gonoszság. És ezt egyelőre nem tudom hová tenni.
- Na...! Ebből aztán elég! - emeltem meg a hangom kissé. - Senki nem csinál itt ki senkit! - tettem még hozzá. - Azt a lányt én tettem vámpírrá, oké? Tudnom kell, miért olyan ez a lány a városban, mint amilyen ő volt... eszembe jutott az is, hogy az a lány az, aki annak idején velem volt... csak elvágta a vonalakat tőlem, és új életet kezdett, de ez a lány más... ez a lány olyan boszorkány, mint te vagy. És nem akarod bántani a saját családodat, igaz? - vált határozottá a hangom.

Mosolygok rá, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Persze természetesen legszívesebben a szívét szorongatnám a markomban, hogy érezhesse, amit most én.. Egy másik nő miatt jött a városba. Jó.. Nem kerestem szellemként fogalmam nincs, hogy mi volt az életében.. De mi van ha ehhez a nőhöz több is fűzi, mint puszta kíváncsiság.. Na, akkor biztos, hogy megölöm.. Senki nem veheti el tőlem Tristan-t. Ő az egyetlen, akit szerettem.. Akit szeretek annak ellenére, hogy milyen.. Bőven van rossz tulajdonsága.. De én ennek ellenére szeretem..
– Nem akarsz tőle semmit, hah? Mit szólnál ahhoz, hogy miután megtudnád mégis miért néz ki ugyanúgy szépen kicsinálnám a kis libát? – Minden a reakcióján múlik.. Ha nem akarja.. Itt és most faképnél hagyom.. Kergesse azt a kislányt.. De nehogy azt higgye, hogy ennyiben hagyom.. Megkeserítem mindkettejük életét..
 

Na jó, erre nem számítottam. mi a fene ez? Mosolyog? Na jó, nem az az erőteljes mosoly, hanem valamelyest halványabb, de... mindenre fogadtam volna, ha ez egy fogadás lenne, csak arra nem, hogy ezt csinálja. Minimum pofozkodásra számítottam. Az meg... jaj, utálom, ha engem pofoznak. Nagyon-nagyon.
- Nem akarok tőle semmit. Csak ki akarom deríteni, hogy... van-e valami köze ahhoz a lányhoz. Ha jól tudom, neki nem volt gyermeke, vagy leszármazottja, vagy bármi... és így nem tudom hová tenni, miért hasonlítanak annyira - ráztam a fejemet, próbálva menteni a menthetőt.  

Annyi gondolat átsuhant a fejemen, de próbáltam ezeket ignorálni, hiszen most nem ez a fontos. Hanem az, amit mondani fog. Alkothatok mindenféle képeket a fejemben, ha köze sincs a valósághoz. Tudom nagyon jól, hogy nem én vagyok az oka annak, hogy idejött. Most nem tudok másra gondolni, mint egy nőre.. Aki miatt képes lett volna idejönni a városba. De az is lehet, hogy csak áthaladt volna.. Mondjuk akkor ezt nem kezdte volna el nekem..
Mikor elárulta, hogy tényleg egy lányról van szó legszívesebben felrobbantottam volna valamit magunk körül, de az túl feltűnő lett volna.. Ezért is maradtam a bevált dolgoknál. Méghozzá egy kis fájdalom generálás.. A szerelem néha fáj, bár gondolom nem így gondolták.. – Szóval mit is akarsz tőle? – Kérdeztem rá halvány mosollyal az arcomban, miközben egy pillanatra sem hagytam abba.. Szeretem, de.. Most valahogy annyira felidegesített, hogy egyszerűen ezt már muszáj volt.. Valamin le kell vezetnem ezt az egészet.. És most pont Ő a megfelelő áldozat, hiszen ő okozta ezt az egész tomboló érzelem kavalkádot bennem, amivel nem tudok mit kezdeni.

Nem tudtam hová tenni a saját hülye fejemet. Mégis, mi késztet engem arra, hogy beszéljek Samanthanak arról a lányról? Hiszen... jóságos ég, ki fog akadni, és minimum két, maximum... maximum nincs pofonnal ajándékoz meg tiszta szerelemből.
- Most mondanám, hogy ülj le, de az időhúzás lenne - vágtam zsebre a kezemet, majd nagyot nyelve néztem rá. - Az a lány, akiről az előbb beszéltem... akiről azt hitted, hogy hozzád hasonlítgatom... - kezdtem el bonyolítani a témát. - A lány kiköpött mása a városban van. Ő az a lány, akit meg kell.. keresnem - magyaráztam. Azt hiszem, valamelyik bokorba most kellene elbújnom.

Tényleg kíváncsivá tett, hiszen mi az, amit nem mondhatna el itt. Ezek szerint elég erős érzéseket váltana ki belőlem. Nem vagyok kész még egy hisztire, szóval azt hiszem, ha valami olyat fog mondani, ami nem tetszik szimplán nekilátok a rombolásnak. Vagy valami más módot kell találnom arra, hogy levezessem a feszültséget. Bármi jöhet, csak a hisztit szeretném elkerülni. Így visszagondolva a helyében én már rég fejbe vágtam volna magam valamivel.. Egyszerűen nevetséges.
- Egyre kíváncsibb vagyok. Mesélj. - Letettem a poharamat, majd összefontam a karomat a mellkasomon. Azt még tényleg nem tudom miért is jött a városba. Mindenesetre örülök neki, hogy valami idevonzotta vagy lehet, hogy valaki.. A féltékenység.. Már megint kezdődik. Ki kell vernem minden ilyesmit a fejemből. Ezek nem hozzám méltó érzések. Főleg mivel idáig semmi ilyesmit nem érezte.

Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mit készülök meglépni. Sőt... úgy egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy mit csinálok. Miért akarom elmondani neki ezt a zűrös sztorit? Hát... azért, mert ő a barátnőm! Jóformán elszámolással tartozom neki egy-két dologról, és... ezt meg főleg tudnia kell, mert nincs olyan, hogy nem kell.
- Ha nem tudsz várni, elmondom itt... legalább a képembe tudod borítani ezt az egész pultnyi italt - böktem az italospult felé. - Arról van szó, amiért a városba jöttem.

Csókja most is olyan volt, mint mindig édes és egyszerűen ellenállhatatlan.. Mint ő maga. Pont erre volt szükségem ahhoz, hogy lenyugodjak és elfelejtsem, hogy mi minden történt vele a múltban. Nekem is vannak foltok a múltamban, de nekem talán koránt sem annyi, mint neki.. Szép is lenne. Én azért megválogattam a partnereim. Többségük már nem él. Nem, mintha olyan sok lett volna, de azoknak is a többsége halott.
– Kíváncsivá tettél. – Válaszoltam neki, miközben homlokomat az övének döntöttem. Egy újabb titok. Manapság csak ilyesmiket tudok meg róla. Talán itt az ideje, hogy elkezdjek aggódni emiatt?

Mivel ajkaival már befogta az én számat, nem tudtam azt mondani, hogy éppen azt csinálom... nem beszélek, hanem éreztetem vele, hogy mennyire vágyom a csókjára... rá... mert nekem mindig is ő lesz az elsőszámú... az egyetlen.
- Ha hazamegyünk... meg kell beszélnünk valamit - szakadtam el tőle. - Egy apró részletet nem meséltem el magamról - nyeltem egyet. - és nem akarom, hogy közönség előtt verj agyon.