- Ne nézz már így! A végén még megsértődöm! – Színpadiasan lebiggyesztettem az ajkaimat, miután végighordoztam rajta a tekintetemet. Nem lett volna muszáj, hiszen bőven beleégett az emlékezetembe az arcának minden egyes millimétere. A testvérét képtelen elfelejteni az ember lánya, legyen az bármilyen gerinctelen csúszómászó és áruló szemét. Milyen lény képes maga mögött hagyni a testvérét az idióta szüleikkel tengődni, ő elmenjen szerencsét próbálni és kiélni a szabadság iránti vágyát? A bátyám egy magának való, önző alak, mi csodálnivaló van azon, hogy én sem lettem angyali? A mosolyom akár egy égi tüneményé, de a lelkem és a szívem rothadt; bánom is én, így legalább képes voltam élvezni Elias Syden meglepődött arckifejezését, a nevettető gesztust, miszerint lehúzott egy pohárnyi italt és hirtelenjében nem tudta hová tenni a megjelenésemet. Éppen ez volt a célom, bár még jobban szórakoztatott volna, ha a whisky félrecsúszik és fuldokolni kezd. - Meglepődtél? – Felvillanyozott a gondolat, hogy túljártam az eszén. A bátyám szeretett büszkélkedni azzal, hogy mindenki felett állt, nála nagyobb, befolyásosabb és keményebb üzletember nem létezett Seattle városában. Én viszont hahotázva vágtam a képébe, hogy igenis tévedett, éppen úgy meg lehetett vezetni, mint egy kiscicát egy tálkányi tejecskével. Régóta érlelődött bennem a reváns, szemtől-szemben állni a fivéremmel felért minden eddigi képzelgésemmel. Idejét sem tudtam, mikor láttam utoljára és az elnyúlt vonásai sokkal jobban tetszettek, mintha szívélyesen üdvözölt és átölelt volna. - Túl jól ismersz, pontosan tudod, mi játszódik le bennem és mit miért teszek, ugye? – Felnevettem. Szívből szóló kacaj volt ez, majd az egyik asztalhoz léptem, ahol poharak és alkohol foglaltak helyet. Töltöttem magamnak, aztán ismét a testvéremre néztem, akit csak azért nem löktem neki a tele üvegnek, mert roncsolta volna a kilátást a pókhálós ablak. Ez a város túl szép volt ahhoz, hogy akár a távolból csúnyának tűnjön. – Persze, hogy tervezgettem, hozzád hasonlóan enyém a világ összes pénze és ideje. – Megfordultam a tengelyem körül. Messzire jutottunk a dán falucskából, sokkal többre vittük, mint a nyomorult szüleinknek bármikor eszébe jutott volna. Életem legszebb pillanata volt az elhalálozásuk és örömtáncot járnék, ha a bátyám is követné porrá vált csontjaikat a sírba, Esküszöm, emléket állítanék nekik, mauzóleumot építtetnék, fúvószenekarral játszanám el a gyászindulót, csak lássam a pofáját, miközben haldoklik! – Gondoltam örülnél nekem… hiszen egész életedben annyira elfoglalt voltál, hogy semmi időd nem maradt rám. Nem mondhatod, hogy elfelejtettelek, elintéztem a testvéri újraegyesülést. – Mellé léptem és megpaskoltam a vállát. – Tényleg öregszel. – Bólintottam, ám nem tagadhattam, hogy meglepődtem Darius említése hallatán. Igyekeztem az arcom vonásait rendezetten tartani, ám nem vettem volna rá mérget, hogy sikerült. – Honnan ismered a kutyuskámat? Csak nem érdeklődtél utánam a nagyvilágban? – Felvont szemöldökkel néztem rá, remélve, hogy kinyitja a száját és valami értelmes is előtör a torkából, nem csak az idióta mellébeszélés.
Mint egy életre kelt, szürreális rémálom - csak ezúttal a pengés gyilkos Freddy Krügernél összehasonlíthatatlanul szemrevalóbb a rám köszöntő lidércnyomás épp irodámba besétáló okozója. Az előzetesen képemre varázsolt megnyerő mosoly alig néhány másodperc alatt fanyar fintorrá avanzsál a totális döbbenet hatására, mert erre a belépőre aztán tényleg nem számítottam. Mindig előszeretettel hangoztattam, hogy engem több száz leélt év után már semmiféle meglepetés nem érhet: tessék, ebben az alig tíz másodpercben ez a teóriám már meg is cáfolja önmagát. Hüledezés közben azért az agyam kétszáz százalékon pörög, és per pillanat azon morfondírozom, az abszurd jelenet melyik része okozza számomra a nagyobb meglepetést: a tény, hogy Karen úgy bukkan fel a szentélyemben, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára, vagy az, hogy minden jel szerint jócskán dörzsölt a hugi - hónapokon át vezetett az orromnál fogva, miközben (és erre mérget mernék venni) elégedetten röhögött a markába, már előre elképzelve a pillanatot és a reakciómat, mikor végül felfedi előttem magát. Nos, ha a lefagyásom látványára volt kíváncsi, akkor azt most premier plánban megkaphatja - a döbbenettől ernyedt végtagokkal állok és hagyom, hogy teátrálisan megölelgessen, két apró puszit nyomva az arcomra, bár a szájára varázsolt bűbájos mosoly mögött olyan tekintetet villant felém, hogy azon sem csodálkoznék, ha előtte savba mártotta volna az ajkait. Mikor végre elenged a melegnek és szívélyesnek legkevésbé sem mondható öleléséből, és lassan az ablak felé sétál, jómagam kilencven fokos fordulatot veszek, hogy merev végtagokkal, mint valami robot, elmasírozzak a szoba túlsó felébe, a bárszekrényemig. Az abszurd jelenet feldolgozásához nemes egyszerűséggel szükségem van annyi whiskyre, amitől legalább részben elérzéstelenedik az agyam. Számhoz illesztem az üveg nyakát, és ezen meglehetősen kulturálatlan, poharat mellőző módon nagyjából két decivel apasztom le a scotch szintjét a butéliában. Hogy a sokat tapasztalt idegrendszer rugalmasságának, vagy épp az ital nyelőcsövet és gyomrot végigperzselő parazsának köszönhető-e hogy szinte másodpercek alatt rázódom fel a jeges kábulatból, nem találok rá választ, igaz nem is boncolgatom ezen kérdést sokáig. Mikor visszafordítom képesebbik felemet a szoba belseje, és Karen felé, már tökéletesen visszanyerem azon önmagamat, akit csak egész egyszerűen Mr. Syden néven tisztelnek és rettegnek ezen falak között. - Csakugyan vannak dolgok, amelyek hosszú századok alatt sem változnak - szólalok meg, és örömmel veszem tudomásul, hogy immár teljes mértékben sikerül uralnom a hangszálaimat is. - Ezek közé tartozik a már-már legendás kedvességed is - teszem hozzá, aztán az irodám közepén álló jókora kanapéra vetem magam, karba font kezekkel, hosszú lábaimat kényelmesen elnyújtva a méregdrága szőnyegen. - Most nyilván meg illene kérdeznem, minek köszönhetem a látogatásod okozta kétes örömet, de alighanem mindketten tudjuk erre a választ. Biztosra veszem, hogy az elmúlt hónapokban sokat készültél erre a belépőre, és ezerszer képzelted el magadban a pillanatot. Tulajdonképpen én voltam a bolond, hogy úgy hittem, ez a város elég nagy ahhoz, hogy még egy ideig elkerüljük egymást. Másodsorban a tény, hogy sikerült összefutnom a barátságosnak nem éppen mondható pincsikutyáddal - bocsánat, volt kutyáddal - már előrevetíthette volna az elkerülhetetlen felbukkanásodat. A jelek szerint én is öregszem, ha efféle jelekkel nem foglalkoztam. Spongyát rá - vonok vállat. - Szolgáld ki magad - intek fejemmel aztán a bárpult felé - aztán mesélj. Bármit is akarsz, nyilván nem ér véget annál a pontnál, hogy megkaptad a lelki kielégülést a döbbenetem látványával. Ha most azzal jön, hogy látni akart, és hiányoztam neki, nemes egyszerűséggel képen fogom röhögni. Lehet engem hülyének nézni, de nem akárkinek, és nem akármilyen mértékben. Ennyire azért nem ejtettek fejre engem sem, hogy benyaljam a szerető testvér színielőadást.
Úgy vártam ezt a napot, mint a karácsonyt. Már engem idegesített, ahogy a lakásom márványpadlóján kopogott a magassarkúm, de nehezen szabtam gátat az izgatottságomnak. Hosszú hónapok óta dolgoztam azon, hogy Elias Syden közelébe kerüljek, megőrizzem az inkognitómat és a meglepetés lehető legnagyobb erejével rúghassam rá az ajtót. Képletesen persze, a drága berendezési tárgyakat jobban tiszteltem ahhoz, hogy kárt tegyek bennük. Elképzeltem magam előtt a testvérem képét, de az élő műsorhoz képest a képzeletem valószínűleg eléggé szegényes volt. Igyekeztem mindent a lehető legokosabban és fű alatt elintézni: természetesen álnevet használtam, sohasem mentem olyan helyre, találkozóra, értekezletre, ahol találkozhattam volna a vérrokonommal, viszont eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, éppen itt az ideje, hogy ismét a szemébe nézhessek. Tartoztam neki egy pofonnal. Legalább annyival, viszont ha rá nézve rossz kedvem fog támadni, nem leszek ennyire nyugodt. Évszázadokig próbáltam elnyomni magamban az utálattal vegyített csalódottságot, amit a kedves bátyám keltett bennem. Gyerekként azt hittem, fontos vagyok neki és szeret; gyorsan jelét adta, hogy erről szó sincs, az első adandó alkalommal lelépett és azokra a hulladékokra hagyott, akiket a szüleinknek nevezhettünk. Szerettem volna visszaadni neki ezt a hatalmas szeretetlöketet, de csakis úgy harcolhatok vele egy ringben, ha átlépem a szalagot... így hozzászoktattam magam a seattle-i klímához, a bahamai nyár után beruháztam egy kabátra, íróasztal mögé ültem és az arcomra varázsoltam azt a mosolyomat, aminek senki sem tud ellenállni. Hónapok múlva pedig már eljött a nap, amikor beléptem a cégének az épületébe, megértően bólogattam a titkárnő felé, aki közölte, hogy Mr. Syden elfoglaltságai miatt tizenöt percet várnom kell, majd jókedvűen közelítsek az ajtaja felé. - Bátyus! - Széles mosolyra húztam a számat, pár lépéssel átszeltem az irodát és a tüdőmben lézengő mély levegőt kiengedve néztem rá. - Pont olyan nyúzott halképed van, mint évszázadokkal ezelőtt. Úgy látszik ez sosem fog változni.- Két kezem közé fogtam a fejét és puszit adtam az arca mindkét oldalára, mintha szívem minden szeretetével örültem volna a látványnak. Eltoltam magamtól és végignéztem rajta, reménykedtem benne, hogy mélységes döbbenet fog kiülni az arcára, mert ettől jobbá válna a napom. - Csak nem mást vártál? Mondd, hogy örülsz nekem. - Csípőre téve a kezem léptem a faltól-falig ablakok irányába, de a vállam felett visszapillantottam rá. Egyetlen másodpercről sem akartam lemaradni.
Egy dolog van, ami az üzleti munkában gyűlöletes: a papírokkal való szöszmötölés. Még akkor is, ha a papírmunka kifejezés manapság már nyilvánvalóan eletronikus formában értendő. Van titkárnőm és könyvelőm természetesen, de egyetlen üzletember sincs - legfőképp rám igaz ez a szabály - aki ne rejtegetne mély, kimondatlan titkokat a biszniszei egy részének felszíne alatt. Példának okáért én per pillanat nem igazán tudnám mivel magyarázni - már ha lenne oly' bátor és őrült alkalmazottam, aki rá merészelne kérdezni - hogy miért is támogatok havonta jelentős összeggel néhány családot. A válaszom valójában roppant egyszerű lenne: mindig vannak embereim, akiket azért fizetek, hogy problémák esetén elvigyék helyettem a balhét, és ha az élet úgy hozza, leüljék a súlyos börtönéveket. Irányomban mutatott tökéletes lojalitásuk honoráriuma látható azon összegekben, amelyeket harminc napos rendszerességgel utalok számukra, és a famíliájuk számára, akkor is, ha eddig még egyszer sem kellett igénybe vennem efféle irányú szolgáltatásaikat. Így tehát ha bárki is feltenné nekem ezt a kérdést, képes lennék megválaszolni - kár, hogy utána azon nyomban ki is kellene nyírnom az illetőt. Hátravetem magam a kényelmes bőrfotelban, és fáradt mozdulattal megdörzsölöm a halántékomat. Szemem előtt még mindig vibrál a fehér képernyő közepén villogó kurzor, de leveszem róla a tekintetem, hogy kitekintsek a lassan déli verőfénybe öltözött városra. A szemben lévő épületek ablakainak tükrében reflexióként látom a White towert, mögötte a felhőktől mentes, vakítóan kék nyári égboltot. Szinte hipnotizáltan bámulom a látványt: szeretek csak ülni, tunyán, tétlenül, gondolatoktól mentesen, és csak bágyadni bele a napfényes délutánba, fürkészni a csendet, nagy titkok tudóját. Ritkán engedhetem meg magamnak az efféle pihenés fényűzését, vagy éppen azt a luxust, mikor szinte megszüntethetem önmagam számára a külvilágot - talán a szex az egyetlen efféle tevékenység életem során, mikor gondolkodás helyett átadhatom magam az ösztöniség roppant kellemes állapotának, és hogy be kell valljam, eme utóbbira Harley mellett igazán nem lehet okom panaszra. Ebből a kellemes tespedésből az irodám ajtaján felhangzó kopogás, majd a belépő személye ragad ki. Pryce érkezik, kezében egy aktával, amit egyetlen hang nélkül tesz elém az asztalra. Felveszem a paksamétát, és belelapozok. Oh persze, ez az a bizonyos üzlet, amely az elmúlt időszakban igencsak jól jövedelmezőnek bizonyult. A szokásomtól eltérően mindkét fél részére méghozzá. - Még valami? - nézek fel szúrós pillantással Pryce-ra. Nem igazán indokolja semmi az iránt érzett morcos hangulatomat, hacsak az nem, hogy nem szeretem, ha éppen az édesded semmittevés közepén zavarnak meg. Egyébként teljes mértékben elégedett vagyok Pryce munkájával: a keményebb hangnemet felfoghatja jutalom gyanánt is. Már régóta sejtem, hogy a pasas teljesen mazochista, elég csak ránézni az élveteg képére, ha valamiért esetleg leordítom a fejét - néha elkap a vágy, hogy eldobjak neki egy freesbee-t, és nézném, hogyan hozza vissza. Egye fene, én nem zárkózom el az alkalmazottaim díjazásától - ha neki a fizetésén kívül erre is szüksége van, tőlem élőben és egyenesben megkaphatja a nem túl szívélyes stílust. - Tűnés - vetem még oda foghegyről, mire távozik, de még mindig nincs időm rá, hogy beleássam magam az aktába, mert megszólal az asztalon lévő belső telefon, a titkárnőmmel a túlfelén, jelezvén a várt vendégem érkezését. - Remek. Engedje be - kelek fel a székből, a zakómat összegombolva magamon, és próbálok megnyerő, szívélyes arckifejezést felvenni - igaz, nincs okom, hogy ne ezt tegyem. A látogatóm meglehetősen prominens személyiség - azon nyereségem üzletem vezetője személyesen, amelynek aktáját épp az előbb nyomta Pryce a kezembe. Az üzleti életben nem csak ravaszsággal, vagy rátermettséggel lehet eredményesnek lenni: a személyes varázs és sárm legalább ugyanennyit nyom a latba. Lássuk, hogy a titokzatos hölgy mennyire lesz vevő akár előbbire, akár utóbbira.
Kezdőlap
️
