Csak bólintottam, de nem feleltem. Nem volt vicces és ez az arcomra is volt írva. Sőt, inkább kicsit sokkolt, de azért örülök neki, hogy ő már eljutott arra a szinte, hogy ő már viccesnek találja azt, ami hajdanán történt és tréfálkozzon vele. - Nem tudom, igazán soha nem beszélgettünk erről, hogy mik a terveink, mekkora családot szeretnénk, vagy miként is képzeljük el a jövőnket. Ez mondhatni egy hatalmas homály és talán kicsit el is mondható, hogy olyanok vagyunk, mint akik tényleg csak a jelennek élnek… - néztem rá komolyan, miközben hangom egészen halkan csendült és kicsit bizonytalanul is. Nem akartam semmilyen atombombát ledobni, vagy elrontani a nyaralásunkat, de ha már szóba jött, akkor előbb vagy utóbb ideje valakinek ezt is felhoznia, nem? Szeretem, ez fix, ahogyan a lányunkat is és a családunkat is, de attól még néha tényleg nem tudtam, hogy mit is hoz majd a jövő. Egyáltalán nem. - Igen, mindenképpen szeretni fogjuk. Én biztosan és szerintem te is. És igen, jobb lenne úgy, ha előre terveznénk, nem pedig csak beütne villámcsapásként, de ahhoz lehet az kéne, hogy mi is beszélgessünk ilyenekről, nem? Arról, hogy mit szeretnénk vagy hogyan is képzeljük el a jövőnket, tévednék? – fogalmam sincs. Nem volt ilyen téren tapasztalatom, se előttem mintakép. Apám egészen hamar elhagyott, neki legalább volt családja. Lehet ő ennyivel bölcsebb már, hogy látta mit is tettek a szülei. Lehet badarság az is, hogy beszéljünk róla, csak néha annyira rossz ez a bizonytalanság. Kuncogtam jókedvűen, amikor tornádónak nevezett. – Legalább nem unatkoztál és volt miért igazán küzdened, hogy közöttünk maradj és teljesen felépülj. – mosollyal az arcomon fürkésztem őt. Hinni akartam abban, hogy a családjától is nyert erőt, hogy én is segítettem neki, majd a lányunk érkezése is, hogy jobban fel kell zárkóznia neki is a modernvilággal. Na meg a lakást se ártott kicsit átalakítani. Követtem a pillantását, miközben kezemet combján pihentettem. Mosolyogva fürkésztem hol őt, hol a békésen alvó lányunkat, olykor pedig a kergemarhára hasonlító kutyánkat. Igen, egy család voltunk, a hibáink ellenére is. Sőt, talán pontosan azok voltak azok, amik még inkább összetartottak minket, mert tökéletesen kiegészítettük a tökéletlenségünkkel egymást. - Tudom, nem is azért mondtam, de talán szép lassan egyre több kirándulást is beszervezhetnénk, vagy neked nem hiányzik? – a lányunkkal is sok helyre elmehetünk és lassan már egy éves lesz. Itt az ideje, hogy kicsit többet járjunk el együtt, vagy akár hármasban, négyesben is. A környezőterület is gyönyörű, így szerintem bőven lenne felfedezni való. - Fura lesz, hogy pár napig kicsit nyugisabb lesz. Egészen megszerettem ezt a pörgést, de ahogyan egyre nagyobb lesz, úgy lesz egyre önállóbb is. – sóhajjal zárult a mondandóm. Egyszerűen fura volt belegondolni, hogy idővel már nem fog annyira ragaszkodni hozzám, mint most, hogy már nem minden percem róla fog szólni. Fárasztó volt, de a világ legjobb dolga is. - Lehet, pláne, ha most ennyit alszik, akkor ki tudja, hogy este mikorra fog elaludni. Remélhetőleg sikerül azért majd valamennyire a soha le nem merülő elemeit lemeríteni. – mosolyogva néztem továbbra is kedvesemre, majd nyomtam egy puszit arcára. - Ki tudja, lehet mostanra előtör az az éned is. Tiniként nem kellett félteni, most meg? Ki tudja, hogy mikor kap el az a kényszer. – cukkoltam őt, de próbáltam nem elnevetni magam, ami több kevesebb sikerrel összejött is. Játékosan megböktem az orrát is és ártatlanul fürkésztem őt. - Ha gondolod, akkor vedd ki, de nem hiszem, hogy baja lenne. Nyitva minden ajtó és árnyékban is állunk, így nem melegszik át a kocsi, de akkor én hozom a kártyákat. – Rajta állt, hogy melyik mellett döntött, de nem hiszem, hogy bármi baja lenne így. Azért felálltam én is, hogy megnézzem őt a kocsiban, de nem volt meleg. A szellő is kellemesen járt így, hogy minden lehetséges ajtó nyitva volt, meg még a csomagtartó is. Az pedig, hogy a fák árnyékot vetettek még pluszban szolgált ahhoz, hogy ne legyen forróság. Amikor meghallottam a kérdését sietve feleltem, hogy merre is találja a kártyát, majd leültem újra, hogy megigyam az italomat. - Tétben játszunk, vagy csak úgy? – néztem rá kérdőn, miközben elvettem a paklit, hogy megkeverjem. Utána emelhetett és jöhetett is az osztás. Ha meg tétben játszottunk, akkor nem volt más kérdésem, hogy mi legyen a tét?
- Tudom-tudom! Csak viccnek szántam. - teszem hozzá óvatosan, amikor meglátom, hogy lefagy a szavaim hatására, nem is gondoltam komolyan. Amúgy sem valószínű, hogy kétszer ugyanabba a gödörbe esnénk, pláne úgy, hogy azért a kikapcsolódás sem olyan laza és felhőtlen egy kis totyis társaságában, mint amíg csak ketten voltunk. - Nem, dehogyis! Nem így értettem. Hogy is bánnám, ha nem egy, hanem két kis tündér lenne a családban ezek után? Vagy három... - tettem hozzá óvatosan, hisz miután kiderült, hogy van egy ikertestvérem, és köztudott, hogy az ilyesmi örökletes, egész jó eséllyel rúgunk labdába, hogy mi is duplázzunk. Annak mondjuk örülök, hogy Olivia csak egyedül érkezett, ő elég nagy meglepetés volt így is. - Csak jobban örülnék neki, ha a következő nem ilyen derült égből villámcsapásként mint valami meglepetés érkezne, hanem mondjuk akkor jönne, ha úgy döntünk. Bár ha úgy jön, akkor is szeretni fogjuk, nem igaz? - vontam vállat, hisz elvégre mindegy is... A lakás szerencsére elég nagy, lehet, hogy nem lenne mindenkinek külön szobája, de még négyen is kényelmesen elférnénk. - Az biztos... Amilyen sok év esett ki, úgy felpörögtek az események utána! Én kis tornádóm. - kortyoltam bele én magam is a poharamba, miközben akaratlanul is eszembe jut, hogy a tornádókat is előszeretettel nevezik el nőkről. Talán mégsem lenne véletlen? - Én is szeretlek. - viszonzom a csókját, majd a tekintetemmel szinte már ösztönösen pillantok a lányunk felé, aki még mindig békésen szundikál a kocsiban. Különös az élet, hogy milyen aprónak tűnő dolgok, pillanatnyi döntések milyen fenekestől forgatják fel az ember későbbi életét, legyen szó akár arról a szülinapozásról, aminek megkésett gyümölcse Olivia, vagy épp az, hogy nem kapcsoltak le a gépről. Vagy hogy pont akkor tértem magamhoz, amikor Suzie az ágyam mellett virrasztott. - Sejtem... ahhoz képest, hogy annak idején mennyit rohangáltunk gyerekként az utcán játszva, mióta kijöttem a kórházból, az én bőröm is sokkal érzékenyebb a napfényre. - vagy a több évnyi napmentes pihenés tehet róla, mialatt elszoktam, vagy az időjárás változott, azt magam sem tudom, de annak az tény, hogy nem egyszer sikerült már azóta leégni a napon, hiába figyelmeztetett Suzie mindig előre, hogy kéne naptej. Ezek után eszem ágában sincs a lányommal kísérletezni, ő vajon hogy bírja? - Tényleg! Jó, hogy mondod, az már ki is ment a fejemből. Pár nap... most olyan közelinek tűnik, de sejtem, ha a kisasszony bevágja a hisztit, egy örökkévalóságnak fog tűnni ez is. - szerencsére egészen csendes baba, de mit szépítsünk, azért ő is ki tudja engedni a hangját, ha olyan kedve van. - Nem, elég ha nézzük őket, nem akarom fogva tartani őket. - annak ellenére, hogy néhány apró bogárról van szó, lehet furcsán csendülnek a szavaim, de valahogy sajnálnám, ha miattam kéne elpusztulniuk, csak azért, hogy mi jót szórakozzunk. Szépek azok a fűben is, nem csak befőttes üvegben. - Engem meggyőztél! Inkább a naplemente, mint a napkelte, bár ha Olivián múlik, akkor az sem fog kimaradni. - hiába, néha azért még visszasírom a régi szép időket, amikor az éjszakák alvással teltek, nem pedig azzal, hogy felváltva kelünk fel hozzá. - Én? Olyannak ismersz, mint aki olyan nagy partiarc? - vonom fel a szemöldököm, mert igaz, tizenévesként még egész könnyen rávettek, hogy nézzek el egyik-másik buliba, de mióta együtt laktunk, még egyben sem voltam. Na jó, talán a karácsonyi céges, de az se számít olyan rendesnek, lévén csak a kollégákkal koccintottunk egyet. - És azt hiszem, igazad van. Inkább bagolykodjunk egyet, mintsem azon görcsöljünk órákon át, hogyan csitítsuk el. De a kártya jó ötlet. Őt hagyjuk a kocsiban addig? Nem lesz az túl meleg neki? - tisztában vagyok vele, hogy árnyékban álltunk meg, és az ajtó is nyitva van, így annyira nincs meleg, ráadásul Ted is bőszen őrködik mellette, de... nem is tudom, mit aggodalmaskodom túl már megint az egészet. Néha hajlamos vagyok rá... - Oké, hozom a kártyát. - szólaltam meg inkább, s már indultam is érte, amikor néhány lépés után megtorpantam, kérdő tekintettel fordulva vissza Suzie felé - Hová is pakoltad a kártyát, életem? - a ruháimat tudom, hogy melyikben vannak, és igaz, a többi dolgot is eldarálta nekem indulás előtt, melyikben mi található, de őszintén? Ha agyon csapának, se tudnám most megmondani, a pakli melyikben lapul.
Szavaira egy pillanatra lefagyok valahol a bortöltés és a poharakért nyúlás közben, mert hirtelen nekem ez eszembe se jutott, de végül töltök a poharakba és az egyiket neki is adom. – Nem hiszem, hogy ugyanúgy végződne. Alapból se ihatok sokat. – utalok itt arra, hogy még mindig szoptatok. Sőt! Sok anya talán már ezért a pohárnyi borért is lehet máglyán égetne el emiatt. – Vagy annyira bánnád a dolgot, ha ugyanúgy végződne, mint akkor? – pillantottam rá kíváncsian, mint aki elgondolkozik ezen a lehetőségen is, pedig a veszélye most nem állt fent. Mind a ketten kicsit felelősségteljesebbé váltunk a lányunk és a tettünknek köszönhetően. Meg egyébként is jobb volt emlékezni az intimebb pillanatokra is, mintsem hagyni, hogy a homály fedje, mert túlzottan is sokat ittunk. Szavain elmosolyodom és még kicsit el is kuncogom magam, miközben érzem a gyengéd simogatását a pocakomon. Emlékszem, hogy anno mennyire is féltem elmondani neki, hogy babát várok, amikor rájöttem, de aztán mennyire is örült neki. Miként is csináltuk végig a hátralévő időszakot. – Nem csodálom. A világ is sokat változott, míg Csipkerózsikásat játszottál. Aztán pedig ott voltam én, hogy felforgassam az életedet, mint egy tornádó. – dőltem neki boldogan, miközben a poharat a kezemben tartottam. Néha egy-egy aprót kortyoltam belőle. Élveztem a csendet, ami viszonylag körbelengte ezt a helyet és azt, hogy pontosan azokkal lehetek itt, akik a legfontosabbak számomra. - Szeretlek. – fordulok felé, majd újabb csókot lopok tőle, ha engedi, ha nem, akkor csak egy puszit nyomok a szájára. Tudom, hogy mire gondol, de én nem akarok arra gondolni, hogy mások miként mondtak le róla. Hogy mennyire keményen kellett dolgoznom azért, hogy megteremthessem azt a pénzt, amivel meg tudom akadályozni azt, hogy levegyék a gépekről. Nem akartam azokra a borongós napokra gondolni. Inkább csak az elmúlt időre, amikor újra boldog lehettem, amikor újra felfedezhettem a világot vele együtt. - Igen, sokat még nem lehet a napon és ne aggódj, majd pár nappal később hallá is változhat, amikor már itt lesz édesanyád is. Azt mondta, hogy szívesen vigyázz Oliviára, hogy ketten is tudjunk kicsit feltöltődni, kikapcsolódni. – avatom be Declant, ha nem rémlett volna neki, de most hárman voltunk, aztán úgyis fogunk négyesben is tölteni egy kis időt, de hazugság lenne azt állítani, hogy nem várom már azt a rövidke akár pár órát is, amikor csak magunk leszünk. – Esetleg szerezzünk befőttesüveget is addigra? – cukkolom őt látva a gyermeki rajongását, majd újra a lányunk felé vándorol a pillantásom, de még mindig az igazak álmát alussza. – Vagy megnézhetnénk együtt a naplementét a parton és utána sétálni menni? – a városban nem ugyanaz látni a naplementét, mint ilyen helyen. Kérdése meglep, mert nincs az az Isten, hogy én most felébresszem őt, a végén egész délután hisztis és nyűgös lenne, akkor már inkább éjszakázom majd vele. – Lehet sokáig lesz fent, de hogy én fel nem ébresztem, az is biztos. Lázas vagy szívem? Nem akarom, hogy egész délután hisztis legyen, vagy csak hivatalos vagy valami partira estére? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben játékosan még a homlokához is nyomtam a kezemet, hogy megnézzem lázas-e. – Ha gondolod, akkor addig kártyázhatunk is. – dobok be egy újabb dolgot, hiszen gyerekként mind a ketten szerettünk kártyázni és különféle bolondos tétekben játszani. Élvezzük ki, amíg csend és nyugalom van, mert hamarosan már szaladni is fog, nem csak magyarázni a maga édes nyelvén. Akkor aztán biztosan nem lesz kilométerhiányunk.
Nem mint ha eddig sokat unatkoztunk volna, de mióta Olivia megszületett, tényleg nem volt egy unalmas percünk se. Mondjuk szabad se sok, annak ellenére, hogy "állítólag" egészen nyugodt baba. Hát, nem tudom, lehet, hogy nyugodtan nézegetjük egymást az éjszaka közepén amikor épp nincs kedve aludni, nem kell folyamatosan énekelni meg bohóckodni neki, bezzeg ha egyedül hagyja az ember, már megy is a koncert! Mint ha csak a társaságot hiányolná, vagy félne egyedül, nem is tudom... néha különleges képességek ide vagy oda, azokkal sem sokra megyek, vagy legalábbis Suzie ölelése többet ér a kis rosszcsontnál. Ettől függetlenül jó volt végre együtt is kimozdulni kicsit, pláne, mert míg eleinte én untam egyedül halálra magamat otthon - bocsánat, kettesben Teddel, utána, miután végre munkába álltam, nemsokára Suzie volt az, aki otthon küzdött az unalom ellen, és míg a lányunk születése előtt még egész sok közös program akadt, azóta igencsak megcsappantak. Mert vagy idő nem volt, vagy erő, vagy egyik sem, és már annak is örültünk, ha egy-két órácskát egymás mellett tespedünk a kanapén úgy, hogy semmit se kell csinálni. Csend, béke, nyugalom. Igaz, nem utaztunk messzire, de felüdülés lesz a lakás után egy kicsit kimozdulni a zöldbe, és emellett ott a tudat is, hogy ha bármi otthon maradt, egy óra sem kell, hogy hazaugorjunk érte - vagy Suzie, elvégre nekem még mindig nincs jogosítványom, de magunkat ismerve, majd megoldjuk így is valahogy. - Én is nehezen, de inkább ne csípj meg, ha mégis kiderülne, hogy álom, még nem akarok felébredni. - mosolyodtam el én is, miközben viszonoztam a csókot, majd vetettem egy pillantást az autó felé is, nem ébredezik-e még a kisasszony, de úgy tűnik, békésen szundikált, mi pedig kaptunk még némi időt közösen, mielőtt újra elrabolná tőlem az anyukáját. Vagy az anyukájától engem, attól függően, milyen lábbal kel. - Ha már így rákérdeztél, kérek. - felelem olyan lelkesedéssel, mint ha én vezettem volna idáig és eddig azért nem ihattam volna - Csak aztán a végén nehogy úgy végződjön a borozgatás, mint a szülinapi bulidon. Vagy ott nem csak bor volt? Mást is ittunk? - kérdeztem elbizonytalanodva, mert mit szépítsünk, bár azóta volt ami visszajött az est emlékei közül, a többség azért mégis az örök homályba veszett. - Unalmas, az biztos, hogy egy pillanatig sem volt. 9 hónapja... már ugyanannyi ideje van "szabad lábon", mint amennyit odabent töltött. - simítottam végig Suzie pocakján, miután elvettem a saját poharamat, majd koccintásra emeltem - Számomra az is olyan hihetetlen, hogy a felébredésem óta mennyi minden történt velünk... - arról nem is beszélve, hogy mennyi minden változott azóta, hogy kómába estem, azt sem volt kevés idő elfogadni, vagy feldolgozni. Néha még mindig olyan hihetetlen, hogy nem tizen-, hanem már huszonéves vagyok, és az sem túl sokáig. - Ó, én tartozok köszönettel inkább. Nélküled most én se lennék itt. - fűztem hozzá csendesen, elvégre csak neki köszönhetem, hogy nem kapcsoltak le a gépekről még azelőtt, hogy magamhoz tértem volna. Furcsa belegondolni, és számtalanszor eszembe jutott, amikor elmerengtem azon, hogyan alakult az életem, de azt hiszem, összességében nem lehet okom panaszra, sőt... jobban talán nem is alakulhatott volna álmaimban sem. - Nekem tetszik az ötlet. Mondjuk a víz eléggé le tudja fárasztani az embert, de Oliviával úgy sem lubickolnánk annyit, mint ha ketten lennénk. - meg a nap is tűz, úgyhogy már csak azért sem maradnánk addig, szóval maradni fog elég energia az esti csavargásra. Ha meg nem, ott a holnap is - Egy esti séta is egészen hangulatos lehet, ki tudja, lehet, hogy szentjánosbogarakat is látnánk! - lelkesedtem kisgyerek módjára - Vagy hátha könnyebben elaludna a kis törpénk ha naplemente után sétálnánk vele. - gondolkozok hangosan. Mondjuk én is jó vagyok, már azon agyalok, hogy kéne majd este elaltatni, úgy, hogy még a délutáni szundiból sem ébredt fel - Jut eszembe... ha még mindig alszok, meddig fog szórakoztatni minket este? Nem kéne lassan ébresztgetni? - mondjuk jön az uzsonnaidő, vagy valami...? Mondjuk ebben úgy is Suzie a szakértő, szóval csak kérdő tekintettel nézek rá, majd a kocsi felé Olivia irányába.
Egyre inkább kezdett vége lenni a nyárnak, de végül csak sikerült elszakadni nekünk is kicsit a munkától. Igaz, csak hármasban. Declan édesanyja nem tudott most velünk jönni, mert nem engedtél el a munkahelyén. Majd csak pár nap múlva fog utánunk jönni, de legalább nekünk összejött, hiszen már 9 hónapos volt a hercegnőnk is. Egyre nagyobb és kíváncsibbá vált a világra is. Szerencsére a kisebb nehézségek ellenére is elmondhattuk azt, hogy igazán jó baba és nem egy síros fajta. Hálás voltam ezért a sorsnak ezért. Igaz, ez Declannak volt nehezebb megoldani, mert én otthonról dolgoztam. Még mindig írtam cikkeket, még ha most már nem is mentem a maffia után, vagy a rossz emberek után, de attól még szerencsére nem kellett teljesen visszavonulnom. Így pedig egészen rugalmasok voltak olyan téren, hogy elengedjenek és ha volt is valami olyan cikk, akkor azt másnak adják a kiadónál kivételesen. Olivia édesdeden aludt az ülésében a kocsiban, ahogyan neki vágtunk az útnak, igaz, nem kellett messzire menni csak a város szélére, de így mégis csak kényelmesebb volt. A kocsiajtót nyitva hagytuk a faház előtt, miután leparkoltunk, mert inkább előbb be akartunk pakolni addig is legalább alszik a szemünk fénye. Gyönyörű hely volt és tényleg az egyik legnagyobbat kaptuk. Itt biztosan el fogunk kényelmesen férni. Másfél hét pihenés, távol mindentől. Maximum majd olykor lehet a közelben lévő boltba kell elugrani bevásárolni, de most egyelőre volt mindenünk. A hűtő is beüzemelésre került, én pedig elpakoltam a szekrénybe a dolgokat, meg a játékokat is, hiszen sokat hoztunk. Építhetünk majd homokvárat, fürdőzéshez is kellene játékok, nem csak gumimatracok, karperecek, Meg ha sétálni megyünk, akkor a babakocsi is esélyen jól jön a kenguru helyett is olykor. - El se hiszem, hogy végre itt vagyunk és a következő pár nap csak tényleg a miénk, a családunké. – mondtam mosolyogva, ahogyan közelebb léptem Dechez és megcsókoltam őt. Azóta se jött soha szóba az esküvő, se semmi ilyen dolog. A lányunk az ő nevét viselte és mi pontosan tudtuk azt, hogy így is összetartozunk. Nem a néven múlik ez a dolog. - Esetleg bort kérsz? – dobtam be ötletnek, hiszen egy pohárnyi nem hiszem, hogy megártana nekünk, ha pedig benne volt, akkor utána kisétáltam a teraszra, ahol leültem a padra, hátam a házfalának dőlt és közben figyeltem a kocsiban szundító kislányunkat. Mind a négy ajtó nyitva volt, hogy a levegő is járhasson. Utána koccintásra emeltem a poharamat. –Az elmúlt két évre. Nem volt unalmas, de azt hiszem mondhatjuk azt, hogy jóértelemben. Még mindig alig tudom elhinni, hogy már 9 hónapja annak, hogy megszületett. – csuklott el kicsit a hangom meghatottan, mert még mindig annyira hihetetlennek tűnt. Utána pedig Declan vállára hajtottam kicsit a fejemet, miközben még így is olykor a kellemes nyári szellő a hajamba kapott, vagy éppen a ruhámat próbáltam volna még így is feljebb tornázni a lábamon. – Köszönöm. – sok mindent köszöntem neki. Azt hogy újra velem van, hogy kitartott mellettem és Oliviát is, az élet legszebb ajándékát. Olykor még mindig annyira hihetetlennek tűnt, hogy tényleg ennyire megváltozott minden és egy igazi család lett belőlünk. - Ha felébredt, akkor evés után esetleg lemehetnénk a strandra, vagy neked mihez lenne elsőre kedved? Inkább sétáljunk és fedezzük fel a helyet? – az se rossz ötlet, bár azt lehet inkább késő estére pakolnám magamtól, hiszen eléggé tűzött a nap. Ezért is gondoltam, hogy a strandon se fogunk tudni mindig egyszerre sokat lenni. Főleg a lányunk miatt, hiszen az ő szervezete még azért nem annyira erős, mint nekünk. Mindeközben pedig a közelünkben vidáman rohangált a kutyusunk, aki olykor megállt a nyitott ajtó előtt is, hogy szemügyre vegye a családunk legújabb tagját is, majd amikor megállapította, hogy minden rendben van, akkor vidám csaholás közepette ment tovább.
Kezdőlap
