Élet és halál. A kettő közt vergődve mindig elgondolkodom azon hogy ki is vagyok én valójában. Vajon egy vadász, aki letért a neki szánt útról és hibás ösvényt követve menti meg néha azokat is akiket el kéne pusztítania? Vagy egy egyszerű ember, aki születésénél fogva rossz helyre került, de aztán megtalálta a helyét?
Fogok ezekre a kérdésekre valaha is választ kapni?
Az a baj hogy kötve hiszem.
Ez az a múlt amiből sosem fogok tudni kiszakadni. Ami mindig is kísérteni fog. Ami eléri hogy hideg verejtékben ébredjek. Ami miatt megkérdőjelezhetem saját magam.
Még tisztán emlékszem hogy a saját testemen gyakoroltam először a sebvarrást. Még tisztán emlékszem a puskapor illatára.
Mintha évtizedekkel korábban lett volna, mégis... mintha csak tegnap tettem volna le a fegyvert hogy magamra öltsem a fehér köpenyt.
A szemem alatt sötét karikák húzódnak, most éppen a kialvatlanságtól. Volt idő mikor egy egy monokli vont árnyékot a szemem alá.
Egyre csak a kezeimet figyelem ahogy az ujjak amik egykor a fegyvert fogták fehér habbal dörzsölik át egymást újra és újra. Mintha megtisztulhatnék.
A fejem nem fog kitisztulni. Az nem tud.
Lassan felemelve a fejem néztem bele a tiszta tükörbe, a neonfény csak még inkább elmélyitette az arcomon a ráncokat. Egy harminc éves arc ráncai most legalább hetvennek néztek ki. Igaz úgy is éreztem magam.
A szemeim fáradtan csillogtak vissza, az állkapcsomat bevonta a pár napos borosta. Újra lenéztem a kezemre amiről már szinte teljesen lesikáltam a fehér habot. A langyos meleg víz alá dugtam és leöblítettem a maradékot.
Térj vissza a jelenbe Nathan... Itt van a helyed.
- Szép műtét volt Dante - éreztem egy kezet a vállamon. Nagy és nehéz. Férfié. Odapillantva mosolyogtam a kolléga ismerős mégis idegen arcára. Megint elmerültem a múltban.
Figyelj oda...
- Kösz... Igyekeztem - mosolyogtam rá fáradtan. Visszamosolygott és tovább indult. Felületes kapcsolatok. Semmi több.
Nem találtam a helyem a vadászok között, a szívem mindig kivágyott onnan. Most hoyg azt csinálom amit szeretek, msot hogy újra életeket mentek, újra a múltban járok. Mi a baj velem?
A könyökömmel zártam el a folyó vizet, és papírtörlőt téptem hogy megtöröljem. Megszokott mozdulatok ezek. Tép és töröl. Tép és töröl.
Megszabadultam a zöld műtősruhától és újra a lobogó fehér köpenyben léptem a kórház steril szagú folyosóira.
Ismerős hely, szinte már az otthonom.
A szemem sarkából sötét villanást láttam, mintha egy sötét, karcsú alak libbent volna el az egyik sarok mögött. A szívem a szokásához híven nehezet vert. De hiába számítottam rá... Nem ő az. Hiába keresem őt bárhol.
Évekkel ezelőtt láttam utoljára. Mintha csak egy múló tünemény lett volna. Egy forró, sötét varázslat. Fájó és nehéz sebet hagyott maga után. Magam sem tudom mi volt az az érzés. De ha rá gondolok, ha az emlékébe próbálok kapaszkodni az homokként pereg ki az ujjaim közül. Már nem próbálkozom. Nem kapaszkodom.
A lépteim, ismerősen koppantak, végig a folyósokon. Ismerős, mégis idegen arcok pillantottak vissza rám. Kedvesen köszöntek, én pedig mindet viszonoztam.
Aztán egy újabb hangon hallottam a nevemet. Csengő, tiszta mégis visszafogott.
Megfordultam hogy a nő sötét szemeibe nézzek.
- Szép munka volt, Nathan - mosolygott rám. A vonásai kedvesek és ismerősek. Semmiben nem hasonlítanak arra az arcra amit keresek mégis biztonságot nyújtanak.
- Köszönöm, Sel - a mosolyom máris őszintébben húzódott szét az arcomon. A szemem sarkában ismét egy sötét villanás.
Nem hagy nyugodni. Talán soha nem is fog.