A szél finoman borzolgatta meg a hajamat, ahogy a körülöttem levő kiszáradóban lévő gyepet is. Szerencsém van hogy szemből fúj a szél, meglebegtetve a galléromat. Szerencsém van, legalább a szagomat nem viszi feléjük.A magas fűben egyszerűen el tudtam rejtőzni és tökéletes rálátásom volt a házra is. Még nem volt odabent mozgás,de tudtam hogy amint megvillan egy kar, láb vagy fej, azonnal el kell sütnöm a kicsikét.
A kicsikém ami egy 5 és fél kilós Mk 12 Mod e-es típusű mesterlövészpuska és éppen egy sajét kezemmel készített ezüstgolyóval van megtöltve. Akár 600 méterre is el tudok lőni vele, de már próbálkoztam vele 800 méterről is. Sikeres lövés volt az is.
Már másfél órája fekszem itt, szinte mozdulatlanul egyre csak a távcsövön figyelve a kis kajiba ablakait hogy megpillantsam az egyik vérszívót.
Fogalmuk sincs hogy megtaláltam a fészküket. Fogalmuk sincs mi vár rájuk.
A hatalom érzete egy pillanatra mosolygásra késztetett, de nem adhattam át magam az érzelmeknek. Ha meghallják milyen erősen dobog a szívem... vége mindennek.
Aztán végre megmozdul valami odalent. Egy szőke hajzuhatag libben, egy halovány kéz jelenik meg ahogy a függönyt igazgatja. Kizátják a napfényt, az életet mintha azzal kizárhatnák magát a halált is.
De nem is sejtik hogy én vagyok a halál.
Az izmaim megfeszülnek ahogy az ujjam a ravaszra csúszik, levegőt sem veszek, annyira koncentrálok.
Egyetlen ujjrezzenés és a puska meglöki a vállam, a hangos dörrenés beteríti a völgyet, az ablak összetörik és egy sikítás hallatszik.
Pár apró hang, ami a halált jelenti.
Mintha nem lenne elgémberedve mindenem, pattanok fel és kapom le az övemről a pisztolyomat. Egyszerű automata, nem olyan nagy a lőereje mint a kicsikémnek de megteszi.
Ezüstgolyókkal töltve, halálos fegyver egy vérszívó ellen.
Azonnal benyomulok a házba. Még ketten vannak a fészekben. Szinte gyerekjáték az egész.
Talpig véresen de tiszta lelkiismerettel távozom a fészekből. A farmeromba törlöm a kezem és elindulnék vissza a dombra hogy összeszedjem a puskámat és az egyéb holmijaimat mikor megszólal a telefonom.
- Hayworth - szólok bele. a vonal túlfelén egy ismerős hang recseg. Régi jóbarát, de általában csak akkor hív ha baj van. Ilyen a mi szakmánk.
Egy boszorkányról mesél mire akaratlanul is féloldalas mosoly jelenik meg az arcomról.
- Azt mondod kéne egy boszorkányüldözőset játszani? - kérdeztem szinte jókedvűen. Hiába, a gyilkolás volt az életem. A vonal túlfeléről pedig vad helyeslés érkezett.
Megkaptam a pontos helyet és egy nevet. Tatiana Shelley.
- Holnapra New Orleansban vagyok - feleltem és elindultam vissza a kocsimhoz. Ma még ünnepelek egy sort. Aztán megnézem magamnak ezt boszorkányt.