(Mystic Falls, Mikael háza)

Hosszú volt idáig az út nagyon hosszú. Túlságosan is hosszú, és ha nem a bosszúvágy fűtött volna, talán a felénél megállok, és feladom az egészet. Bár az óceán felett erre nem volt nagy esélyem. Amúgy is, utáltam a modern kort, minden technikai vívmányával egyetemben. Állítólag ezek megkönnyítették az emberek életét, de én csak azt láttam, mekkora falat vonnak köréjük. Hol vannak már az olyan csendes kis esték, mikor a falu férfiai összegyűltek a falu főterén, és miközben sört ittunk, harci történeteket meséltünk az asszonyok kukoricát fosztottak, vagy babákat ringattak csendesen a háttérben. Valami elszállt, elveszett visszahozhatatlanul. Kár volt érte. Ez a hosszú élet egyik átka. A kor, melyben születtünk, és mely oly vonzó volt számunkra elenyészett. Talán ez a vámpírélet legnagyobb terhe.
Párizsba megérkezvén azonnal hotelt kerestem, és noha magam is bővében voltam a vagyonnak, ragaszkodtam a gondolathoz, hogy továbbra se éljek fényűző módon. Ennek ellenére a legolcsóbb is szoba is királyinak tűnt számomra, mikor a hordár - csomagom nem lévén - kinyitotta előttem a szoba ajtaját.
- Köszönöm - nyomtam némi aprót a markába, és besétálva szétnéztem a helyiségben. Pazar. Bár Niklaus ezt is nyilván rangon és méltóságon alulinak tartaná.
Sóhajtva leültem az ágyra, és arcom a két kezembe temetve gondolkodni kezdtem. Párizs nagy város. Hol keressem, és hogyan Tatia Petrovát? Kétlem, hogy azonnal belé fogok botlani az utcán. Főképp úgy, hogy Niklaus elől remekül rejtőzött hosszú századokig. De míg Niklaus mindig csak egy eszetlen kölyök, én vadász vagyok. És meg fogom találni őt.
Hosszú fohászt rebegtem az istenek felé, éppúgy, ahogy annak idején is mindig tettem, ha harcba, vagy vadászatra indultunk a férfiakkal, majd felkeltem az ágyról. Itt volt az ideje körbenézni a városban.

(utcák)