- Hidd el, feltalálom magam. De menjünk, különben sosem tesszük ki innen a lábunkaqt. - kacsintottam rá vigyorogva, majd megfogtam a vállát, és kitessékeltem magunkat a lakásból.

Hangos kuncogással fogadtam azt, ahogyan ötletelt. Micsoda elvetemültségekre lenne képes! Betörni abba a múzeumba, és felmászni az Eiffel toronyra? Istenem... míg ő nem halhat meg, én simán! De még mindig csak nevetni tudok ezen is. Halhatatlanná tett, de nem sebezhetetlenné. Szerencsére évek alatt egyszer sem kerültem olyan botrányba, ami arról gondoskodott volna, hogy meghaljak. Pedig vámpíri körökben is mozogtam már.
- Akkor... előbb egyél meg valakit az utcán. Utána meg engedek a szeszélyeidnek, és... oda megyünk, ahová te akarod. Akár legális, akár illegális - kacsintottam rá.

- Utána néztem mindkettőnek. Isobel Flemming egyetemen dolgozott, és ahogy megtaláltam róla az információkat... vámpírok után kutatott, aztán évekre eltűnt. Most hagy ne mondjam el, hogy szerintem miért tűnt el, és hagyta el a férjét. - forgattam meg a szemeimet. Nyilvánvaló volt, hogy ő is közéjük tartozik már. Ez a vérvonal magával hordozza, hogy valami úton-módon, de muszáj vámpírrá válniuk. Valami íratlan szabály lehet.
- Rendben, tőlem kiszabadulhatunk egy kicsit. Már amúgy is fának az ujjaim. - sóhajtottam fel, az említett testrészeimre nézve, hiszen az elmúlt órákat azzal töltöttem, hogy kutakodtam a neten. - Vacsorázni akarsz? - kérdeztem tőle egy apró mosollyal. Az általában nem az én szememnek való. De elkísérem, ha ezt szeretné. Ha meg csak inni akar pár pohárkával, gondolkodás nélkül megyek.

Tovább bámultam a laptop kijelzőjét, kutakodva az apró információkért, de már a levéltárak honlapját is pontosan ismertem szinte szó szerint, annyi információt néztem át.
- Amerika északi részének déli felén. - fordítottam inkább felé a képet, hogy jobban lássa, közben a ceruzámmal bökdöstem oda, hogy pontosabban megmutassam. Ez jobban betájolja, mint az én magyarázatom, mert néha bele tudok bonyolódni a saját históriámba is.
- Az információk szerint... egyetlen élő leszármazottunk van jelenleg. Gilbertek. - köszörültem meg a torkomat, és ismét elfrodultam. - Elena Gilbert. Férjezett, Grayson és Miranda Gilbert gyermeke, legalábbis adoptált gyermek. - olvastam a lapomra jegyzetelt szöveget. - Isobel Flemming a vérszerinti anya, aki... a mi leszármazottunk. Vagyis... a halott húgunk leszármazottja. És ezennel a miénk is. - nyeltem egy újabbat.

Felsétáltam a hotel lépcsőjén, mert jobbnak láttam, ha ezúttal van egy kis időm gondolkodni. Lift... az körülbelül húsz másodperc, aztán jutottam-e valamire? Hát nem. Egyáltalán nem sokra.
Mikor ideértem, még nem volt itt senki, de alig ültem le az egyik székre, máris hallottam, hogy valaki benyit, és rögtön fel is pattantam, hogy így nézzek a húgomra. Hát igen, most valószínűleg az jön, hogy éhes. Ismertem már, mint a tenyeremet, és nagyjából már az évek alatt be tudtam tájolni, hogy mikor tör rá a kínzó éhség, amit muszáj csillapítania.
Rámosolyogtam, majd visszaültem az asztalhoz, a lábaimat keresztbe fontam, és tovább meredtem az előttem tartott laptopra, ahol éppen egy térképet böngésztem, előttem egy papíron pedig három név szerepelt.
- Igen, mondhatni. Bár nem sokkal előrébb - sóhajtottam fel, halk csalódottsággal a hangomban. - Mystic Fallsban él a legifjabb Petrova. - jegyeztem meg halkan. Nem tudtam, erre-e kíváncsi, de belőlem most ez a hihetetlen információ bukott ki. Persze várható volt, hogy Klaus MIkaelson után a családunk elhagyja Európát.