- Ne! Engedjetek már el, Bastian! - Ordibálok csillapíthatatlanul, kapálózva vadul, hogy anyám rabszolgái végre eleresszenek. Az éjjeli álom nagyon nehezen szokott elillanni, mégis most teljesen éber vagyok, jobban, mint bármikor.
Egyenesen elcibáltak engem a testvéreimmel együtt a pajtába, ahol nem állatok voltak. Anyám világ életében rühellte a vérfarkasokat és a környék bűzlött tőlük. Nos, ezen okból olyan vérfarkasok bővítették ki anyámnál a rabszolgaságot, akik még nem váltották be az átkukat. Rendszeresen megöli és megkínozza őket és a legtöbbjük mind egy pajtában van leláncolva. Még sohasem tettük be oda a lányokkal a lábunkat, mert tudtuk, hogy mi történik ott. Mi sohasem voltunk annyira kegyetlenek, mint ő, ezért is akartuk őt megölni.
- A ketrecbe vele! - Adja ki az utasítást a jól ismert, női hang, melyből önmagában már cseng a romlottság. Én továbbra is védekeztem a szorításoktól a három testvéremmel együtt, akiket utánam hoztak. A szeretőm az, aki most engem épp lefog és rendíthetetlenül próbál benyomni a ketrecbe. Nem bírtam már most elviselni a pajtában uralkodó hullaszagot és a halál jelenlétét. Körbenézni sem mertem.
- Ne, ne! - Kiabáltam hangosan, talán meghallják a szomszédok, de máris a ketrecbe nyomott a férfi. Egyik lábamat kint hagytam, talán nem fogja rácsukni és eltörni a bokám; szabadulni akartam és messzire menekülni.
- Bastian! Ha az kell, akkor törd hát el a lábát!- Mordul rá anyánk a rabszolgájára, aki azzal a lendülettel akkora erővel rácsapta a lábamra a ketrecet, hogy a fájdalomtól hirtelen azt sem tudtam megállapítani, hogy valóban kettébe törte -e. Felvisítottam kétségbeesetten. A fájdalom azonnal könnyeket engedett a szemeimből.
- Tudjátok, hogy mi jár azért, ha egy fiú megtámadja az apját? Levágják a fiú fejét. És azt tudjátok, hogy mi történik, ha egy lány összeesküvést sző az anyja ellen? - Megáll előttünk, kezében a gyertyával amivel megvilágítja a verejtéktől csatakos arcunkat. A szolgái megállnak körülöttünk, mi pedig mozdulatlanul vagyunk. Miriam egy olyan ketrecbe lett zárva, amely annyira hosszúkás és szűk, hogy csak állni képes benne; leülni egyáltalán nem. Hepzibah velünk szemben van kikötözve végtagjainál fogva nagyon erősen.    Forsythia, a legfiatalabb húgom pedig egy ugyanolyan ketrecben ül velem szemben, amilyenben én is vagyok.
- Az a hatalmas nagy szerencsétek, hogy szeretem azt a rusnya pofátokat. - Mordul egyet, aztán megindul a kijárat felé lassú, kimért léptekkel; azonban kelti a látszatot, hogy még nem szándékozik kimenni.
- Legyetek jó kislányok, akkor kiszabadulhattok. Egy év múlva.
- Egy év? - Kérdez vissza rekedtes hangon Forsythia.  Aszívem szakad meg, hogy így kell látnom őket. Az én ötletem volt az, hogy öljük meg az anyánkat. Sohasem fogunk tőle megszabadulni.  
- Te pedig! - Hirtelen megfordul felém, mire én ijedten hátrálni próbálnék a ketrecben de a lábamat becsípte az ajtaja és egyébként sincs akkora hely a ketrecben, hogy egyáltalán kinyújthassam a karjaimat.
- A féleszűek ördögi felbujtója - Harap az ajkába dühösen, aztán letérdel elém. - Karácsony reggelén teletömöm szarral azt a hatalmas nagy pofádat!
- Ne, ne..ne! - Zokogtam, ordítva, kérlelve. Belereszkettem a félelembe és a fájdalomba. Hirtelen pedig elalszik a gyertya, és egy éven keresztül hallgatjuk a pajtában szenvedők kínjait, s egyben a sajátunkat is.

- Édesem, nagyon éhes vagyok. Nem érzem jól magam... -  Könnyektől vöröslő íriszeimet a férjem irányába emelem. Látja, hogy a hasamat fogom, s a padlót mind vér borítja; én pedig benne ülök. - Segíts, kérlek! - Megremeg a hangom, s erőteljesen a véres ruhámba markolok a hasam előtt. - Nagyon félek és nagyon fáj... Gyere ide, kérlek! - Hatalmas könnyek zúdulnak a szemeimből csillapíthatatlanul. - Azt hiszem, hogy a kisfiunk most nagyon beteg. Nagyon aggódom miatta.. - Nyögöm zokogva, fájdalomtól pulzálva a hangomban.
- Éamon? A nyakad - Lerogyik elém gyengén, fénylő szemekkel. Közelebb von magához, aztán végigsimít a nyakamon, ahol néhány foglenyomat sértette fel bőröm felületét és húsomat. Az ajkaim véresek, államról még mindig hömpölyög a vörös nedv. De nem a saját véremtől ragyognak vörös színben pompázó ajkaim. Nazazel végigtekint rajtam, aztán kétségbeesetten zokogni kezd. Hangja megtört, a legtöbb és legnehezebb fájdalmakat hordozza könnyeiben melyek öngyilkos módon vetik alá magukat a levegőben, zuhanva lefelé mint hegyről a halálos szikla darabkák.
- A fiunk... ugye ő jól van? Kérlek, mondd, hogy nincs semmi baja! Nagyon vérzek. Azt hiszem, hogy megfogunk halni. -  Mellkasába temetem könnyeimtől vizes és forró arcomat. Éreztem, hogy mérhetetlenül lázas vagyok, a szívem pedig egyenesen a torkomban kalapál, harcolva az életéért. Ugyanakkor az éhségem egyre erőteljesebb és fájdalmasabb. Nazazel szívverését nemcsak érzem arcom felületén miként dobban, hanem színtisztán hallom; mint egy lágy suttogás a halálos csendben. Tenyerem csuklóját érinti. Ujjbegyeimen érzem vérének heves áramlását. Vágyom rá. De másként.
- Bocsáss meg, Életem. De nagyon éhes vagyok. - Szemfogak vágják át ínyemet és alsó ajkam, aztán egy pillanat alatt vér önti el az elmémet és a torkomat. Nazazel vérétől csatakos arcomat a könnyeim próbálják tisztára mosni, de a lelkemről ezt a kegyetlen gyilkosságot sohasem fogják letisztítani. És az emléket sem. Ebben a pillanatban két szerelmet veszítettem el. A kisfiam a testemben halt meg. A férjem pedig szemeim előtt.

- Az öcsém halála csak is neked köszönhető, Éamon! - Üvölt rám Bartholomew olyan hangosan, hogy kedvem támadna a földbe süppedni. Én csak hallgattam, előtte ácsorogva, mozdulatlanul. Nem kell engem sem félteni, jómagam szeretek kiállni önmagamért, de ez esetben vagyok annyira letört, hogy egyszerűen ahhoz is gyenge vagyok, hogy védelmezzem a magam nézeteit és igazát.
- Te is tudod, hogy meg akartam őt menteni. Nem én öltem meg őt! - Végigsimítok az arcomon feszülten. Hosszú, széles királynői ruhámat megigazítom, aztán helyet foglalok az arany szálakkal bevont zöld színű heverőn.
- Tudom, hogy nem a te kezed által. De ha téged nem ismer meg, akkor még mindig élhetne. Te csak a bajt hozod mindenki fejére, az ég szerelmére! - Őrjöng engesztelhetetlenül. Nem éreztem jól magamat, nagyon nem. Épp most értünk vissza kedvesem temetéséről, erre pedig a bátyja, Bartholomew csak rátesz egy lapáttal a jelenlegi problémákra.
- Miért bántasz, ha szeretsz engem? - Kérdezek hirtelen szerűen, jogosan követelve rá a választ. Habár az arca még nyers gyűlölettel áztatott volt, most egyszeriben elmered a tekintete és gondolkozni kezd. Fél kimondani azt, amit mindkettőnk tud.
- Őt választottam helyetted. Ez a baj, nem igaz?

- Mégis minek menekülsz, te kis rondaság?! - Vigyorgok rá gúnyosan, élvezvén a látványt miszerint úgy reszket a kezemben lévő tőr jelenlététől, akárcsak egy kocsonya amit jól megráznak egy tányéron.
- Mrs. Westphall. - Szólítom meg szomorú arccal, miközben egyre közelebb lépek felé, tőrrel a kezemben amit hamarosan olyan mélyen a szívébe mártok, hogy a tőr a másik oldalán fog teljes egészében kibújni. - Nem kell félned. Csak egy aprócska szúrás, és már meg is vagyunk! - Pörgetem őrült vigyorral a tőrt az ujjaim között, mire aztán szőke haja lobban egyet előttem és irgalmatlan gyorsasággal fut át egy másik szobába a nélkül, hogy én visszarántottam volna. Túlságosan fiatal, sebezhető lány. De vajon Bartholomew mit rág rajt annyira? Talán gyönyörű, fenséges lány, de az én szememben akkor is csak egy csótány amit hamarosan jó alaposan megtaposok.
- Kicsi lány, merre vagy? - Harapok alsó ajkamba szórakozottan, amikor is megindulok kifelé a nappaliból, egyenesen egy folyosóra térve. Irigy vagyok a szépségére, arra, hogy őt választotta helyettem. - Nincs itt a hőn szeretett férjed, hogy megóvjon téged. Lássuk be, rohadtul nem érdekli a szereteted iránta. Ő a nőket másra szereti használni, de hisz ezt te is tudod. - Beledöföm erőteljesen a falba a tőr élét és amint haladok előre lassú, kimért léptekkel, szép alaposan felsértem vele a tapéta felületét ami szépen kettébe nyílik a vágás mentén.
Amint egy tárt ajtóhoz léptem, könnyeden bekanyarodok és máris meglátom a lányt egy ágynak támaszkodva, velem szemben. Igazán körül se nézek, hanem közelítek felé most már sokkal vehemensebben. Addig ő hátrafordul, de nem félelemből. Mintha valakit látni akarna utoljára.
Azzal a lendülettel a hátába szúrom a vágóeszközt, keresztül a szívén. A teste megfeszül még utoljára, aztán úgy dől el jobb irányba, mint egy kivágott, halott fa.
A gyűlölet annyira elhomályosította a látásomat és az elmémet, hogy a szoba ahova beléptem, még csak fel sem tűnt, hogy mennyivel eltérőbb a többitől. De talán ez annak is betudható, hogy a házban sötétség honol az éjszakai órák végett. Egyedül az késztet arra, hogy megforduljak, hogy hangos gyereksírás szakad fel abból a szobából, ahol megöltem Eva-t. (...)
- Jézusom! Mit tettem... - Lehajolok kétségbeesetten a kiságyhoz, hogy kiemeljem azt a parányi kisembert, akit amint a karjaimba vettem, azonnal elhallgat. A karjaimból letekint anyja holttestére, aztán újabb könnycseppek áradnak szemeiből, halk nyöszörgéssel. Ahogy ránéztem, megállapítottam, hogy még mennyire kicsi. Alig van kis haja, és körülbelül akkora, mint az alkarom. Az anyja nélkül meghalna.
- Ne haragudj rám, kincsem. - Ajkam megremegnek, aztán finoman ölelem őt mellkasomra, védelmezően körbezárva karjaimmal. Lehunytam íriszeimet, abban a pillanatban pedig az én szememből is kicsordulnak a könnyek. Az élet elvett már tőlem egy gyereket. A saját méhemben halt meg Tatia miatt. A második gyermek akivel valaha dolgom volt, Erin, Tatia kislánya. Volt egy szerencsétlen apja, akitől el akartam venni Erin-t, de nem sikerült.
- Mit csináljak te veled? - Kérdezem tőle feszülten. De talán jobban mondva inkább saját magamat kérdezem. Egy pillanatra az ágyában heverő párnára tekintek, hogy talán azzal szép lassan megfojthatnám fájdalommentesen.
- Nem akarlak téged is bántani. - Elvonom magamtól a babát annyira, hogy az arcára nézhessek és gondoskodóan végigsimítok aprócska hátán. Egyre jobban erősödött bennem egy ösztöni érzés, ami ellen erőteljesen próbáltam harcolni. De a természet sokkal erősebb nálam. Egy nőben, legyen az állat vagy ember, amint meglát egy elhagyott gyermeket, azonnal arra kényszerül, hogy ő vegye át az anyja szerepét.
- Nagyon boldog leszel velem. Mindent megadok neked. Az életemet is neked adom, és minden szeretetemet. És mindig megvédelek téged, kisfiam. - Magamtól is megijedek egy pillanatra, amint ígéretet teszek egy babának még a saját tudatomon kívül is, de nem ellenkeztem tovább. Mindig vágytam egy babára, akit szerethetek, akit felnevelhetek, és aki engem is szeretni fog. Soha többé nem veheti el őt tőlem senki sem, de még Tatia sem. Ő miatta veszítettem el a sajátomat.

- Ez a télapó nagyon szép mackót hozott nekem. Megüzented neki, hogy egész évben jó gyerek voltam? - Kérdezi tőlem vigyorogva az ágyon ücsörgő kisfiú, simogatva egy akkora maci füleit, amekkora ő maga.
Én éppen a lábammal toltam be a szobájának az ajtaját, ugyanis épp egy tálcát viszek amin néhány mézeskalács darabka volt abból a házikóból, amit sütiből megépítettünk még reggel. Még kakaót is csináltam neki mellé, hisz tudom, hogy azt mennyire imádja.
- Talán. Viszont akkor hatalmasat hazudtam. - Mondom vigyorogva, korántsem rosszallóan. Kaleb erre csak elpirultan lesüti a fejét, aztán ő is csak vigyorog egyet szégyellősen. Felsorolnom sem kell neki, hogy a télapó azt is látta, hogy csúzlival az ablakából lőtte ki a madarakat. Aztán a szomszéd nagyon nem örült annak, hogy akkora gödröt ásott a járdára, hogy a szomszéd akkorát esett a motorjával, mint a fakabát. Szóval netovább.
- Anya... - Nyöszörög egy sort, aztán óvatosan rám néz. A tálcát leteszem az ágyra maga elé, s az édességek láttán hamar megcsillannak a szemei. Viszont látom, hogy valamit kérdezni akar, szóval bizalmasan mosolygok rá.
- Pár napja a telefonban azt mondtad valakinek, hogy vigyáztál egy kislányra. Azt hiszem, Kerin... vagy Erin? - Kérdezi bizonytalanul. - Kiabáltál a telefonba és azt mondtad, hogy ő miatta halt meg a gyereked. Mármint, akivel beszéltél...
- Shhh! - Ülök le azonnal mellé, némileg zaklatottan. Gondolkoznom kell egy pillanatra, hogy hogyan tudjam ezt kimagyarázni. Végül rájövök, hogy nagyon egyszerűen.
- Anyának valóban volt egyszer egy kisfia, de ő sajnos nem volt olyan szerencsés, mint te. Még nagyon kicsi vagy ahhoz, hogy megértsd a miértet. Anya életében még most is vannak olyan emberek, akik zavarják őt és néha kénytelen vagyok feljebb emelni a hangomat. De te csak ne aggódj.
- És az a kislány akire vigyáztál? - Kérdése kíváncsi, de a süti illata és a kakaó zamata legyőzi őt, és közben máris nekiesik a nasinak. Persze, ez őt nem köti le egészen, hisz fülét hegyezi, tehát követeli a választ.
- Nos, ő már nagy lány és már nem szorul a védelmemre. Felnőtt, méghozzá nagyon hamar a szememben. Te is épp úgy nősz.
- Mint a bolondgomba? - Kérdezi édeskés hangon.
- Hát ezt meg honnan szedted? Na nyomás aludni! - Mordulásomra azonnal pattan, aztán máris a takaró alá dörgöli magát, maga mellé csapva átkarolva a hatalmas plüssmaciját.
- Jó éjt, Angyalom. Holnap majd találkozunk. - Közelebb hajolok hozzá, és egy szerető csókot lehelek aprócska homlokára.

- Képzeld el, anya, volt egy történet amit még nem meséltél el sohasem. - Szólal fel a hátam mögül egy jól ismert, férfias hang. Habár semmiféle gyanakvás vagy rossz érzet nem fojtott maga köré, szóval tovább mosogattam, midőn ő a hátam mögött ült az asztalnál.
- Ez a történet egy nőről szól, aki még nagyon régen Bulgáriában született. Úgy tartották, hogy négy nővér férjet keresett maguknak, hogy végre elkerülhessenek az anyjuktól, aki meglehetősen igen beteg hajlamokkal rendelkezett. Hogy is mondják... igazán rasszista volt, ugye? - Kérdésénél éreztem, hogy puszta szavaival körbetekeri a nyakamat valamivel, és erőteljesen fojtogató érzés fog el. De egyelőre nem válaszolok semmit, máskülönben saját magamat árulnám el. Csak hallgatok a nélkül, hogy felé fordulnék. - A lányait rendszeresen kínozta, míg végül a négy testvér közösen agyon nem szurkálták. Néhány évvel később az egyik lányt megbízza egy barátja, hogy vigyázzon egy kislányra. Habár a lány nem vehette át teljesen a felelősséget és a gondviselést a kislány felett, hiába szerette volna. Hisz a kislány nem volt egészen árva. Időközben ez az egyik testvér teherbe esik miután sikeresen megtalálta a hozzá illő férjet; olyan kapcsolatban éltek, amiről minden szerelmes lány álmodik. Viszont, a lány barátja visszatér és egyszerűen megharapja. A lány haldoklik, a barátja viszont nem akarta, hogy meghaljon. Így hát megajándékozta az örök élettel. Ennek a nőnek azonban komoly árat kellett fizetnie, holott ő ezt nem választotta. Megölte a férjét az éhségtől, az átváltozást követően pedig a magzat meghalt benne, ami akkor már közel hét hónapos terhességgel járt. Borzalmas lehetett kiszedni belőle utána a gyereket, nem igaz? - Kaleb megindul, mintha körbe akarna engem járni. Azonban az arcom hirtelen megizzik, amikor érzékelem szavaiban a pimaszságát.
- Most azonnal hagyd abba! Honnan szedted ezt? Hatalmas nagy baromság az egész! - Bevágom a mosogatótálcába a poharat, aztán felé fordulok nagyon idegesen. Az anyja vagyok, még soha nem bántottam. De úgy érzem, hogy a tenyerem felülete mindjárt az arcán fog csattanni.
- És ez még nem a vége. - arcán megjelenik egy mosoly, de tökéletesen látszik, hogy korántsem öröm jeléül. - Ez a nő utazó lett. Ide-oda csapongott, egyszerűen nem bírt a saját démonával. Többször volt szerelmes, míg végül egy Bartholomew Westphall nevű boszorkányba bele nem botlott. A nő nem bírta elviselni a plátói szerelmet, így hát évszázadok után végzett a férfi egyetlen szerelmével. Talán Eva-nak hívták azt a lányt. Őt megölték, mikor már a babája három hónapos lett. - Érzem, hogy vállamra egy tenyér siklik, aztán a fiam szemeibe tekintek mindenféle érzelmek nélkül. Megremeg bennem a saját lelkem, aztán egyszerűen könnyek kezdik el áztatni az arcomat.
- Nagyon sajnálom. Édesem, ne haragudj rám... - épp magamhoz ölelném, mire ő úgy távolodik el tőlem, mint mágnes ugyanazon pólusától.
- Nincs bocsánat. Itt vége. Kezdj magaddal, amit akarsz. De engem többé nem fogsz látni. És tudod mit kívánok neked? Az a rengeteg ellenség, akit eddig felhalmoztál magadnak, egy közül végre öljön meg téged.- Arcom sápadni kezd, a szédülés ördöge pedig őrült módon kezd körüölöttem kegyetlen táncot járni.
- Bartholomew, az apám pedig üdvözletét küldi.