a felszín alatt » Kezdeném a nevem eredetével. Azt hiszem, így illik bemutatkozni igazán. Az Angelique annyit tesz, égből származó, az ég ajándéka. Görög eredetű név, hát nem túl meglepő, hisz itt születtem. Anyám boszorkány volt, így a Fael nevet annak köszönhetem, hogy az efféle dolgokhoz is akart kötni valamivel, s a helyi bölcs ezt ajánlotta neki. A jelentése nemes lelkű. Kétlem, hogy erre a címre az évek során ne cáfoltam volna rá, de már késő azon rágódni, hogy mit tettem, vagy mit nem az elmúlt, közel kilencszáz év alatt. Clifton, a vezetéknév, ami egy címeren kívül más jelentést nem hordoz. Csak egy ósdi vasdarab, ami az ajtó mellett lóg a falon, egy fényes C betű, aprólékosan megmunkált fémmel körülvéve.
A jellemem meglehetősen érdekes. Nem vagyok lobbanékony, mégis hajlamos vagyok indulatból cselekedni. Nem szeretem, ha a kezemhez tapad a vér, s gyors mérlegelés után, de van, hogy mégis olyasmire vetemedek, ami ezzel jár. Meglehetősen érdekesen kezelem a kapcsolataim. Minden fajt egyenlőnek tekintek, aminek több oka is van. Bár a tündérekkel tudom, hogy vigyázni kell, tanultam a hibámból, az sem fordul elő többször. Én ilyen vagyok. Kétszer nem követem el ugyan azt a hibát, akkor inkább nagyobb galibát okozok, szeretem a változatosságot. Ez öltözködésemre is igaz. Az elegáns darabok állnak hozzám igazán közel, amit alkalmanként kimért viselkedésem csak még jégkirálynősebbé varázsol. arcom kemény, hangsúlyos vonásait, telt ajkaim és szemem hangsúlyozásával teszem elragadóvá, porcelánszín bőröm évszázadok óta hibátlan.
Nem vagyok gyerekpárti, de mindig is vágytam a családra, aztán úgy hozta az élet, hogy ettől meg kellett fosszam magam. Barátságosságom más emberekkel csak addig tart, míg érdemesnek érzem őket efféle gesztusra, és bár nem tartom magam annyira nagyra, hogy sebezhetetlennek nevezhető legyek, szeretem, ha mások alkalmazkodnak hozzám, s nem nekem kell másokhoz. Ha úgy hozza a sors, hogy utóbbi szükséges, kaméleonként olvadok bele a szituációba, s veszem fel azt a fajta stílust, ami szükséges a siker eléréséhez. De miért is adnám ki a titkaim? Ha érdekel, milyen vagyok, keress meg és megtudhatod. Aztán... ha mégsem olyan vagyok, én nem fogom azt mondani, hogy megmondtam.
user információk » 
| életem lapjai » -Merci beaucoup.-nézek a pincérre, miközben az előttem lévő újságban lapozok egyet, miközben előttem egy tálcáról egy csésze tea, egy friss narancslé és egy croissant landol.
-Je vous en prie-biccent a pincér, majd távozik, míg én visszanézek az újságba, és belekortyolok a teámba. A kezemen lévő kesztyűn keresztül is érzem a forró csésze érintését. Arcom kemény vonásai most is szilárdan ülnek helyükön, meg sem rezzenve, míg a kellemes reggeli napfény arcom simogatja. Egy férfi lép az asztalomhoz, és egyszerűen helyet foglal. Az újságot az asztalra teszem, kecses mozdulattal az órámra nézek, majd a férfire.
-Nem hiszem, hogy mondtam volna, foglaljon helyet.-vonom fel egyik szemöldököm, kimérten, épp úgy, ahogy az imént az órámra pillantottam. Felállok, és egy szó nélkül távozom, mit sem törődve vele, hogy a férfi ismét keresztül húzta a számításaim. Tudtam, hogy figyelnek, nem kellett hozzá diploma. Mégsem értettem, mi volt a jó ebben az egészben.
Ahogy beültem az autómba, a sofőrnek bólintottam, hogy indulhat, tudta, ez egyenlő azzal, hogy az utam hazafelé visz, tehát a repteret útba ejtve távozunk. Franciaországban töltött időm alatt sok dologgal foglalkoztam, megannyi dolgot ismertem meg, de egyik sem volt az elmúlt évek legsikeresebb vállalkozása. Amiről viszont a jelek szerint értesülnöm kellett, így vagy úgy, az az volt, hogy azonnal vissza kell térnem a városba, amit hazának nevezhettem. Még akkor is, ha elsősorban nem az volt annak a birtoknak a célja, hogy minden napom ott töltsem.
Az autó a reptér felé haladt, amikor a furcsa megérzésem mellbe vágott, és hallottam, ahogy mögöttünk egy autó feltűnő gyorsasággal közeledik. Automatikusan kaptam hátra a fejem, és összeszorítva állkapcsom, oldalra billentettem a fejem. A mögöttünk lévő fekete kocsi az oldalára bukik, én pedig úgy dőlök hátra, mintha mi sem történt volna.
A repülőút unalmassága, majd a kocsikázás a birtokig egy évezrednek tűnt. Viszont tisztában voltam, hogy itt holmi kedves fogadtatásnál többet fogok kapni. Hogy ebben miért voltam ilyen biztos? Visszatért a boszorkány a farkasok földjére. Ez elég ok ahhoz, hogy gyűlöljenek, bár semmit sem tettem, pusztán a megélhetésüket biztosítottam. Ennek ellenére én vagyok a fekete bárány. Unom már, hogy mindig az eszükbe kell vésnem, nem ártani akarok nekik, hisz abból semmi hasznom nem lenne. És a fogadóbizottságot meg is kaptam.
-Már megint mi a probléma?-érdeklődöm, egyszerűen a lényegre terelve a szót.
-Nicholas a probléma.-kapom a választ, majd két meglehetősen termetes férfi között megpillantom a méltán nevezhető félholtra vert férfit. Megrázom a fejem, és intek, hogy kövessenek, míg az öltönyös férfiak eltűnnek mellőlem a ház felé elsétálva.
-Hányszor mondtam még, hogy nem szolgáltatok igazságot a falkád felett. Itt éltek, segítetek, ahogy én nekem, de az ügyeink nem folynak össze ennél jobban.-fonom keresztbe mellkasom előtt a kezem, míg oldalra billentve fejem Nicholas véres arcát vizsgálom. Kár érte, belé fektettem a legnagyobb bizalmam. Ígéretesnek tűnt a maga módján, most mégis úgy néz ki, hogy akasztják a hóhért, és erre a posztra, aki ezt elvégzi, valami megmagyarázhatatlan ok miatt engem jelöltek ki.
-Tudod, hogy kordában tudom tartani az emberim, de ő nem. Elárult minket.-a szavak hallatán felemelem a fejem, és elmosolyodom.
-Hát persze, hogy elárult titeket. Nem nehéz ilyesmit tenni. Nem mindenki olyan karót nyelt, mint te.-meglehetősen elhamarkodottnak hangzanak szavaim, ahogy mellém lép két farkas, megrázva fejem elnevetem magam.-Ti éltek az én földemen, nem fordítva. Ti kaptok munkát tőlem, nem fordítva. Én kétszer, ha nem többször idősebb vagyok, mint ti együtt véve, hát nem értem, mi a fenéért kell folyton elhinni, hogy egy kupac semmin ti vagytok a császárok?-lépek előrébb, és bájos mosolyt varázsolok arcomra, míg szinte megfagyasztom magam körül a levegőt. -Az utolsó hibád volt Nicholas, és az utolsó esélyed.-ejtem ki a szavakat szinte suttogva, mire legyintek egyet a levegőbe és az összes jelen lévő a földre borul, mintha hirtelen elálmosodtak volna. Kivéve engem és Nicholas-t. Az üzlet új szabályokat kíván, és ezek felállítása az én dolgom. Számítottam rá, hogy a változás nem fog mindenkinek tetszeni, és a hírnököt árulónak állítják be, de erre az esetre is megvolt a magam egyedi megoldása.
-Te leszel a vezetőjük, és elfelejtik azt is, hogy mindenkinek, még nekem is ellen akartál mondani. Ha nem tetszik az ajánlat, szívesen végignézem, hogy széttépnek. De a későbbiekben egy köszönöm is megteszi.-simítok végig arcán, féloldalas mosollyal arcomon, elindulok a ház felé, vissza sem nézve, s ahogy becsukom magam mögött az ajtót, az összes földön heverő testbe újra visszaszáll a lélek, és lassan felállva egyesével eltávoznak, értetlenül előre meredve. A mellékhatása annak, ha az emlékeik zömét elvesztik. Így viszont lehetősége nyílik Nicholas-nak arra, hogy megmutassa, mire képes, hogy a elé vetett hitem, ami a békét tartaná fenn köztünk, nem volt felesleges.
Felsétálok a szobámba, és a komód elé sétálva leteszem az ékszereim, a napgyűrűm kivételével, ami oly sok éve hű társam már. Majd a fürdő felé veszem az irányt és egy gyors tusolást megejtve felfrissítem elgémberedett tagjaim. Megeshet, már kicsit idős vagyok, de ez még mindig nem fogott rajtam annyit, hogy érdekeljen a korom. Visszasétálva a szobába, leülök az ablak mellé a fotelba, egy pohár brandy kíséretében, némi kellemesen lágy muzsikát hallgatva kinyitom a könyvet, ami szinte minden este újra és újra elolvasok. Az én nevem áll rajta, nekem címezték annyi évtizede, és ismét, a már megszokott módon, most is elmosolyodom, ahogy a bársony borítón végigsiklik az ujjam. A könyv régi, jellegzetes illata kellemes emlékeket ébreszt bennem, még annak ellenére is, hogy tudom, ami benne van, épp annyira kellemes, mint amennyire a középkor, s így a múltam kellemesnek nevezhető.
"A gyönyörű nő, aki egyik nap betoppant az életembe, Angelique Fael Bouchard. Meglehetősen szembeötlő vonásai, tekintélyt parancsoló megjelenése olyasmit ébresztett fel bennem, amit tudtam, álmomban sem szabadna éreznem. A nő, egy szirén szépségével volt megáldva, formás alakja a fűző ellenére is arányos képet adott, nem hasonlított egy udvarhölgyre sem. Nem volt, amit elrejtsen a ruha nehéz anyaga mögé, alakja tökéletes volt, szobor szerű, és méretetlenül könnyed mozgása szellemmé tette egy világban, ahol a nők a bájaik használatával jutottak előbbre. Ő más volt. Csak rá kellett nézni, s az ember kérdés nélkül is tudta, hogy nincs szüksége ehhez, hogy mindenki rá figyeljen. A bájos külső mögött tanult, szellemes, és mindezeken felül megragadó teremtés volt. El kellett vesznem ahhoz, hogy ezt meglássam. Megadtam volna neki mindent, hogy enyém lehessen, csak az enyém. De azt, aki szabadnak születik, azt senki sem zárhatja ketrecbe, nem köthetik béklyóba, ezt én is tudtam jól. Hát elengedtem, mielőtt még késő lett volna. És azóta is bánom, hiánya felemészt, és hiába vesznek körbe az udvarhölgyek, s kezemben ott a hatalom, a barna domina jelenléte még most is érződik a kastély minden szegletében. Én pedig halálomig várom a napot, hogy ismét láthassam, hogy ismét karjaimban tarthassam."
Lapozok egyet, mintha csak életem egy új fejezetéhez érnék, és egy másik levél szövegét olvashatom a könyv lapjairól visszaköszönve. Mert én gyűjtöttem őket össze, hogy az én emlékeim legyenek, de tudtam, az igazi emlékek nem egy könyv lapjain vannak, hanem mélyen bennem élnek, a szívem mélyén őrzöm őket, sok lakat alatt, már-már szinte elfeledve őket.
-S egyszer csak megpillantottam a nőt, a napfényből előtűnni a Piazza San Marco lagúna felőli részénél, majd ahogy jött úgy tűnt el a tömegben, s csak az estélyen láthattam újra. A képet, amit licitálásra bocsájtottak, neki szántam. De egy nő a sok közül, név nélkül sem érhetett fel vele. Még ha csak egy éjszakára is, de az enyém lehetett...ismét.-mosolyogva csukom be a könyvet, és teszem az asztalra, majd állok fel, kezemben a pohárral, s sétálok ki a teraszra, s meredek a távoli házikókra, ahol a pislákoló fények még mindig világítanak. Hát ez lenne az örök magány? Elveszve a múltam fogságában? Élni egy életet boldogság nélkül, keresve a kiutat a sötétségből, lenni a nő, akiről annyi évtizede, évszázada rébuszokban beszéltek. Öregedtem, mégsem látszott rajtam. Még mindig ugyanaz a nő voltam, akibe Ő beleszeretett. aki mindennek ellenére szeretett, de annyira, hogy képes volt elengedi.
-Szóljon Mr. Fray-nek, hogy beszélni szeretnék vele.-szólok oda az egyik őrnek, aki bólint, és elindul a házak felé, hogy az üzenetem kézbesítse. Az esték java része így telik. Majd a beszéd helyett az ölelő karokban keresek megnyugvást, feledem el, aki voltam, hogy másnap nyugodt lelkiismerettettel keljek fel. Egyszer megöltem valakit, akit mindennél jobba szerettem, ebbe a hibába pedig még egyszer nem eshetek, tudtam jól.
"...Rohantam és rohantam, ahogy tudtam, ahogy lábaim engedték, de éreztem, az ördög, a végzetem hamar utol fog érni. Hogy miért? Mert az éjszaka sötétjében megbúvó démonok elől nincs menekvés, nem tudsz hova szaladni, menekülni, csak meghunyászkodsz és csendesen várod, hogy elérjenek, felemésszenek és elvegyék tőled azt, ami számodra a legfontosabb. Az életed. De ettől vagy ember. A félelmeid el tudnak hatalmasodni rajtad, sebezhetővé válsz az életed minden múltbéli hibája miatt, amik üldöznek és béklyóba kötnek. Aztán jön valaki, valami, ami felszabadít, ami megtanít lélegezni, amitől egésszé válsz. Az érzések, az eddigi félelem helyére bátorság és cselekedni akarás költözik. Megtartani nehéz azt a valakit, elengedni könnyű, de az ismét emlékeket, hibákat szül, és a mókuskerék, amiben folyton futsz, ismét felgyorsul. Életem során nem egy hibát követtem el. Elvettem életeket, melyek járulékos veszteségeknek tekinthetők voltak, de valóban azok voltak? Az önzőség, az öncélú viselkedés minden korban ezt szülte. Ezzel is meg kell tanulni élni. Másoknak életet adtam azzal, hogy vámpírrá változtattam őket. Nem meglepő hát, ha a lelkiismeretem valamiért tisztának érzem. Tudom, hogy az érdekel, hogy tudok éjszakánként aludni, de egyszerű a válaszom erre is. Könnyen. Mert van az az idő, ahonnan már nem számít, hogy mit teszel, megtanulod eltemetni magadban.
-Angie, kérlek, enged el.-hallom a szavakat, a mai napig. Tisztán és érthetően csengenek fülemben, mintha még mindig itt lennél mellettem. De nem vagy, és miattam nem vagy. Vártam a társaid bosszújára, nem futottam előlük, de nem jött a bosszú, én pedig tovább léptem rajtad is. Nem számítottam arra, hogy újra láthatlak valaha. Nem számítottam arra, hogy olyan lettél, mint én. Eltelt évszázadok alatt te a sötétbe burkolózva figyeltél, vártál, hogy lecsaphass, s most itt vagy, végre előléptél a sötétből, de elfelejtetted, hogy a bennem rejlő rőt használni fogom, ha az életemről van szó. Te karóba húzattál volna, s máglyán égettél meg, míg haragom le nem csapott, és téged ismét a földel egyenlővé tettelek. Nem maradtál más számomra, csak egy porszem életem folyamatosan pergő homokórájában... "
|
Kezdőlap
