Eltelt néhány hét azóta, hogy Angel utoljára láttam, egész pontosan azóta, hogy feldúltan, és nem épp a legkedvesebb szavak kíséretében elviharzott a nyaralóból, még az utolsó pillanatokban is következetesen Brannagh-nak szólítva engem. Vártam néhány órát, erőteljesen ingázva a lemondás meg reménykedés közt, de a lelkem mélyén tudtam, hogy soha nem fog visszajönni. Írtam egy cetlit a bejárnőnőnek, aztán csomagoltam, és otthagytam a házat - valahogy New York több lehetőséget tartogatott számomra ezután. Egész pontosan azt éreztem, hogy itt az ideje visszatérni a magam mögött hagyott paranoiás, szadista, elmebeteg énemhez, akinek nem tudja egyetlen nő sem felforgatni az életét. Azt csináltam, amit eddig is: ettem, ittam, gyilkoltam, nőket dugtam, aztán éjjelente éberen feküdtem az ágyamban, bámulva a plafonon megjelent árnyakat, mert évszázadok alatt sem volt róla fogalmam, hogy létezik egy olyan érzés, ami azt a képzetet kelti bennem, hogy savat csepegtetnek a szívemre. Bármit is tettem, bármivel is próbáltam visszanyerni régi önmagamat, valahogy túl gépies, túl mechanikus volt körülöttem minden, és nem adott feloldozást. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy meg kell keresnem Angel-t, de letettem róla, méghozzá végérvényesen. Egyrészt ismerve mindkettőnk mentalitását, kétlem hogy szép és megható találkozás kerekedett volna belőle: sokkal inkább hasonlított volna az első időkre, amikor akár a fél várost is képesek lettünk volna rádönteni a másikunk fejére. Másrészt pedig egyszerűen egész valómban mélyen sértve éreztem magam, amiért képes volt nekem hátat fordítani, hogy annak a patkány Calder-nak a lelkét nyalogassa. Ez nem olyasmi, amit Chad Brannagh csak úgy lenyel, vagy épp elfelejt, és átlép rajta. Végigalszom szinte az egész napot, csak valamikor délután térek magamhoz, a koponyámban némi tompa nyomással, és miközben kikászálódom az ágyból felrúgom a kiürült whiskys üveget. Azt hiszem a tegnapi éjszakán sikerült alulmúlnom önmagamat: nem szórakoztam, nem keféltem meg senkit, csak piáltam addig, amíg teljesen le nem gyaláztam magam. Hát, ez se rossz módszer. Kiütve legalább nem kínoznak éber rémálmok. Kibotorkálok a fürdőbe, és zuhanyzás után hosszan nézem magam a tükörben. Sápadt bőr, karikás szemek, összességében úgy festek, mint egy frissen szabadságol pszichiátriai beteg. - Te barom állat - mondom a tükörképemnek. - Tudhattad volna, hogy ez lesz a vége. Az efféle nyálas érzelmek nem neked valók. Gyerünk Chad! - biztatom aztán magam. - Szedd magad össze. Menj el a kiállításra, és tedd végre azt, amire születtél! - fordulok el aztán a tükörtől, majd a hálóban lassan öltözködni kezdek. A jegyemet gondosan a zakóm belső zsebébe csúsztatom - ma este egész jónak tűnő kis performanszra készülök - megmutatom a múzeumnak, hogy bennem is folyik művészvér.
Ahogy a kiállítóterembe belépek elönt az undor és borzadály. Persze, valamiféle mazochista módon jöttem el erre a rendezvényre - egy új tárlat nyílt éppen, a hangzatos BOSZORKÁNYOK VOLTAK címmel - olyan emberek portréját függesztették a falakra, akik a babona, vagy a valóság alapjaira támaszkodva boszorkánynak számítottak a saját idejükben. Azért vagyok itt, hogy éreztessem önmagammal is a viszolygásomat, ha még nem lett volna nyilvánvaló, hogy az elmúlt néhány hétben sikerült zsigerből meggyűlölnöm ezt a gusztustalan fajt. Viszont kíváncsi vagyok, hogy láthatom-e itt esetleg Calder portréját. Noha csak egyszer láttam, egy életre megjegyeztem magamnak a pofáját, és akkor fix, hogy le is köpöm a festményt, amin ő díszeleg. Nincsenek túl sokan, ez pedig tökéletesen a terveimet szolgálja - a záráskor egy kisebb vérfürdőt szeretnék demonstrálni - valahogy vérvörössel díszítve azt hiszem, szebbek lesznek ezek az utálatos pofák a mázolmányokon. Egyelőre viszont még csak a megnyitó utáni néhány percben járunk. Unottan kortyolgatom a felszolgált fehérbort, és lebiggyesztett ajkakkal nézegetem a képeket. Kár, hogy nem tudtam róluk annak idején - gondoskodtam volna róla, hogy ne éljék meg hogy ecsetre kerüljenek a vonásaik. A monoton és érdektelen sétálgatás közben vállammal véletlen nekiütközöm valakinek. Nem vagyok túl jó kedvemben, de idő előtt nem hívhatom fel magamra a figyelmet, így hát egy udvariasnak tűnő mosolyt erőltetek a képemre, majd sarkon fordulok. - Bocsá... - kezdek bele, de a hangom abban a pillanatban el is akad. Álmomban se gondoltam volna, hogy belé sikerül botlanom - a végzet asszonyába, akinek most legszívesebben kitépném a szívét - vagyis Angelbe.
Hetek teltek el azóta, hogy utoljára láttam Chadet, azaz, hogy feldúltan távoztam a nyaralójából. A szívem ott helyben ketté szakadt, fogalmam se volt miért nem ért meg és azt, hogy mekkora szükség van rám máshol. Ugyanakkor nem sok időm volt ezen gondolkodni, hiszen elfoglalt voltam. Calder sokkal rosszabb állapotban volt, mint azt valaha is gondoltam. Nagy nehezen sikerült rá vennem, hogy menjünk haza, szórjuk el Alaska hamvait, hadd nyugodhasson ott, ahol született. Pórbáltam nem emlékeztetni a fájdalmas múltra, sem a nőre, akit önmaga miatt vesztett el. Ugyanakkor az emlékek elevenen éltek bennem, láttam magam előtt az első napjaimat a táborban, a gyakorlásokat és a hosszas beszélgetéseket Alaskaval. Rá kellett döbbennem, hogy jobban hiányzik, mint bárki más. Szerettem a nővéremet. Napokig még a mesterem mellett maradtam, mielőtt visszatértem volna a megszokott életembe. A fejvadász munkámat abba hagytam, elegendő volt számomra a modellkedés, abból is tökéletesen megéltem és persze könnyebb is volt így kutatni. Még nem adtam fel a keresést aziránt a személy iránt, aki tönkre tette az othonomat egyik alkalommal. De ez most mellékes, a munkám miatt vannak olyan események, amiken kötelező megjelennem. Ilyennek számított a legújabb tárlatmegnyitó, amit a Metropolitan múzeumban rendeztek. A többi flancos eseménnyel ellentétben ez még érdekelt is. BOSZORKÁNYOK VOLTAK címmel fémjeleztek portrékat, akikről a koruk nagyjai azt állították, hogy egytől egyik boszorkányok. Kár, hogy a legtöbbjükről ez hamis állítás. Korán érkeztem, talán az elsők között, így van időm szépen lassan szemügyre venni az összes festményt. Mindig is szerettem a művészeteket, talán többet kellene ilyen helyekre járnom. Igen, meglehet. A kezemben egy pohár fehérborral sétálgatok, mikor is megakad a szemem egy igen különleges arcképen. Magam előtt látom a híres Báthory Erzsébetet, akiről fenn maradtak a legendák, hogy szűz nők vérében fürdött, emiatt sokat vámpírnak tartották, de a tanultak tudják, hogy ő is egy volt közülünk. Talán az egyik legnagyobb boszorkány. Mosollyal az arcomon lépnék tovább, mikor egy váll nekem ütközik, egből kilöttyintem a poharam tartalmát. Felkapom a fejem, látom magam előtt őt és az udvarias mosolyát, ami éppen olyan hamis mint ő. Bocsánatot akarna kérni, de ahogy pillantásunk találkozik egyből el is akad a lélegzete. - Most az egyszer elnézem, mert tudom mekkora hatással vagyok rád - válaszolok még mindig mosolyogva, miközben egyet arrébb lépek, hogy teljesen elzárjam az útját. Akárhogy is döntünk a sors mindig kersztezi az útjainkat. Bárhogy is akarjuk nem menekülhetünk el a végzetünk elől, ami éppen velünk szemben áll. - Sosem gondoltam volna, hogy érdekelnek a művészetek. Vagy ennyire megfogtak a boszorkányok? - teszem fel a kérdést oldalra billentve a fejem. Nagyon megbántott, de könnyebb úgy tenni, mintha semmi se történt volna, hiszen nem kelthetek feltűnést. A professzionizmus a legfontosabb számomra, ha munkáról van szó. Az arcvonásait nézem és tisztában vagyok vele, hogy a szívem újra verni kezdett. - Beszélhetünk egy percre? Négyszemközt - teszem fel a kérdést mélyen a szemeibe nézve, nem fogom elkapni a tekintetem. Szükségem van rá jobban, mint az eddig hittem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Márc. 30, 2018 7:30 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Azért van valami humoros, és vicces abban, ahogy az emberek, akár a régmúltban vagy akkár éppen ma elképzelik a boszorkányokat. Ott vannak példának okáért a mesék: seprőn lovagoló, repedtfazék-hangon vihorászó vasorrú vénasszonyokra asszociálnak a legtöbben ha meghallják ezt a szót, hogy boszorkány. Pár évszázada tömegével égették meg az embereket ostoba gyanú vagy babonás félelem alapján - jómagam is láttam már ilyet épp eleget. Azon morfondírozom, vajon mit szólna hozzá az itt fel-alá sétálgató sznob népség, ha ezeket a festményeket most szépen egymásra halmoznám, és alágyújtanék, csak úgy a stílusosság kedvéért. Akár még főinkvizítornak is kikiálthatnám magam. Nem, azt hiszem mégsem. Ezt a címet már történetesen elorozta valaki más. Az is egy átkozott, istenverte boszorkány pedig... a szívemet tépte ki és vitte magával. A sebek, amiket életemben valaha szereztem nem okoztak annyi szenvedést, mint ez a mellkasomban karmolászó kínlódás. Ja persze azon már ne csodálkozzon senki, ha szív nélkül újra ugyanazt a Chad leszek, aki eddig is voltam, csak némileg melankólikusabb kiadásban. Állítólag a nők megvesznek a magányos, szomorú vámpírfigurákért. Lehet, hogy új legendát kéne teremtenem, és simán letaszíthatnám a trónról Supermant, Batmant, meg a többi hősnek nevezett marhát, akiket valaha kitalált a képzelet. Bárhogy is, de mióta megfogalmazódott az ötlet a fejemben, hogy el kéne égetnem a boszorkányok képeit, nem bírom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy a máglya tetejére odabiggyesztenék egy másik boszorkányt is - azt az istenverte ribancot, aki az ujja köré csavart, és elérte, hogy megbabonázott hülye módjára baktassak utána, mint egy szolga. Na persze azt a patkányképű Caldert sem hagynám ki a jóból - aztán a lángok közepette hagy élvezzék egymás társaságát. Nem tudom van-e a gondolatoknak bármiféle teremtő ereje, de Angel úgy terem előttem, mintha az agyalásom rántotta volna ide valahonnan a világ másik sarkából. Nem tudom, melyikünk lepődik meg jobban - ha ő, akkor remekül palástolja. Nekem ez már nem sikerül olyan könnyedén, néhány pillanatig torkomra fagy a szó, amikor szembesülök vele, kinek is sétáltam neki - még a bocsánatkérés utolsó hangjai is a mellkasomban maradnak. A megdöbbenésem csupán néhány pillanatig tart, aztán érzem, hogy a megvetés és harag úgy áraszt el, mintha egy forró vízzel teli kádba ereszkednék éppen bele. - Cöhhh - reagálom le az első mondatát csupán ennyivel, annyi lenézést sűrítve ebbe a szónak sem mondható hanghalmazba, amennyinek előcsalogatására csak képes vagyok egyáltalán. - Ja, egyszer csakugyan hatással volt rám egy boszorkány. Egyszer - jegyzem meg, látványosan elnézve Angel feje felett. - Aztán elhagyott egy nyüszítő csatornapatkány miatt. Nézve ezeket a szép alkotásokat - intek a falon lógó festmények felé - ki tudja, talán egyszer én is művészetre adom a fejemet. Megfestem azt a nőstényördögöt, aki a földbe döngölt. Na persze, én nem ilyen szép formában. Mondjuk éppen úgy, amint rémült borzadállyal figyeli a saját kitépett szívét - sziszegem, aztán egy gúnyos vigyorral a képemen odabiccentek. - Rendben, beszéljünk. Kapsz tőlem egy percet. Viszont amennyiben valami Calder-ömlengést akarsz előadni, akkor inkább hagyjuk. Nincs kedvem erre a gyönyörű parkettára hányni az imént megivott bort - fintorgok. És ráadásul egy percig sem gondolom ezt viccnek. Annak a nyomorult földigilisztának a puszta említésére elkap az émelygés.
A sors sosem volt kegyes hozzám, egész hallahtatlan éveim alatt, ha visszagondolok. A gyermekkorom maga volt a pokol, az apám nap mint nap vert, anyám meg inkább becsukta a szemét és félre nézett, hogy ne kelljen látnia. Ez nem volt nekik elég, áruba bocsájtottak, de akkor megtörtént az, amire senki sem számított. Úgy tűtn az életem jobb fordulatat vesz, hála Caldernek, aki megmentett. Magával vitt, nevelt és megtanított a varázslásra, amellett pedig olyat adott nekem, amiről soha nem is álmodozhattam. Egy szerető családot, ő és Alaska jeletettek számomra mindent. Aztán minden rosszul sült el, mikor kideülrt számomra is, hogy hazugságban éltem egészen eddig. Hiszen a nevelőim druidák, akik arra tették fel az életüket, hogy elpusztítsák az általam ismert világot. Ezt nem engedhettem, éppen ezért szövetkeztem a boszorkányokkal, akik élve eltemették őket, akkor azt hittem jól cselekszem. Pár hónappal később már visszacsináltam volna az egészet, de nem volt akkora erőm, hogy megtegyem. Fogalmam sincs hány magányos év telhetett el, mikor találkoztam vele... Azzal a férfival, aki elvett tőlem mindent és mégis olyan sok mindennel megajándékozott. Nekem adta a halhatatlanságot azáltal, hogy megölt és a vérét a szervezetembe juttatta. Az elején gyűlöltem és megakartam őt ölni, de a sors ostoba fintorának köszönhetően a legnagyobb ellenségemből lett a szerelmem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha megtudom, hogy milyen érzés szeretni, ahogy azt sem, hogy viszont szeretett leszek. Akkor a nyaralójában kimondta azokat a szavakat, én mégis pár órával később otthagytam őt. Abban a pillanatban összetört a szívem, amit azóta se tudtam helyre rakni. Viszont rá kellett jönnöm, hogy az élet nem áll meg, így azok az érzéseimet, amik miatt a poklok-poklát éltem át elrejtettem jó mélyen. Szívemet megkeményítettem, csak így tudom átélni a napokat nélküle. A sors otromba fintora mégis közbe szólt. Hogy is tartja a mondás? A végzeted elől nem menekülhetsz... Valami ilyesmi történhetett velünk is abban a pillanatban, mikor nekem jött. A megdöbbenését jól álcázza, de elkésett vele, mert kiszúrtam, persze az első reakciót átváltja a megvetés, a harag szikrájáit veszem észre a szemeiben. Az első reakcióját hallva önkéntelen mosolyognom kell. Íme a nagy Cahd Brannagh, aki képtelen megszólalni egy nő társaságában. Bármilyen lenéző is próbál lenni, tudom, hogy ott vannak benne azok az érzések, amik bennem is, nem véletlen mondta akkor azt. Látom, ahogy képtelen rám nézni és ezzel felbosszant. - Ha múltidődőrl beszélünk, akkor miért nem vagy képes a szemembe nézni? - teszem fel a kérdést arrogánsan. Nem tehetek róla, de feldühít az, hogy semmibe vesz, ahogy az is, hogy hazudik nekem. Remek! Már megint itt tartunk. Nem értem őt, mivel egyáltalán nem hagytam el, főleg nem egy másik férfi miatt. - Nem áll jól a melodráma - jegyzem meg gúnyosan, majd a képekre terelődik a figyelmem, amit az imént kezdtem megcsodálni, mielőtt nekem nem jött volna. Sziszegő szavait hallva olyanná váli mint egy dacos, önző gyermek. Vigyora egyáltalán nem hat meg, látom, hogy ez mind csak álca, ami mögött ott van ő, az a személy, aki bevallotta az érzéseit. - Gyerünk tedd meg! Most rögtön - provokálom széttárt karokkal. Kezdek nagyon mérges lenni, szívem szerint kiabálnék vele, de nem tehetem meg. Uralkodom kell az érzéseimen, nem törhet elő az erőm, annak beláthatatlan következményei lennének. Nem válhatok instabillá, főleg nem miatta. Komolyan? Azt hiszi, hogy csak róla akarok beszélni? Felháborít a tudat, hogy azt hiszi másról se tudok vele beszélni. - A bor amúgy is silány, nem lenne kár érte - jegyzem meg, majd keresztbe fonom magam előtt a karjaimat és egyet sóhajtok - Sajnálom, azt ami történt - halkítom le a hangom, hogy csakis ő hallja - Tudom, hogy haragszol rám, jogod van rá. Nincs mentség arra, amit tettem - folytatom, miközben idegesen a hajamba túrok. Fejben ezek a szavak másképp hangzanak, hiszen van rá mentség és nem is kellene rám ennyire haragudnia, de erről a véleményemről neki nem kell tudnia. - De látod megint mi történt? Ha akarjuk, ha nem valahogy mindig visszatalálunk egymáshoz - egy lépést közelítek felé, így megszűnik közöttünk az a levegőréteg, ami eddig elválasztott minket egymástól, közelebb hajolok hozzá. - Kérlek... csak ma este - kezeimet felcsúsztatom a mellkasán majd a vállán pihentetem azokat - Szükségünk van egymásra - suttogom az ajkaimmal súrolom az övét mintha megakarnám csókolni, de még nem teszem. Megadom neki a lehetőséget, hogy döntsön.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 09, 2018 4:30 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
To: Aingeal
Igazából fogalmam sincs, mi hozott ma ide erre a tárlatra, hacsak nem az, hogy a sors jó alaposan orrba vágjon - nem mintha az elmúlt időszakban nem lett volna még épp elég a pofonokból. Esküszöm, összfogott ellenem minden, még soha nem jártak ennyire szar idők felettem, mint mostanában. Na persze az sincs kizárva, hogy a bennem élő mazochizmus volt a mozgatórugóm ami ma idáig vezetett, elvégre mi is lenne annál nagyobb öröm az életben, mint szembesülni boszorkányok portréival, és elmélázni azon a másikon, aki tűsarkú cipőben taposta meg a szívemet? Lehet persze, halvány esély arra is nyílhat, hogy éppen valami keserédes nosztaligia fogott el akkor, mikor megláttam a kiállítás címét - de ezt a bánatos nosztalgiát letagadom. Előbb fogom saját magam fejbe lőni, vagy épp leöntei benzinnel és gyufát gyújtani, mint egy ilyesmit bevallani. Még önmagamnak sem, nem pedig másoknak. Arra azért tényleg nem számítottam, hogy a népesnek mondható közönségben pont Angel-be fogok belerohanni. Azok után, hogy a nyaralómban faképnél hagyott, még nem igazán nyertem vissza a lelki egyensúlyomat, annyira pedig már megismerhetett, hogy ha ingatag a lábam alatt a talaj, azt sosem kedvességgel és megértéssel szoktam lereagálni. - Az még nem jutott eszedbe, hogy egyszerűen nincs kedvem rád bámulni? - kérdezem metsző gúnnyal, aztán mégis Angel felé fordítom a pillantásomat - nehogy már azt higgye, hogy úgy összetört lelkileg, hogy mindjárt a padlóra omlok, és zokogni kezdek. - Ha mégis megteszem, akkor csak azért, hogy a továbbiakban is tápláljam a fenntartásaimat. Ja, és hogy ne felejtsem el, milyen képet is visel a nőstényördög - morgok, mint a dühös kutya, aki viszont nem ugathat, mert láncra van verve. A láncot persze jelenleg jelképesen kell érteni, és a körülöttünk lévő emberek személyesítik meg ezt az akadályt. Egy ilyen helyen a hülye se csinálna balhét. Én sem. - A bor remek. Bár nyilván számodra megkeseríti az a fene nagy megbánásod - mondom annyi jéggel a hangomban, hogy akár a Titanicot is képes lennék elsüllyeszteni vele. - És tévedsz. Nem haragszom rád. Hanem utállak. Megvetlek. Csalódtam benned. Soroljam még? - iszom egy újabb kortyot, hogy elfojtsam vele a pofára esés ízét - olyan a zamata a torkomból feltörő érzésnek, mint a rohadt cseresznye. Elég vacak dolog. - Vagy ez egyfajta bosszú volt részedről azért, amit anno veled tettem? Ha igen, gratulálok. Azt hittem, engem nem lehet legyőzni. Férfiasan beismerem, hogy tévedtem - lépek el Angel mellett, vagyis csak lépnék, mert elém áll, mint egy oszlop. - Mit akarsz ma este? - kérdezem, amikor ajkával súrolja az enyémet. Nem, engem nem fog levenni a lábamról egy mézes-mázos megbánásos dumával, meg a női bájaival. - Ma este én otthon leszek. Talán keresek itt valakit... - nézek körbe - aki kielégíti a vágyaimat, és aztán majd nem ejt pofára. Nyilván azért, mert túl sem éli az éjszakát - vonok aztán vállat. - Ha ezek után ragaszkodsz az estéhez, nincs ellene kifogásom. Nézheted, ha ez téged felizgat, nem fogsz zavarni vele - vigyorgom el magam kajánul. Igaz, úgy érzem magam, mintha késsel hasogatná valaki a szívemet, de előbb döglök meg, mint hogy kimutassam ezt neki.
Aznap mikor elhagytam őt a nyaralójában minden megváltozott körülöttem. Azóta képtelen vagyok elképzelni a jövővmet, nap-nap után élek és nem törődök semmivel, csak a munkával és azzal, hogy megtaláljam azt a személyt, aki betört hozzám. Más célom nincs. Tudom, hogy semmi esélyem sincs arra, hogy valaha újra együtt lehessek vele, életem szerelmével, akit sikeresen eltaszítottam magamtól. Talán jobb is így. Olyannyira hasonlítunk egymásra, hogy ez hosszútávon nem is működött volna, legalábbis ezzel próbálom magam nyugtatni minden reggel, mikor átsiklottam az álomtalan alvásból az ébrenlétbe. Viszont mikor megláttam őt a szívem kihagyott egy ütemet és az eddig gondosan felépített falaim egyetlen perc alatt leomlottak. Mindezek ellenére hidegvérrel néztem vele szembe, hiszen tudom, hogy reagál egy kisebb sértésre is. Legjobb védekezés a támadás. Ezt tökéletsre fejlesztettük mindketten. Gúnyosan válaszol kérdésemre, aminek hallatán csak elmosolyodom. Persze, tényleg csak azért nem képes rám nézni, aztán valahogy mégis rám mered. Percről percre jobban morog, kár egy vadállat, egyet halkan sóhajtok. - Ugyan, kérlek. Fenntartásaim nekem lehetnének feléd - vágom oda, olyan éles a nyelvem, akár egy mérgeskígyóé. Próbálok hűvös maradni és nem felrobbani a dühtől, hiszen annak végzetes következményei lehetnek. Túl sok ember tartózkodik itt ahhoz, hogy jelenetet rendezzünk, kénytelenek vagyunk emberibben viselekdni magunkhoz képest. Megjegyzése hallatán egy nagyobb levegőt veszek, hogy ne vegyem fel a piszkálódását, bármilen hűvüsen is ejti ki a szavakat. - Azalatt a pár hét alatt míg nem találkoztunk elromlott volna az ízlésed? - oldalra billentem a fejemet kissé - Ez a bor jóindulattal se mondható remeknek, amellett pedig tudom, hogy ez az egész kiskölcségvetésű - magyarázom neki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A megvetését nem tudom megérteni, mivel én tehteném ugyanazt vele szemben, amit velem követett el a múltban. Csalódott bennem? Komolyan? Én is ugyanezt hozzávághatnám, de nem teszem. - Utálhatsz. De mindketten tudjuk, hogy ez együtt jár a szerelemmel nálunk - fejem felszegem úgy próbálom felvenni vele a szemkontaktust. Itt áll előttem egy legyőzött vad, akit darabjaira cincáltam, aki dacból felemelt fejjel morog felém. Régen talán bosszút álltam volna rajta, de az első két harcunk után már nem vágytam erre. Arra vágytam, hogy testeink újra egyesüljenek, hogy végre együtt legyünk, ahogy a nyaralóban kellett volna. Testem az övéhze nyomom, ajkaim súrolják az üvét, amire úgy reagál, akár egy darab fa. Kissé elhúzódok tőle, szavaival kést forgat a szívemben, miközben az áldozata után néz. - Komolyan? Ez a terved az estére? A nagy Chad Brannagh mikor lett ennyire unalmas? - egiyk szemöldököm a magasba szökik, az utolsó szót jól megnyomom, hogy érezze annak a súlyát, majd elnevetem magamat - A vágyaidat senki se tudja igazán kielégíteni. Kivéve én és ezt mindketten tudjuk - válaszolok miközben végig simítok az arcán. Próbálom megtörni, fogalmam sincs mit kellene tennem, de mindent megteszek annak érdekében, hogy egy új esélyt adjon nekünk. Kaján vigyora máskor megdobogtatná a szívemet, de most csak elszortja azt. - Chad, kérlek... - suttogom végre megmutatva a valós érzelmeimet. Szemeimből csak a szomorúságot tudja kiolvasni. Sikeresen megtörtük és tönkre tettük egymást. Fogalmam sincs, hogy jutottam el idáig. De nem fogom feladni! Utolsó, végső elkeseredésemben midkét kezemet felcsúsztattam a halántékára, lehunytam a szemeimet és képeket mutattam neki, a közös emlékeinket. Kezdtem a nyaralóban való veszekedésünkkel, a szerelmi vallomásával, aztán fokozatosan mentem vissza a múltba. Direkt kiemeltem az együtt töltött éjszakáinkat, olyan erőteljesen, mintha most élné át az összeset. - Szeretlek, teljes szívemből - suttogtam közben, minek következtében a múlt és a jelen teljesen összefolyt. Aztán, hirtelen szakadt meg az egész emlékfolyam, mintha semmi se történt volna, elengedtem. Sőt! Egy lépést hátráltam, hogy ha akar elmehet, nem kell velem többet beszélnie.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 29, 2018 7:31 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
To: Aingeal
Fogalmam sem volt róla, nem nagyon került szóba rövid ismeretségünk alatt, hogy Angel is rajong a művészetért. Persze nincs kizárva, hogy csak ugyanúgy el akarta ütni valamivel az idejét, mint én, vagy felvértezni magát érzésekkel a boszorkányok portréit látván, csak nála épp másféle emóciókat váltott volna ki a dolog, mint bennem. Részéről valamiféle rokoni ellágyulást, részemről meg undorodó haragot. És ez akkor sem szelídült, mikor sikerült pont neki sétálnom. Eljátszom a gondolattal, hogy ha csak messziről láttam volna meg, vajon mit tettem volna? Elsompolyogtam volna vert kutya módjára az épületből is, vagy épp ellenkezőleg, látványosan kezdtem volna tenni a szépet valakinek, hogy minél jobban felbosszantsam őt? Nem tudom, de ez már nyilván nem is fog kiderülni. Mellesleg igazán kár, hogy ennyi ember van körülöttünk. Kedvem lenne földig rombolni a helyet, lehetőleg úgy, hogy Angel is benne tartózkodik. - Édesem, arra nem gondolsz, hogy a pár hét alatt, amíg nem találkoztunk, talán éppen most jött meg az ízlésem? - kérdezem, a lehető leggyúnyosabban megnyomva az első szócskát. Na persze egyetlen itt lévő nő sem mérhető hozzá szépségben, de erről Angelnek nem kell tudnia. Képtelen vagyok túltenni magam a tényen, hogy faképnél hagyott, hogy elrohanjon ahhoz a majomhoz. Belehalt volna, ha nálam tölti az éjszakát, aztán másnap mindketten visszarepültünk volna? A lánynak már úgyis mindegy volt, Caldert meg 12 órás késéssel vigasztalta volna. Nem, neki fontosabb volt a patkány lelkének az ápolása nálam - ezt melyik másik férfi nyelné le a helyemben? És csodálkozik, ha önrézetemben mélyes sértve vagyok? Igazából úgy érzem most magam, mint az az állat, amely egy sötét és mély barlangban élte le eddigi életét, és kivezetik a napfényre. Először tetszik neki, ismerkedik a kinti világgal, addig míg valami - képteletes persze - jó alaposan pofán nem vágja. Akkor aztán esze nélkül menekül vissza a régi jól bevált menekének sötétjébe, és megesküszik rá, hogy többé nem dugja a napvilágra az orrát: lehet, hogy az ő világa nélkülözi a fényt és meleget, de legalább megszokott, és biztonságos. - Oh, szóval unalmas vagyok? - vonom fel a szemöldökömet valami felsőbbrendű mozdulattal. - Igazán sajnálom. Ha óhajtod, akár lendíthetek ezen a dolgon. Mit csináljak? Tépjem fel mindenki torkát? Dekoráljam testrészekkel a termet? Vagy elég ha téged nyírlak ki, és aggatok rád egy cédulát, hogy "itt is van egy boszorkány"? - érdeklődöm, aztán a harag, a megvetés, és minden egyéb érzelem leolvad a képemről, mikor azt mondja, szeret. - Hát hogyne - válaszolom, de ezúttal már csak a keserűség van a szavaimban, de az úgy marja a torkomat, mint a sav. - Megmondjam én neked, hogy mit szerettél? A revansot. Hogy ezúttal te voltál az, aki megölt engem - na persze nem látható módon. Igazad van, én elvettem az életedet, cserébe elvetted a lelkemet. Nem nagy ügy. Mondjuk úgy, hogy kvittek vagyunk. Te EZT szeretted - hogy ez alkalommal te uralkodtál felettem. Na meg persze azt - hajolok közelebb a füléhez - mikor beléd dugtam a farkamat, és szétkeféltelek - suttogom némileg kegyetlenül. Hát jó néhányszor adtunk az élvezeteknek, erre tényleg egy percig nem lehetett panasza. Ha nincs az a patkány Calder, talán egy hétig el jól éreztük volna magunkat a nyaralóban. Mozdulatlanul állok, mint egy darab fa, mikor a fejemre nyomja a kezeit, és látom szemem előtt végigfutni a múlt képeit. Aztán egy lépést hátra lép, én pedig felhajtom a bor maradékát - ennyi a válaszom. - Mit akarsz tőlem, Angel? - kérdezem aztán nyersen. - Beszélni? Beszéljünk, rendben. Bár kétlem, hogy sok mindent mondhatnál, vagy magyarázhatnál meg. Ha dugni akarsz egyet, nincs ellenemre. Abban mindig benne vagyok - vágom hozzá. Tisztában vagyok vele, hogy most kiakasztom, de azt akarom, hogy érzékelje, legalább akkora sérelmet akarok okozni most neki, mint amit ő okozott nekem. Hogy is mondják? Kölcsönkenyér visszajár. Naná, hogy legszívesebben magamhoz ölelném és megcsókolnám, de a sértett egóm nem engedi, hogy túllépjek a történteken. Elfordulok, leteszem a poharamat, és egy másodpercig sem nézek közben Angelre. - Hol akarsz beszélni? Itt, vagy keressünk egy nyugodtabb helyet? - kérdezem. Elvégre egy sötét sikátor mélyén le is ordíthatjuk a másikunk fejét, ahogy alighanem mindketten szeretnénk. Vajon ha mindketten kiadnánk magunkból a frusztrációnkat és dühünket, elég lenne egy új kezdethez?
Mindig is szerettem a művészeteket, hiszen azok olyan dolgot adnak, amire a tudomány képtelen. Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság... ezek mind nekes dolgok kellenek a lét fenntartásához, de a költészet, a szépség, a romatnika, a szerelem: ezek azok, amikért érdemes élni. A hosszú éveim alatt több helyen is megfordultam, láttam híres épületeket, múzeumokat a magam kedvtelésére. Mégis mikor felkínálták ezt a munkalehetőséget egyből lecsaptam rá, maga a téma érdekesnek tűnt, amellett pedig végre este is kimozdulok otthonról. Mióta visszatértem Szingapúrból minden estémet otthon töltöttem, magányosan. Tudtam, hogy a mai este más lesz mint az eddigiek, de erre nem számítottam. Ki hitte volna, hogy Chad szereti a festészetet? Vagy lehet, hogy előtört belőle a mazochista hajlam? Ezt sosem fogom megtudni, hiszen nem ez a lényeg, hanem az, hogy megint nem tudunk meglenni egy légtérben. Mintha az előző pár hónap meg sem történt volna, az elejéről kezdődik minden, mikor még az életére akartam törni, azzal a különbséggel, hogy most ő kíván a pokolba. Az általa oly sokszor használt becéző formát átitatja temérdek gúnnyal, ami lassan lepereg rólam. Inkább szóra sem méltatom a gondolatmenetét csak szemeimet forgatom. Jobbnak látom, ha nem folyok bele, így biztos, hogy épségben marad minden jelenlévő és a képek is túlélik az estét. Szemöldökét felvonja, majd kérdéseket tesz fel, hogy mit tegyen annak érdekében, hogy ne tartsam unalmasnak. Halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában, ami egy pillanatra szerete is foszlik, hála annak, hogy szavaival az életemre akar törni. - Egy valamit igazán megtehetnél. Ne vess meg, tedd túl magad a csalódottságon. Adj még egy esélyt kettőnkenk - az utolsó mondatot mrá csak suttogom alig hallhatóan. Valahol tudtam, hogy ez lesz, ha rávilágítok arra, hogy unalmas. Hiszen Chad Brannagh minden, csak nem az. Ahogy kimondom az igazságot megmerevedik, minden negatív érzelem eltűnik az arcáról, ahogy válaszol csak mérhetelen keserűséget látok benne. Ahogy beszél közben egyre jobban elkerekednek a szemeim, képtelen vagyok közbe szólni hang nélkül rázom a fejemet. Nem, nincs igaza! ...elvetted a lelkemet valahogy ez még sokáig ott maradt a nyelvem hegyén, ízlelgettem a szavakat és a jelentésüket, miközben a torkomra fagyott a szó. Uralkodhattam felette? Ugyan már, ez hazugság! Sosem engedte egyetlen egyszer sem, hogy megtegyem, ahogy én sem neki. Közelebb hajol hozzám és a fülembe suttog, kegyetlen savakat, amikkel még jobban elmélyíti azt a tőrt a szívemben. -Aingeal lélegezz! Hallom elmémben azokat a szvakat, amiket Calder mondott először. Igen, lélegeznem kell, hogy irányítani tudjam az erőmet és vele együtt az érzéseimet is. Egy hatalmas levegőt veszek, majd kifújom azt. Utolsó próbálkozásom láttán ledermed, majd mikor vége szakad a film lehajtja a bor maradékát. Következő kérdése is éppen ugyanolyan nyers. Mit akarok tőle? Gondolataimban keresem a megfelelő választ, ami nem létezik. Semmit sem akarhatok tőle, mikor őt akarom. Ahogy folytatja a mondandóját ajkaim egyetlen vonallá préselem, lehajtom a fejemet, ha ő sem néz rám, akkor én miért tegyem? Hát persze, a szexre sosem mondd nemet. Egyetlen pillanat erejéig eljátszom a gondolattal, hogy arra igent mondjak. Valamiért mégsem teszem, érzékelem, hogy elfordul, hallom, amint a tálca és a pohár találkozik egymással. Éppen indulnék, legalábbis gondolatban azt terveztem, hogy a lehető legmesszebb kerülök tőle, mikor meghallom az újabb kérdését, ami reményt ébreszt bennem. - Egy nyugodtabb helyen jobb lenne - válaszolok határozottan. Ellépek mellette és egy nő felé veszem az irányt, aki egy tehetős befektetővel beszélget, bájosan mosolygok rájuk. - Elnézést, hogy félbeszakítom a társalgást - mondom, majd a nőre nézek - El kell intéznem valamit, nemsokára visszajövök - súgom oda neki, aki csak bólint egyet válaszul. Köszönés képen biccentek feléjük, majd vissza lépdelek Chad mellé. - Mehetünk? - teszem fel a kérdést a vámpírnak, annélkül, hogy megvárnám a válaszát elindulok a tető felé. A megérzéseimre hallgatva sétálok, nincs kedvem újra egy sikátorban veszekedni vele és a munkám amúgy is ide köt. Kellemest a hasznossal összekötve cselekszem. Ahogy kinyitom az ajtót egyből megérzem az esti lágy szellőt, amint a hajamba kap, jól esően fújom ki a levegőt. Amint kellő távolságba kerültem az ajtótól végre felé fordulok. Lehunyom a szemeimet, hagyom, hogy átjárjon az erőm. Mormolok pár szót, mire felsejlik a csuklómon a jel, ami eddig el volt rejtve. - Igazad volt, talán nem kellett volna oda mennem. Ahogy abban is, hogy a családom, a vér szerinti mit tett velem. De nekem ők semmit sem jelentettek, én magam végeztem velük, mikor vámpírrá változtam - vágom oda fejemet felszegve - Alaska és Calder megmutatta, hogy mennyivel jobb életem lehet. Szerettek engem, ők lettek a családom. Nézd meg ezt - mutatom neki a csuklómon lévő "tetoválást" - Tőlük kaptam, mikor nagykorú lettem. Ennyivel tartoztam nekik - felnézek Chadre a jelemről - Te nem tudod mit jelent az, ha családja van az embernek. Soha nem is szerettél senkit! - vágom oda hozzá, miközben szemeimbe könnyek gyűlnek. Nem akarom, hogy lássa a könnyeimet, megfordulok és a tető széléhez sétálok, ott megállok karba font kezekkel és New Yorkot kémlelem. Miután kellő képen megnyugodtan oda fordulok hozzá. - Tudod mit? Egyszer és mindenkorra ölj meg! Itt úgy se látja senki - kiabálom neki, kezeimet is elveszem a mellkasom elől - Egyszer végre légy férfi! Fejezd be, amit akkor elkezdtél - emelem meg a hangom, szemeimben a keserű fájdalom és a harag csillog. Érzem, ahogy a szél erősebben csapkodja a hajamat, de nem törődök vele. Ha meg kell halnom, tegye meg ő...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Május 01, 2018 7:09 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
To: Aingeal
Ha csak egy másodpercig, egy tizedmilliméternyire is tudtam volna, hogy ez lesz a mai este vége, és ilyen találkozást hoz magával, akkor saját kezűleg vágtam volna le a lábaimat, hogy ne tudjak ide jönni, vagy épp a fejemet, amiben ez a halva szült gondolat megszületett. De hiába, ezen már változtatni nem lehet - akár csak a múlt többi, elkövetett hibáján sem. Itt már csak egyetlen dolgot tehetek: szép lassan belesüllyedhetek a jelképes mocsárba, amivé az életem vált. Na persze, megkereshetném a terem legmasszívabbnak tűnő falát, és nekifoghatnék annak a meglehetősen látványos programnak, hogy jó hosszú ideig ütemesen verdessem bele a fejem, de gyanítom nem sokat érne ebben a helyzetben, maximum púpok garmadával borítaná el a homlokomat, Angelt meg a mostaninál is jobban meggyőzné a teljesen menthetetlen pszichés állapotom felől. Ezek a gondolatok futnak át az agyamon, miközben engedek a nyavalyás boszorka óhajának, és engedelmesen talpalok utána, ahogy a tető felé veszi az irányt. Van bennem egy olyan felülírhatatlan érzés, hogy ez az átmeneti békesség néhány percen belül az évszázad viharába fog torkollni - azt sem tartom kizártnak, hogy csak azért hív fel a tetőre, hogy lelökjön a széléről. Egy bosszúra szomjazó nő bármire, de tényleg bármire képes. Az is benne van a pakliban, hogy odafenn majd elszabadul a boszorkányereje, és a város lakói olyan természeti jelenségnek lesznek akaratlan szemtanúi, amiket még évtizedeken át nem fog megfejteni senki, és ami bekerül majd az x-akták megmagyarázhatatlan történetei közé. Ahogy felérünk, és bezáródik mögöttünk az ajtó, hirtelen feltámad kettőnk körül a szél, és megborzolja Angel haját, mire csak zsebre vágom a kezeimet, és mintegy magamnak bólintok egyet, elég megadóan: kezdődik, épp ahogy vártam. Akaratlanul is körbenézek, mintha azt figyelném, vajon melyik toronyház fog majd véget vetni az előreláthatóan lendületes és hosszú repülésemnek, de a helyzet úgy áll, hogy ahelyett, hogy le lennék hajítva a tetőről, mint egy taknyos zsebkendő, ahelyett egy kiadós, mérges, és meglehetősen fájdalommal borított vallomás hangzik fel Angel szájából. Úgy kiabál velem, mintha csak a hangerővel igyekezne beleverni valamit a koponyámba, én meg nem szakítom félbe - se kedvem, se lehetőségem rá. Csak akkor rándulok meg egész testemben, mikor a két utolsó mondatában olyan igazságot hajít hozzám, ami jobban fáj annál is, mintha csakugyan nekikenődnék az Empiry state building falának. - Azt akarod, hogy legyek férfi? - kérdezem, mikor végre elhallgat. - Igazad van. Az leszek. Egy férfi beismeri az igazságot, ugye? - kérdezem, és hátrálni kezdek, míg el nem érek a tetőajtóig, hogy nekivessem a hátamat - szükségem van némi támaszra, hogy elbírjam az igazság súlyát. - Nem tudom, mit jelent a család. Nem tudom mit jelent az apai, vagy anyai szeretet. Tudom, hogy mivé lettem, hogy mivé váltam. Azt hiszed, én nem látom, hogy ha tükörbe nézek, miféle szörny bámul vissza rám? - nézek bele Angel szemeibe. - Mikor megismertelek, és rájöttem, miféle múlt köt össze bennünket, sokszor gondolkodom, ha lehetett volna normális életem, szerető szülőm, vajon miféle ember lehetnék? De nem találok rá választ. Nincs lelkem, mert még gyerekkoromban elvették, és ami maradt még belőle esetleg, azt szétzúztad azon a napon, mikor faképnél hagytál. Igen, igazad van mindenben. Egy dolgot kivéve. Hogy még soha nem szerettem senkit. Ebben az egyben tévedsz a leghatalmasabbat.
A lépcsőn felfelé menet csendbe burkolódzom, nincs kedvem beszélni és nem is lenne miről. Hiszen, amit mondani akarok, azt nem tudom csnedben megtenni. Dühös vagyok rá, szét feszít belülről az ideg, érzem, ahogy az erőm minden egyes lépést követően végig fut az ereimen, beépülve a szervezetembe. Összeszorított ajkaikkal lépkedek a cél felé, nem akarom, hogy az erőm eluralkodjon rajtam míg ki nem érek a szabadba. Ahogy megérzem a szelet fel is lélgezek, hagyom hadd áramoljon rajtam keresztül az eddig visszafojtott hatalom. Látom, ahogy Chad zsebre vágja a kezeit és bólint egy aprót. Mindketten tudjuk, hogy magától nem erősödik fel ilyen hirtelen a szél, tisztában van az erőmmel és azzal, hogy a természet nekem kedvez ilyenkor. Még a szemem sarkából látom, ahogy körbe pillant, majd hátat fordítok neki, hogy rendezzem a gondolataimat és egyben az érzéseimet is. Szükségem van rá, ahogy Calderre is. Valamiért most az utolsó utáni pillanatban is megakarom értetni vele, hogy mi történt akkor a nyaralójában, miért döntöttem úgy, hogy elmegyek. Talán, ha nem úgy reagálja le a helyzetet, akkor maradtam volna egy éjsazkát. Ha akkor mellettem áll... De nem így történt és ezen többé nem is tudunk változtatni. Mindannyian követtünk el hibákat, amiken képtelenek vagyunk változtatni, a múlt elmúlt és sosem jön vissza. Viszont az rajtunk múlik, hogy képesek vagunk-e megbocsájtani és kijavítani azokat a baklövéseket. Én képes voltam neki megbocsájtani azt, hogy elvette az életem és halhatatlanná tett, akkor ő miért nem képes erre? A kirohanásomat követően csak állok és meredten nézek rá, nem tudom mire számítsak. Az előbb adtam neki engedélyt arra, hogy megöljön. Bármit képes vagyok túlélni, hiszen erős boszorkány vagyok, aki mögött van már megannyi évtized. De képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy megtaláltam az igaz szerelmemet és el is vesztettem őt. Ha nem hiszünk az igaz szerelemben, akkor miért akarnánk élni? Kérdése hallatán bizonytalanul bólintok egyet, a következőre már határozotabban billentem lefelé a fejem. Hátrálni kezd, ahogy eléri az ajtót hátát neki támasztja, mire nyugodtan kifújom a levegőt. Egyetlen pillanatig ijedten bámultam rá, azt hittem megint magamra fog hagyni egyetlen szó nélkül. Tisztában vagyok vele, hogy nem érti a család fogalmát, hiszen emlékszem arra, amit a "családjáról" mesélt. Az apja sosem volt igazán az apja, inkább egy zsarnok, aki vaskezekkel iránított és bántalmazott egy kisfiút, aki éppen ezért ugyanolyan szívtelen lett, mint a szülője. Egy kissé elszomorodok, hiszen tudom, hogy az édesanyja születését követően meghalt, így soha nem is ismerhették meg egymást. Hosszú idő után végre őszintén a szemeimbe néz, mérhetetlen szomorúságot látok benne, aminek láttán megszakad a szívem. Oda akarok menni hozzá és átölelni, hátha ezzel megtudnám nyugtatni zavart szívét. Mégsem teszem, a következő szavaival belém dermeszti az akarat gondolatát is. Hallom, amint a semmiből hangtalan eső kezd el szemerkélni, a természet együtt él az érzéseimmel. Apránként teljesen elázik a ruhám, a hajam vizesen tapad az arcomhoz. - Mindig is láttam a szörnyet, de ahogy egyszer régen mondtam már neked, nem érdekel - kezdek bele óvatosan - Ahogy az sem, hogy miket tettél másokkal szemben, ahogy az sem, hogy velem. Megbocsájtottam neked, nem vágyom bosszúra - egy lépéssel közelebb lépek hozzá. Fogalmam sincs, hogy az esőtől vagy a könnyeimtől folyt el teljesen a makulátlan sminkem. - Szétzúztam a lelked? Komolyan? Én mit mondjak? Mindent elvettél tőlem akkor, az egész életemet kellett újra építenem, az addigi vágyaim és álmaim megszűntek létezni. Fogalmad sincs mennyire szégyelltem magam, azért, amit te tettél. Elvesztettem önmagam - vágom oda hozzá mérgesen, mire nem is olyan messze tőlünk egy épület mellé csap be a villám. Átcikázik az égen, ezzel kettészakítva azt. Vámpír sebességel előtte termek, szemeim alatt az erek elfeketednek. - Ugyanolyan szörnyeteggé tetttél, mint amilyen te magad vagy - sziszegem felé, megemelem a kezemet, mintha pofon akarnám vágni. De a mozdulat közben megállok és várok, szemeim alatt eltünnek az erek, érzem, hogy a szemfogaim visszahúzódnak, mire kifújom a levegőt. - Ha szeretnél akkor nem lennénk most ilyen helyzetben - jegyzem meg, aztán megrázom a fejemet - A francba is Chad! - csattanok fel hirtelen, majd a fülem mögé tűrök egy ázott tincset. Hallom, amint az eddigi hangtalan eső átvált fülsüketítő zivatarba. - Egyszer és mindenkorra fejezzük be ezt az egészet - hangom határozottságtól cseng. Mielőtt bármit is tehetne vagy mondhatna ajkaimat hevesen és birtoklón az övére tapasztom. Ez vagy valami újnak a kezdete vagy egy gyönyörű szerelmi történetnek a vége.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Május 04, 2018 2:55 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
To: Aingeal
Azt mondják az idő malmai lassan őrölnek, és ennek a mondásnak én magam vagyok az ékes bizonyítéka. Esetemben extra hosszú időre, kilencszáz évre volt szükség ahhoz, hogy megtörténjen velem az, amire sosem tartottam magam képesnek. Azon a napon, mikor apám kegyetlenül kiverte belőlem emberségem utolsó maradékát is, úgy éreztem, a szeretet legutolsó morzsája is kihűlt a lelkemben, hogy átadja a helyét annak, aki voltam azóta is, századokon át: egy kegyetlen, gyilkos, cinikus, hidegvérű gyilkosnak. Most pedig elég volt egyetlen találkozás, és néhány hét hozzá hogy rájöjjek: a régi Chad, a kisfiú, aki még hitt a mesékben, a varázslatokban, és a szeretetben, sosem halt meg, csak aludt - olyan hosszan, és olyan mélyen, ahogy csak gyermekek képesek aludni. Aztán azon az éjszakán, amit először töltöttem együtt Angel-el, felébredt Csipkerózsika-álmából - bár ne tette volna. Mert az ébrenlét tele van fájdalommal, és csúnya képekkel, kétségekkel és csalódással. Nem tudom, az a gyermek mit álmodott, de az álmai biztosan szebbek voltak, mint a valóság. De mikor nekidöntöm a hátam a tető ajtajának, mintha csak támaszt keresnék a világban, vagy épp az érzéseim zűrzavarában, már nincs a lelkemben semmi más, csak valami mély, zsigeri, átláthatatlan szomorúság. Csak csendesen bólintok a szavaira, mikor azt mondja, ő is ismeri a bennem lakozó szörnyet. Mi mást is láthatott volna belőlem? A szerelem, amit irántam érez, talán csak illúzió: lehet szeretni a veszélyt, az újdonságot, a szexuális kisugárzást: de aztán egyszer szembekerül a bestiával, és ez felülír mindent. Meg lehet vajon tényleg, igazán változni? Vagy meg lehet valakit változtatni úgy, ahogy szeretnénk, ha felélesztünk benne valamit, amit eddig üresnek, lényegtelennek hitt? Nem tudom a választ. De ha ő tényleg, megszerette a szörnyet - és önmagáért szerette meg - akkor azt hiszem viszonzásképpen én is megtehetek valamit: hogy megpróbálom őt megérteni. Nehéz, bonyolult folyamat, mert szinte sosem vettem igénybe ilyen téren önmagam - nos, ezúttal talán érdemes kísérletezni. - Sajnálom - bukik ki belőlem végül. - Sajnálom, ami vagyok. Sajnálom, amit veled tettem. Nem kellett volna. De talán mégis. Ha akkor nem találkozunk, akkor te ma már halott lennél, én pedig még mindig kőszobor-lélekkel járnék a világban, és marnék meg bárkit, aki az utamba kerül. Nem tudom, meg lehet-e bocsátani, amit veled tettem. Én lehet, hogy sosem fogom majd magamnak - mondom végül őszintén. Tessék, ez a teljes igazság. Sosem érdekelt, mit tettem vele - megerőszakoltam, majd megöltem, és új életre keltettem. Játék volt, akire aztán nem is gondoltam többé. De mióta eltüntette a szívemből azt a keserű, áthatolhatatlan sötétséget, valahogy mindent másképpen látok. A szél egyre erősebbé válik körülöttünk, majd először ritka, utána szapora kopogással verni kezd körülöttünk az eső. Villámok cikáznak ide-oda az égen - képtelen vagyok eldönteni, hogy a természet ezzel a műsorral akar-e megfelelő keretet adni a mostani találkozásunknak, vagy könyveljem el úgy a dolgot, hogy elég remek kis demonstrációt láthatok Angel erejéből. Amikor előttem terem, dühösen, mint egy fúria, szikrázó szemekkel, megmutatva előttem vámpírarcát, legszívesebben egy lépést hátrálnék - csak már nincs hová. Nem vérszívó mivoltának felbukkanása tölt el aggodalommal, sokkal inkább fékevesztett haragja és gyűlölete. Másnak ilyen hallatlan merészség okán már kitörném a nyakát, vagy kitépném a szívét a mellkasából, most pedig arra sem vagyok képes, hogy felemeljem a kezem. Nem igazán értem, nem tudom megfogalmazni, csak valahol mélyen legbelül érzem, hogy alighanem azért, mert az IGAZSÁGOT szórja éppen az arcomba - és az igazságot nem lehet arcon vágni. - Te sosem leszel szörny! - nézek rá olyasféle arckifejezéssel, mintha csak épp azt kérdezném: "te felfogod egyáltalán, mit beszélsz?" Ő, és egy szörnyeteg... nem, ők ketten egy világ két ellentétes felén állnak. Igen, vámpír, vérszívó, gyilkos, mint magam is. Ez a létezésünk alapja, ez ellen nem tehetünk semmit. De benne ott van a kedvesség, gyengédség, a szeretetvágy, az odaadás - minden olyan érzelem, ami őt a démonok fölé emeli. Ő sosem lesz olyan, mint én: egyszerűen azért, mert valami, ami mélyen benne él, úgyis meg fogja akadályozni benne. Aztán a következő szavára már kiszakad belőlem egy rövid, hitetlenkedő, és keserű nevetés, hogy aztán ellökjem magam az ajtótól, és farkasszemet nézzek vele. - Ha te szeretnél engem annyira, ahogy bizonygattad, nem lennénk ebben a helyzetben! - vágom oda, és igencsak fel kell emelnem a hangomat, hogy meghallja az immár fergeteggé terebélyesedő eső kopogásában. Tényleg, nem lehetett volna a nyaralóbeli estét, és a történteket másképp megoldani? Okosabban, türelmesebben... biztos, hogy lett volna mód rá, hogy meggyőzzön a saját igazáról, de nem pazarolt időt a túl értelmes magyarázatra. Annál gyorsabban és vehemensebben tűnt el mellőlem. Látom ütésre emelt kezét, de nem mozdulok: ha így akarja megoldani, ám legyen. - Be akarod fejezni? - kérdezem rekedten. - Mégis, mit akarsz...? - akad bennem aztán a kérdés másik fele, mert ebben a pillanatban rám ront, mint egy vad a zsákmányára - bár ezúttal a végeredmény nem éppen vérgőzös, sokkal inkább bódító, és kellemes. Vadul, lendületesen tapad ajkamra, mint a szomjazó a vízre, én pedig gondolkodás nélkül fogom át a derekát, és úgy viszonozom a csókját, mint a fuldokló, aki az utolsó pillanatban találta meg a mentőkötelet. A lendülettől mindketten hátrálunk egy lépést, hátam ezúttal kissé keményebben csapódik az ajtónak, de egyetlen pillanatig nem bánom - aztán elválok az ajkától, hitetlenkedve és kissé tanácstalanul bámulok rá, de az ajkamon már ott ül az üdvözültek boldog mosolya. - Vehetem úgy, hogy ezt megbeszéltük? - kérdezem halkan, végigsimítva víztől csöpögő haján: mindketten úgy nézünk ki, mint akik ruhástól másztak ki éppen egy medencéből. Nem cizellálom jobban a dolgokat, mert minek is? Szeretem ezt a nőt, és nem akarom elengedni magam mellől. Azt hiszem, ennyire egyszerű ez az egész.
Az éjszaka csendje úgy hullik ránk, mintha mindennek vége lenne, de a vég magába foglalja a kezdetet is, valami újnak a kezdetét. Talán ezért is van az, hogy a tarot kártyában a Halál az egyik kedvenc lapom. A legtöbb ember elsőre megijed tőle, mert a szót az általános értelmében veszik figyelembe, ilyenkor mindig mosolyra húzódik az ajkam. Én tudom, hogy a vég egy kezdet is egyben, hiszen én magam is átéltem, amikor meghaltam, majd vámpírrá változtam. Új életre keltem akár egy főnix, aki felégeti magát, hogy hamvaiból újjászülethessen erősebben, magabiztosabban. Hiszek benne, hogy ez a mai beszélgetés is pontosan ilyen. Mindent felégettünk magunk körül, hogy most erősebben újjáéledhessen közöttünk az, ami éltet minket. A kapcsolatunk varázslatos, kettős érzelmek gyúlnak fel bennünk minden egyes alkalommal. Egyszer vagy megöljük egymást vagy örökre együtt maradunk és senki, semmi sem választhat el minket. A szavaim hallatán csak csendesen bólogat, hallgatásba burkolózik, amivel teljesen megőrít. Nem értem miért nem mondja ki mit gondol, mi a véleméyne a szavaimról. Bármit mondhatna, akár meg is ölhetne, az életem nem ér sokat nélküle. A szavai hallatán mégis kikerekednek a szemeim. Ez most komoly? A nagy Chad Brannagh képes volt bocsánatot kérni tőlem, éppen tőlem? Majdnem visszahőköltem, ahogy hallgattam a következő szavait. Fogalmam sem volt mit akar kihozni ebből az egészből, valamiért mégis meglepődtem a végén, halvány mosoly jelent meg a szám szélén és a szívembe mártott tőr lassan kicsúszott onnan. - Chad... én... - nem tudom mit is mondhatnék neki, csak némán folynak végig könnyeim az arcomon. Talán sosem volt ennyire őszinte velem, mint most ebben a rövid pillanatban, arra számítok, hogy megszólal az ébresztőórám és egedül béredek az ágyamban. El akarom húzni ezt a pillanatot egészen addig, míg lehetséges. Elvész ez a lehelletnyi gyönyörű vallomás és valami más veszi át a helyét. A vihar egyre jobban tombol, ahogy a szívemben is az érzelmek felváltják egymást. Gondolkodás nélkül mutattam meg neki a szörnyet, aki bennem is lakozik, ahogy benne is tombol az a sötétség. Látom, ahogy olyan arcot vág, mintha nem tudnám milyen szavak hagyták el az ajkaimat. Pedig teljes mértékig tisztában vagyok vele, ahogy minden mással is. Az emlékek elevenen élnek bennem, mintha csak tegnap történt volna minden. Szavaira nem reagálok, mert nem ő élte át azokat a szörnyűségeket, amiket én tettem, de tisztában vagyok azzal, hogy vannak nálam sokkal rossazbbak is. Nevetése töri meg a csendet, ahogy az előbb a villám szelte ketté az eget, egyből el is löki magát az ajtótól, farkasszemet néz velem, állom a tekintetét, akár a vad, aki egy másik ragadozóval áll szemben. Felemeli a hangját, hogy az esőn át is hallatszódjon minden egyes szava, amire csak egy morgás hagyja el ajkaimat. Nem, nem akarom folytatni ezt a veszekedést. Nagyon szívesen megütném ezért emelkedik a kezem a magasba, de mielőtt lecsaphatnék meggondolom magam. Belefáradtam ebbe a harcba. Még eljut a tudatomig a két kérdése, de már nem érdekel, amint megérzem ajakit a sajátomon onnantól fogva megszűnik a külvilág körülöttem. Érzem, ahogy átkarolja a derekamat, mire még közelebb húzódok hozzá, bele akarok simulni az érintésébe. Érezni akarom a testének melegét, kezemet felfuttatom a hátán, hogy a tarkóján állapodjon meg, ujjaimmal a hajába túrok. Régi ismerős érzés fog el, mintha a világtalan végre otthonra találna. Egyből viszonozza a csókomat, akár egy szomjazó a sivatagban, aki végre vizet talál, s bár tudja, hogy a tó vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle. A hirtelen lendülettől az ajtónak zuhanunk, amit egyikünk sem bán, aztán elválnak az ajkaink. Hitetlenkedve és tanácstalanul néz rám, mire kissé megijedek, aztán meglátva a mosolyát meg is nyugszom. Kérdése halk, mégis olyan hangosan hallom a szívemben mint még semmit azelőtt, egy vizes tincsemen végig simít, míg én homlokomat az övénem nyomom. - Vehetem úgy, hogy újra együtt vagyunk? - kérdezek vissza halkan, madarat lehet velem fogatni úgy mosolygok rá. Kissé elhúzódok tőle, hogy azokba a gyönyörű szemeibe tudjak nézni, majd kezénél fogva odébb húzom, hogy vissza tudjunk menni a múzeum épületébe, nem akarok még jobban elázni. - Még itt kell maradnom pár órát, mert dolgozom. De ha végeztem van kedved átjönni hozzám? - teszem fel csillogó szemekkel a kérdést. Ez nagy előrelépés számomra is, hiszen még sosem járt nálam, valamiért a magánéletemet mindig nagyon védtem. Képtelen vagyok bárkit is igazán közel engedni magamhoz, legalábbis annyira, hogy megmutassam neki az otthonomat, az én drága kis rejtekemet, ahol elvonulhatok a világ elől.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Május 09, 2018 3:17 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
To: Aingeal
Ha most valaki elém állna, és nekem szegezné a kérdést: megérte-e, a válaszom azonnal és kétségkívül az lenne, hogy igen. Megérte MINDEN, amit eddig tettem, és ahogy eddig éltem. Megérte a kegyetlenkedés, a vér és gyönyörök hajszolása, mert anélkül nem ismerném Angelt. Megérte századokat élni át lélek nélkül, hogy most megtapasztaljam, mit is vesztettem eddig. És megérte a vita VELE, mert most, az újbóli találkozás alkalmával már mindketten tudjuk, hogy a másikunk nélkül egyszerűen nem lehetünk egészek. Az elmúlt hetekben, Angel nélkül olyan voltam, mint egy démon, mint egy árnyék, aki nem tartozik egyik világhoz sem, és cél, értelem nélkül létezik: most pedig mintha visszakaptam volna valamit, amit nem tudtam volna eddig néven nevezni, vagy megfogalmazni, mert nem értettem, csupán éreztem. Mintha magamban már nem lennék az, aki eddig voltam, mert van valami - egész pontosan valaki - aki kiegészít, teljessé tesz, és ha újra eltűnne az életemből, olyan lenne, mintha a napfény tűnne el tavasszal, vagy épp az eső, a virágok, a fák, hogy ne maradjon a helyén csak a kietlen, szomorú, sivár pusztaság. Néhány másodpercig csak állunk egymással szemben mozdulatlanul, mintha mi lennénk a kőbe faragott örökkévalóság képe, aztán Angel mozdul hamarabb: nekem esik, de nem a pofont kapom meg, amire számítottam, épp ellenkezőleg. A számra tapad, az sem érdekli - ahogy engem sem - hogy mozdulata lendületével az ajtónak löki a hátam: most valahogy igazán el sem jut a tudatomig a némileg fájó koppanás. Helyette inkább Angel szájára koncentrálok, arra, hogyan fogjam át a derekát, hogyan szorítsam még jobban magamhoz, hogyan feledkezzem bele a szájába, a nyelve forró játékába, hogy mikor a végén - az oxigénből kifogyván - elváljak tőle, úgy bámuljak rá, mint aki fejbe vágtak valami jó nehéz tárggyal, aztán vigyorogni kezdjek, mint egy fogyatékos dilinyós. - Vehetem úgy, hogy már nem akarod kinyírni se magad, se engem? - válaszolok kérdéssel az ő kérdésére, és engedelmesen megyek utána, mikor kinyitja az ajtót, hogy végre legyen tető a fejünk felett, és ne áztasson szét minket az eső, bár ahogy nézem, már úgyis mindegy. - Hm... - mormolom tűnődve, mikor vázolja a programot. - Mást javaslok. Teljesen szétáztál, ahogy én is. Mit szólnál, ha mára hagynád a munkát a fenébe? Vagy igézz meg valakit, aki elvégzi helyetted - mosolygok, aztán még mielőtt tiltakozna, ölbe kapom, és érzem, hogyan tapad a vizes ruha minden egyes porcikájára. - Hagyjuk a kiállítást, meg a munkát is. Menjünk el hozzád. Készítek neked egy hatalmas kád illatos, és főképp forró vizet. Aztán ágyba duglak, betakarlak, sőt még vacsorát is készítek neked. Egyedülálló ajánlat, lehet hogy érdemes lenne élned vele - teszem hozzá. Valójában teljesen el vagyok hűlve magamon. Egy nő az ujjai köré tekert, elérte, hogy fülig beleessek, elérte, hogy soha többé ne akarjam elengedni magam mellől, és még olyan dolgokat is megtennék érte - pl vacsorakészítés - amire korábban távolról sem tartottam magam képesnek. Alighanem tényleg teljesen elmentek nálam otthonról: de simán nem érdekel. Szerelmes őrültnek lenni jobb, mint ahogy bármikor is képzeltem.
Kezdőlap
