»Születési idő, hely « Franciaország, 1920. augusztus 20.
»Család « Az igazi családomat sosem ismertem, amennyire én tudom, csecsemőként hagytak sorsomra a biológiai szüleim. Azonban egy vándorcirkusz befogadott, otthont adott nekem és felkarolt, amikor mindenki más elfordult tőlem. Ők lettek az én új családom; a szörnyek. Mi voltunk a társadalom számkivetett söpredékei. Itt egyformák voltunk mind: szörnyetegek, különcök, kitaszítottak, torzszülöttek. Mostanra már őket is elveszítettem...
A mélység a nővérem.
A magasság a szerelmem.
A fájdalom a legjobb barátom.
BronzFájdalmas lassúsággal rebbenek a pilláim, ahogy az alattam terpeszkedő mélység csábítóan szólongat engem. Mintha csak annyit mondana; „Gyere, táncolj velem! Gyere, táncolj nekem!” És én neki táncolok. Ennek a végeláthatatlan, feneketlen mélységnek, amely már évtizedek óta a társamként kísér utamon. Nem is találhatnék nála jobb társat magamnak. Nem árul el, nem hűtlen hozzám, nem csap be, és nem árul zsákbamacskát – mert pontosan azt mutatja nekem, amit látnom kell. Mert pontosan azt mutatja nekem, amit adni tud. Se nem többet, se nem kevesebbet. Pontosan annyit. Végtelen űrt. Tátongó mélységet. És ahogy mozdulok a kötélen, úgy mozdul velem ő is; szinte a kezét nyújtja felém. Ez mindig megnyugtat, ugyanakkor egyaránt fel is élénkít; az adrenalin egyszeriben csak végigszánt a gerincem mentén, ami végezetül berágja magát az idegsejtjeimbe, minden egyes porcikámba, az egész lényembe. Vadul pulzál bennem ez a szilaj és láthatatlan erő; mintha szárnyakat adna nekem. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy szabad vagyok, igazán szabad, és senki sem gátolhat meg ebben; senki sem veheti el tőlem ezt.
Ezt a szabadságot. Mert ez a szabadság egyedül csakis az enyém. Senki,
senki másé.
EzüstMiután Párizsban az események olyan csúfos véget értek, nem volt hová mennem, nem volt kihez forduljak. Nem volt senkim sem az égvilágon, mert az egyetlen, az EGYETLEN olyan személy, aki többet jelentett nekem bárminél a világon, elárult. Végzett a családommal. Megölte őket.
Megölt engem is. Azt mondják, hogy a világháború elvesz mindent az embertől. De ez nem igaz. Engem ő tett nincstelenné. Átkozottá. Reményvesztetté. Mert túl nagy árat fizettünk azért, hogy örökké együtt lehessünk. A varázslat, amellyel az életét az enyémhez kötötte, nem csak kötés volt, hanem egy átok is egyben. Az a rengeteg véráldozat… Hiábavaló volt minden. A mágiának mindig ára van, különösképpen a sötét mágiának – és ez a legsötétebb, a legzordabb volt minden létező rituálé közül. Pedig emlékszem még azokra az időkre amikor együtt voltunk, jóban és rosszban egyaránt. És most… és most… és most semmi sincs. Csak az égett hús szagának az emléke, és a harag szította lángok, melyek szinte mindmáig a tudatomba égtek. Egyszerűen nem tudok szabadulni tőlük. A magány és a keserűség immár a csontjaimig rágta magát; nem lehetünk együtt, mert az csak balszerencsét hoz a világra. Tudom, most is oly’ távol van tőlem, de ha a közelemben lenne, valószínűleg végeznék vele. Mert ezt az árat fizettem
őérte. Csakis a szívem mélyén féktelenül pulzáló harag enyhít a fájdalmamon. A harag és a feneketlen mélység, amellyel minduntalan szembenézek.
AranyÖnfeledt mosoly feszül a hófehérre meszelt, bohóc-sminkes képemre, ahogy az egyik lábam ragaszkodva követi a másikat ezen a magasban lézengő kötélen. Ruganyos, macskákat megszégyenítő léptekkel mozgok, a csípőm pedig könnyed eleganciával ringatózik, ahogy töretlenül haladok előre a célom felé. Nem érzek félelmet. Nem érzek semmit sem. Ilyenkor a külvilág megszűnik számomra létezni. Valósággal megfagy körülöttem az élet – a tér, az idő; ész és értelem. Ilyenkor, amikor farkasszemet nézek a mélységgel, a nővéremmel, a leghűségesebb szeretőmmel.
És hallom, ahogy a közönség megvadulva őrjöng, amint véget ér ez a tünékeny csoda. Ez a szilánkjaira tört, jegesre égetett és tűzzé fagyasztott varázslat; az én
kötéltáncom haláltáncom a
mélységgel a feketévé aszott ürességgel.