Elmondhatatlan lelki kéj önt el, ahogy elképzelem a rettenetet, a félelmet, a halálra felkészülés minden pillanatát - és csalódom, mikor mindezt nem kapom meg. Fogalmam sincs róla, hogy csupán engem akar-e bosszantani azzal, hogy semmibe veszi a fenyegetéseimet, vagy épp bolond, amiért fittyet hány rá, esetleg a kelleténél magabiztosabb, mert egyetlen mozdulattal nem adja jelét annak, hogy úgy érezné, eljött életének utolsó órája. Ettől pedig már nem morcos vagyok, hanem sértett, mint egy durcás kisfiú, aki nem kapta meg a kért karácsonyi ajándékot. - Szóval érezzem magam kitüntetve, amiért még élek? - morgom felé mély torokhangon, összevont szemöldökkel. - Szívem, ezzel azt akarod mondani, hogy szakavatott vámpírgyilkossal hozott engem össze az élet? - kérdezem, és némileg elismerően biggyesztem le az ajkamat. Az efféle jellemvonásokat - vérszomj, és a gyilkolás bármikori végrehajtása a lelkifurdalás legkisebb jele nélkül - mindig is sokra tartottam, és némileg tiszteltem is. Talán ennek is köszönhető, hogy a szorításom a nyakán némileg gyengül: bár alighanem ebben része van annak is, hogy véleményem szerint kár lenne egy ilyen vadító testet kitenni az enyészetnek. Beáll néhány másodpercnyi szünet, mintha csak óvatosan tapogatóznánk a másikunk mentális antennáinak irányába. Én azon gondolkodom, öljem-e meg, vagy támasszak bizonyos feltételeket az életben hagyásának tekintetében, ő pedig alighanem azon morfondírozik, hogyan szabaduljon szorongatott helyzetéből. Közelharcra várok, arra, hogy ereje majd összecsap az enyémmel, és ha kell, hát kifordítjuk sarkából az egész várost, így hát eléggé meglep a reakciója. Érzem, ahogy lábát a csípőmig emeli, ágyéka az enyémhez szorul, miközben kezével lágyan végigsimítja az oldalamat. Önkéntelenül is megrezzenek, és végigfut rajtam a jól ismert borzongás, tetőtől talpig. Mennyi idő is telt el azóta, hogy önfeledten áldoztam a szórakozás örömeinek? Talán két hete is van annak már. Az üzlet, a gyilkolás, meg a kutatások kontrollálása elveszi szinte minden szabadidőmet. - Ez valamiféle stratégia, vagy csak egy simán megdöngethető kis r*banc vagy? - vigyorgok rá. - Ha az előbbi, akkor gratulálok. Tisztában vagy vele, hogy használd ki az adottságaidat. Ha az utóbbi, akkor most már ne is akarj visszakozni, mert nem lesz rá lehetőséged - szorítom még jobban neki a falnak, de immár csak testemmel: kezeim elengedik a nyakát, egy mozdulattal csípőm köré igazítom másik lábát is, így szinte két centiről meredek bele abba a boszorkány-titokzatos és szinte természetellenesen csillogó szempárba. - Mellesleg a nevem Elias - suttogom halkan. - Csak hogy tudd, kinek a nevét kiabáld majd önfeledten - húzom le fogammal válláról ruhájának pántját. Igaz, gyilkolni jöttem, így vérszomjam kielégítetlen marad: de talán más területen megkapom az elégedettséget és az élvezetet.
Hisztérikusan lesöpri a tenyeremet mellkasáról, miközben a gúnyos hangvételeiről még csak tudomást sem veszek. Egyáltalán nem sértenek meg a szavai, sőt, mi több, élvezem az egész helyzet komikumát. Nem tagadom, hogy a jelenléte nagyon is megrémisztett abban a pillanatban, hisz mégis csak egy gyorsabb és erősebb vámpírról beszélünk. Azonban harcolni nem akartam ellene, mert az erőmet most nem pazarolhatom rá. Ráadásul nagyon jól tudok kiskapukat keresni és ez az ő esetében sem kivétel. Mit is tehetnék egy ilyen vonzó vámpírral? Nem véletlen, hogy nem öltem meg. Szavaira egyelőre nem felelek, csak melleim alatt fonom össze karjaimat, végig követve őt íriszeimmel amint a falhoz sétál és végigsimít azon. Nem szeretném őt elkeseríteni, de nem ez a nap lesz az, amikor meghalok. A kovenem miatt nagyon sokszor voltam már veszélyben, de nem egy gyenge, picsogós boszorkányt faragtak belőlem. A kovenben vannak még boszorkányok akik nem ellenem vannak és számítanak rám. Feltételezem, hogy ez a vámpír nem akar egy zsáknyi boszorkányt magára haragítani. Arról nem beszélve, ha azt nálam éri el. A csinos, szelíd női arc mögött nagyon is ott lapul a veszélyes démon amelyik bármelyik pillanatban szétszedheti őt darabokra. De nem akarom hisz tudom, hogy ő sem fog engem megölni. Elérem, hogy nem akarja majd megtenni. Gyorsaságának köszönhetően a falnak nyom, mindkét tenyerét a nyakamra tapasztja nem túl erősen, habár az erejét nagyon is érzem ettől függetlenül. Nem ellenkezem, annyira ostoba nem vagyok. Kihasználom ezt a helyzetet. - Nem véletlen, hogy van lehetőséged most engem megbüntetni. A többiek nem tudtak volna bosszút állni, merthogy őket már megöltem. - Tényleg fogalma sincs arról, hogy milyen veszélyes játékot űz, főleg most, amikor néhány ősi boszorkány erejét hordozom magamban. New Orleans boszorkányai mind egytől egyig veszélyesek, de ez a koven annál inkább kegyetlenebb és én abban nőttem fel. Látszólag győzelmet érezhet, de valójában hamarosan én magam fogom őt legyőzni. - Édes, ha tudom, hogy jössz, fel sem öltözök. - Ördögi éllel felelek neki vissza, talán még őszintén is beszélve. Egyértelműen nem tudtam arról, hogy pont most fog az idegeimre járni, mindenesetre nagyon feldob a jelenléte. A nyakamra kifejtett erején jócskán lazít, miután egy igazán remek ajánlatot dobott fel. Remélem, hogy érezhető volt az irónia. De számomra ennél sokkal jobb ajánlatom van a számára. - Shh... -Kéjesen susogtam, amint egyik lábamat megemeltem, és finoman emeltem fel egészen derekáig, ezáltal is közelebb invitálva őt magamhoz, hogy az ölünk összeérhessen. Jól tudom, hogy párszor elkalandozott rajtam a tekintete és azt is tudom, hogy az én ajánlatom jobban kárpótol majd mint az, ha megölne. - Másképpen is megbüntethetsz. - Tartottam vele a szemkontaktust, miközben bal tenyeremmel jobb oldalán simítok végig egészen lassan.
Hogy élveztem-e a helyzetet, és a meglepetésszerű felbukkanásomat követő rövid győzelmemet? A legteljesebb mértékben. Dölyfösen, zsebre vágott kézzel állok csak a lány felett, nézve, ahogy lassan tápászkodik felfelé a földről, miközben ruhája lábának jelentős részét fedetlenül hagyja. Igazán kár, hogy ezt a két testrészét nemsokára tövestől fogom kitépni - bár lehet, megtartom emlék gyanánt. Ha akarnám, akár most végezhetnék is vele, csupán egy mozdulatomba kerülne, hogy eltörjem a nyakát, de egyrészt eszem ágában sincs megadni számára a könnyű halál kegyelmét, másrészt annyi becsület még belém is szorult, hogy nem rúgok földön fekvő ellenségbe. Jobb' kedvelem a harcot és a csetepatét, így megadom neki a visszavágás lehetőségét is. Mikor aztán végre-valahára felkecmereg fektéből - közben a szűk ruha láttatni enged mindent a testéből, ami férfiszemnek ingere - csípőre vágja a kezét, és mindenféle félelem nélkül cövekel le előttem. Sőt, megrebbenő pillái, és a rajtam végigfuttatott tekintete arról árulkodik, hogy inkább harapná le a nyelvét tövestől, és rágcsálná is el, mint hogy beismerje: megleptem, és megijesztettem ittlétemmel. - Morcica? - ismétlem felvont szemöldökkel, de hangomban a mérhetetlen harag tüze parázslik, majd egy megvető mozdulattal lesöpröm mellkasomon pihenő kezét. - Ugyan édesem. Mire való ez a gúnyolódás? Meggyőződésem, hogy a szád nem a szitkozódáshoz ért leginkább - vigyorgok rá csúfondárosan. - Ha pedig az a célod, hogy végleg felhúzz, hogy túl könnyedén tépjem le a fejed, hagy ábrándítsalak ki. Nem lesz könnyű halálod - jegyzem meg, majd beljebb sétálok, mintha csak látogatóba érkeztem volna. - Szép ház. Szép a tapéta is - simítom végig a könnyű barackszín falakat. - Vérvörösben persze majd sokkal szebb lesz - fordulok meg mosolyogva, majd mielőtt még a lány megmoccanhatna, szemmel nem látható sebességgel fogom meg nyakát, hogy annál fogva szegezzem a falhoz. Nem, nem fojtom meg - legalábbis még - ez a testhelyzet csupán az eszmecserénk alapjait óhajtott lerakni. - Hagy világítsak rá, hogy a tény, miszerint állítólag nem akarsz nekem ártani, nem kölcsönös - sziszegem. - A múltkori találkozásunk, vagy ahhoz te nevezed, a kis játékunk vonz magával következményeket. Azért jöttem, hogy ezt megtanítsam neked, ha más még nem volt képes rá. Oh, és köszönöm a kedves kis ajándékodat, ami Seattle-ben hozta meg eredményét. Két napot töltöttem a házam fogságában, elveszítve miattad egy remek lehetőséggel kecsegtető üzletet - morgom, majd pillantásomat engedem végigvándorolni a testén. - Igazán szép ez a kis "dugj meg" ruha - jegyzem meg végtelen tenyérbemászó szemtelenséggel. - Csak nem az érkezésem örömére vetted fel? - érdeklődöm. - Kedves tőled. És hogy lásd, értékelem a gesztust, teszek neked egy kivételes engedményt. Kiválaszthatod, hogy halsz meg. Vissza nem térő ajánlat - lazítok a szorításomon egy apró, de kedves mosoly kíséretében - ajánlanám, hogy ne hagyd ki. Eddig még senki nem kapott tőlem efféle kegyet.
Megállok a tükör előtt, hogy láthassam pontosan, hogy még is jól helyezem be az aprócska kis fülbevalómat. Nagyon egyszerű kis ékszer, mindössze az egész csak egy fehér gyöngy. Tökéletesen passzol a vörös, testhez simuló ruhámhoz ami elegáns, de mégis visszafogott. Természetesen nem magamnak csinosítom ki magamat ennyire, hanem egyszerűen csak felkészülök az eseményre, amikor is végül megjelenek a koven színe előtt. Bujdosó lett belőlem az idő alatt, s én magam is jócskán meglepődöm azon, hogy még egy Salem-i boszorkányt sem láttam a nyomomban. Azt hittem, hogy üldözni fognak, de ez nem így lett. Azt várják, hogy én magam bukkanjak fel, hisz tudják, hogy a kovent magamnak akarom. Ez így is van, és nem fogom hagyni, hogy más vegye át a helyemet ami csak is engem illet. Erre az eseményre jócskán felkészültem, ugyanis ősi boszorkányok erejét kértem kölcsön egy alkuért cserében. Pontosan egy napot adtak nekem, de ebből már csak durván néhány órám maradt hátra, hogy ezt az erőt felhasználhassam a Fő ellen. Én egymagam nem vagyok annyira erős. Fiatal boszorkány vagyok, aki a korához képest nagyon tapasztalt, de a test nem annyira erős, hogy minden mágiát képes legyen kiállni. Márpedig a saját erőmtől nem szeretnék meghalni. Sem sehogy. (..) Vörös fürtjeimet mind a bal vállamra dobom át, azonban hagyom, hogy egy-egy tincs hátamat is takarja. Közben pedig a legfinomabb, és legnőiesebb parfümömet is kiválogattam a polcomról, ami egyébként nagyon finom rózsa illattal szolgál. A rózsa a kedvenc növényem. Nos, igen, épp tegnap gyújtottam fel egy szálat egy virágüzletben. Merthogy az eladó boszorkány volt. Majdnem őt is megtámadtam, épp úgy, ahogy az elmúlt pár napban egy vámpírt, azonban most tudtam kontrollt tartani. Az a vámpír akkor sokkal nagyobb falat volt mint hittem, pedig épp olyan vámpírokat fogyasztottam el reggelire eddig. Akkor valamiért elgyengültem mellette. Idős vámpír volt, jól éreztem. De nem az volt az oka, amiért nem tudtam vele végezni. Az ok jóval másabb volt, amit még magamnak sem ismerek el. Persze, ajándék gyanánt megbuheráltam a gyűrűjét és remélem, hogy boldogult a nélkül. Nem állt szándékomban, viszont valamilyen módon menekülni akartam. Nem akartam megölni. Alighanem negyed órája csak a tükör előtt álltam, holott már nem tollászkodtam előtte. Csak lehunyt íriszekkel álltam előtte és üres gondolatokkal lélegeztem. Ezt az állapotomat mégis egy nem várt zaj töri meg, ami jobban mondva a csengő hívó zaja volt. A másodperc tört része alatt kezdett el hevesen kalimpálni mellkasomban a szívem, merthogy eddig soha senki sem keresett. Pontosan azért, mert rejtőzködtem. Nem, ez nem boszorkány... érezném az erejét, a helyett most jelenleg semmit sem érzek. (..) A földre esve kényszerülök, halk nyüszögést ejtek meg, miközben karjaimmal próbálnám magamat megemelni. Újra hátra nézek, és akkor látom igazán az ismerős arcot. A vámpír, akit akkor életben hagytam. Mit akar, talán nem volt neki a múltkori?! Nehezen, de sikerül két lábra állnom előtte. Kihúzom magamat, egyik karomat pedig csípőmre helyezem és mély sóhajt veszek magamhoz, rebegtetve szempilláimat egy bájos mosoly kíséretével. Ó igen, bíztam abban, hogy még valaha látni fogom őt. Túlságosan is élveztem a vele folytatott párbajt, azt már kevésbé, amikor nekem próbált fájdalmat okozni. Ami végtére érdekes, hogy tulajdonképpen a hajam szála se görbült mellette. Márpedig megtehette volna, hogy azonnal végez velem, mégse tette. Én jóval több kárt tettem benne, mert hát lássuk be, én azért féltettem a szűröm. Gyáva vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy gyenge. Én is árthattam volna neki sokkal jobban, de nem tettem meg. Mert... mert nem. Az első vámpír, akit nem akartam megölni. Lehet, hogy nem is tudtam volna. - Morcica még mindig neheztel a múltkori miatt? Uh... - Szomorúságot generálok az arcomra színpadiasan, de persze ez mind csak a játék része. Bevallom, hogy nem sok ilyen szexi vámpírral futok össze. Az arca nyitott könyvként szolgál; szinte akaratosan felfedi érzelmeit irántam, mely nem más, mint a gyűlölet. - Vagy talán nem volt elég a kis játékunkból? - Teszek fel egy újabb mondatot, ami kérdésként volt felcímezve, mégsem vártam rá különösebb választ. Nem szeretnék neki újra ártani, persze ha ő megpróbál még is nekem kellemetlenséget okozni, nos, nem leszek rest újra megfékezni. De nem fogok vele végezni. - Milyen kár, hogy nem tudod a valódi okát, amiért is valamiért pont téged választottalak ki. - Mutatok rá sejtelmesen egy pillanatra, amint végigmérek teljes egészén tekintetemmel. - Felőlem beszélgethetünk.- A helyett, hogy távolodtam volna tőle, inkább egyre inkább közeledtem hozzá, és csak akkor álltam meg, amikor egy karnyújtásnyira állt tőlem. Feltekintettem rá, hisz nálam jócskán magasabb volt. - Én nem szeretnék neked többé ártani. - Mellkasára helyezem jobb tenyeremet minden hátsószándék nélkül. Fájdalmat okozhatnék neki, de nem teszem meg. Persze ez még nem jelenti azt, hogy nem fogok vele semmit sem tenni. Majdhogynem egy női démon megtestesítője vagyok, megtalálom a módját, hogy hogyan kavarjam fel a port. Egy kicsit elszórakozom vele amit minden bizonnyal ő sem fog ellenezni, hisz láthatóan nagyon is bosszúra szomjas. Kezdődhet hát a macska-egér játék?
A háztól némileg távolabb, egy sövény takarásában állítom le az autót - egyelőre nem akarom nyilvánvalóvá tenni ittlétemet. Hosszú életem során már megtanultam, hogy a meglepetés sokszor képes rá, hogy eldöntse a más körülmények között egyenlő eséllyel induló csatát. Ujjaimmal dobolok a kormányon a rockzene ritmusára, miközben vad pillantásokkal méregetem az épület bozót mögül kibukkanó fehér tetejét. Egy kattintással elnémítom aztán a rádiót, és mintha csak ez a mozdulat hozná működésbe, vagy épp kapcsolna be nálam valamilyen gombot, úgy önt el másodpercek alatt az emésztő harag, mintha tűzcunami zúdulna rám. Az üzleti ügyeim New Orleansba szólítottak, és mivel az este is a városban ért, hát úgy gondoltam, visszatérés előtt miért is kössem össze a kellemeset a hasznossal? Kinéztem azt a bárt a Jackson street-en, amely a legtöbb lehetséggel kecsegtetett, és belevetettem magam egy vad, önfeledt szórakozással várakozásteljes éjszakába. Pechemre, vagy épp mondhatnám azt is, hogy nomen est omen alapon, a több száznyi ember közül nekem pont egy boszorkány útjába kellett akadnom - bár ő nyilván úgy fogalmazna, én akadtam az ő útjába. Bárhogy is történt, az tény, hogy az én fajom és az övé ha egy szobába kerülnek, várható, hogy nem marad fedél a fejek felett. Nem köptük szembe mi magunk sem ezt a hagyományt, a kezdeti verbális háború csakhamar tényleges harccá és háborúvá fajult. Persze, élve a boszorkányerővel, egy ideig úgy tűnt ő lesz a játszma büszke győztese, de kivárásra játszottam: nincs olyan erő, amely előbb-utóbb le nem merülne, mint egy rossz akkumulátor. Egyetlen pillanatnyi, egy másodpercnyi figyelemkihagyás elég ahhoz, hogy megforduljon a felállás - igaz, ez benne már csak akkor tudatosult, mikor kecses és ingerlő nyaka köré szorultak az ujjaim. Az erőfölényt kihasználva aztán másodpercek alatt a megoldás különféle metódusai futottak át az agyamon. Szívem szerint egy negédes mosoly kíséretében téptem volna le a fejét, hogy megfürödjek a vérében, de azt az ötletet sem tartottam hamvába holtnak és elvetendőnek, hogy a kocsim csomagtartójába zárva elvigyem az erdőbe, és mielőtt kegyesen megölném, minden létező módon elszórakozzam vele. Az egyetlen, ami aztán a haragomtól és vérszomjamtól megmentette, erejének utolsó fellobbanása volt: egy éles, cikázó fájdalom futott át a szürkeállományomon, ahogy vélhetően egyesével megsütötte minden agysejtemet, és az ezt követő felfordulást kihasználta arra, hogy a táncolók közé vegyülve gyáva féreg módjára eltűnjön a tömegben. Mire magamhoz tértem már bottal üthettem a nyomát - kénytelen voltam mind a fizikai, mind a lelki stabilitás jegyében kisebbfajta vérfürdőt kieszközölni hát a bárban, mintegy hogy gyógyítsam vele elsősorban végtelenül sértett önérzetemet. Visszatérvén Seattle-be aztán a legnagyobb meglepetés másnap reggel ért. Sok logikára nem volt szükség ahhoz, hogy rájöjjek, alighanem egyfajta búcsúajándéknak tekinthetem azon apró manőverét, hogy némileg módosította a napfénygyűrűm hatékonyságát, vagy épp "szavatosságát". Nem pont úgy képzeltem el egy tökéletes napindítást, hogy az autó felé haladván félútról vissza kell térnem a ház biztonságába, mert a teljes bőrfelületem olyan füstöt okád, mint egy kitörésre kész tűzhányó. Két nap kényszerű házfogságba, több órányi telefonálgatásba, ezernyi életveszélyes fenyegetésbe, milliónyi szapora káromkodásba, és természetesen nem utolsósorban jókora pénzösszegbe került előkerítenem egy olyan, korrupcióra hajlamos boszorkányt, aki képes volt egy vámpír szolgálatába állítani erejét, és kiküszöbölte a problémámat. Ahhoz pedig már csak az általam felajánlott összeg megtetézése szükségeltetett, hogy másban is szolgálatomra legyen: konkrétan hogy hajlandó legyen útbaigazítani, hol is találom azt, akinek mindezen kellemetlenségeket meg kell köszönnöm. Most hát ismét itt vagyok New Orleansban, egy vadidegen ház előtt ücsörögve, várva a revansra, kéjesen elmerülve a gyilkos gondolatok között, mit is tegyek a drága hölggyel, ha sikerül bejutnom a lakásba. Ő még nem tudja, hogy nem jó vámpírral kezdett ki - az elkövetkező percek, vagy épp órák majd rávezetik erre a gondolatra. Hosszasan elmélkedem a kibelezés, meg az élve megfőzés variációi között, végül úgy döntök, majd az aktuális pillantom eldönti helyettem eme dilemmát. Kiszállok az autóból, fürgén sietek fel a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőkön, és olyan könnyedén, hányaveti módon csöngetek be, mintha a levéllel érkező helyi postás lennék. Úgy tűnik, ő sem vár semmiféle más látogatót, mert - meglehetősen könnyelműen - máris sarkig tárul az ajtó, hogy a résben meglássam először arcát, majd azt, ahogyan kiül vonásaira és pillantásába előbb a felismerés, majd a döbbenet, végül lássam tekintetében átsuhanni a félelmet. - Helló szépségem - kúszik képemre egy alattomos, és élveteg vigyor, majd fürgén előrelökött lábam megakadályozza, hogy becsapja előttem a bejáratot. Ugyanebben a másodpercben öklöm kilökődik, jókorát koppan a kor ette vastag deszkán, és a lendület, amivel az ajtót belököm, őt magát is hátrébb lendíti néhány méterrel: pont eléggel ahhoz, hogy simán, és egyenesen besétáljak. - Örülök, mondhatnám úgy is, felettébb boldoggá tesz a tény, hogy ismét találkozunk - állok meg előtte, lebámulva rá, ahogy épp igyekszik összeszedni magát a földről, ahová az ütés lendülete taszította. - Oh, nyilván felmerül benned a kérdés, így hát válaszolnék is, mielőtt feltennéd: a te fajtád tagjai néha felettébb hasznos módon állhatnak egy magamfajta szolgálatára. Többek közt azzal is, hogy nincs szükség invitálásra ahhoz, hogy belépjek - élvezem ki teljes mértékben a felbukkanásom okozta döbbenetet. Azon információt már nem osztom meg vele, hogy ez mindösszesen erre az egy esetre vonatkozik - azt hiszem, jelen körülmények közt eme apró részsikernek is örülnöm kell. - Beszélgessünk egy keveset - zárom be magam mögött sokat ígérően a bejárati ajtót, és mikor ismét felé fordulok arcomról eltűnik a mosoly, hogy átadja a helyét a gyűlölet, bosszúvágy és megvetés édes elegyének.
Kezdőlap
