Noémie & Sacha

Bíbor táncol a szeme előtt, fel-le liftezik az ölén; bíbor tombol a mellkasában, feszíti, égeti belülről. Izmai a rajta körző nyelv ütemére feszülnek meg és apadnak el, hasfala be-behorpad, torkából mély, rekedt dallam tör fel, tömött sóhajba csomagolva. A kapcsolatnak köszönhetően már osztozik a múltján, a nő pontosan tudhatja, hogy a testi gyönyör hajkurászása nem áll távol Sachától, ez az élmény mégis különleges árnyalattal kenődik fel a paletta közepére. Ez az alkalom más, teljesen más; olyan erősen rikít, hogy fényével kifakítja a többit. Ez az egyetlen, ez az igazi - az, ami számít. Lehet bármilyen kezdő vagy ügyetlen a másik, a férfi minden egyes mozdulatától kocsonyássá válik, a végletekig hevíti az ereiben lüktető forróságot. Szerelmes, talán most először...
Ellent mond minden ösztönének, mikor felhúzza magához a nőt, de a beteljesülés iránti vágya erősebb a kielégülésnél. Eggyé akar válni Noémie-vel, egyesíteni szeretné a lelküket, egészen más módon, mint ez az őrült, boszorkányos bevésődés tette már amúgy is... Átfordul vele, maga alá fekteti gyengéden, hálás csókot pecsételve az ajkaira.
Elhúzódik tőle, halkan zizeg az ágy mellett, félig lelógva róla keresi az el(r)ejtett óvszert, amit kapkodva feltép a csomagolásából - a szájával, minden előírás ellenére -, és ahogy visszagördül a nő fölé, feligazítja magára. Ha Noémie ragaszkodna hozzá, átadja neki a megtiszteltetést, de egyébként nem húzná az időt ilyesmivel. Minden porcikájával és lélekszemével kívánja őt. A combjai közé simítva kér helyet magának, és ha megkapja, ölével hozzásimul. Apró puszikkal becézi végig a nő törzsét, érzéki ösvényen halad fel egészen a szájáig; csókja forró, mohó, de esélyt ad érvényesülni.
- Bízol bennem? - suttog csak, nem szükséges hangosabban beszélnie. Kóstolókat harap Noémie nyakáról, a fülcimpájára harapva duruzsolja a kérdését, majd elhúzódik annyira, hogy lenézhessen a vörösre. Tartja a szemkontaktust végig, és ha helyeslő választ kap, eligazítja a férfiasságát és lassan benyomul. Apránként tolja mélyebbre magát, áttörve mindenen, mi útjában áll. Keze a másikét keresi, gyengéden rátámaszkodik, ujjaikat összeakasztja, szabad jobbjával pedig a dereka köré simítja a nő telt combját. Ütközésig hatol, halk, rekedt sóhajjal szegi le fejét, csókban lehelve el, milyen csodálatos számára a pillanat. Nem kapkodja el, így időzik, amíg szükségesnek érzi, pihen a nővel, csókokkal, puszikkal kényezteti, cirógatással puhítja, kiélvezi a körülelő forróságot, együtt dobbanó szívüket... Aztán lök, eleinte lassan és aprókat, aztán egyre keményebben, lendületesebben, végül átadja magát az ősi ritmusnak, kettejük ütemének.

Noémie & Sacha

Talán ideje lenne felhagynia mások és önmaga áltatásával, és nem kéne többet kitennie minden megjegyzése mögé, hogy depedig ez a nő... Hiszen az, ahogy az előtte kinyíló virágra bámul, szinte tátott szájjal, az telepatikus kapocs nélkül is egyértelművé teszi, hogy nem utálja a vöröst. Halálra idegesíti olykor-olykor, az lehet, de Sacha még ebben a macska-egér harcban is talál szórakoztató elemeket, s végül mindig ott lyukad ki, hogy tényleg, valóban, depedig kedveli Noémie-t. S valljuk be, érzelmei, kötődése mélységéhez viszonyítva még a "kedvellek" is hazugság.
Kérdő grimasszal az arcán támaszkodik meg felette az ágyon, értetlenül s kissé összezavarodva, hiszen ha Noémie azt várná, hogy lemászik róla és elbattyog lekapcsolni a lámpát... Akkor túlzottan alábecsülte Sacha önuralmát. Aztán a fények tapsra kihúnynak, és a férfi elismerő pillantást küld Noémie-nek a félhomályban.
- Végre a varázserődnek is van valami haszna... - pimaszkodik, mert megteheti, és mert végre megvan a tökéletes módszere, hogy a vörösbe fojtsa a visszavágást: csókol, mégpedig nem is akárhol és nem is akárhogy. Nyelvével olyan területeket fedez fel, melyek után mindig is vágyakozott a szócsatáik és egymás idegének tépése közben, de saját öröme helyett sokkal inkább a nőét helyezi előtérbe, minden mozdulatát ahhoz igazítja, hogy neki okozzon gyönyörteljes perceket.
Csak akkor szakad el, mikor Noémie felparancsolja magához. Kábán hagyja, hogy rendelkezzenek vele, bár ahogy belesüllyed a háta a matracba, némileg megvilágosodik a nő szándékait illetően. Elakad a lélegzete, ahogy a karcsú sziluett fölé kerekedik, és rögtön kihasználja az alkalmat: az oldalát, csípőjét, combját cirógatja végig, aztán vissza fel, végig a karokon, míg a vörös lobonc veszélyesen mélyre nem ér. Kíváncsian lesi a félszeg, ismerkedő mozdulatokat, felesleges szavakkal biztatnia a nőt, ágaskodó férfiassága épp elég vággyal beszél helyette, ahogy el-ellazuló izmai is, vagy a pikáns csókok alatt be-behorpadó hasfala.
Nagyon élvezi a csókokat, a puszikat, a simításokat, melyek mind-mind tovább hergelik már így is a maximumon égő lángját, de ha Noémie elég sokáig időzik ott, akkor Sacha előbb-utóbb érdeklődve emeli a fejét, hogy lássa és nonverbálisan megkérdezze, mi újság - és ha a vörös keze épp elérhető közelségben van, akkor megfogja és gyengéd eltökéltséggel a férfiasságára helyezi... Hadd ismerkedjenek.

Noémie & Sacha

Ennél több kell, ha le akarsz lökni magadról, üzenné, de nincs mivel, mert szája a pimasz, mégis őrjítően édes ajkakat izgatja, két keze pedig a nő különböző, formásabbnál formásabb pontjaiba kapaszkodik, úgy szorítva őt magához, mintha ruhástól, itt menten szeretné eggyé olvadni vele. Épp ezért a gyenge ellenkezés a másik részéről semmilyen reakciót nem csal ki belőle, ugyanolyan hévvel bitorolja tovább, sőt, talán még jobban is, hogy meggyőzze Noémie-t, miért gondolja rosszul, hogy véget vetne annak, mi még csak most kezdődött el.
Bizonyosan a vihar az, mi megállítja körülöttük az időt. Óráknak tűnik az a néhány pillanat, míg Sacha csak áll ott és vár, teret adva a nőnek, hogy tegye, amit jónak lát: megállítsa, felpofozza vagy közelebb húzza, most nem fog erőszakoskodni, sem visszafeleselni. Arra azonban nem számít, hogy az esőmosta, villámkente háttérben vibráló női sziluett lecsupaszodik előtte, olyan ártatlan eleganciával, hogy a férfinak semmi gyönyörűbb nem jut eszébe.
Néhány pillanatnyi, döbbent csendet tölt el a kábulatban, a valóságszerű álomban (vagy álomszerű valóságban?), és ahogy a vörös mozdul, úgy kap észbe ő is. Közelebb lép, s bár mozdulatain érződik a türelmetlenség, a visszafojtott vágy, a leláncolt állat sóvárgása, az érintése mégis gyengéd, mellyel közelebb vonja magához a nőt; puhán érinti meg a derekát, kedvesen cirógatja végig fedetlen bőrét, s közben kábán dől bele a csókba. Egy szerelmes férfi minden bódulatával csókolja körbe Noémie-t, apró, szaggatott puszikat kapdos az ajkáról, az álláról, a torkáról, nyakáról, majd a dús gömbökbe veti magát, arcát a keblek közé fúrva üdvözli ajkaival mindkettőt. Közben kapkodva megbontja a nadrágját, épp csak annyit bajlódik az övvel, hogy aztán a többit lábával rángathassa le magáról, félig ugrálva - mert Sacha meggondolta magát, egy ilyen nőt nem fog csak úgy, a nappaliban magáévá tenni. Szóval a nő dereka után kap, bár kissé lejjebb sikerül és a fenekénél érinti, de már szorítja is csupasz ágyékához a vöröst, és a combjait maga köré fonva ölbe kapja.
A hálószoba felé cipeli, visszatérve Noémie ajkaihoz, becéző, édes csókokkal súgja meg neki, mennyire az ujja köré csavarta. Bent az ágyra fekteti, maga is fölé mászik, csak egy pillanatra torpan meg felette, míg lehúzza a magán felejtett felsőt. Pillantása a nőét keresi, és ha megtalálja, apró, kisfiús mosollyal ereszkedik lejjebb. Ezúttal lágyabban indul el lefelé a csókjaival, puha, forró leheletfelhőkkel borítja be a mellkasát, nyelvével épp csak kóstolva a bőrt. Csókokkal mássza meg a két dombot, tekintete közben végig a vöröst figyeli, a reakcióját lesi, az arckifejezését, míg el nem tűnik feje a halmok alatt. Követi ajkaival a hasfal lágy vonalát, belecsókol a köldökébe, hajával puhán csiklandozva.
Ha Noémie nem állítja meg, legtitkosabb pontjait is bebarangolja.

Noémie & Sacha

A dac szinte már gyermeki köztük; Sacha hivatásának érzi azon túl, hogy életben tartsa a nőt, hogy mindenben ellent is mondjon neki, hiszen ugyanezt a viselkedésformát látja a vörösön is. Így ha Noémie azt mondja, az ég kék, annak zöldnek kell lennie, ha pedig arra utasítja, engedje őt el, a férfi még jobban kapaszkodik belé. Nem hagyja sértettként elviharzani, nem hagyja még órákig, napokig hisztériázni valamin, ami talán nem is úgy van... Ami lehetne máshogy is.
- Így van, egy rakás bűzlő szerencsétlenség - Továbbra is lelkesen helyesel minden egyes általa generált és a nőtől érkező sértésre. Kell egy közös pont, amin kivételesen nem dacolnak egymással, és ha ez az, hogy mennyire alantas ember is ő maga, hát neki aztán mindegy. Legalább végre egy oldalon állnak, és elejét vette a hisztériás rohamnak is.
A vágy - váltsa ki bármilyen láthatatlan kötelék vagy béklyó - egyre közelebb sodorja kettejüket egymáshoz, és esküdni merne, hogy sikerült ellágyítania a nőt, hogy ilyen puha még sosem volt, és hogy ezzel egyidőben saját maga is viaszként idomult a lágyságához. Saját bűvköre áldozatául esett, melybe a vöröst próbálta berángatni, és most legalább annyira kívánja azt a csókot, mint amennyire gyűlölnie kéne ezért a nőt. Elvette az eszét!
- Én is téged... - A fakón telt ajkakba formálja bele vallomását, olyan szenvedéllyel, mintha egészen másra reflektálna, aztán hagyja, hogy tettei átvegyék az irányítást szavai felett. Megcsókolja, mohón és hevesen, hetek óta elfojtott vágyat enged most szabadon, a nő auráján tetőzni. A vörös tincsekbe túr, a tarkójára kócolja őket, hogy közelebb vonhassa magához és ne tudjon a másik idő előtt elszakadni. Váza a nőéhez simul, keményen szorítja, talán túlságosan is, de képtelen betelni azzal a rengeteg dologgal, amit érez, melyek a bensője alatt lüktetnek és ki akarnak robbanni.
Elszakad, feltöri a csókot, hogy hátrébb húzva fejét Noémie-re nézhessen. Fenyőzöldjében annyi minden kavarog, némelyikre a megfelelő kifejezést sem ismeri, csak érzi, olyan intenzíven érzi, hogy ennyi nem elég, nem volt még elég... Ha a vörös nem ellenkezik, újabb csókkal esik neki, ezúttal a derekánál kapja el, fordítva egyet magukon, hogy a szoba felé terelhesse a nőt, el az ajtótól, vissza oda, ahova tartozik. Parancsolón indítja meg befelé, míg mindenféle szögből és intenzitással bejárja a száját, az ajkait harapja, a nyelvét ostromolja.
Nekitolja a falnak, a felfüggesztett képnek dönti a nőt, és ahogy tovább húzza befelé, lesodorja a szögről a festményt. Utána sikeresen nekivezeti a nőt a kisasztalnak, az ütközéssel lesöpörve annak tartalmát, de elkapja Noémie derekát és visszahúzza, megakadályozva, hogy átessenek rajta. Balra kerül, a nappali közepére tolja, neki a kanapénak, és itt megáll, hagyja, hogy Noémie is beleszóljon, mit és merre akar. Keze szabadon vándorol, cirógat, markol és ismerkedik, és közben Sacha még mindig egyre csak csókolja a nőt, mintha nem létezne holnap, csak a ma, csak az itt és csak a most.

Noémie & Sacha

Látja ő, még ha nem is érzi, hogy megjegyzésével ismét rossz fát tett a tűzre. Pedig nem érzi túlkapottnak a reakcióját - egy picikét kiakadt, igen, de hát csak legendákat, mítoszokat hallott erről az összekapcsolódós dologról, és azok után, milyen kemény heteken vannak túl, hogy pont ezzel a nővel alakuljon ki... Nem mintha különösebben nagyobb bajai lennének Noémie-vel, leszámítva, hogy hangos, akaratos,  lobbanékony és makacs, ráadásul túlságosan hiú és szeszélyes és hisztis és büszke és... Jó, hát vannak vele gondok, de Sacha egész könnyedén megtanult együtt élni vele. Mint a tűz és a víz, olykor hergelik, olykor kioltják egymást.
Gyanakvón méregeti a nőt, mert azt már megtanulta nála, hogy ha csendben van, az sosem jelent jót. Ha kiabál és pattog és mutogat, akkor rendben vannak, de ahogy a vörös ott gubbaszt az ablak alatt, némán sörözgetve, Sacha máris értetlenül vakargatja a fejét, nonverbális vállrántással kérdezve a plafontól: na, ezúttal mit rontottam el?
A választ azonban nem az égtől kapja, hanem a nőtől. Még ha tudna sem akarna közbevágni, annyira arcon csapják a szavak, hogy csak áll ott és tátog, mint egy hal. Miből kellett volna levágnia, hogy a nő megkedvelte? Abból, hogy 0/24 sértegetik és gúnynevekkel illetik egymást? Semmi jel nem utalt rá, hogy Noémie kedvesebbnek találná a társaságát, mint az elmúlt pár hétben bármikor, így hát Sacha nem gondolta volna, hogy... De hát férfi. Egy férfinak sosem dolga gondolkodni.
- Hé, várj már! - Karon ragadja a mellette elrobogó nőt, visszafordítva magához. - Mégis honnan kéne tudnom, hogy belém estél, ha közben ilyen kedves dolgokat vágsz hozzám már hetek óta? Te olvasol az én fejemben, nem fordítva; látod, milyen sötétség van idebent! - Két ujjával a halántékánál köröz, jelezve, férfiként, kedve szerint bundába vedlő férfiként ne várjon magas fokú empátiát és intelligenciát tőle. Az nem ő.
- De komolyan, mit vártál egy ilyen nomád vadembertől? - Már somolyog, és reméli, azzal, ha magát sértegeti a nő szókincséből lopva, talán megenyhítheti a vöröst is. Gyengéden, óvatosan húzza vissza, mintha vadat cserkészne be, egyre közelebb magához, míg végül karjával már kényelmesen átfoghatja a derekát, hasfalához rántva a másikat. - Miért nem próbálod meg kicsit kedvesebben is kifejezni, hogy álmaid pasija lettem? Bókolhatnál például a jó tulajdonságaimról, vaagy visszatérhetnénk oda, amikor a karomba ugrottál... - járatja tovább a fecsegőjét, és ha Noémie nem húzódott még el, másik karját is köré fonja, ezúttal teljesen fogságába ejtve a nőt. Még közelebb húzza magához, homlokuk szinte már összeér, tekintete pedig, mely eddig a levegőbe rajzolt vagy a vöröset fürkészte, most a telt ajkakra vándorol, és ha elég közel sikerült csábítania magához őket, lecsap és megcsókolja.

Noémie & Sacha

Minden egyes alkalommal, amikor elhagyja a házat, elhatározza, hogy többet nem tér vissza. A nő már biztonságban van, és minden bizonnyal maximum két percig, ha gyászolná Sacha lelépését, aztán túltenné magát a dolgon és élné tovább a maga kis precíz életét. A férfi ebben holtbiztos, mégis képtelen rávenni magát, hogy faképnél hagyja a nőt. Valami újra és újra visszahúzza hozzá, mint láthatatlan mágnes. A legbosszantóbb az egészben, hogy maga sem tudja, miért. Nem kedveli a nőt, legalábbis ezt próbálja bemagyarázni magának, a szívességet pedig letudták, kvittek lettek azáltal, hogy kisegítette őt az erdőből.
Akkor miért tér mindig vissza hozzá?
A reggeli vitájuk után elment felderíteni a környéket. Még mindig nem sokat tud Noémie démonjairól, ezért jobbnak látja, ha rendszeresen körbejárja a környéket nyomok után kutatva. Kutyaként remekül analizálhatja a szagmintákat úgy, hogy még csak feltűnést sem kelt, dolga végeztével pedig beugrik a legközelebbi szupermarketbe és vesz némi ennivalót. Még ha állítása szerint nem is kedveli a vöröst, azt azért nem akarja, hogy éhen haljon. Magának néhány üveg sört is vesz, elhatározva, hogy azt biztosan nem osztja meg újdonsült oldalkocsijával.
- Megjöttem. - közli, óvatosan körülpillantva, ahogy belép. A reggeli vitájuk után kiélezett figyelemmel vár minden felé repülő tárgyra... Ám fésű helyett a vörös érkezik, és elkezdi sietősen befelé rángatni. Még a szatyrot sincs ideje letenni a kezéből. - Hé, mi az? Mi történt? - értetlenkedve botorkál utána, esélye sincs ellenszegülni, meg hát nem is akar. Van pár ötlete, mi lehet ez a nagy sietség, és igazából, ha Noémie kezdeményezne, nem is bánná annyira... Végül is férfiból van, vagy mi, hajtják az ösztönök.... A nyakába boruló vörös azonban rögtön kiöli belőle a hangulatot.
- Eeezzzöö elég... ijesztő. - Nem akar tahó lenni, de hát ha egyszer ez az igazság! Nem szokott hozzá Noémie ölelőrohamaihoz, mert eddig úgy viselkedett, mint aki undorodik akár csak hozzáérni is. Elhúzódna, amikor megcsapják a nő érzelmei. Értetlensége tovább nő, de enged a felszólításnak és átkarolja Noémie-t, magához ölelve lehunyja a szemét. Boldogság, féltés... Mik ezek az érzelmek? Nem a sajátjai. A vörösből jönnek, és jól esnek. Az ölelés is.
Ez aztán tényleg ijesztő...
Az elválás túl hirtelen éri, túl erőszakosan. Még maradt volna néhány percet a nő bűvkörében, ám a szavak jeges zuhanyként zúdulnak rá, egyetlen pofonnal kijózanítva. Szeme elkerekedik, szája elnyílik, és csak bámul a másikra, hallgatva annak magyarázatát, próbálván értelmet látni bele. Képtelen megszólalni, némán tátog, idő kell, hogy férfi agya befogadjon minden infót. Hallott a kapocsról, ami animágus és boszorkány közt alakulhat ki, de kizárt, hogy ez pont ezzel a nővel történjen meg - ezzel a magyarázattal mintha mégis minden értelmet nyerne hirtelen.
- Oooké... - böki ki végül, miközben Noémie megszerzi az egyik sörét. Kivételesen nem ugrik rá egyből emiatt, hanem megtartja a visszacsukódó hűtő ajtaját és kivesz egyet magának is. Azt bontogatva sétál át a kanapéhoz, arcán még mindig a döbbenet és az infófeldolgozás jelei, ahogy lehuppan a szokott kis csücskébe és maga elé réved.
Aztán feláll, hogy a nőhöz fordulhasson.
- Hogy az ördögbe történhetett mindez? - fakad ki, majd járkálni kezd a kanapé előtt. - Egészen biztos vagyok benne, hogy én nem csináltam semmit. Te csináltad? Ki csinálta? És hogy lehet megtörni? - bombázza kérdéseivel a nőt, miközben vadul gesztikulál a sörrel a kezében. Kizárt, hogy élete végéig Noémie mellett maradjon. Csak két hét telt el, de máris az idegösszeomlás szélére került mellette... Teljesen biztos benne, hogy ezzel a vörös is így van, ám ahogy megtorpan és felé fordul, arcán bizonytalanság tükröződik.
- Hacsak te nem... Mármint... - úgy mutogat kettejük közé, mintha feltételezné, Noémie ennyiből is megérti. Nos, végül is, kötődnek egymáshoz, úgyhogy meg kell tudnia érteni. - De miért akarnál, nem? - feszengve nevet saját, őrült gondolatán. Amennyi sértést az elmúlt napokban egymás fejéhez vágtak, kizárt, hogy ez működne. Azaz találniuk kell egy módot, hogy visszacsinálják az egészet.