A sötétséget mind szubjektíven ítéljük meg. Van, aki féli. Van, aki hódol neki. Bizonyos helyzetekben előnyünkre válik, hiszen elrejt démonainktól, máskor pedig végzetes csapdába csal bennünket. Most egy hosszú és kimerítő nap után már nem mállik le a fal, nem húzódik stabilan egyetlen érzelembe, nem húz magára vázat, hogy a benne szunnyadó lelket zabolázza. Noémienek megnyugvást és menedéket, oltalmat és békét hoz. Mély álomba zuhanva didereg, oldalát perzseli a hő. Látatlanban nem tudná megmondani, mit érez, de húzódik hozzá, kapaszkodik a melegbe. Nyirkos, mégis tüdőtágító helyen van. És akármennyire kényelmetlen a kitüremkedésekkel teli fal, megtámasztja a hátát, ő pedig többet nem is kívánhatna. Órák óta tartó csendes pihenőjét halk, ritmustalan, mégis éles hang szaggatja darabokra. Erővel kell felnyitnia szemeit, még sűrűbben pislognia, amikor a meleget és kényelmet adó pont megszólal alatta-mellette.
- Kér belőle? - az ismeretlen hang, - ami valahol mégis ismerős és finom borzongást hoz magával -, arra kényszeríti a nőt, hogy elhúzódjon tőle és álomittas pillantást vessen a forrására. Eltűnik a köd, becsapódik a felismerés. Noémie arca grimaszba fordul, amint arrébb fészkeli magát pár centivel és több helyen szakadt szoknyáját húzogatja combjain. Hangja még nincs, ezért csak a fejét csóválva adja a mellette lakmározó tudtára, hogy nem kér a szotyiból.
- Vegyen bátran! Egy cikkben olvastam, hogy sok benne az antioxidáns. Bármi is az. Jobb, mintha éhen halnánk. - a férfi még ezután sem adja fel a próbálkozást. A nő ébredező testében, lassan sziporkázni kezd a lélek is, amiről tudni kell, hogy alvás után kényes. (Minden nőről tudjuk, hogy kényes bizonyos helyzetekben, de Noémie a legtöbbjüknél is kényesebb.)
- Lehetne újra szőrösebb és foghatna valamit az erdőben, azzal többre mennénk. - bök állával a kijáratnak vélt irány felé, majd csapzott tincseit igazgatja arcéle mentén. Hangja merev, a legkevésbé sem mondható el róla, hogy bármiféle érzelmet tükrözne. A gúny leghaloványabb csírája sem fedezhető fel benne, pedig nyilvánvalóan sértegetné a mellette ülőt.
- Így nem vagyok elég szőrös magácskának? - a férfi hangjában megcsillanó pajkos élre kénytelen felé fordítani a fejét. E percben határozottan bánja, hogy társult vele. Alsó ajkába harap mintegy időhúzás jegyében, hogy aztán valami hasonló elmés választ produkálhasson.
- Felőlem így is vadászhat odakinn, ha úgy tartja kedve. - vonja fel szemöldökeit, majd két karjával közre zárja a szférát, amit alkot és magánölelésbe bújva bámul a férfitől ellenkező irányba. Bizonytalan és fél. Ezt persze a tükörbe sem merné mondani, nemhogy egy idegennek. Noémienek van az a rossz szokása, hogy kőkeménynek hiszi magát és másokkal is elhiteti magáról, hogy az. A gond csak az, hogy ez mind elmélet. A felső szövetek alatt olyasvalaki bújik meg, akire nem volna szabad ennyire büszkének lennie...
Természetesen a szavaival kellően elvágja a hangulatot és meggyilkolja a párbeszédet közöttük. A férfinak esélye sincs javítani a helyzeten. A nő gyermetegen felhúzza az orrát és úgy grimaszol, miközben elfordítja a fejét a másiktól. Valószínűleg azonban mindketten szánalmas arcjátékokkal töltik el az időt.
- Mi lenne, ha bevetné állatias ösztöneit és kiszagolná, hogy tiszta e a terep?  - szakítja meg a hosszúnak vélt szünetet egy mély sóhaj kíséretében. Lassú, vontatott mozdulatot rajzol alakja, ahogy a mellette ülő felé fordítja törzsét. Halántékát a barlang hűvös falának dönti, úgy figyeli a férfit.
- Állatias ösztönök? Ezt a NatGeón hallotta? – érkezik a válasz, mire unottan elfordítja a fejét a nő. Nevetséges a férfi éles kontrasztja mellett az ő törékenynek vélt, sápadt alakja. És még inkább humorfoltja lehetne életüknek, hogy egymásba botlottak.  Ajkait morzsolgatva csóválja a fejét, a helyzet tragikumán nevethetnékje támad, de még ha hajlana is rá, hogy esetleg kuncogjon, a férfi következő szavai ajkaira biggyesztik a fintor letagadhatatlan barázdáit. - Nem kell aggódnia, már körbevizeltem a barlangot. Nem merészkednek ide más állatok. - elakadnak szavai, lassan hullnak vissza torkából a gyomrába.
- Nem nézek tévét. Az köztudottan butít, ha érti. – jegyzi meg, miközben tekintetével alaposan végig mér a mellette ülő sziluettjén, így próbál utalni rá nonverbálisan, hogy ez a jelző, mely szavai között megbújt, úgy véli ráhúzható jellemvonás a férfira. A nevetésre egy erőltetett mosoly a válasza, majd tenyereit dörzsölgetve várakozóan nézi az új ismerősét.
- Szőrös és buta? Nem is rossz... – mintha mellkasában szétnyílna a bűntudat virága, olyan éllel karcolgatja belső falait szavainak kimondatlan súlya. A hidegtől lilásra színeződött ajkai elnyílnak, miközben figyeli, hogyan szedelőzködik mellette a másik.
- Tényleg körbevizelte a barlangot? Mindenhol? – elterelésnek jó lehet a sérelemről, amit okozhatott a másikban, ám bocsánatkérésnek nyomorult próbálkozás és határtalanul gyerekes is. Kissé azonban mégis kétségbeesetten dörzsöli felkarjait, ahogy apróra próbálja húzni magát, a falakat vizslatva szemeivel, hogy aztán tekintete megállapodhasson Sachaén.
- Bezony. M-i-n-d-e-n-h-o-l. – a széles vigyor, ami a fickó szavait ötvözi, pontosan elegendő ahhoz, hogy Noémie hirtelen felpattanjon és leporolva magát, szokatlan undort tükröző mocorgásba kezdjen.
- Ez az én szerencsém. Egy ilyen erdőlakó vizelőbe kellett belebotlanom... Volna olyan kedves és megmondaná, hogy hova indul? – mondandója elejét leginkább magának szánja, hiszen rossz szokása hangosan gondolkodni. (Így jár az, aki hosszú időre marad magányos!) A szavai végeztével mégis számon-kérően fordul a férfihoz, méghozzá csípőre csapott tenyerekkel.
- Honnan veszi, hogy az erdőben lakom? – a férfin látszik, hogy nem tetszik neki Noémie nyers gondolkodása, de az élet sajnos nem mindig olyan, amilyennek szeretnénk és kívánjuk. Már épp elnyitná ajkait, hogy megmagyarázza, hogy a faji hovatartozása miatt vélekedik afelől, hogy Mr. Davis nem lehet más, csak egy jól felöltözött, megnyírt hajú Tarzan, aki a borotvával nincs jó kapcsolatban. - Kimegyek körbenézni, ahogy rám parancsolt. Bár hadd jegyezzem meg, sokkal jobban kedveltem, amikor még édesdeden szunyókált... Leszámítva a tócsát a vállamon. – egy normális ember valószínűleg megsértődne azon, hogy valaki ennyire nyíltan a szemébe mondja, hogy nem kedveli, de a vörös hajú nőszemély e téren is más. Az első, amit érez: a harag. A harag, amiért úgy érzi megvádolják a kisbetűs részben azzal, hogy megsértette a férfi intim szféráját, pedig erről szó sincs.
- Pardon?! Már elnézést, de nem én kértem, hogy tegye a vállát a közelembe. – nőies topogással (Ami a dackorszakban lévő gyerekekre jellemző!) csapja le jobb lábát, hogy kellően magára vonja a férfi figyelmét. Elfordulna, talán el is fordul, de a rátörő magány, a pánik és a félelem olyan egyveleget alkot belső jelenlétében, amire nem tud felkészülni. Egyedül legalábbis nem. - Most tényleg itt akar hagyni azok után, ami történt?  - hangja valamivel szelídebb, de még most is érződik belőle a hűvösség. Látja, hogy már jókora távolság feszül közöttük, s talán nem is kellene éreznie mást, csak diadalittas büszkeséget, mégis hiány karcolja bordái falat, mélyen szántó sebeket ejtve ketyegőjén.  A férfi sóhaja olyan, akár nyári napon a jóleső fuvallat, vagy egy hosszú téli nap után egy belső vázat bizsergető fahéjas-almás tea. Noémie szája sarka rándul, egy boldog, reménykedő mosolyt villantva, ám oly röpke és elillanó, hogy a felé forduló férfi mindössze már csak a számon-kérő nőszemélyt láthatja maga előtt.
- Nézze, azon túl, hogy mindkettőnket holtan akarnak látni, nem sok közös van bennünk. Az a valami, ami köztünk történt... Nos, nem gyakran mondok ilyet, de nem hiszem, hogy megismétlődik. Maradjon itt, amíg megnézem, tiszta-e a terep, aztán visszajövök magáért és hazaviszem. – a nő bólogat, alig észrevehetően, de bólogat. A tekintetét a férfiéba szúrja, s talán most először mossa le arcáról az annyira erőltetett vázat, hogy az őszinte, meztelen és valódi alakját mutathassa azzal, aki ő igazából, amit az a szó, hogy: Otthon’ jelent benne.
- Akkor már most távozhat, mert nincs többé otthonom. -  lemondó, s ismét hűvös a tartás, ahogy kihúzza magát és állát szegi.  Az élete során átélt fájdalmak lefaragták az érzelmeiről daloló madárkát, s nem maradt már benne olyan vágyakozás, vagy hajlam, hogy kimutassa azokat. Így hát ez pár szó is olyan, mintha éppen színt vallana.
- Nos, talált még egy közös pontot bennünk. – a férfi szavai láthatatlan karokként nyúlnak a nő szíve felé, hogy jól meggyurmázza és ismét apró szúrásokkal megbélyegezze azt. Talán bocsánatkérően kellene néznie, vagy csak úgy tennie, mégis az egyetlen, amit tesz, hogy lehajtja a fejét, amíg Sacha int neki. – Jön? – más valószínűleg már saját kezűleg tekerte volna ki a nő nyakát, a férfi mégis türelemmel visel iránta, és ezt, bár nem mondaná ki, jóleső érzés kíséri a nőben, így megindul utána és csak akkor szólal meg, amikor már elhalad mellette.
- Maga jól tájékozódik az erdőben, felköltözhetne valamelyik fára. Én meg majd otthonossá teszem a barlangot… - hogy éppen tréfál, gúnyolódik, vagy hangulatot próbál teremteni, a leereszkedő hangszínből nem egyértelmű.
- … és gyönyörű, ágyékkötőben rohangáló gyermekeink lesznek. – feleli a férfi, mire kérdő ábrázat ül a nő arcára és rögtön csóválni kezdi a fejét, mintha személyes küldetése lenne tiltakozni, vagy leszólni mindent, amihez köze lehet. Bár a gondolata, hogy valójában ezzel a férfival osztozzanak valamin, tényleg elég elkeserítő.
- Ugyan, kérem. Maga meg én? ... van papírja róla, hogy nincs fertőző betegsége? – vág a nyelve rögtön, ha olyasvalamiről van szó, ami gyengesége, vagy amiről nem szívesen beszél.
- Maga akar lakberendezkedni, miközben üldözik! Még meg sem kérdeztem: dühös ex? – a kérdés egy pillanatra lelassítja a nőt és felkészül rá, hogy az emlékek halmaza majd fájdalmasan lerombolja a felépített vázat és összecsuklik Sacha mellett, de végül a várt becsapódás nem következik be. Gyorsít a tempóján és megpróbál annak látszani, amivé válni akar: kőkeménynek.
- Nem mintha magára tartozna, de a férfi kiléte… nos, nem tartozik magára. – jegyzi meg a kelleténél kedvesebb hangszínen.
- Ó, szóval férfi? – érkezik rögvest egy újabb kérdés a démonra vonatkozóan, akinek árnyéka már örökké fojtogatni fogja Noémiet. (Legalábbis a jelen hite szerint.)
- Igen, egy férfi. Mikor fog négy lábra ereszkedve szimatolni? – fordítja a fejét a mellette haladó felé, ismét elővéve számonkérő, parancsoló hangszínét, ami rögvest hozza is magával egy farkas távolodó alakját a sűrű zöld között.


Talán a paralleljeik nem csiszolódnak rögtön össze, s lehetséges, hogy idővel csak még többet karcolják majd egymás felszínét, de valószínűleg Noémie mentsvára vitathatatlanul mindig is Sacha lesz majd, ha beismeri, ha nem...