El se hiszem magamat, hogy sikerült végre jól döntenem, sikerült elérnem, hogy úgy nézzen rám ebben a pillanatban, hogy a szemeiben a megvetésnek és a haragnak a maradványai is nem csak elhalványultak, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy eltűntek. Egyelőre. Jó úton haladok afelé, hogy visszanyerjem a bizalmát, a belém vetett hitét és bevallom pokolian elégedett is vagyok a helyzetünkkel. Mármint a mostanival, amit elkezdtem szépen lassan rendbe hozni. Tudom, hogy van még mit dolgoznom magamon, de elég biztos vagyok abban, hogy egyszer majd jó apja leszek a fiamnak. Az ő érkezésével ugyanis új célt kaptam, amit egyszer már kikerültem. Most meg is valósíthatom.
- Amúgy se vagy oda a gyűrűkért.. - nevetek fel a reakcióján, de pontosan tudom, hogy mire akart utalni. Előbb a velem való álházasság, aztán ez a másik, ami érdekből köttetett volna. Nos, ha nő lennék, nekem is lennének fenntartásaim az ilyen ékszerekkel, ahogy mindkettőnknek vannak elköteleződési problémái is.. De ennek ellenére alkotunk mi nagyon is jó párost. Közösen gyereket még nem neveltünk, talán egy kicsit nagy is ez a fa az én fejszémnek, de azért nekifutok.
A láncot elé emelem, az ujjam nagyok a pici csatjához, mégis sikerül egész hamar a helyére pattintanom, de nem tudom kihagyni, hogy ujjaim el ne időzzenek kicsit nyakának finom bőrén. Tökéletesen illik rá, követi a vonalait, nem kell megfordulnia ahhoz, hogy tudjam, nem csak a dobozában mutat jól. Oda kívánkozik a nyakába, na... Kénytelen-kelletlen emelem aztán el a kezem, de mosoly terül szét a számon. Valóban nem kellene megváltoznom? Valamennyire biztosan szükséges, de azt remélem, hogy inkább csak tanulnom kell, ha már bennem nem alakult ki ilyen ösztönösen, mint benne. Vagy.. Nem is tudom, hogy kialakult-e elvégre ugyanúgy aggódom érte, mint ő, ugyanúgy vissza akarom kapni, mint ő és baromira örülnék neki, ha nem kéne már ide járkálni, hanem egyszerűen csak hazavihetnénk a gyerekünket.
- Nem leszek velük durva... Annyira.. - kacsintok egyet felé, ahogy meghallom aggodalmas hangját. Pedig már majdnem elhittem, hogy sikerült elhessegetnem a viharfelhőket, de azok megint ott gyülekeznek az arcán. Egyre biztosabb vagyok, hogy tényleg csak akkor fog mardaéktalanul megnyugodni, ha Elliottot a karjában tarthatja, így nem tekeróriázom sokat. - Jó ötlet, beszélj csak vele! - támogatom a felvetését, bár azért némi kétség felmerül bennem, hogy hova ez a nagy pálfordulás. Tán csak nem hallgat rám?!
A folyosó végén, a megfigyelő szobában találom a tanakodó orvosokat, a fiamat az összes gyerek közül felismerem, most békés, egyáltalán nem látom, hogy baja lenne, de elég messze állok ahhoz, hogy ítélkezni tudjak felette. Meg hát orvos se vagyok, az a nagy helyzet. A legbarátságosabb arcomat húzom fel, ahogy az orvosokhoz érek, egész sok türelemmel kérdezősködöm a fiam hogyléte felől, de azért látható rajtam, hogy ezek itt az udvariassági körök. Igyekszem tartani magam, elvégre polgármester vagyok. Megint csak türelemre intenek, én csak a fiamat bámulok, már követelem, hogy mondják meg mi van vele, hadd vigyem a gyerekem, mikor egyszer csak felsír. Egy nővér a lázát méri, egy másik megböki a kis ujjacskáját, hát ezért sír. Nem kérdezem, hogy közelebb mehetek-e csak megyek. Úgyis rám szólnak, ha nem, ismerem már ezt a népséget. Én lepődök meg a legjobban, mikor közlik, hogy a láza lement, elég nyűgös még, de már nem hányt és valószínűleg csak túlette magát. Ember! De azért arra is figyelmeztetnek, hogy anyuka mit nem ehet. Én meg csak pislogok, hogy miért pont nekem mondják ezt, és miért nem mondták neki hamarabb? Sőt, hogy miért adnak neki enni olyasmit, amit amúgy nem is ehetne, ha szoptat. Gratulálok.. De aztán zöld utat kapok, ne is várok sokat, felnyalábolom a gyereket és egy gyors köszönöm után visszafelé veszem az irányt. Én megmondtam, hogy visszaviszem, hát figyelje csak Faye, hogy állom a szavam. Megint. Azt persze majd jótékonyan elfelejtem megemlíteni, hogy ő is ugyanilyen sikerrel járt volna. Nem kell tudnia. Örüljön csak egy kicsit nekem, az sosem árt.
- Anyával aggódtunk ám érted... - beszélgek a fiamhoz halkan, szokja csak a hangomat, hogy legközelebb majd felismerje, ha meghallja. Egy darabig biztos sűrűn látott vendég leszek.
- Nézd csak anya, kit hoztam! - lépek be az ajtón, fel vagyok készülve rá, hogy ne érjen váratlanul, ha esetleg kikapja a kezemből örömében. Nem lepne meg, de vígan elvagyok vele én is most. Auh, elfelejtettem megkérdezni, mikor vihetem haza őket...

Még az a szerencse, hogy sosem éreztem át a nehézséget Fayenek az anyjával való kapcsolatában. Nekem nem kellett hasonló külső szereplőkkel megküzdenem, egyedül voltam, évek óta semmit sem hallottam az anyám felől, de ez az én esetemben pont azt jelenti, hogy teljesen jól van. Miután belecsöppentem az alvilág forgatagába, nem is kívánhattam volna mást, minthogy mindenki szívódjon fel körülöttem, vagy én tűnhessek el mindenki életéből, aki egykor fontos volt. Oda-vissza hasznosnak bizonyult a dolog. Bár meg kell hagyni, hogy Faye anyját is csak hívből ismerem, mégis meg tudom mondani, hogy ég és föld a különbség közte és az én szülőanyám között. Nem véletlenül robban fel körülöttük a helyiség, ha egymásnak esnek. Tekintettel a helyzetre pedig, egyáltalán nem díjaztam volna, ha betoppan és osztani kezdi az észt.
- Ahogy akarod.. Csak azon gondolkoztam, hogy kicselezhetnéd és meghívhatnád te pár napra. De nem vagyok szakértő, nem tudom mennyire működik a fordított pszichológia ebben az esetben. Nem ismerem az anyádat - rántok vállat. Az utóbbi időben azt a filozófiát vallom, hogy minden problémát a helyén kell kezelni és mivel jelenleg csak telefonhívásokkal bombáz engem Celine, ezért meg van rá a lehetőségem, hogy ignoráljam. Ha a küszöbön toporogna, egy fokkal nehezebb dolgom lenne, főleg, ha Faye-t még vissza kellene fogni.
- Szerintem te nem vagy gyűrűs típus.. A legutóbbit különben is hozzám vágtad - nevetek fel hallva a hangját, de azért gyanakodva figyelem. A szemén viszont látom, hogy az öröme őszinte, így megnyugszom. Sokáig gondolkoztam azon, megvegyem-e, aztán meg azon, hogy odaadjam-e és ha igen, akkor mikor. A csekély lehetőséghez mérten, talán sikerült kiszúrnom azt az időpontot, mikor a legnagyobb szüksége volt arra, hogy eltereljem a figyelmét.
- Későn érek, de megjött az eszem.. - forgatom a szemeimet és a lánc után nyúlok. Kikapcsolom a csatot és jelzésértékűen nézek rá. - Szabad? - kérdezem aztán, hogy fel is adhassam rá. A medál nem véletlenül formál végtelen jelet, a színe pedig nem véletlenül zöld, de erre én is csak később jöttem rá, először csak megtetszett az összkép és úgy gondoltam, jól nézne ki Faye nyakában. És ha minden igaz, pillanatokon belül kiderül az is, hogy mennyire volt sikere a választásom.
- Komolyan gondolom ezt veletek, meg azt is, hogy számíthatsz rám. Több van bennem, mint azt hiszed, tényleg.. Nem változom meg teljesen, nem fordulok ki magamból, talán csak megmutatom azt az oldalamat, amiről még én sem tudtam, hogy létezik. Vagy valami ilyesmi.. - rázom meg a fejem zavartan. Furcsa, hogy épp nem egymásnak esünk, hogy percek óta képesek vagyunk hangosabb szóváltás nélkül beszélgetni, nem a másik torkának esni. De olyan jól esik. Már-már idilli.. Csak a fiam hiányzik, akiről még mindig nem tudunk semmit..
- Óh, tényleg? Ha tudom, hogy csak egy nyaklánc kell hozzá... - forgatom meg a szemeimet színpadiasan, aztán mosolyt villantok és felállok mellőle. Levakarhatatlan vigyor ül a számra, csókot nyomok a homlokára, aztán az ajtó felé indulok.
- És most megyek és visszahozom a fiúnkat.. - szólok még hátra a vállam felett, hogyha túl hangos ordibálást hall, esetleg csattanást és fájdalmas kiáltást, akkor tudja merre kell keresni és ne lepődjön meg, hogy pár dokit felkenek a falra, amiért elfelejtettek tájékoztatni minket arról, mi is van éppen az egyhetes gyerekünkkel.

- Nem terveztem.. De lassan megtelik a híváslistám.. - sóhajtok nagyot. Nyilván ez nem fordulhat elő, de jó lesz tudatosítani benne, hogy elég gyakran megcsörren a telefonom az anyjának köszönhetően. Valószínűleg én vagyok az utolsó opció, mielőtt a kórházi vonalat terhelné le a folyamatos hívásokkal. Első nekifutásra vetek Faye-re egy 'na mégis mit gondolsz?' pillantást, mielőtt az okos fejében egyáltalán csak megfordulna, hogy felkerestem az anyját. Őszintén szólva a magam példájából kiindulva - minek után nekem nem igen akad családtag, akit értesítni kellene a fiam születésének híréről - eszembe sem jutott, hogy ezt világgá kéne kürtölni. Egyébként is hadilábon állok a Charpentier-nőkkel, minek vetném magam oda önként az egyik elé?!
- De előbb vagy utóbb beszélned kell vele, és valami azt súgja, hogy sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha lezavarnád telefonon, mintha csak úgy kéretlenül betoppanna.. - vetítek elé egy sokkal rosszabb végkifejletet, hátha attól észhez tér. - És még mielőtt azt hinnéd, hogy szövetkeztem vele ellened, közlöm, hogy nem tett túl jó első benyomást.. - magyarázom miközben a rezgést is némítom a telefonomon, hogy legalább egy kicsi nyugta lehessen az embernek.
Ha más helyzetben lettünk volna, és nem feszélyez alapból is a tudatlanság és tehetetlenség, valószínűleg visszavágtam volna neki, hogy ezek szerint az anyja pont olyan, mint amilyennek őt megismertem annó. Most viszont egyáltalán nem voltam humoromnál. Az ok pedig nagyon egyszerű. Ha nem az idegesítő nagyi akart épp nagyon utolérni, akkor ott van az a tény, hogy a fiam most valahol egy folyosóval arrébb van és a fene tudja miért nem hozzák már vissza.
- Ne aggódj, tényleg rendben lesz. A mi gyerekünk, mégis mi baja lehetne? Az anyád miatt se fájjon a fejed. A családunk ugyan olyan, amilyen, de az tuti, hogy anyád ebbe nem rondíthat bele - próbálok rá továbbra is hatni, hátha egyszer, a sokadik ismétlés után látok rajta valami rezdülést, egy ellazuló izmot az arcán, vagy megérzem a gerince mentén az izmok renyhülését. Addig viszont, míg ezt nem érem el, van néhány trükk a tarsolyomban.
- Figyelj csak.. Tudod, hogy én nem vagyok az a típus, aki csak úgy... Elismer és értékel dolgokat. De igyekszem. Teljesen biztos, hogy nem él leszek a világ legjobb apja, de attól te még lehetsz jó anya, sőt.. Én csak hálás vagyok ezért az egészért. És fontos nekem, hogy tudd.. - magyarázom túl az egészet. Csak ott kellett volna hagynom az éjjeliszekrényen, nem kommentálni az egészet, ezzel szemben most a zsebemben turkálok a doboz után, ami kicsi ugyan, de egy kecses kis lánc pihen benne.
- Ne kapj szívrohamot, nem gyűrű.. - szögezem le azonnal. Még egész élénken él bennem, hogy hozzá akart menni Jacksonhoz, hogy mennyire ragaszkodott a házassághoz valakivel, akit nem szeret.. Végül örülök neki, hogy nem tette meg, másképp elég hülyén jönne ki ez az egész. Most legalább értelmezheti úgy, ahogy akarja.

Úgy érzem, mintha napok teltek volna el reggel óta. Nagy lenkendezve vágtattam be a kórházba, ahogy eddig minden reggel megtettem, mióta a fiam megszületett. Eleinte nem akartam elmoccanni mellőlük, de beláttam, hogy hosszútávon nem kényelmes a karosszék, és a folyosón se pihentető az alvás végigdőlve a sor műanyag széken, ami csak ott nem nyomott, ahol nem érte a testemet. Két nap után beláttam, hogy ha így folytatom az ügyeletes nővér nekem is nagyon szívesen kiír egy szobát, de abban köszönet nem lesz, így visszavonulót fújtam. Már csukott szemmel tudok lavírozni a kórház és a kikötő között, a presszóban a pultos már betéve tudja, hogy iszom a kávét és hogy kérek mellé egy fánkot, amivel nagyjából kihúzom délig aztán újra felbukkanok. Hat napja vagyok itt és kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy ez akár rutinná is válhatna. Persze a rendkívüli szabadság árny oldala még így is megnehezíti az életemet, olvasatlan e-mailtengerektől és nem fogadott hívásoktól villog a telefonom általában. Reggelete épp ezért felfüggesztem a fiókkapcsolatomat és elérhetetlenné válok a késő esti órákig. Ma viszont nem tettem meg, több okból sem.
Nem véletlenül késtem reggel, minden nap hozok valami apróságot, de ma a szokásosnál is különösebb helyre, egy ékszerboltba tévedtem be. Eddig mindig a fiamra gondoltam, annyi kacatot vásároltam össze, hogy Faye alighanem az utóbbi időben már mérlegelés nélkül adományozta tovább valami alapítványnak... Most viszont nem a százegyedik Teddy macit vettem meg. Neki nem.
A kórház folyosóján már ezer wattos vigyorral köszöntöttem a nővért. Egyik kezem zsebre téve, másikban a babahordozó, amiben hazavisszük a fiunkat. Gondosan belekészítve az élére vasalt kisruha, kék takaró, minden amire egy egyhetes csecsemőnek csak szüksége lehet ahhoz, hogy az alvása zavartalanul folyhasson tovább a hazafelé vezető úton is. Közben persze már minden elő van készítve, egy falkányi farkas szeretné jobban szemügyre venni a legfiatalabb családtagot. Nem tudom mennyire jó ötlet ez, de nem tudtam nemet mondani, mikor a nők bezsongva kezdték el szervezni a babaköszöntő bulit. Már akkor éreztem, hogy jó lesz nekem ebből az egészből kimaradni és ártatlan szemlélőként belecsöppenni az egészbe. Hátha akkor Faye kevésbé ugrik majd a torkomnak, amiért nem állítottam le a nagy szerveszkedést.
Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy nem én leszek az ünneprontó, aki megöli a bulihangulatot. Alig érkeztem meg és léptem volna be a kórterem ajtaján, kifelé jövet az orvos és a nővér majd fellökött, alig volt időm felmérni a helyzetet is. Akkor láttam a fiamat utoljára, vörös fejjel, égtelen bőgéssel és sikítással. Azóta is visszhangzik a fülemben az a keserves gyereksírás.
- Hé, rendben lesz! - próbálom sokadjára is nyugtatni Faye-t, akit sosem láttam még ennyire kibukva, idegesen, stresszesen és talán rémülten? Azt hiszem ez volt az első alkalom, mikor meg se próbálta leplezni előttem, hogy mennyire nem ura a helyzetnek és megmutatta a valódi kétségbeesett arcát. Hát nem mondom, hogy nem volt rám semmiféle hatással az, hogy láttam a szemében a félelmet. Ennek ellenére nem mertem belegondolni, hogy komoly dolog állhat a háttérben. Hónapok óta nem született olyan erős és egészséges koraszülött a kórházban, sőt az államban sem, aki a fiaméhoz hasonló értékeket produkált volna. Evett, szépen gyarapodott a súlya is, és nem túlzás, hogy a világ legbékésebb gyereke elbújhatott volna mellette. Hát nem kis meglepetés ért, mikor megláttam, hogy az én fiam visít úgy, mintha épp ölnék, miközben az orvos sebesen rohan el vele a vizsgáló irányába, ahova természetesen azóta se engedtek be, de ki se jött senki, akit a falhoz kenve információkat követelhetnék.
- Nincsen semmi baja... - ismétlem magam, habár én is tudom, hogy ez azért sántít, mivel ha valóban ez lenne a helyzet, akkor itt lenne velünk és éppen azzal lenne elfoglalva, hogy leköpje a mai ingemet is. Hogy féltem-e? Naná. Melyik férfi ne tartott volna valami borzalmastól a helyemben?! De semmire se megyünk, ha mindketten elveszíjük a fejünket és szétkapjuk a kórházat. A magamban és magammal vívott csata után végül arra jutottam, hogy több eredménye lesz annak, ha hagyom, hogy az orvosok végezzék a munkájukat, én meg valahogy - istentudjahogy - majd megpróbálom lecsillapítani ezt a tomboló fenevadat, miközben teljesen azonosulni tudtam a kiborulásával.
Persze nem is olyan egyszerű ez, mikor egyetértek vele, ráadásul elég vékony jégen táncolok, nem akarom, hogy egyáltalán csak megforduljon a fejében, hogy nem törődöm úgy a fiunkkal, ahogy egy apának kellene. Egy darabig azt is mérlegeltem, hogy közelebb menjek-e hozzá, vagy akkor azon nyomban kettéharapja a torkomat, végül úgy döntöttem, hogy inkább engem törjön ketté, mint a dokit, akire annyira pipa, hogy a létezésének nyoma sem maradna, ha azon múlna, mikor láthatjuk újra a gyereket. Nem utolsó szempont, hogy én feltehetőleg sokkal gyorsabban is gyógyulok. Minden esetre egy próbát megér, hogy mellé telepedve átkarolom a vállát. Tudnia kell, hogy mellette állok, hogy én is aggódok, és mivel testtartásom is erről árulkodik, alighanem hinnie is kell nekem. Bár nála sosem lehet tudni.
A telefon a zsebemben újra életre kel, már nem is számolom hányszor rezzent meg a mai nap folyamán. Túl sokszor. Már csak a kijelzőre vetek egy futó pillantást, aztán nagyot sóhajtva ugrok fejest egy olyan témába, ami nekem legalább annyira viszontagságos, mint Faye-nek.
- Az anyád az. Megint... - azzal kinyomom a hívást. Úgyse beszélt volna vele, főleg nem ilyen állapotban. A fene se tudja, honnan szerezte meg a számomat, de azóta kitartóan hiszi, hogy rajtam keresztül majd eléri a lányát. Azt hiszem egy újabb Charpentier-nek kell csalódást okoznom. Faye ebben már elég edzett. Ebben a háborúban viszont nem kívánok részt venni, de ha már muszáj, akkor inkább vele vagyok, mint ellene.

Tudom, hogy igaza van. Vagy legalábbis ő teljesen abban a hiszemben él, hogy igaza van, pedig a helyében nem vennék én arra mérget, hogy ebben a pillanatban bármi meg tudta volna akadályozni, hogy betegyem a lábam a kórházba és lássam a fiamat. A repülőbalesetet megúsztam, mert a szerencse olykor engem is pártol, de a vihart én gyűrtem le, és ha egy falkányi farkast kellett volna szétcibálnom az ajtója előtt, az sem igazán tartott volna fel néhány percnél tovább. Azt viszont nem tartom kifizetődőnek, hogy ezt az orrára is kössem. Ha sokat gondolkozna rajta, valószínűleg magától is erre a következtetésre jutna, elvégre nem azért törtem magam hónapokig, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyja a létezésemet és a tényt, hogy a gyerekhez - bármennyire is kettős érzéseket táplál az irányomba - nekem is van közöm.
- Vigyázok rá... - ígértem aztán automatikusan reflektálva szavaira. Természetesnek hatott, még az én számból is. - Jól elvagyunk, nézz csak ránk! - fojtok el egy vigyort, mennyire nem akar minket kettesben hagyni. Bár legszívesebben azonnal ráparancsoltam volna, hogy ne akadékoskodjon, inkább aludjon már az isten szerelmére, de legnagyobb meglepetésemre erre nem volt szükség, mert csakhamar bebújt az ágyba és úgy tett, mintha aludna. Egész sokáig mímelte ahhoz, hogy feltűnjön, mikor vált valóban egyenletessé a légzése. Figyeltem rá, és a fiamra is, különös harmóniát fedeztem fel kettejük között, míg Faye egyszer vett levegőt, addig a fiam kettőt szuszogott, ez a ritmus pedig alig-alig szakadt meg, pedig órák hosszáig el tudtam volna hallgatni. Én. Csendben. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És közben egyáltalán nem érdekel az, hogy mi van a tőzsdén, hány olvasatlan e-mail vár rám csak azért, mert hamarabb léptem le, mint kellett volna, vagy hogy mi lesz holnap. Nihil. Semmi.
Egyre magabiztosabban fogtam a fiam, hamar rájöttem, hogy lesz kényelmes nekem és neki is és le sem tettem egészen addig, míg be nem lépett a szobába egy nő, aki a ruhájából ítélve nem kórházi dolgozó. Mivel úgy jött, mint aki ismeri a járást, hamar össze is raktam a képet, hogy ha nem Hannahhoz, akkor Charlie-hoz van szerencsém, aki hozott Faye-nek egy váltás ruhát. A bánat tudja honnan érezte meg, hogy nekem is jól jönne pár kevésbé vizes cucc, de végül előttem is meglengetett egy pólót. Egész eddig nem tűnt fel, hogy még mindig félmeztelenül babusgatom a gyereket, de jobbnak láttam felöltözni, vagy sokkal inkább átöltözni. Suttogva köszöntem meg neki a lehetőséget, meg igazából mindent, amit az elmúlt pár órában tett értem, aztán Elliottot a kiságyba fektettem, én pedig ruhát váltottam. A nő kiment, én helyet foglaltam az egyik rémes, kényelmetlen karosszékben, ami a szoba sarkában volt a kiságy mellett, és úgy terveztem, hogy nem is nagyon moccanok már el erről a helyről kábé úgy reggelig vagy, amíg Faye ki nem piheni magát. A friss kávéillat viszont kicsábított a kórteremből, féligmeddig. Nem mentem olyan messzire, hogy ne láthattam volna a fiam minden rezdülését, de elég távol voltam ahhoz, hogy halkan beszédbe bonyolódjak Charlieval.
- Tudod, hogy egyáltalán nem érdemled meg őt, ugye? - szegezte nekem a kérdést, pedig a kávé után már azt hittem, hogy jóban leszünk. Ennek ellenére úgy érzem magam, mintha egy őrszem figyelné, hogy mikor fogok valamit rosszul csinálni, hogy aztán ürügyet szolgáltathasson a gyerekem anyjának egy újabb hadjárathoz.
Nem feleltem. Vetettem egy pillantást az alvó nőre, majd a fiamra és egy sóhaj szakadt fel belőlem. Mélyről jött, tele volt kétséggel, megbánással és fájdalommal. Naná, hogy tudtam, hogy én vagyok a kirakós egyetlen eleme, ami nem illik bele a képbe, valahonnan azonban mégis az a sugalmazás nyúzta az elmémet, hogy itt a helyem. Hogy nekem ez az utam.
- Adott neked még egy esélyt, kockára teszi miattad a fia jövőjét. Közel sem érdemelsz ennyit, sőt a felét se.. - felé nézek, ha már nem veszi a fáradtságot, hogy megvárja a válaszom, legalább a szemembe mondja a véleményét. Én pedig nem dühöngök, életemben talán először hagyom szótlanul, hogy valaki a fejemre olvassa mennyire egy szar alak vagyok és ehhez ráadásul még úgy is néz rám, mintha pontosan tisztában lenne minden elkövetett hibámmal nagyon is tisztában lenne. Valószínűleg nem járhatok olyan távol az igazságtól, ha ezek ketten nagy barátnők. Igazság szerint meg sem lep, hogy mindenki szemében én vagyok a tüske. - Szóval ajánlom, hogy... - kezd bele ismét, de ezt már nem tudom szó nélkül hagyni.
- Ajánlasz? És mégis mit? Hogy ne csesszem el? Hogy becsüljem meg? Vagy azt, hogy változzak meg? Melyiket ajánlod? Tudom, hogy nem érdemlem meg, mégis itt vannak. Az életük része akarok lenni. Kaphatnának nálam jobbat, naná. Ezen nincs mit vitatni. De olyat nem, aki nálam jobban igyekezne felnőni a feladathoz. Ott van bent a fiam és a nő, aki.. aki épp most fogadott vissza az életébe, szóval kössz a ruhát, a kávét meg a jótanáccsal együtt meg is tarthatod magadnak.. - szűröm halkan a fogaim között és közben már nyomom is vissza a poharat a kezébe. Tüntetőleg hátat fordítok neki, majd lassú léptekkel indulok meg ismét a fiam kiságya felé. Mozgolódik, aztán nyekeregve felsír, én meg elnyomok egy ásítást, és a karomba veszem, de aligha vagyok én elég ahhoz, hogy elhallgattassam. Ide nem elég két ringatózás ide meg oda. Ide bizony Faye kell. Vagy éhes, vagy tele a pelenka. Azt hiszem egyikben sem vagyok kompetens.

Naná, hogy én. Oké, hamar eljut a tudatomig, de mégiscsak félek először a kezembe venni. Nem is csak először, valószínűleg egy jódarabig bennem lesz a félsz, amíg ilyen csöpp kis ember a fiam. Számtalan hibát elkövethetek csak azzal, hogy rosszul nyúlok hozzá, és magamat ismerve annak a valószínűsége, hogy ezt is elbaszom, elég magas. Ennek ellenére bízom benne, hogy valami felsőbb hatalom majd vigyáz a gyerekemre, és nem engedi, hogy kárt tegyek benne. Magamban kevésbé.
- Azt az energiádat, amivel eddig megpróbáltál elüldözni, most beleölheted az anyaságba, nullahuszonnégyben. - teszek neki egy ajánlatot, hátha megfogadja és legközelebb már nem kell attól tartanom, hogy bizalmatlanul méricskél. - Örülnék neki, ha ezentúl nem úgy tekintenél rám, mint egy nemkívánatos személyre.. Szeretnék nála egy valódi esélyt, hogy jó apja legyek - sóhajtok aztán nagyot, majd újra a fiamnak szentelem minden figyelmemet. Kissé feszélyez a helyzet, mereven tartom, mégis vigyázva, minden rezdülésére figyelve. Olykor kinyitja a szemét, nagyokat pislog, nekem meg akaratlanul is hatalmas vigyor terül szét az arcomon. Boldog vagyok, hogy a kezemben tarthatom, ez kétségtelen. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy majd ilyen érzés lesz apának lenni. Hogy nem a felelősség súlyát érzem a hátamon, hanem a büszkeséget és már most terveket szövögetek, mi mindenre fogom megtanítani őt. Persze majd néhány év múlva...
- Az anyjára ütött.. - csipkelődök óvatosan. Nem szeretnék veszekedést generálni, jelenleg pedig abszolút nem tudom, hogy Faye mennyire vevő az apró heccekre. Néhány pillanatra ismét rá nézek, nem győzöm felmérni, hogy valóban jól van-e vagy csak mondja, mert a világért se hagyna velem kettesben egy babát. Olyan apró, hogy az egész teste elfér a két tenyeremben, mégis egészséges. - Bár a csendessége nem Charpentier vonás... Nem is Godbert. - teszem hozzá, mielőtt még egyetlen pillantással próbálna megkínozni. Tény, hogy mindketten arról vagyunk híresek, hogy ha valami nem tetszik, szeretjük hallatni a hangunkat. Olykor még akkor is, ha minden rendben van. A szócsata a védjegyünk, így Elliott esetében csak arra tudtam gondolni, hogy neki most nagyon is tetszik a helyzet. Világi dolga van, egyik ölelésből vándorol a másikba, azt hiszem elkényeztetett egy gyerek lesz.
- Vigyáztál rá. Köszönöm.. - hajolok közelebb hozzá, ügyelve arra, hogy a fiam ne érzékeljen ebből semmit, aztán csókot nyomok Faye homlokára. Hálás vagyok neki, mert kitartott akkor is, mikor én nem voltam partner a gyerek-témában. Azt hiszem ez, mindent elmond kettőnk kapcsolatáról, bár azt hiszem az utóbbi időben elég rohamos tendenciával fejlődöm én is. - Most pedig két szemem rajta, amíg pihensz. Szükséged lesz rá - intek az ágya felé, én pedig helyet foglaltam az egyik székben, de a fiamat nem tettem le a kiságyba. Ki akartam élvezni vele minden pillanatot, amíg itt vagyok és van alkalmam rá. Akár azt is mondhattam volna Faye-nek, hogy szeretnék egy kis minőségi időt kettesben tölteni a legkisebb Godberttel, amolyan apa-fia dolog, de inkább megtartottam magamnak. Neki már volt rá lehetősége, hogy az első óráit végigasszisztálja, sőt.. Sose hittem, hogy emiatt még féltékeny leszek rá.

Harmincöt évem alatt egyszer se vettem számításba, milyen lesz majd apának lenni. Hogy mit fogok érezni, vagy gondolni. Még most sem tudom igazán eldönteni, melyik az abszurdabb: hogy gyerekem lett, vagy az, hogy Faye az anyja? De örülök neki. Mindkettőnek. Nem azért, mert örülnöm kell neki, egyszerűen érzem mélyen belül, hogy nem számít semmi más, kint hagytam az ajtó előtt az összes sérelmemet és a megpróbáltatásokat. Bőven megérte. Amúgy se tudnék másra koncentrálni, elég csak ránézni Elliottra és máris minden gondolatom körülötte csoportosul. Pillanatok leforgása alatt lett egy alig néhány órás csecsemő a világom közepe. Valószínűleg ő az egyetlen jó, ami hosszú idő óta tőlem származik és amiben nekem is részem lehet. Egy ártatlan tünemény, egy tiszta lap.
- Hogy én? - kérdezek vissza szinte pánikszerűen, és a kezemet is visszább húzom. Persze túl hangos is vagyok, nyitogatni kezdi a szemeit, én pedig már várom, hogy mikor ereszti ki a hangját, de csendben szemléli az őt körülvevő világot. Bárgyú vigyorral a képemen figyelem, hogy birkózik Faye ujjával, de még mindig ott lebeg előttem a kérdése. Látszólag ő tökéletesen csinálja mindenféle segítség nélkül is, biztosan ösztönösen jön neki, mint az, hogy rám legtöbbször úgy néz, mintha jól megtapostam volna a lábát. De nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lenne rám bízni. Mi van ha megnyomom, ha túl erősen fogom? Vagy ha csak béna vagyok és rosszul? Normális vagyok? Ez a sok kérdés minden apának a fejében megfordul, vagy csak én vagyok ennyire elcseszett, hogy nem képeztem ki magam előre babászatból? Ráadásul nézzük a tényeket, a gyerek is csurom víz lenne.. Bár talán ez az a probléma, amit a leggyorsabban tudok orvosolni..
- Na jó. Na jó.. - feszülök neki aztán a feladatnak, mintha kötelező lenne és borítékolható a vereségem. Azt már nem teszem hozzá, hogy essünk túl rajta, idejében megálljt parancsolok a nyelvemnek, még Faye félreértelmezné. A kabátomat ledobom a székre, aztán kigombolom az ingemet és azt is leveszem. A mellkasom pillanatok alatt átmelegszik és megszárad, hisz idebent meleg van, egy újszülöttnek szüksége is van rá. Ügyetlenül bölcsőt formálok a karjaimmal, és várom, hogy Faye átadja a kisembert.
Míg Faye beszél, én nem győzök betelni a pehelysúlyú fiammal. Valószínűleg látszik, hogy nem sűrűn van gyerek a kezemben, tudtommal ez az első alkalom, nem véletlenül izgulok úgy, mintha életem lehetősége pottyanna az ölembe. Elvégre ő az, aki lehetőséget ad nekem arra, hogy ha jóvá nem is tegyem, de dolgozzak az elfuserált lépéseimen.
Egyetlen pillanatra szakítom el a pillantásom a fiamtól, gyors villanásra nézek csak fel, mielőtt megszólalnék. - Ha neked nem sikerült megszabadulni tőlem, biztos egy nyamvadt repülőgép kicsinál... - beszélek halkan. Jó jelnek veszem, hogy ezidáig még nem kezdett visítani a kezemben. Arra egyelőre még nem vagyok kész, hogy közölje velem, mennyire nem vagyok neki szimpatikus.
- Szóval anya aggódott, te meg úgy gondoltad, hogy kibújsz megnyugtatni? - duruzsolok halkan a fülébe, de jól esik a tudat, hogy Faye végre számításba vesz engem is. Eljutottunk eddig is, épp nem akarjuk kinyírni egymást.
- A nővér azt mondta egészséges kisfiú... - ringatom, de igazából csak a remegésem próbálom palástolni. Megerősítést várok, bár önmagában a tény is elég kellene, hogy legyen, hogy nincs monitorra kötve, de mégiscsak hamarabb jött. Meg hát az sem utolsó szempont, hogy Faye már minden kétséget kizáróan leellenőrizte minden apró porcikáját, megszámolta az összes ujját, talán a hajszálait is, és nincs kiborulva az eredménytől.
- Velem minden rendben. Memphisben szálltunk le, bár ezt nyilván tudod.. Rázós landolás volt, egy férfi pánikot keltett az utasok között, egy fiatal nő is könnyebben megsérült, jópár embert megviseltek az extrém körülmények. Engem egyedül az időjárásnak sikerült egy kicsit megtépáznia... És te? Nem akarsz pihenni egy kicsit? Aludni? - terelem át a szót a lényegesebbre. Ki a francot érdekel, mi van velem? Alig pár órája szült, de már itt futkos. Nem teszek úgy, mintha tudnám milyen világra hozni egy gyereket, de tuti, hogy ráférne egy kis pihenés. - Ha csak megmoccan felkeltelek.. - ajánlom fel neki az alku lehetőségét, hátha így nagyobb esély van arra, hogy pihenjen. Iszonyú tudatlan vagyok, szabad egyáltalán neki ilyenkor ficánkolnia?!

Fél pillanat kellett volna ahhoz, hogy valakinek a torkát átharapjam ott a helyszínen, ha továbbra is feltartanak. Tudtam, hogy pár lépés választ csupán el attól, hogy lássam őket, és egyáltalán nem boldogít, hogy holmi kétes alaknak néznek. Bár valószínűleg én is kételkednék magamban, ha jobban szemügyre venném, hogy is nézek ki. Két órát voltam bezárva egy autóba a gondolataimmal és a kilométerekkel, míg ideértem, csoda, hogy nem bolondultam meg a tudatlanságtól. A saját szememmel kellett megbizonyosodnom arról, hogy Faye és a fiam is jól vannak. Csakhamar a nővérek tudatára is eljutott, hogy ha nem engednek, akár át is verekedem magam a folyosókon, engem ugyan távol nem tartanak a gyerekemtől. Megharcoltam érte, hogy egyáltalán labdába rúghassak apaként, Faye sokkal brutálabb próbatételt jelent, mint a kórház összes dolgozója együttvéve, fokozva a kint tomboló viharral.
- Kösz, tudom.. - sóhajtok nagyot, és magamhoz húzom a nőt. Időtlen idők óta nem öleltem át, nem éreztem, ahogy megremeg a kezeim között, pedig nem szorítom annyira, amennyire jelenleg szeretném. - Te kettőnk helyett is csinos vagy, de legfőképp kevésbé vizes.. - nézek végig rajta, amennyire az ölelés engedi, de még csak a pizsamája színét se sikerül megállapítanom. - Nem az én vérem.. - teszem még hozzá, mielőtt rémüldözne, ha esetleg észreveszi, hogy egy elmosódott vörös folt tanyázik az ingemen.
- Tudom-tudom. Legközelebb autóval jövök.. - nevetek fel öblös hangon, amint megérzem, hogy az ökle a mellkasomat éri. Nincs benne erő, így hezitálok egy pillanatig, mielőtt elengedném. Jót akartam, időt és energiát spórolni, de egyik se jött össze. Ha belegondolok, sokkal nagyobb lehetősége van annak, hogy a hosszú út folyamán valami komplikáció lép fel, mintha repülővel jönnék. Összességében. Én meg persze kifogom azt az egy alkalmat, amikor simán otthagyhattam volna a fogam.
Kérdésére csak bólintani tudok, nem azért verekedtem át magam szó szerint az özönvizen, hogy megtorpanjak tőle két lépésnyire, mégis ez történik. Faye már javában föléhajolva beszél hozzá és mire észbe kapok már a karjában is van a fiam. A fiunk. Minden mozdulatát megfigyeltem, külön figyelmet szenteltem az arcának, és még a félhomályban is meg tudtam állapítani, mikor jött el az a pillanat, mikor felragyog. A szemeit ugyan nem láttam, de a tartása is megváltozott attól a rajongástól, ahogy a fiunkkal bánt. Én meg csak ámultam rajta, hogy a nő, aki két pillanat alatt képes volt bárhol és bármikor kikaparni a szemem, ha csak ferdén néztem vagy rosszul vettem a levegőt, odaadó anyaként babusgatja a közös gyerekünket. Ez aztán a kettősség, próbálja meg utánozni valaki.
- Szia kis harcos! - lépek Faye mellé, hogy én is megpillanthassam a kis csomagot a kezében. Apró, nagyon apró. És törékeny. A kis keze alig látszik ki a ruha ujja alól, a lábával rúg egyet, a szája szétnyílik, de nem zavartatja magát, alszik tovább. Én meg ott helyben elolvadok. - Nagyon siettél hozzánk, apa ide se ért időben, de már itt vagyok. Itt vagyok.. - motyogom halkan, mint egy mantrát. Bár egyáltalán nem volt megbeszélve, hogy bent leszek a szülésnél és őszintén valószínűleg csak a folyosón masíroztam volna fel-alá, mégis itt akartam lenni. Itt, ahol csak egy fal választ el az eseményektől, nem államhatárok, országutak meg egy természeti katasztrófa. Úgy érzem lemaradtam valami fontosról. - Mi történt? - kérdezem aztán Faye-nek intézve, mivel ha a fiam akarna se tudna válaszolni rá. A szemem viszont nem tudom levenni róla, a kezemmel óvatosan simítok végig pelyhes szőke haján. Vér a véremből. Rajongok érte. Én is.

- Tudja mit? Nekem erre nincs időm... - hagyom faképnél a légitársaság munkatársait, miután már a mentősnek és a rend éber őreinek is beszámoltam a történtekről és jegyzőkönybe is vették, hogy a helyszínt saját felelősségemre hagyom el, és visszautasítottam az orvosi segítséget. Memphisben nem ismerem ki magam, kint egy kisebb fajta karibi hurrikánnak minősített szörnyeteg tombol, én meg egyre csak azon gondolkozom, hogy fogom megoldani a hazajutást. Sőt, hova érdemesebb most mennem, haza vagy New Orleansba, ahol valószínűleg még nagyobb a fennforgás? A mobilomra tudok a legkevésbé támaszkodni, így amint megállapítom, hogy nem csak térerőben szenvedek hiányt, hanem mindenféle szolgáltatás nélkül kell boldogulnom, a kézipoggyászomat felnyalábolva a helyi autókölcsönző felé vettem az irányt, ami szerencsémre nonstop működik, viszont tudtam választani a fekete SUV és a fekete SUV között, így a fejemet fogva írtam egy csekket, csak hogy haladjunk. Ennél hivalkodóbb valószínűleg aligha lehetek, ráadásul mindez persze egy vagyon. Mire a papírokat aláírtam, már tudtam, hogy New Orleans felé veszem az irányt, a vihart ígyse-úgyse tudom elkerülni, a szavamat pedig igyekszem betartani, bár elméletileg két órával ezelőtt kellett volna landolnom a városban, ehelyett még csak a közelében sem vagyok.
Amint autóba pattanok, rájövök, hogy nem teljesen vagyok épelméjű, amiért ilyen időben vezetek, de az utakon nincsenek sokan, mindenki bemenekült a kis vackába, hogy ott vészelje át az ítéletidőt, én meg nekifeszültem egy hat órás útnak. Magyarázatnak elég lenne annyi is, hogy nincs kedvem a tranzitzónában dekkolni instant kávészagban és sok ideges, nyúzott embert bámulni, miközben még négyen próbálnak felvenni valamiféle jegyzőkönyvet. Ez Amerika kéremszépen..
Az eső sűrű, a vihar dobálná a kocsit, de az masszívan állja a sarat, viszont GPS nélkül egy kicsit meg vagyok lőve, mivel a táblákat is aligha látni. Meg kellene várni, míg a vihar lecsendesedik, de valahogy sose a türelmemről vagyok híres, ráadásul egy kis természeti csapás még sosem állt közém és a céljaim közé, mégis milyen férfi lennék, ha sikerülne neki? Körülbelül félúton lehetek, mikor az anyósülésre dobott mobilom újból életre kel és a kijelzőn megjelenő értesítések alapján azt mondanám, hogy Faye nagyon el akart érni engem, csakhogy nem jött össze neki. Nagy sóhajjal veszem fel a telefont, hogy visszahívjam, de már azt várom, hogy beolvasson, amiért egy megbízhatatlan seggfej vagyok.. Mondjuk, ha kinézne az ablakon, látná, hogy ez most épp tényleg nem az én hibám.
A meglepetés akkor ér, mikor Faye helyett valaki egészen más veszi fel a telefont, én meg először majdnem satuféket, aztán padlógázt nyomok, mikor egy szuszra elhadarja, hogy Faye kórházban van, a fiam megszületett, de ne aggódjak, mert rendben van. A nagy lófaszt van minden rendben! Az ideg olyan gyorsan kerít a hatalmába, hogy észre se veszem, hogy a kormányon nyomot hagy a markom. Azt már nem várom meg, míg rákérdez velem mi van, még előtte bontom a vonalat. Úgy tűnik, hogy elég jól informált, de nincs kedvem bájcsevelyre, mikor kerek két órám maradt arra, hogy lélekben felkészüljek arra, hogy apa leszek. Lettem. Azt se tudom, hova kapjak, élesen szívom be a levegőt ás közben próbálok eszemnél maradni, hogy a vezetésre is tudjak koncentrálni. Nehezen megy, a hátralévő két óra csigalassúsággal telik, percenként nézem az órát, ami vánszorog, pedig én nagyon sietnék. Soha nem siettem még ennyire sehova.
A városba érve aztán tapasztalom, hogy a vihar csendesebb, nem ringatom magam hiú ábrándokba magam azzal, hogy leelőztem. A lényegen így sem változtat, hisz a kórházhoz érve azalatt az idő alatt, míg a kocsiból kiszállok és a bejáratig eljutok, simán bőrig ázom. Nem is baj, az ingemen ugyanis volt egy kisebb vérfolt, amit eddig úgy tüntettem el, hogy a bőrkabátomat magamra kaptam. Itt viszont már ezzel sem foglalkozom.
- Charpentier, most szült. - csapok nagyon lényegretörően a nővérpultra, mikor látom, hogy nem igazán akarnak rólam tudomást venni. Így sem lesznek segítőkészebbek, de legalább már rám figyelnek. Feltesznek egy csomó lényegtelen kérdést, ahelyett, hogy útbaigazítanának és nem rabolnánk itt egymás idejét. - A gyerek apja.. - válaszolok kissé ingerültem a "kije vagyok én neki?" kérdésre. Ez pedig három oknak tudható be. Egy: megszületett a fiam, és ennek még nagyon nem lenne itt az ideje. Kettő: épp egy tomboló vihart szeltem csak át, hogy aztán csuromvizesen számonkérjem. Három: ma már túl sok lényegtelen kérdést hallgattam végig, nem vagyok hajlandó még egy értékes percet vesztegetni, mert ők nem tudják végezni a munkájukat.
A válaszom után persze egyből mosolygósra váltanak, és kapok is egy kísérőt, de gyanítom nem azért, mert magamtól nem találnék oda, hanem mert nem akarják, hogy felügyelet nélkül randalírozzak a folyosókon. Jól is teszik. Azt viszont nem kértem, hogy menet közben tartson nekem kiselőadást, mégis jól jön. Az egész nem több négy percnél, de a végén képes vagyok úgy nézni a nővérre, mint aki jót tett velem, mert tulajdonképpen így is van, pedig csak egy nyomtatott papírról olvasott fel dolgokat, aztán fűzött hozzá magyarázatot. Bármennyire is nem akartam hallani az elején, nem hagyta abba, én pedig csak úgy ittam a szavait. A fiam egészséges, kétezer-hatszázötven gramm, negyvennyolc centi, meg magyarázott valami tökéletes Edgárról is, bármi legyen is az. Mire az ajtóhoz értem csak annyi maradt meg, hogy a fiam tökéletes. Hát persze, hogy az.
Vettem egy mély levegőt, mielőtt nekiiramodtam volna az ajtó felé, amerre a nővér mutatott, aztán megtorpantam. Mégse ronthatok be úgy, mint egy felbőszült bika, a fiam nem láthat így, na meg Faye se. Arra viszont nincs időm, hogy rendbe szedjem magam, csak azért várok egy percet, hogy az érzelmeim csillapodjanak. Az ajtóhoz lépve viszont azt veszem észre, hogy nincs csukva, a folyosóról bevilágít a tompa fény, kintről pedig hamarosan a hajnal első sugarai. Lassan, de legfőképp halkan lépek be, az arcomon végigcsorognak a hajamból hulló esőcseppek, amik aztán előbb a ruhámon végzik, onnan pedig a padlóra csöpögnek. Ha otthon lennénk, ezért tuti morogna egy sort, talán most is megteszi, de egy kicsit sem érdekel. Nyilvánvaló, hogy mennyire megkönnyebbülök, mikor meglátom, hogy rendben van, bár talán elszenderedett, mert nem látom mozdulni.
- Charlie telefonált.. - szólalok meg végül nagy nehezen. Nem akarom felébreszteni, de az ő szájából kell hallanom, hogy mindketten jól vannak. Most realizálódik csak bennem, hogy két óra alatt annyi aggodalom gyűlt fel bennem, amit egy liftes információbomba nem tudott orvosolni. Jöhetne ide bármilyen orvos, nekem tőle kell hallanom, majd akkor megnyugszom.