Túl merész voltam ezzel az öleléssel, talán hagynom kellett volna hogy elintézhesse magában a dolgot, de ő is segített nekem, tartoztam neki ennyivel. Meg hát, nem is olyan rossz érzés őt ölelni, nagyon izmos a hasa.. Bár mondjuk, nem is lényeges csak megjegyeztem magamnak. - Miért haragudnék, ne butáskodj.. - mondom neki, próbálom megnyugtatni őt, bár nem tudom mennyi sikerem lesz. Tényleg nem kellett volna megkérdeznem tőle ezeket a dolgokat, talán ha nem is jöttem volna le vele, akkor tudna dolgozni és tudna a munkájára koncentrálni. Majd végül kezét az enyémre rakja és tovább magyarázkodik, nem is értem miért, igazán nem hozott kellemetlen helyzetbe engem. - Oz kérlek, nem hoztál kellemetlen helyzetbe. - mondom neki és remélem most már tényleg sikerül meggyőznöm. Bár kicsit fura ez az öleléses dolog, magamat is megleptem vele, azonban nem volt kellemetlen. De legalább már nem sír, valami jó hatása biztosan. Aztán szembe fordul velem.
Nem tudom, hogy.. hogyan kéne viselkedni egy ilyen helyzetben, így csak halvány mosoly jelenik meg az arcomon és én is nézem az ő szemeit. Van benne valami, ami miatt vele tudok beszélni, vele sokkal könnyebben megy, mint a terápián, talán mégsem velem van a baj, hanem az ottani emberekkel. - Lehet vissza kéne mennem a sürgősségire. - mondom neki, majd a mosoly eltűnik az arcomról. Nem hagyhatom magára Sallyt, nem tehetem azt, amit anyuék, éreztetnem kell vele, hogy van itt mellette valaki, van aki azt szeretné, ha minél előbb felépülne. Tudom, hogy ő is sokat időt töltött mellettem, mikor még haza sem engedtek a kórházból a szívem miatt. Eleinte úgy nézett ki, hogy a szervezetem ki fogja lökni az új szervet és meghalok.. de végül nem így lett, túléltem.
Csak néztem őt, ahogyan cselekszik és hallgattam a szavait, majd bólogattam, mikor közölte, hogy nem tárja fel a testet. Végül pedig.. mikor már azt mondja, hogy haza visz, ha szeretném.. Nem is tudom, csak a hullát néztem, a filmekben mindig elszokták rakni, most pedig ott van, fura, de.. nem akarok megszólalni, hogy a filmekben így meg úgy.. talán csak kinevetne. - Ez szabályos? - mutatok a boncasztalra. Mondjuk valami jobb is eszembe juthatott volna, de jelenleg.. nem is tudom. - És.. nem fogok hazamenni, Sallyt nem hagyhatom magára.. - mondom neki és végül csak úgy rám zúdul a bűntudat. - Mennem kell. - mondom, gyorsan lekapom a fehér köpenyt felakasztom a fogasra és rohanok is fel a lépcsőn, bár.. egyszer meg kell állnom. Remélem nincs semmi baja és Oz.. sajnálom, hogy csak úgy ott hagytam, bárcsak.. mit? Számot cseréltünk volna? Ő orvos én meg még csak gimnazista.. 

Talán mondani szeretett volna valamit, de még sem tette, talán nekem kellene elmesélnem, hogy szívátültetésen estem át, de.. Ez számomra olyan dolog, amit nem tudok olyan könnyen elmesélni, túlságosan is nagy hatással van rám. Így én is csak elmosolyodom vele együtt. Nagyon kedves fiú, talán vele kedvesebbel még nem is találkoztam és nem szép ilyet mondani, de örülök, hogy találkoztunk. Sikeresen eltereli a figyelmemet arról, hogy Sally feljebb az életéért küzd és most, hogy megint rá gondolok.. nem! Sally egy erős lány, küzdeni fog, küzdeni fog, mert tudja hogy engem nem hagyhat itt, tudja hogy én itt vagyok neki és ha másért nem is, de értem van értelme küzdeni. Nagyon szeretem őt, túlságosan is szeretem őt és ezért érint ilyen rosszul a mostani helyzet. Nem kellett volna lebetegednie, gondolom anyuék nem adtak neki pulcsit vagy nem takarták, így is mindig én szoktam vele megcsinálni ezeket.
Valami megváltozott benne vagy rajta, tényleg nem kellett volna felhoznom a testvérét. Bár nekem nem ikrem van, mégis tudom, hogy mennyire fájna, ha Sally eltűnne, ha nem tudnék róla semmit sem.. Ostoba vagyok, egy buta, meggondolatlan lány.. Bár ne kérdeztem meg volna, bár másmilyen lány lennék, bár.. meg se születtem volna. Néha már eljátszottam a gondolattal, hogy mennyivel jobb lenne ez a világ nélkülem, ha nem lennék, ha csak eltűnnék. Most is ezt érzem..
Meglep, hogy hirtelen milyen ingerült lesz és a szavai is kissé mások, bár próbál nem megbántani, mégis kiérezhető, hogy mekkora feszültség tombol benne. Végül pedig elfordul, nekitámaszkodik az asztalnak. Nem is értem hirtelen, hogy mi mehet le benne, de tudom, hogy.. sírni fog. Sose tudtam, hogy hogyan kell megvigasztalni valakit, bár pár másodpercig lefagyva ülök csak őt és próbálom szóra nyitni az ajkaimat, de nem jöttek ki rajta hangok, torkomon akadtak a szavak, így hát csak felálltam és szép lassan megközelítettem őt. Tudom, hogy nekem ölelésre lett volna szükségem olyan emberektől, akiket szeretek, talán neki is erre van szüksége.. Minden szó nélkül megállok mögötte és szép lassan átölelem a testét, míg a fejemet a hátára hajtom. Ölelem őt és próbálom éreztetni vele, hogy itt vagyok és minden rendben lesz.  

Bár nem mondom, hogy nem jó itt lenni, mégis olyan különös érzés kerít hatalmába, hisz ki tudja mennyi hulla járt már itt az évek alatt. Csak figyelem Oz cselekedeteit, csendben ülök ott és várok, bár nem tudom, hogy mire várok, de várok. Próbálom nem megzavarni a munkájában, magam is tudom, hogy mennyire kellemetlen, amikor koncentrálni próbálok és valaki hangoskodni kezd. Még sosem láttam élőben boncolást és nem is hittem volna, hogy valaha részem lesz benne, ha anyu ezt most tudná biztosan eltiltana Oz közeléből és sosem találkozhatnék vele többet. Talán még be is perelné őt, amiért idehozott, de amiről anya nem tud, az nem is fáj neki és.. Mivel nem lesz itthon, így pénteken sem fogok elmenni arra a terápiára, talán többet nem is fogok, nem szeretek oda járni és engem sem szeret ott senki. Én vagyok a különc lány, aki alig szólal meg, akinek a véleménye szöges ellentétben van a többiek véleményével. Eddig is ez volt a baj, én voltam a különc lány, aki kiközösíttek, mert nem volt olyan mint a többiek.
Kérdésemre először kérdéssel válaszol vagyis egy nevet kérdez, de nem is tudom, ezek szerint a testvérét Holdennek hívják. Látszik az arcán, hogy nem is kellett volna megkérdeznem a dolgot, valami baj lehet én pedig tudatlanul pont belekérdeztem. Talán bölcsebb lett volna magamban tartanom a kérdést mintsem hangosan kimondani. Végül csak hallgatom a szavait. Szóval az ikertestvére és ő nem a rendőrségnek, hanem az olyan átlagpolgároknak dolgozik, mint amilyen jómagam is vagyok. Nem is tudom, hogy mit kéne mondanom, így hát nem is szólok semmit sem, csak bólintok egyet, bár háttal van nekem, így ennek nem is lehet szemtanúja. Végül mikor megosztja velem, hogy a testvére eltűnt.. - Sajnálom. - mindössze ennyit tudok csak kipréselni magamból. Én is szeretnék neki segíteni neki úgy, ahogyan ő is tette nem rég velem, de én arra nem vagyok képes, nem tudom, hogy mit kéne tennem és azt sem tudom, hogy mivel nyugtathatom le, nem ismerem őt.
Aztán belekezd a munkájába én pedig figyelem őt, ebben mindig is jó voltam, én voltam a csendes megfigyelő. Néztem, ahogyan mások élvezik az életet, hogy mindenki azt tett, amihez kedve volt, míg én azon aggódtam nagyon sokáig, hogy mikor fog leállni a szívem és mikor jön el értem a halál. Én is szerettem volna szurkolólány lenni, szerettem volna cigánykerekeket vetni, ugrálni, szaltózni, de.. Gyenge volt a szívem, egy erőteljesebb mozgás miatt bármikor megmondhatta a csődöt, hisz a koszorúereim nem működtek rendesen.. Szerettem volna olyan átlagos lenni, mint az emberek, akik körülvettek, bár hiába lett új szívem a szüleim nem engedték, hogy sportoljak vagy valami megterhelőbbet végezzek, mint az olvasás.
Végül pedig teljesen elmerültem a gondolataimban és csak arra lettem figyelmes, hogy előttem terem a vérnyomásmérővel. Nagyon jól tudom, hogy ha megméri alacsony értéket fog mutatni, nekem mindig is alacsony volt a vérnyomásom. - Rendben, köszönöm. - mondom neki, majd várom, hogy végezzen a méréssel és még mielőtt megszólalhatna összeszedem minden bátorságomat. - Nem akartam felhozni Holdent, sajnálom Oz. - és ha a szavam nem lenne elég, még a szemem is tükrözi, hogy mennyire sajnálom. Nem szerettem volna régi sebeket feltépni benne.

Magam sem értem, hogy miért kellett éppen most ennek történnie, minden mehetett volna a normális kerékvágásban, most azonban a sors még sem így szerette volna. Örülök, hogy Oz itt van és beszélget velem, valamilyen szinten sikerül eltereltetnie a gondolataimat az életéért küzdő húgomról, ami egyszerre kelt bennem nyugodtságot és bűntudatot. Végül a nyugodtság győzedelmeskedett, talán éppen ezért is elegyedtem vele beszélgetésbe, sikerült megnyugtatnia, bár ehhez az is hozzájárult, hogy szégyelltem magam.. mert sírtam, mert idegen emberek előtt sírtam. Nagyon remélem, hogy Sallynek nem lesz semmi baja és minden rendben lesz, jó kezekben van, tényleg jó kezekben van és ezt nem csak bemesélem magamnak, hogy jobban érezzem magam, legalábbis remélem.. vagyis tudom! Tényleg jól ezek az orvosok és nem lesz semmi baj.
Mikor kimondja a nevemet kissé elmosolyodom. Olyan, mintha már ezer éve lennénk barátok, bár nem is nagyon tudom milyen barátkozni, na meg azt sem, hogy milyen ha az embernek van egy barátja. Mondjuk persze nekem is volt egy barátnőm, egy nagyon is közeli barátnőm, azonban nem igazán végződött úgy a dolog, ahogyan én azt szerettem volna. Miután elmondtam neki a történetem, miután már mindent tudott.. Sajnált és szánt és tudjátok.. ez a két legrosszabb dolog, amit velem egy barát csinálhat. Nem szerettem volna, hogy csak azért barátkozzon velem, mert fél attól, hogy mit vált ki a távozása. Majd mikor átkarolja a karomat pár pillanatig csak bambulok rá és nézek ki a fejemből, aztán észbe kapok és csak előre nézek, hogy ne menjek neki senkinek és semminek se. - Köszönöm szépen. - mondom neki, majd elindulunk szép lassan. Olyan fura, hogy valaki ilyen dolgokat mond nekem..
Végül pedig a magyarázatára nem is tudom, hogy mit feleljek, így csak pár másodpercig csendben haladok előre. Valójában értékelem, hogy elhívott magával és foglalkozik velem és lelkiállapotommal, én még sem szeretnék az ő terhére lenni, persze azt is tudom, hogy nem hívott el volna, ha a terhére lennék. Végül pedig rápillantok és.. - Szívesen beszélgetek veled és köszönöm, hogy ennyit foglalkozol velem Oz. - mondom neki végül egy halvány mosollyal. Bár megkérdeztem volna tőle, hogy egészen pontosan hova is tartunk, ment lent nem olyan dolgok szoktak lenni, mint például egy könyvtár vagy valami ehhez hasonló. Végül pedig csak megállunk valahol én pedig hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak, nem hittem volna, hogy ő itt dolgozik, aztán mikor kimondja, hogy hol vagyunk.. Mindig is érdekelt, hogy milyen egy boncolás és milyen egy boncterem.
- Mindig is érdekelt az ilyen dolog. - hiába menekültem eddig mindig a könyvek által nyújtott menedékben, engem is érdekeltek ezek a dolgok. Bár az, hogy nem lesz büdös a hulla megnyugtat, még sosem éreztem a hullaszagot, de nem is most szerettem volna kipróbálni. Aztán mikor kinyílik az ajtó én csak belépek és kíváncsiságomat leplezve csak alig nézek körül, bár pontosan olyan látvány tárul elém, amilyet a tévében is lehet látni. Például az CSI Miami-ban is hasonló boncolóterem volt. A köpenyt magamra húzom és helyet foglalok.
Bár azt mondta, hogy az öccse köpenye.. Ezek szerint ugyanaz a foglalkozásuk. Pár pillanatig csak csendben ülök, végül erőt veszek magamon. - Szóval az öcséd is boncoló? - kérdésem kissé bugyutára sikeredett, így csak egy aprót sóhajtok és mielőtt még bármit mondhatna csak megpróbálom menteni a menthetőt. - Ugyanaz a munkátok? Együtt dolgoztok?

Sosem hittem volna, hogy valaki valaha is kedves lesz velem, mármint természetesen.. nem is tudom. Annyira hozzászoktam, hogy a körülöttem élők gonoszan viselkednek velem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, talán éppen ezért is féltem, mikor ez a férfi zsebkendőt nyújtott felém. Nem voltam hozzászokva a kedvességhez, figyelemhez és törődéshez idegenektől. Talán tényleg itt lenne az ideje, hogy nyissak a világ felé, hogy ne meneküljek el mindentől és mindenkitől, még Dr. Steele is büszke lenne rám, amiért beszélgetek valakivel. Bár van még egy lezáratlan beszélgetésem a doktornővel és tudom, hogy arra is egyszer sort fog keríteni, például a most pénteki csoportterápián.
Annyira nem akarok visszamenni.. és mióta a nénikém is itt volt, azóta még inkább nincs kedvem. Ő olyan megértő, ő megpróbál engem megérteni és nem rám erőltetni az akaratát, de a legjobb benne, hogy Sallyt is ugyanolyannak tekint, mint bárki mást. Anyukám tudom, hogy sokáig undorodott a saját gyermekétől, mert nem átlagosnak született, de a húgom érzelmileg sokkal fejlettebb, tanulhatna tőle elég sok mindent.
- Örvendek, én Rosa vagyok. - mondom neki egy igencsak halvány keretében. Bár sejtem, hogy ez csak egy sima becenév és mikor megpillantom a névtábláját.. Elég érdekes neve, azonban mégis tetszik, legalább nem csak nekem van az átlagostól eltérő nevem. De legalább a sírást sikerült abbahagyni és meg is fogadom magamnak, hogy soha többet nem fogok nyilvános helyen utat engedni az érzéseimnek, csak Sally állapota és az, hogy senkit nem tudok elérni betett nekem.
Mondjuk a következő monológ, amit elmond.. nem is tudok mit mondani eleinte, csak pislogok rá, talán kissé bambán is. Nem is kéne meglepnie, hiszen orvos, de engem mégis meglepnek a szavai. Azonban ha tudná a történetem, akkor tudná, hogy a szívemnek már nem tudok ártani, valamelyik szemetesben rohad éppen vagy nem is tudom, hogy hova viszik a felesleges szerveket.. És akaratlanul is eszembe jut a férfi, aki miattam halt, aki miattam nem kapta meg a szívet, amire olyan régóta várt, mert anyuék.. ­ ­ - Köszönöm a tanácsot, igyekszem észben tartani. - mondom neki, majd végül benézek az ablakon, de még mindig nem változott a helyzet, sokan veszik körül Sallyt, talán többen a kelleténél.
- Tessék? - bár kissé furcsa, hogy nevetés hagyja el az ajkaimat, de kijelentése vicces volt. Végül ráemeltem a pillantásomat, úgy tanítottak, hogy illik arra figyelni, aki éppen hozzánk szól. És következő kijelentése is meglep.. Hirtelen nem is tudom, mi lenne a helyes választás, vele menni vagy maradni. Elnézve a helyzetet nem nagyon tudok mit tenni, csak várhatok itt és ha túl aggódom magam, az se a húgom, se nekem nem fog jót tenni. Pár másodperc vonakodás után pedig elfogadom a felkínált kezet és felkelek vele. - Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem. - és ha elindul, hát én vele tartok, bár nem tudom mit ért lent alatt, azonban reménykedem, hogy a bizalmam nem hiábavaló és nem a szerveimet akarja eladni.

Tudtam, tudtam nagyon jól, hogy elfog jönni a pillanat, amikor a húgom nagyon beteg lesz, amikor kórházba fog jutni és kétséges lesz a túlélése. Sally eddig nagyon ügyesen elkerülte a betegségeket és valamilyen szinten a sorsát is, de a down-kóros gyerekeknél az egyszerű megfázás is súlyos gond, nem ám egy tüdőgyulladás. Még szerencse, hogy időben értem haza és rátaláltam a nappaliban heverő Sallyre, mert ha nem így lett volna, akkor.. Akkor.. Nem, még csak gondolni sem tudok arra, hogy elveszítem, elveszítem az egyetlen személyt, aki miatt küzdök, aki miatt tettetem, hogy minden rendben van. Talán már nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy eldobom az életemet és nem foglalkozok semmivel, de ilyen esetekben a húgom arca rémlett fel előttem. Az én okos, szép és csodás kishúgom, aki most élet és halál között van. Bár meglepetésként kéne érnie annak, hogy a szüleim nem jönnek haza a nyaralásról, de nem ér, tudom hogy nem is szeretnek minket vagy ha mégis, akkor nem annyira, hogy mi legyünk az elsők. És még csak be sem mehetek fogni a húgom kezét, leültettek az egyik kopott székre a sürgősséginél, remek.. Talán átérzem azt, amit a nénikém is, amikor a szívátültetésem folyt.
Már vagy fél órája ülök itt, csak sürögnek és forognak, de senki sem szól egyetlen egy szót sem és mikor véletlenül megérintek egy nővért.. Mintha a fejemben hallanék egy idegen hangot, ami azt mondja ’’szegény kislány’’. Talán már csak az aggodalom teszi ezt velem vagy a pánik kezdi átvenni az irányítást a józan eszem felett. Próbálok elérni valakit telefonon, valakivel beszélnem kell, mert ha nem, akkor sírásban fogok kitörni és még sosem sírtam ennyi ember előtt, sőt szinte semmit sem szoktam kimutatni. Mikor Virginia nénikém hangrögzítője bekapcsolt vállamat elkezdte rázni a zokogás. Arcomat lesütöttem és eleinte megpróbáltam némán sírni, csak a könnyeimnek engedtem utat, végül pedig már hang is kísérte a jelenetet. Próbáltam megnyugtatni magamat és próbáltam lenyugodni, de egyszerűen nem ment, az aggodalom és a félelem sötét egyvelege átvette az irányítást felettem..
Pár perccel pedig arra leszek figyelmes, hogy valaki előttem terem a semmiből egy fiú és a zsepijét nyújtva felém, biztosan szánalmat keltett benne a sírásom és talán mindenki másban is, aki körülöttünk van, csak benne volt elég mersz és bátorság, hogy segítsen.. vagy csak elakar hallgattatni, hogy végre fogjam be és hagyjam abba a sírást. Mikor azt mondja, hogy minden rendben lesz, csak összeszorítom az ajkaimat és abbahagyom a zokogást, bólintok is egyet. A zsepivel letörlöm a könnyeimet, veszek egy mély lélegzetet és a fiú szemébe nézek. – Sajnálom. Nem akartam kellemetlenséget okozni neked. – bár mások számára talán érthetetlen lehet a mondatom, de az én életemben..