≫Születési idő, hely ≪ Brüsszel, Belgium; 1981. február 9.
≫Család ≪ Van egy nagyon kedves bátyám, akit mindenkinél jobban szeretek, annak ellenére, hogy tizenkét éve nem láttam azt a mocskos képét! Te szemét disznó, hogy tehetted ezt a saját húgoddal? Mégis, mi a fasz képzeltél, amikor börtönbe juttattál? KI FOGLAK CSINÁLNI!!!
Khmm... Már csak ő maradt nekem, de nemsokáig!
Kedves Bátyám!
Idejét sem tudom már, hogy mikor beszélgettünk utoljára. Félre ne értsd, nem neheztelek rád, hogy egyetlen levelemre sem válaszoltál, és azért sem, hogy a tizenkét év alatt egyszer sem látogattál meg. Tudom, hogy csalódást okoztam neked, hogy nem úgy alakult az életem, ahogyan annak idején elterveztem, ahogyan elterveztük, de ami történt, megtörtént és nem tudok változtatni rajta. Csak abban reménykedem, hogy egyszer meg fogsz tudni bocsátani nekem, hogy egyszer elmagyarázhatom neked a miérteket és a hogyanokat.
Nyafoghatnék, hogy mennyire szörnyűek voltak a börtönben töltött évek, de nem teszem, mert már én is unom ezeket a történeteket, pedig hidd el nekem, lenne miről mesélnem. Hogy mennyire megváltoztatott a bent töltött idő, hogy mennyi igazságtalanság történt velem, hogy mennyire gyűlöltelek, amikor a vádlók padján álltál és nem hittél nekem. Mára azonban megbocsátottam, tudom, hogy mit követtem el és ezért megbűnhődtem. Bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét, elkerülhetném azt a végzetes találkozót, a megszégyenülést, a kínokat és a fájdalmakat, amit okoztam és amit el kellett viselnem. Bárcsak!
Ígérem, nem teszem. Már eleget szenvedett mindenki, aki résztvett ebben az egészben, s feltépni a régi sebeket nem tenne senkinek sem jót. Inkább előre nézek, a jövő felé és új utakat keresek, a tizenkét év alatt volt időm mindent átértékelni, s új emberként fogok a börtön falain kívülre lépni. Tudom, hogy semmit nem várhatok el tőled, de kérlek, találkozz velem, beszélgessünk, hallgassuk meg egymást, mint régen, amikor gyerekek voltunk, amikor párnákból várat építettünk, ahová senki más nem léphetett be, csak mi ketten, amikor még tudtunk egymással nevetni, dalolni, játszani.
Reménykedem, hogy amikor újra felbukkanok az életedben, akkor így lesz. Még két hetem van vissza, s akkor mindent magam mögött fogok hagyni. Már szinte érzem az óceán illatát! Emlékszel, mennyit játszottunk a homokos partokon és mennyi homokvárat építettünk? Akkor még minden olyan egyszerű volt, egy sokkalta másabb élet, egy boldogabb élet. Akkor még számíthattunk egymásra, akkor még elmondtad nekem az összes titkodat, mint ahogyan én is elmeséltem szívem legféltettebb titkait. Emlékszel? Neked vallottam be először, hogy a lányokat szeretem... Beszéltél azóta Lexaval? Vajon mi lehet vele?
Lelkem mélyén remélem, hogy ő is jól van, bár a tárgyalás óta vele sem találkoztam. Emlékszel, hogy mennyire kedvelted őt? Hogy mennyire megtaláltátok elsőre a hangot, amikor bemutattalak neki? Még most is mosolyognom kell, amikor a találkozóra gondolok! Pedig mindig is mondtam, hogy nem bírod az italt, mégis, ki hallgatott rám valaha? Semmi gond, semmi gond... Mit gondolsz? Megkeressem őt, miután kiengednek? Vajon úgy érez, mint ahogyan én azóta is? Vagy továbblépett? Talált magának valaki mást?
Annyi, de annyi kérdésem lenne hozzá és hozzád is, és mindig is sajnáltam, hogy ezeket sosem tehettem fel nektek. Hogy egyedül maradtam ebben a szörnyű világban, hogy nem volt kihez fordulnom, hogy nem volt senki a támaszom és nem mondhattam el a fájdalmamat senkinek. De pozitív gondolatok, a jövőbe vetett hit, hogy nemsokára újra látjuk egymást, átbeszélünk mindent és remélem, meg tudsz bocsátani nekem, mint ahogyan én már régen megbocsátottam neked.
Köszönöm, hogy meghallgattál, hogy elolvastad a soraimat és reménykedem, hogy minél előbb újra találkozunk:
Diana