Nem vagyok képes napirendre térni e felett a fickó felett. Az egyik pillanatban süt a szemeiből az erő, a megfélemlítés egy különös szikrája, a másikban viszont úgy csavarja a mondandóját, hogy el sem tudom dönteni, vajon igazat mond vagy csak a bolondját járatja velem. Talán még ő maga sem döntötte el ezt, azért érzem benne ennyire a kettősséget.
- És az Ön értelmezésében mégis mit takar a jól viselkedés fogalma? - nem hinném, hogy valaha is rosszul viselkedtem volna, legalábbis távol áll tőlem a gonoszkodás, a gúny, s az ellenszenv, bár azt nem tagadom, hogy néhány ember pont ezeket váltja ki belőlem. De mindenkinek lehetnek rossz napjai, nem igaz? Na nem mintha most őrült jegyzetelésbe kezdenék, mivel tudnék a kedvére tenni. Még abba se szívesen megyek bele, hogy heti egyszer ő főzzön, félek simán mérget keverne az ételembe.
- Határeset? Miért, mi baj van a baseball-lal? - ezt már-már személyes sértésnek veszem. Nem lelkesedem túl sok sportért, de a baseball valahogy mégis közel áll a szívemhez. Bár én nem vagyok az az elvakult szurkoló, aki csak és kizárólag egy csapathoz kötődik. Ha izgalmas és jó játékot nézhetek, akkor nekem ugyan édes mindegy kik mérkőznek meg egymással.
- Akkor? - egy röpke kérdés arra vonatkozóan, hogyha már tudna máshol lézengeni, akkor miért is nem teszi. Miért pont én szúrtam neki szemet? Csak mert új vagyok a városban? Ez így azért nem igazán fair.
Szúrós pillantásokat vetek felé, mikor mosolyogva megjegyzi, hogy ő az első, aki ivott a véremből. De ahogy újra megszólal gyorsan el is kapom a csuklómat a számtól. Inkább folyatok majd rá egy kis hideg vizet és bekötöm gézlappal vagy valamivel. Ha jól rémlik, valahol az előszobában láttam is egy elsősegélydobozt...
- Kívánatos? Hm, nem, szerintem ez nem ironikus. És nem aggódom. - de, tulajdonképpen aggódom, ám ezt nem tervezem kimutatni felé. A szívem az idegességtől így is sokkal gyorsabban ver, s nincs szükségem arra, hogy ebből ő is bármit észrevegyen. Annak csak még rosszabb vége lenne.
- Lehetne, hogy majd ne idebent bagózzon? Hátul ott a kert, elől pedig a tornác. Vagy csak hajoljon ki az ablakon, de hálás lennék, ha a függönyök és a bútorok nem vennék be a füst szagát. - némileg kedvesebb hangsúlyra váltok, hátha ezzel elérhetek valamit, bármit, akármit... - Nincs kutyám, egyébként is jól vezetek, szóval nem fogom összekarcolni a szerelmét. - nem tudom miért kell rögtön minden női vezetőt elítélni. Lehet, hogy egy kis suhanc, aki éppen most kapta meg a jogosítványát és kölcsönbe apuci autóját, ő előbb kárt tesz Darius motorjában. Csak azért mert nőből vagyok, törvényszerű, hogy rosszul is vezetek?
Magam sem értem miért is lépem meg a következő lépésem. Előveszek egy tányért és ráhelyezek egy szelet pizzát, majd egy szalvétát mellékelve hozzá beviszem a nappaliba és a Darius mögött lévő dohányzóasztalra helyezem. Míg én magam pedig leülök a kanapéra és ott fogyasztom el a maradék pizzámat. - Nincs pasim... - tulajdonképpen senkim sincs, de ez is olyan információ, amit egyelőre megtartanék magamnak. Egy újabb falat után viszont úgy döntök, hogy végül is még színt is vallhatok. Nem épp annak a fajtának tűnik, aki ezzel az információval kívánna keresztbe tenni nekem. Van egy olyan érzésem, hogy előbb törné ki a nyakamat, hogy elintézzen egy vitát, mintsem rám szálljon a titkaim miatt.
- Mystic Falls-ban vagyunk, itt azért nem olyan nagy dolog összefutni... nem emberekkel. - nem tudom, milyen megnevezés illene rájuk a leginkább. Természetfeletti lények? Mágikus lények? Mindegy is, maradok a nem ember megnevezésnél, úgyis érti, hogy kikre gondolok. - Ráadásul, ha az ember ostoba módon éjszaka sétál a temetőben, akkor ne is számítson semmi jóra. Bár úgy tűnik a saját házában sincs biztonságban senki. - fintorgok egyet, jelezve ezzel azt, hogy nem csak a sötét farengetegben les veszély rám. Mert ha úgy nézzük, talán most, ebben a pillanatban is veszélyben vagyok és csupán percek vannak hátra az életemből. Sose tudhatom, hogy mik Darius szándékai.
- Egy vámpír még nagyon régen megigézett, hogy elfelejtsek valamit. Pár napja ezt az igézést elszívta rólam egy warlock. Röviden ennyi a magyarázat arra, honnan tudok erről az... egészről. - nem mentem bele a részletekbe, felesleges lett volna.
- Maga honnan szerzett tudomást ezekről? Gondolom nem volt mindig... "ilyen". - nem értem, honnan jött az érdeklődés, de valóban kíváncsi vagyok erre. Az már más kérdés, hogy hajlandó lesz-e megosztani velem ezt az információt vagy mondjuk úgy tesz, mint aki a nagy "szerelésben" nem is hallotta a kérdésemet. Mert ez utóbbi cselt is simán kinézném belőle, habár nem tudom, mi értelme lenne ködösíteni egymás előtt. Hisz világossá vált, ő itt marad. Viszont... én sem megyek sehová, szóval talán nem is lenne rossz ötlet megismerni egymást.

Ha nem lennék biztos abban, hogy a családom a városban tartózkodik, már rég megbántam volna, hogy egyáltalán átléptem Mystic Falls városának határait. Az az éjszakai találka Kai-jal valójában mindent megváltoztatott. Habár nem vagyok még teljesen képben azzal, ami ebben a városban folyik, némi rálátásom már van a dolgokra, ami viszont aggodalommal tölt el.
Az egyik pillanatban bájos vagyok, a másikban ellenszenves, a harmadikban elküldeném őt melegebb éghajlatra, most mégis beinvitálom az otthonomba. Erre senki sem találna értelmes magyarázatot, hisz én magam sem tudom, mit-miért teszek. De végül is teljesen mindegy, hisz a dolog lényege az, hogy ő eddig a házamon kívül tartózkodott, most viszont már idebent sétálgat.
Gúnyos mosolyt villantok felé, mikor oldalba lök. Én ugyan aztán nem fogom kiadni neki egyik szobát sem. Még csak az kellene, hogy a mai naptól kezdve az ő arcát lássam idehaza. Bár magát a látványt nem nevezném rossznak, sőt, jóképűnek találom, de a stílusa alaposan lehúzza az összképet. De nem hiszem, hogy ez túlságosan izgatná őt. Nem reagálok a megjegyzéseire, sőt, még a felém nyújtott kezét sem fogadom el. Nem azért, mert ennyire illetlen lennék, pusztán bunkóságnak tartom, hogy bemutatkozik, kezet nyújt, de a tekintetével már nem tisztel meg. Utánzom a csalódott fejcsóválását, majd követem a lépteit. Még csak az kellene, hogy valamiben kárt tegyen... így kénytelen vagyok figyelni, épp merre jár-kel a házban.
- Az elején? Minek az elején? - szalad ki a számon a kérdés, de közben agyban már bőven előbbre járok. - Oh... szóval tényleg azt hiszi, hogy majd egy fedél alatt fogunk élni? Gondolom majd én leszek a szakács, a takarítónő... Tudja, ez nem így megy. - felvilágosítom a helyzetről, bár a megérzéseim azt súgják, nem igazán fogja fel, miről is beszélek pontosan. Ha meg tényleg itt akar maradni... minek? Miért pont itt? Miért pont velem? Komolyan nem hittem, hogy Isten az eddigieknél is jobban meg tud verni, de úgy tűnik, tévedtem.
- Vagy inkább magának kéne egy másik helyet keresnie, ahol tévézhet. A sportokhoz visszatérve pedig... a baseballt szeretem, a focit nem. - fejtem ki a véleményem, miközben visszatérek a konyhából. Á, szóval most már dicséretet kapok? Ügyes lány vagyok... Kösz, mintha az ő elismerése kellett volna ahhoz, hogy tisztába kerüljek bizonyos képességeimmel.
- Aha, remek. És ezt a hobbiját nem tudná máshol űzni? - annyi hülyeséget elviseltem már életem során, hogy egyáltalán nem érdekelt, mennyire tűnök ellenszenvesnek a szemében. Csak azt akarom, hogy engem békén hagyjon és menjen el innen. De az a bizonyos női megérzésem azt súgta, erre nincs sok esély.
Nyelek, amint közelebb lép, majd összerándulok, ahogy a nyakamhoz ér. - Igazán lekötelez. - válaszolom a pohár elmosására adott ígéretére. De persze itt él az a mondás, miszerint hiszem, ha látom. Nem mintha ez az átkozott koszos pohár lenne a legnagyobb gondom.
Zavar, ahogy végighúzza az ujját a nyakamon, több, különböző okból kifolyólag is, ezért ha tudom, ellököm magamtól a kezét és hátrébb lépek. Alig tudok még valamit erről a természetfeletti világról vagy épp arról, hogy mi csupán legenda és mi az, ami bizony a kegyetlen valóság. De sajnálatomra percről percre egyre jobban kitisztul a kép.
- Még senki sem ivott a véremből. - figyelem, ahogy beleiszik a pohárba, ahogy a vérem enyhén vörösre festi a száját. - Kösz, de maradt még ott, ahonnan az jött. - megemelem felé a csuklómat, majd gondolkodás nélkül a számhoz emelem. Habár nem a vérszívás a célom, ez inkább amolyan ostoba, emberi szokás. Valamiért, ha megvágjuk az ujjunkat, rögtön a szánkhoz emeljük és úgy próbáljuk elállítani a vérzést. Ennek okaiba nem szándékozom elmélyedni, főleg miután rájövök, hogy ezt talán nem Darius előtt kéne. Még a végén több kedvet kap, aztán nem várja meg, hogy újratöltsem a poharát, legrosszabb esetben még a karomat is kitépi a helyéről. Nem mintha túl sok veszteni valóm lenne... de azért meghalni sem szeretnék.
Leengedem a karomat és kíváncsian nézek rá. - Van valami más hobbija is, amiről tudnom kellene? Csak, hogy ne lepődjek meg. Vagy az úgy már nem lenne izgalmas? - kérdezem, de a következő pillanatban már vissza is lépek a konyhában található kis asztalhoz és kiveszek egy pizzaszeletet a dobozból. Nem kínálom meg, mert okulva az előbbiekből, ha éhes, úgyis kiszolgálja magát. Hihetetlen, hogy csupán pár perce van itt, máris túlságosan is otthon érzi magát.
- Szóval? Mi a helyzet a tévével? - ha már itt van, én is had tudjak minimális hasznot húzni belőle. Így fair, nem?

Valami nem stimmel ebben a városban. Ugyan kézzel fogható bizonyítékaim nincsenek, mégis, a női megérzésem baljós árnyakat vetít előre.
Tettetett kíváncsisággal bólintok, mikor a hajléktalanokról beszél, de jobban nem kívánom kommentálni a témát. Én csak annak örülök, hogy nem az én házamat választották ki ideiglenes otthonuknak. Még csak az kellene, hogy összetörjenek itt mindent, aztán ugorhat is a főbérlőnek amolyan biztosítékként adott kaucióm. Önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy önmagát Batmanhez hasonlítja. Hát nem tudom... első ránézésre inkább Jokerre hajaz, de ezt a megállapításomat nem közlöm vele.
- Hm, önkéntes jótevő... - ízlelgetem ezt a jelzőt, de a megérzésem nem hagy nyugodni. Bájosan csevegünk itt az ajtóban, ahelyett, hogy egyszerűen becsuknám az orra előtt az ajtót és hagynám, hogy máshol önkénteskedjen.
- Hát, akad pár üveggel és tudja, valóban jó dolog, hogy Ön jött a csövesek előtt, viszont, mint látja nem szorulok megmentésre. - remélem a korábbi megjegyzésemet a televízióra nem vette komolyan, így hátrébb is lépek, hogy becsukhassam az ajtót, amikor szinte magához vonzza a tekintetemet.
- Mi? - nem értem a hasonlatát a szemeimmel kapcsolatban, de nem tudok fennakadni rajta. Nem pislogok, csak állom a pillantását, mozdulatlanul. - Jöjjön be, kérem. - arrébb lépek, hogy beléphessen a házba, miután pedig beljebb sétál, úgy becsukom a bejárati ajtót és utána megyek. Feltett kérdésére és pimasz vigyorára csak égnek emelem a szemöldökeim.
- Nem, nem olyan. Ha olyan lenne, magára kellene vetnem magamat, de ez nem fog megtörténni. - átnyújtom neki a kezemben lévő teli sörösüveget. Talán ha iszik, addig is csendben marad és nem táncol majd előszeretettel az idegeimen. Miért is invitáltam egyébként be az otthonomba?
- Sonja. És a magáé? - nem értem, miért az igazi nevemet árulom el, de mivel visszaszívni nem tudom, így csak dühösen mérgelődöm némán, magamban. Összefonom karjaimat a mellkasom előtt és unottan félrenézek, mikor osztani kezdi az észt arról, hogy ez egy nagy ház egy magam fajta "kicsi" nőnek. - Sajnálom, nincs kiadó szobám és... - folytatnám, de ekkor meghallom a mondata másik felét. - Na jó, ebből elég volt! Takarodjon innen, most azonnal! - undorítónak, megbotránkoztatónak találom, amit mond és igazából nem is értem, hogy keveredett ennyire mellékvágányra a beszélgetés. Bár semmit nem értek abból, ami történik. Azt meg, hogy miért történik, végképp nem tudom. Kitessékelném, de közel lép hozzám, én pedig újra mozdulatlanná válok, s bármennyire is próbálkozom, képtelen vagyok elvenni róla a tekintetemet.
Minden további ellenvetés nélkül a konyhába sétálok, hogy aztán visszatérjek egy pohár és egy kés társaságában. A kezébe nyomom a poharat, hogy aztán megvágjam a csuklómat, majd egy halk szisszenést hallatva a pohár fölé emeljem a kezem. Pár pillanatig nézem, ahogy az üvegpohár lassan töltődni kezd a véremmel, aztán felemelem tekintetemet az előttem álló férfira. - Ez tényleg olyan, mint egy pornófilm, már ha a női kiszolgáltatottságot nézzük. De kár is mondanom, hisz ezt maga élvezi, nem igaz? - a pohár háromnegyedénél elhúzom a kezemet és a csuklómat felfelé fordítva odaemelem azt az arca elé. - Hozzak egy másik poharat vagy folytatja innen? - nem is értem, miért kellett a poharas felhajtás, bár azt sem értem, miért zavar ez ennyire, se azt, hogy miért próbálok bármiféle logikát keresni ebben az egészben. Vagy épp, hogy miért is vagyok ennyire bátor, holott a szívem mélyén érzem a vesztem.

Valójában elég érdekes dolog letelepedni egy ilyen kisvárosban és egyelőre még nem tudom, hogy én ezt tulajdonképpen jó vagy inkább rossz élménynek élem-e meg. Eddig nem ért olyan sérelem, ami miatt rossz benyomás érzetét kelthette volna itt bármi is. S habár szeretek egyedül lenni, azért még az én szívemnek is jól esett, mikor délelőtt a kis sarki csemegeboltos eladó nénike a hogylétem felől érdeklődött. Valahol e tájt érhetett utol a felismerés is, hogy én egy városban tartózkodom az igazi szüleimmel. Ha lenne egy normális ötletem, már rég azon ügyködnék, hogy megtaláljam őket, de közben félek attól, hogy ennyi elvesztegetett év után már nem is lennének rám kíváncsiak. Arra meg, hogy valaki a képembe vágja, nem akarja, hogy az élete része legyek, egyelőre nincs szükségem. Így igyekszem túlélni ezeket az úgynevezett köztes napokat. Letelepszem, megismerkedem a szomszédaimmal, körbe sétálom a várost, aztán majd erőt veszek magamon és felkutatom a családomat. Vagy találnom kéne valakit, aki megadja a kezdő rúgást és akkor megspórolok magamnak némi fejfájást.
Arcomra eléggé feltűnően kiül a meglepettség, ahogy ajtót nyitok az idegennek, ám próbálom megütni a kedves, kisvárosi hangnemet. - Igen, itt lakom. - helyeslek kíváncsian és figyelem, ahogy kopogtat párat az ajtófélfán. De mikor a csövesekre kérdezek rá, értetlenkedik pár sort, ami azt a következményt szüli, hogy én is értetlenkedésbe kezdjek. Habár hangot nem adok neki, inkább csak összeráncolt homlokkal, halvány mosollyal, gyakran pislogva figyelem, mit is akar mondani. - Nem hittem volna, hogy errefelé is vannak ilyen alakok. - valamiért mindig is úgy gondoltam, hajléktalanok csak a nagyvárosokban vannak. De hogy miért? Abban már meg sem próbálok logikát keresni, hisz bizonyított tény, hogy néha igen csak furcsán működik az agyam. Papírom is van erről.
- Nem, nem láttam. Egyet sem. - válaszolok türelmesen, bár még mindig nem értem mire fel ez az egész érdeklődés. Ez lenne az a híres kisvárosi kotnyeleskedés? Azt hittem, az inkább a nyugdíjas nénikék hobbija, nem pedig az életerős férfiaké. - Higgye el, csak én vagyok itt. Maga egyébként rendőr? Vagy valamiféle rendfenntartó? - kíváncsian nézegetem a mellkasát, hátha megcsillan a kabátján egy jelvény vagy valami, ami bizonyítaná, hogy neki feltétlenül szükséges lenne körbenéznie nálam.
Megijedek, ahogy elordítja magát valamelyik agyonképzett őrült a televízióban futó valóságshowban. Hátra is nézek a készülékre, majd mérgesen fújtatva fordulok vissza az idegen férfihoz.
- Mennyire ért a tévékhez? Vagyis azokhoz a kütyükhöz, amik a csatornákat sugározzák. - vagy tudom is én mire jók azok a fekete kis dobozok a tv alatt. - Ha valahogy behozza az HBO-t, akkor akár az összes sörömet is megihatja. - normális esetben jó éjszakát kívánva becsuktam volna előtte az ajtót. De ismerem magamat annyira, hogy tudjam, ha huzamosabb időn keresztül csak ezeket a valóságshowkat nézhetem, akkor a végén dühömben szépen betöröm majd valaki fejét. S mivel ő volt az egyetlen olyan ember a környezetemben, akiből kinézem, hogy képes ezt-azt megbütykölni, hiba lett volna engednem elúszni egy ilyen alkalmat. Maximum nem tudja meghackelni, aztán ennyi. Nagyobb baj aligha történhetne.

Unottan nyitogatom ki egymás után a konyhabútor ajtajait. A nevelőapám összes holmiját vagy eladtam vagy a tűzre dobtam, így a saját ruháimat leszámítva nincstelenül költöztem be ide alig pár napja. Most viszont örülni tudnék annak, ha találnék néhány tányért és evőeszközt. Nem mintha a láthatatlan lakótársam bármit is szólna azért, mert egyenesen az üvegből iszom vagy kézzel eszem. De ettől függetlenül mégis jó lenne, ha találnék erre alkalmas tárgyakat. A házat bútorozottan vettem ki, amivel nem kevés fejfájástól mentettek meg a tulajdonosok. Ha most még egy nyamvadt matracon kellene hánykolódnom a földön, felkötném magam. Főleg azután a pár, fantasztikus, elmegyógyintézetben töltött hónap után. Igen, pont nincs szükségem arra, hogy még az élet is megszívasson.
És találtam pár tányért! A következő két fiókban pedig mindenféle evőeszközt, úgyhogy örömteljesen, ünnepelve bokszolok egyet a levegőbe, majd a pizzás doboz mellé leteszem őket. Ki gondolta volna, hogy nekem egyszer az életben még mázlim is lehet? Jó, ez nem túl nagy szerencse, de a kis dolgoknak is örülni kell(ene). Felnyitom a dobozt és előre felszeletelem a pizzát, hogy később ne kelljen még ezzel is bajlódnom, majd rá is helyezek egy szeletet a tányéromra, hogy aztán a nappaliba vonulva, kényelembe helyezve magam elfogyasszam a vacsorámat valami eget-rengetően nagy baromságot nézve, amit tv műsornak titulálnak egyesek. És már el is kapok egy őrületes valóságshowt, amitől hirtelen rosszul is leszek. Ezt józanul semmikép se lehet bírni.
Ezen gondolatomon felbuzdulva felállok a kanapéról és a hűtő felé veszem az irányt, hogy a pizza mellé előkeressek némi alkoholt. Kicsit aggasztó a látvány, hogy a hűtő nagyobb része alkoholos üvegekkel van tele, de ez van. Végül egy üveg sörön állapodik meg a kezem, amit ki is bontok a hűtő ajtaján található mágneses sörnyitóval. Miket ki nem találnak! Mondjuk ez azért praktikus is.
Megijedek, mikor bedörömbölnek az ajtón, de minden gondolkodás nélkül odasétálok, hogy kinyithassam és meggyőződhessek arról, vajon ki az, akinek feltett szándéka pont most összeismerkedni velem. A kisvárosokban ilyenkor már nem aludni szoktak az emberek? Az ajtó kinyílik, én pedig eléggé meglepődök a látványon. Valahogy nem erre számítottam. Azt hittem a szomszéd spanyol családból jött át valamelyik terhes nő, hogy kölcsönkérjen valamit. De szerencsére tévedtem.
- Hello. Segíthetek? - kérdezem kíváncsian, talán még egy apró mosoly is megjelenik a szám sarkában, ahogy gyorsan végigmérem a férfit. Nem épp barátságos alkatnak tűnik, de talán érthetnek még meglepetések.
- Csöveseket keres? - értetlenkedve nézek vissza a szemeibe, mert mintha erről hadovált volna, mielőtt ajtót nyitottam. - Vagy nem csövesekről beszélt az előbb? - lehet nem is kellene túlságosan firtatni a témát, de ha már házhoz jött és nem beszél, akkor nekem kell. Én ugyanis utálok csendben állni és csak lenni. Mondjuk simán rá is csaphatnám az ajtót, de egy mélyről jövő megérzésem azt súgta, hogy azt talán nem kellene.