- Még egy kicsit, édesem, még egy kicsit nyomd – biztatott anya, én pedig az elviselhetetlen fájdalom ellenére is még jobban nyomni kezdtem, miközben az egész helyiséget az én kiáltozásaim töltötték be. Rettenetesen fájt, azt akartam, hogy végre szűnjön meg az összes kín, hogy ne kelljen többet elviselnem, de nem adtam fel, kitartottam, hisz a gyerekem életéről volt szó.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt még el ezután, a percek is olyan hosszúnak tűntek, mintha órák lettek volna, de aztán, egyszer csak azt éreztem, hogy a szorítás enyhült, és akkor tudtam, hogy kijött. Hogy megszületett a gyermekem. A kiáltozást abbahagytam, és szaporán kezdtem el szedni a levegőt, hogy megnyugtassam a hevesen verő szívemet. Még mindig fájdalom nyilallt minden porcikámba, de mindez már nem számított, ahogy megláttam az apró testet édesanyám karjában, és ahogy meghallottam a vékonyka hangját.
- Kislány lett – közölte egy örömteli mosoly kíséretében, amit hallva én is boldog lettem, habár mindez az arcomon nem látszott a fáradtság miatt, illetve, mert tudtam, hogy nem tarthatom meg. Hogy nem nevelhetem fel a saját lányomat, hogy soha nem ismerhetem meg őt. A megszületésének az örömét elhomályosította az elveszítésének fájdalma, és ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
- Kislány? – kérdeztem vissza még mindig kissé kifulladva. – Kérlek, anyám, hadd lássam őt – pillantottam kérlelően az előttem álló édesanyámra, még a kezemet is kinyújtottam felé. Biztos voltam abban, hogy ő nem fogja megtagadni tőlem a kérésemet.  Elvégre csak ennyit akartam, legalább egyszer látni a lányom arcát, a karjaimban tartani, de aztán megszólalt az apám, és anya ahelyett, hogy nekem adta volna a gyerekem, sietősen az apámnak adta. – Hadd fogjam meg egyszer, csak egyszer! – fordultam feléjük kérlelően.
- Felejtsd el – vágta rá az apám egyetlen másodperc gondolkodás nélkül. – Szégyent hoztál a családunkra – vetette még oda nekem, majd rögtön sarkon is fordult, és elviharzott innen.
- Ne, kérlek, apám, ne! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben meg akartam indulni utána, fel akartam kelni az ágyból, és utolérni őket. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy így, ilyen könnyedén elvegyék tőlem a lányomat, anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is vethettem volna rá. Mielőtt azonban kieshettem volna az ágyból, anya odalépett hozzám, és visszatartott. Nem akartam engedni neki, ki akartam szabadulni a kezei közül, és az apám és a lányom után indulni. .
- Ne, Katerina. Jobb lesz neki így – mondta anyám, majd a karjaiba zárt engem, én pedig hevesen zokogva kapaszkodtam meg belé. Elvették tőlem a lányomat, és én semmit sem tehettem ellene, ez fájt a legjobban. Nem tudtam semmit arról, hogy kinek akarták örökbe adni, vagy hogy apám hova vitte innen. Épphogy megszületett, már el is veszítettem, és nem voltam biztos abban, hogy ezt képes leszek elviselni.


Már rég beesteledett, mire visszaértem a szülőházamba. Nem tudtam magam sem, hogy pontosan mire is számítsak a fogadtatást illetően. Nem mertem reménykedni abban, hogy apa örülni fog annak, hogy viszont lát, biztos voltam abban, hogy ő még mindig haragudott rám, elvégre ő volt az, aki úgy döntött, hogy kitagad engem a családból egyetlen félrelépés miatt. Épp ezért nem is őt akartam annyira újra látni, hanem anyát – tudtam, hogy ő nem volt olyan, mint apa, hogy ő boldog lesz, amiért visszatértem hozzájuk. Ez az apró reménysugár volt az, ami idevezetett.
Azonban ahogy közeledni kezdtem a házhoz, egy megmagyarázhatatlan baljós érzés telepedett a csontjaimra. Nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan miért, de úgy éreztem, hogy valami rossz történt, nagyon rossz. Igyekeztem elterelni a gondolataimat, nem akartam az ördögöt a falra festeni, de akarva-akaratlanul is azon agyaltam, hogy vajon a szüleim jól voltak-e.
Amint megérkeztem, egyből leszálltam a ló nyergéből, amit azonban elsőként megpillantottam, az a tüdőmbe rekesztette a levegőt. Mindenhol halottak voltak. Volt egy-két ismerős arc, voltak ismeretlenek is, de felborzolta a szőrszálakat a karomon az egyre növekvő rossz érzésem még így is, hogy vámpír voltam, és hogy már nem volt okom félni Klaustól. Elvégre, vámpírként már nem vette hasznomat, így már nem tudott feláldozni azért, hogy megtörhesse a hibrid átkát. Mitől kellett volna tartanom hát?
Nyeltem egy aprót, ahogy egyre közelebb értem a házunkhoz, majd amikor megpillantottam az utolsó halottat is, aki a földön hevert, rohanni kezdtem. A szolgálók halottak voltak, nekem pedig látnom kellett, a saját szememmel kellett látnom, hogy anyáék jól voltak-e, hogy ők életben voltak-e. Hiába súgta minden idegszálam, hogy ez nincs így, hogy ezt a mészárlást ők sem úszhatták meg, én képtelen voltam elfogadni ezt. Egyszerűen nem lehetett!
Berontottam a házunkba, de rögtön az ajtóban meg is torpantam, hátamat a fának nyomva. Ugyanis az első, akit megláttam, az az apám volt. A tüdőmben rekedt minden levegő, még a szám is tátva maradt, ahogy a saját kardjával a falra szegezett élettelen testét néztem. Egyre csak az járt a fejemben, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez nem történhetett meg. Nem lehettek halottak!
Amikor a tekintetemet sikerült elszakítanom az apám testéről, egyből anya után kezdtem kutatni, akire hamar rá is találtam – az ágyon hevert a hátán, a feje pedig lelógott onnan. Egyből odafutottam hozzá, és már nem tudtam többet visszatartani a könnyeimet. Hevesen sírni kezdtem, miközben egyre csak az visszhangzott a fejemben, hogy nem, ez nem lehet. A fájdalom, amit akkor éreztem, egyszerűen elviselhetetlen volt, főleg, hogy a nyakán tátongó vámpírharapást látva tudtam, egyszerűen tudtam, hogy Klaus bosszúja volt ez. Az én hibám volt, hogy lemészárolták a családomat, és ez csak még jobban elmélyítette a fájdalmat, amit éreztem.


Kitágultak a szemeim, ahogy rájöttem, ez a ribanc mit tett velem. Éreztem, ahogy az ellenszer végig áradt az ereimen, és én nem tehettem ez ellen semmit. De egyszerűen nem érhettem így véget, és én nem voltam hajlandó feladni. Elvégre, én voltam Katherine Pierce, túléltem azt, hogy elvették tőlem a gyerekemet, túléltem Klaust, és túléltem a családom teljes lemészárlását is. Az utóbbi ötszáz évet meneküléssel töltöttem, de még mindig életben voltam, mert tudtam magamra vigyázni. Egy túlélő voltam, egy igazi túlélő, és olyan nem volt, hogy engem győzzenek le.
Minden akaraterőmmel küzdöttem az ellen, hogy elveszítsem az eszméletemet. Abba az apró reménysugárba kapaszkodtam, hogy ha nem ájulok el, akkor nem is fogok emberré változni. Tudtam, hogy ostobaság volt, de makacsul ragaszkodtam ehhez, mert képtelen voltam beismerni, hogy vereséget szenvedtem, főleg, hogy ez az olcsó utánzatom által. De bármennyire is küzdöttem, bármennyire is próbáltam meg nyitva tartani a szemeimet, nem voltam elég erős ehhez.
Oldalra estem, egyenesen Elena mellé, majd mielőtt végérvényesen elveszítettem volna az irányítást a tudatom felett, még utoljára lejátszódott lelki szemeim előtt az az este, amikor megszültem a kislányomat, majd el is vesztettem őt; és az az este, amikor a szüleimet holtan találtam a házunkban. Ezek tettek olyanná, amilyen voltam, ezek az emlékek tanították meg nekem, hogy az erős mindig győzedelmeskedik, a gyenge pedig alulmarad. Az érzelmek, a kötődések elgyengítik az embert, épp ezért nincs is rájuk szükség.  
Én vagyok Katherine Pierce, egy túlélő – ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet.