≫Születési idő, hely ≪ Nevada valamelyik útja mentén, USA, 1997. 03. 13.
≫Első átváltozás ≪ -
≫Család ≪Nagyapa kezdett a vámpírvadászosdiba, miután a nagyi egy vérszívó áldozatává vált. Sablon sztori, igaz? Megölik életed nőjét, szóval megbosszulod. Akár ötszörösen is. Hatszorosan. Aztán megszállottjává válsz; mert jobb világot akarsz, ugye? Nem. Nagyapa élvezte, nagyapa nem az emberiséget mentette; nagyapa kínzott, nagyapa kegyetlenkedett. Nagyapa beteg ember volt. Honnan tudom?
Ő nevelte apát és a bátyját. Betegesen, sosem akart nekik más célt, nem is hagyta, hogy más célra gondoljanak; a fiainak egyetlen egy útja lehetett az életben. Vámpírokat gyilkolni. Nem ám gyorsan; minél mocskosabban, minél betegebben, annál jobb. Apa szeme kéjesen csillogott minden egyes gyilkolása után, amint ráakadt következő állapotára, olyan felajzott állapotba került, mint a kan kutyák, ha tüzelő szukát éreznek. Undorító.
Miért volt vele anya? Sose fogom megtudni a választ, sőt, még ha tudnám, sem hiszem, hogy érteném. Ebben a családban a nők haszontárgyak; csali, ha vámpírokról van szó, pénzszerzési lehetőség, ha megszorulunk… azért tudni kell, hogyan ölj vámpírt, szégyent ne hozz a családodra.
A kis „család”, anyám, apám, apám testvére és három örökbefogadott fiú. A „bátyáim”. A család férfi tagjai nem voltak elkápráztatva, amikor anyám az út szélére húzódva (hiába volt a kilencedik hónap végén, cipelték magukkal egy vámpír után kutatva) életet adott egy lánynak. A lányok nem gyilkolnak olyan hatékonyak; sosem lesznek annyira erősek. Tehát, ki tudja, miféle úton, de hozzánk került három fiú az évek során: Matt, Bill és Tobias.
Nem vagyok biztos a korukban; talán Tobias a legfiatalabb, de ha tippelnem kellene, huszonegy-huszonöt körüliek. Befolyásolható fiúk, erőszakosak és imádják az egészet. Apámra szinte istenként tekintenek. Rám? Nekem nincs akkora szerencsém. Ha meglenne a saját kis táplálékláncunk, bizony az alján lennék.
Nem szeretem a „családom”. Kihasználtak, megaláztak, fájdalmat okoztak és semmibe vesznek. Magasabb rendűnek hiszik magukat, hiszen ők erős férfiak, ők vámpírokat gyilkolnak, ők megállíthatatlanok. Számukra ez puszta szórakozás, esélytelen, hogy bajuk essen. Esélytelen lenne. Talán, ha néha gondolkoznának, mielőtt cselekednek.
Apropó, anya. Anya még él, nem tudom, hogyan; erős nő, de nem erős ahhoz, hogy ott hagyja őket. Talán az lenne… talán csak nem lát esélyt a túlélésre, ha úgy döntene, lelép.
2002. április 19.
Az utca üres volt; semmi más feladatom nem volt, csak lassan végigsétálni rajta és elveszettnek tűnni. Kétségbeesettnek. Nem volt nehéz, mert rettegtem, az arcom kipirult, könnyeztem és ökölbe szorítottam a kis kezem. Körmeim belemélyedtek a puha húsba, szerettem volna egy plüssmacit, vagy anyát, hogy valamit magamhoz szoríthassak.
Tökéletes csali. Jobb csali, mint te. Apa ezt mondta anyának, míg ő sírva kérlelte, hogy ne csinálja ezt. Hiszen Mira csak öt éves. Hadd menjen inkább ő. Pofon. Nagyot csattant, anya abbahagyta a sírást tőle, de remegett.
Tudtam, mi leselkedhet, mi leselkedik rám. Egy „mocskos féreg”, apa így hívta őket. Megér ennyit kockáztatni, ha még egyet leszúrhatnak.
Ezen az estén láttam először, mire is vadászunk. Előjött, és emberinek tűnt. Túlzottan emberinek; emberien üvöltött, mikor megölték. Tudtam, hogy meg akart gyilkolni, mégis sajnáltam.
2011. június 3.
- Tizennégy éves! – emelte meg a hangját anya kétségbeesetten, mikor apám a kezembe nyomott egy ruhát. Egy igencsak rövid, igencsak feszes ruhát. Pirosat. Nem szóltam egy szót se; meg sem mozdultam, csak néztem a férfit és még jobban gyűlöltem.
- Jobb, mint te – köpte apa és végigmérte az anyámat; tovább és tovább fokozva a gyűlöletet, amit éreztem iránta. – Öltözz – parancsolt rám, közelebb lépett, felém magasodott és ugyan olyan undorral nézett rám, mint én őrá. – Nem a semmiért etetlek.
Köptem. Sokan talán nem köptek volna, de én köptem és talált; pont az állán. Nem kellett volna.
Az arcomat és karomat nem bántotta; csak a hasam, az oldalam, amit eltakart a ruha. Sírtam; most először nem azért, mert fájt, hanem attól a leírhatatlan mennyiségű gyűlölettől, amit éreztem iránta. Esélyem sem volt ellene: nyílt terepen elfuthattam volna, talán, de abban a kétszobás romhalmazban, ahol éppen meghúztuk magunkat…
Aznap este megpróbáltam lelépni. A kocsmában, ahová küldtek, nem egy idősebb férfihoz mentem, mint ahogy kiadták parancsba; fiatalabbat kerestem. Nem az ő irányukba csaltam, ahogyan mondták; az ő lakására akartam menni. Öt percig tartott. Ő halott volt, rám kellemetlenebb dolgok vártak: törött kulcscsont, megrepedt borda. De csak miután megaláztak.
2014. december 24.
Mi nem ünnepeljük a karácsonyt; sosem ünnepeltük, én mindig szerettem volna. Mikor a fiúk nem hallották, anya mesélt nekem róla, láttam tévében, olvastam róla. Tudom, mi a karácsony, nem voltam sosem elzárva a világtól. Mégsem tapasztaltam személyesen sosem. Vágyok rá.
Kivéve én voltam a felelős azért, hogy vigyázzak arra a kevés holminkra, ami volt. Anyám volt a csali, a fiúk mind mentek. Én pedig megleptem magam egy kis ajándékkal. Nagyapa beteges volt, de rengeteget megtudott a vámpírokról és mindent lejegyzett; nevek, módszerek a meggyilkolásukra; verbéna. Halhatatlanság. A füzete minden lapját lefotóztam, amikor nem figyeltek, tanultam. Tudom fejből az egészet, tudnom kell, mielőtt rájönnének, hogy a telefonomon megvannak a képek és örökre elveszíteném azt a sok-sok infót.
Mindig is ez volt a kedvencem a vámpírokat illetően; nem kell meghalniuk, ha jól játsszák a lapjaikat. Nem akarok meghalni.
Tizenegy napja
Vadászni mentek; a nagybátyám visszamaradt, velem. Sosem éreztem magam jól a közelében. Sosem éreztem magam jól a család egyik férfitagjának közelében. Nem egyszer esett szó rólam köztük, nyíltan, nem egyszer hallgattam őket a testemről beszélni, részletes beszámolókat róla, miket csinálnának velem. Nem egyszer értek hozzám úgy, nem egyszer kerültem közel hozzá, hogy a fantáziálgatásukat megvalósítsák. Valami mégis mindig közbejött.
Most viszont túl messzire ment. Túl közel jött, túl közel érintett meg; túl figyelmetlen volt. Mindig gyűlöltem, mindig ott téblábolt a gondolat a fejemben; tudtam, hogy ha kellene, megtenném, mégsem hittem volna, hogy eljön a pillanat.
Nincs olyan ember, aki túléli, ha elvágják a torkát. Ha elég mélyre vágnak.
Évek óta terveztem, hogy elszökök, mégsem léptem eddig. Nem számítottam rá, hogy a mai nap lesz az, nem gondoltam, hogy ennyire felkészületlen leszek. Gyorsan kellett összeraknom a tervet.
Nem pakoltam össze több holmit egy sporttáskánál és hátizsáknál. Egy karó, pisztoly, töltények, tőr, ruhák, víz, pénz. Verbéna.
És egy úti cél, ahol végre elkezdhetem valóra váltani egy régi vágyam.
Kezdőlap
Mindig örülök annak, ha egy eddig számomra ismeretlen arc bukkan fel nálunk, arról nem is beszélve, hogyha ezeket a vonásokat párosítani tudom a megírt történettel. Esetedben ez a helyzet áll fenn! 