-Szociopata! John Caruzzo hiába fiatalkorú, ez nem szabad, hogy mentségként szolgáljon számára most. Hirtelen felindulásból támadott az ügyfelemre, akinek az életéért napokon át küzdöttek, hogy elkerülje a közvetlen életveszélyt. Jelen pillanatban egy magánkórházban fekszik, gépen segítségével lélegzik és nyaktól lefelé teljesen lebénult. Nincs olyan állapotban, hogy itt lehessen, de nekem elhihetik, hogy … szeretné látni bilincsbe verve a férfit, aki tönkretette az életét. – bírósági jegyzőkönyv, az ügyész nyitóbeszéde.

Az építkezésen dolgoztam másodállásban, láttam, hogy ég az irodájában a lámpa. Kikerültem a biztonsági őrt és bementem. Először észre sem vett, telefonált valakivel. Talán az egyik ribancával. Beljebb mentem és kérdőre vontam. De ő elküldött, aztán folytatta. Kiütöttem a telefont a kezéből. Vitatkozni kezdtünk. Azt mondta, hogy … húzzak el a francba, amíg még megtehetem, vagy legközelebb az anyámat előttem … szóval, mikor elfordult, belevertem a fejét a falba. Aztán újra és újra. Vérzett, de még mozgott. Úgyhogy felrángattam és ütni kezdtem. Ha elesett, újra kezdtem. Volt ott egy csavarkulcs és … addig ütöttem fele, mikor feküdt a földön, míg le nem tepert az őr, aki berontott a szobába. – rendőrségi vallomás az őrizetbe vétel után.

Nem sok esélyem volt. Nem is volt valami jó az ügyvédem. Nem volt elég bizonyíték, hogy megerőszakolta a húgomat, aki emiatt öngyilkos lett. Könnyen szociopatának állítottak be. Rossz szociális körülmények közt éltem, alul iskolázott voltam, és hajlamos a dühkitörésekre. Az esküdtek nem pszichológusok, nekik ennyi épp elég is volt. Úgyhogy arra hivatkozva, miszerint veszélyt jelentenék a társadalomra, amennyiben csupán javítóba zárnának, halálbüntetést kértek rám, addig egy megyei börtönben voltam, és vártam a tárgyalásra.

Kérvényezném az ügyfelem átszállítását egy biztonságosabb, jobb nevű büntetésvégrehajtó létesítményben, vagy az azonnali magánzárka elrendelését a jelenlegi helyén. A többi rab súlyosan bántalmazta, ha nem történik meg az áthelyezés, könnyen lehet, hogy nem éri meg a tárgyalást. – ügyvédi kérelem a bíróhoz.

Végül magánzárkába vittek. Jobb azonban nem lett. Az őrök ugyanúgy megvesztegethetők, mint a rabok, úgyhogy … gyakran jöttek látogatók hozzám. Ez így ment egy darabig, de kapóra jött. Az ügyvéd ezt felhasználva lassítani tudta a halálbüntetésről döntő tárgyalást, de ez még mindig kevés volt, hogy felmentsenek. Nem is nagyon volt reális esély arra, hogy ez megtörténjen. Az óvadékkérelmem már többször is elutasították, azonban végül kiszabták a megállapított összeget, amit persze esélyem sem lett volna kifizetni, aki pedig kitudta volna, nem pazarolta volna rám a pénzét. Legalábbis ezt hittem.
Mr. Deganeres letette az óvadékot, így kiengedtek a börtönből. Az anyám náluk dolgozott, mint szobalány, gyakran magával vitt engem is, mert másra nem tudott rábízni. Emiatt sokat voltam ott, összebarátkoztam a lányukkal is. A történtek után azonban minden megváltozott. Én voltam otthon Sylvie-vel, mikor meghalt. Felment a fürdőszobába, bezárkózott, majd befeküdt a kádba és felvágta az ereit. Én voltam otthon, mikor meghalt, megakadályozhattam volna. Anya összeomlott, apa csak később tudta meg a börtönben, Matteo-t pedig nem értük el, nem tudtuk hol van. Aznap este mentem el az építkezésre, és aznap este is vertek bilincsbe.

-Anya iszik. Teljesen … leépült.
-Hibáztatod miatta? – kérdezte apám, az üvegfalon túl. Ritkán engedtek hozzá be látogatót. Általában Sylvie jött be, de … már nem tud.
-Nem, én csak … segíteni akarok neki. – nehezen jöttek a számra a szavak.
-Épp eleget segítettél. – apám hangja lemondó volt, ítélkező. – Neked kellett volna vigyáznod rájuk. A bátyád segít, anyát segített, Sylvie … te mit csináltál? Eljártál anyáddal azokhoz a pénzes barmokhoz. Még most is alamizsnáért kuncsorogsz nekik?
-Én csak gondoskodom anyáról …
-Nem! Ha gondoskodtál volna róla, akkor nem hagyod, hogy a lánya felvágja az ereit! Neked kellett volna Sylvie-t megvédeni attól a rohadéktól, de nem tetted! Miattad halt meg, anyád miattad ilyen! – ordított a dühtől, pirosra színezte az arcát. – Csak magaddal foglalkozol! Azért jársz el hozzájuk, azért hordod most is a kinőtt ruháikat … közéjük akarsz tartozni, igaz? Csak a csicskájuk vagy! Azért mentettek ki a szarból, kellett nekik egy hűséges kutya! – éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe, ahogy beszélt, egyre szaporábban vettem a levegőt, rendszertelenül. Próbáltam leplezni, hogy mennyire fájnak a szavai, de nem tudtam.
-Miért, te hol voltál? Egy börtönben rohadtál, mikor megölte magát a lányod! Te hagytál cserben minket, nem én! Ha ott lettél volna …
-Miattatok nem voltam ott! Azt hiszed itt lennék? Azt tettem, amit kellett, hogy ne haljatok éhen!
-Nem kértük tőled! Te miattad van ez, te hagytál itt minket! Matteo miattad ment el, Sylvie-t is … -  mindketten torz arccal üvöltöttünk, magunkra vonva mindenki figyelmét a teremben.
-Tíz méterre voltál tőle, mikor megölte magát! Tíz méterre! Meg kellett volna védened! Férfinak kellett volna lenned, te kis szarházi … -  nem bírta befejezni, mert közben az őrök elkezdték kifelé rángatni, ő pedig bárhogy küzdött, nem tehetett ellenük semmit. Ahogy én sem. Bárhogy is próbáltam tagadni, tudtam, hogy igaza van.

Jó pár év eltelt azóta. Meglepő azonban, hogy mennyi minden maradt mégis ugyanaz. Az apám még mindig börtönben van, valószínűleg ott is marad, mert nem egy mintarab, nem lepne meg, ha súlyosbítanák az ítéletet. Az anyám ugyanúgy iszik, időnként beviszem elvonóra, de … vagy elszökik, vagy kijön és folytatja, amit elkezdett. Mindketten engem hibáztatnak. A bátyám pedig … fogalmam sincsen, hogy hol van, apánk tartozását mostanra le kellett volna, hogy rója a maffiánál. Talán csatlakozott, vagy … meghalt. A tárgyalásom végül peren kívüli megegyezéssel zárult. Fogalmam sincsen, hogy Mr. Deganares miért segített, de akárhogy is csinálta, elintézte, hogy az ügyészség ejtse a vádakat, így végül szabadlábon távozhattam. Azóta pedig a család szolgálatában állok, ahogy az apám fogalmazna. Egész pontosan Amitáéban. Sokat segített, mikor kisebb voltam, ahogy a szülei is. Megmentették az életem, ezt nem tudom eléggé meghálálni. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az életemmel tartozom neki(k).