Anyám az ágyban feküdt. Még így, a halálán is ott tanyázott az arcán az a gőgös és minden rezdülésében gyűlölt kivagyiság, mi egész életét végigkísérte. Sajnálnom kellett volna, odalépni hozzá, megfogni a reszketeg kezet, kiemelve a fodros fehér paplan fodrai közül, de csak álltam ott meredten, magam előtt összefűzött ujjakkal. Vártam. Arra, hogy közelebb szólítson, hogy elmondja miért volt olyan sürgős meglátogatnom őt. Hibásnak éreztem magam, amiért annyira kívánom már a halálát, de valamiért az volt az érzésem, gyakorlatilag gyermekkoromtól kezdve, hogy én valójában nem hozzá tartozom. Ő egy nő, aki felnevelt, de mellőzött minden anyai érzést, amelyet felém mutathatott volna ki.
- Hogy van Jared?- szinte mindig ezzel kezdtük a beszélgetéseinket közel két éve, mióta a férjemmel összeházasodtunk. Anyámat előbb érdekelte, hogy Jared hogy van, semmint az én állapotom felől érdeklődne. Ami meglepő, tekintve azt, hogy ő kardoskodott a leghevesebben, hogy összekössük az életünket, bár sosem mondta meg miért.
- Jól van anyám, dolgozik mint mindig. De gondolom nem azért hívattál, hogy róla beszélgessünk.- a hangom cseppet sem volt haragos, vagy dühös amilyennek valójában éreztem magam. Ezt az egyszerű, és rideg képmutatást nagyon jól eltanultam tőle. Talán ez volt az egyetlen hasznos és hovatovább fontos tulajdonságom. Egy apró, morranás szerű hang hagyta el a torkát, aztán egy hosszú, és kitartott szusszanással elfordította a fejét az ablak felé. Öt perc telhetett el, mire újra rám nézett, de én egy örökkévalóságnak éreztem. Nem akartam itt lenni, és őszintén szólva amióta ágynak esett, még inkább kerültem a találkozásokat. Azelőtt sem volt szoros a kapcsolatunk, most pedig, hogy gyakorlatilag magatehetetlen volt és apám ápolta, meg egy hivatásos ápolónő, aki hetente két alkalommal járt ki hozzájuk, még annyira sem tartottuk a kapcsolatot.
- De igen, azért hívattalak, hogy róla beszélgessünk…- suttogó és kissé rekedt volt a hangja, mint egy vészt jósló, károgó varjú, aki a szavaival készül az agyamba, a gondolataimba, a lelkembe vájni. Anyám világ életében ilyen volt. Ahol csak tudott kritizált, a dicséreteket pedig meghagyta apámnak, aki sosem fukarkodott velük. Nem nagyon értettem miért akar a férjemről beszélni, vagy egyáltalán mi volt ilyen sürgető, hogy pár órán belül itt kellett lennem, a heti egyetlen szabad napomon, ami ebben a nyári hőségben most jutott. Az egyetlen napon, amikor végre el tudtunk volna menni valahova Jareddel. Vagy csak beülünk a kádba egy kiadós, órákig tartó fürdőre, pezsgőt kortyolunk, és próbáljuk kizárni a világot. Szeretem a férjemet, a jóég tudja, hogy miképpen is tudtam ennyire belehabarodni egykor, de szerettem. És nem hiszem, hogy akár a családom, akár bárki más érvekkel meg tudott volna győzni arról, hogy amikor megkérte a kezem három év ismeretség után, akkor nemet mondjak neki.
- Mit tudsz te azon kívül a férjedről, hogy mi a neve?- a kérdés bevallom meglepett, ahogyan a hangsúly is ahogyan nekem lökte a szavakat. Számon kérő volt, hovatovább kritikus és ha nem az anyám lett volna azt is állítottam volna, hogy féltékenység csendül benne valahol nagyon mélyen.
- Nem értem a kérdésed….anyám.- feleltem kissé bizalmatlanul, és egy meggondolatlan lépéssel közelebb mozdultam az ágyhoz. Ám ott földbe is gyökerezett a lábam, mert amibe ezek után belekezdett szinte olyan érzés volt, mintha jéghideg, éles karmokkal karistoltak volna maguknak utat a hazugságnak hitt szavak, a tévhitek, az eddig elrejtett mocskos titkok a koponyámon. Nem akartam elfogadni és elhinni sem amit mond. A hangja bár továbbra is gőgös volt, de őszintének hangzott. Beszélt arról, hogy a helyi tűzoltó parancsnokkal hogyan tartott fenn évekig viszonyt, és egy meggondolatlan éjszakának  miképpen lett gyümölcse három évtizeddel ezelőtt. Hogy megszülte majd eldobta, és egy jó körülmények között élő, de gyermektelen családbarátnak, Warsovskyéknak adta oda az újszülöttet. A papírok titkosítottak, a mai napig mindenki úgy tudja, hogy a csecsemő Mrs Warsovsky saját gyermeke volt egykor. Álltam és néztem az anyámat, és hirtelen a kép, amely úgy elhomályosodott előttem tisztulni kezdett. Megértettem miért nem akarta, hogy hozzámenjek a férjemhez, mégis hagyta…inkább hallgatott, semmint hagyja, hogy kiderüljön az igazság.
- Nem mondhatod el neki…hagyd el! Válj el tőle! Sosem szabad lett volna hozzá menned! Hamarabb kellett volna elmondanom neked.
- Nem anyám!- csattant a hangom élesen- Soha nem kellett volna elmondanod. Hagyjam el? Mégis hogyan? És….miért bíztad rám ezt a titkot?
- Mert én képtelen vagyok ezzel a teherrel meghalni. Te erősebb vagy nálam. Te apád lánya vagy…képes leszel megőrizni.
Sosem állt közel hozzám az anyám. Soha nem szeretett engem és én sem szerettem őt. De ebben a pillanatban olyan mérhetetlen gyűlölettel viseltettem iránta, amely nem is hittem, hogy létezik. És így halt meg három nappal később. Hogy ezt a titkot rám bízta, én pedig nem tudom meddig leszek képes ezt cipelni. Ha kiderülne, akkor az életünk, a világunk hullana darabjaira. Azt pedig nem akarom.
Nem mondtam el a férjemnek, nem hagytam el, és nem váltam el tőle. Csak őrzöm ezt a szégyenteljes titkot, és bízom benne, hogy egyedül is képes leszek cipelni a terhet amit valójában kettőnek kellene.

Kedves Jadviga!

Először is bocsánat, hogy ennyire megvárakoztattalak, de sajnos nem rég estem csak haza melóból és nem volt lehetőségem korábban nézni a lapodat. De most már itt vagyok és nem szökhetsz meg előlem! Gyönyörű arcot választottál magadnak és már kíváncsian vártam, hogy vajon ha egyszer valaki elviszi ezt az arcot, akkor milyen történettel fogja megalkotni.
Rövid, de annál inkább magába szippantó volt az et-éd. A fogalmazásod könnyeded és élvezetes olvasni.   Nem éppen hétköznapi történettel rukkoltál elő, illetve kicsit talán merészségre is vall, hogy egy ilyen történetet varázsoltál a karakter köré, de meg kell hagyni, hogy mindig is szerettem az egyedi ötleteket. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy miként fogsz megbirkózni ezzel az igazsággal, mi fog még veletek történni, hogyan fogja befolyásolni a későbbiekben a viselkedéseteket.

Nem is szeretnélek tovább feltartani, hiszen már így is megvárakoztattalak, amiért elnézésedet kérem ismételten. Hess foglalózni, majd pedig játszani!